Jelenlegi hely

183. Jézus elárulása és elfogása

{Az URANTIA könyv 2010. évi első kiadásának szöveg-felülvizsgálata alapján javasolt pontosításokat ld. kék betűszínnel.}

 

183. írás

Jézus elárulása és elfogása

MIUTÁN Jézus utoljára is felkeltette Pétert, Jakabot és Jánost, azt tanácsolta nekik, hogy menjenek a sátraikba és próbáljanak meg aludni, hogy a másnapi kötelességeikre felkészülhessenek. Ám ekkorra a három apostol már teljesen ébren volt; a rövid szunyókálások felüdítették őket, emellett pedig élénkítőleg hatott rájuk és felrázta őket az, hogy a helyszínre ért két izgatott hírvivő, akik Zebedeus Dávid után érdeklődtek és gyorsan a keresésére is indultak, amint Péter elmondta nekik, hogy Dávid őrt áll.

Bár a nyolc apostol mélyen aludt, a mellettük táborozó görögöket jobban eltöltötte a bajtól való félelem, mégpedig olyannyira, hogy őrt állítottak, hogy jelezzen nekik veszély esetén és keltse fel őket. Amikor a két hírvivő sietve megérkezett a táborba, a görög őrszem felébresztette mindegyik honfitársát, akik teljesen felöltözve és teljes fegyverzetben rontottak ki a sátraikból. A nyolc apostol kivételével az egész tábor talpon volt ekkor. Péter szerette volna hívni a társait, de Jézus határozottan megtiltotta neki. A Mester szelíden felszólította mindannyiukat, hogy menjenek vissza a sátraikba, de az emberek nemigen akartak eleget tenni a javaslatának.

Lévén, hogy a követőit nem tudta feloszlatni, a Mester otthagyta őket és elindult lefelé az olajütő irányába, mely a Getszemáni liget bejárata közelében állt. Bár a három apostol, a görögök és a többi táborlakó habozott, hogy rögtön utána eredjen-e, János Márk kerülő úton, az olajfákon keresztül sietve elindult és egy kis pajtában rejtőzött el az olajütő mellett. Jézus azért távolodott el a tábortól és a barátaitól, hogy a letartóztatására érkezők az apostolok zaklatása nélkül foghassák el őt. A Mester félt felkelteni az apostolait és félt attól, hogy az elfogásakor jelen legyenek, nehogy úgy elragadja őket a gyűlölet Júdás árulásának láttán, hogy ellenálljanak a katonáknak és esetleg vele együtt őket is őrizetbe vegyék. Attól tartott, hogy ha vele együtt őket is letartóztatják, akkor ők is vele pusztulnak.

Bár Jézus tudta, hogy a halálának terve a zsidók vezetőinek tanácsaitól eredt, tudta azt is, hogy az egész aljas ármánykodás élvezte Lucifer, Sátán és Kaligasztia teljes támogatását. Jól tudta, hogy a teremtésrészek eme lázadóit örömmel töltené el az is, ha láthatnák, hogy az összes apostola is vele pusztul.

Jézus leült magában az olajütőnél, ott várta az áruló érkezését, és ekkor csak János Márk és a mennyei figyelők megszámlálhatatlan serege látta őt.

1. Az Atya akarata

Komoly veszély ered abból, hogy félreértik a Mester húsvér testbeni létpályájának végével összefüggő számos mondás és esemény jelentését. Azt a kegyetlen bánásmódot, melyben a tudatlan szolgák és az érzéketlen katonák részesítették Jézust, a tárgyalásokon tanúsított tisztességtelen viselkedést és a magukat vallási vezetőknek mondók ellenséges hozzáállását nem szabad összekeverni azzal a ténnyel, hogy Jézus, aki türelmesen alávetette magát mindeme szenvedésnek és megaláztatásnak, valójában a paradicsomi Atya akaratát teljesítette. Valóban és igazából az volt az Atya akarata, hogy a Fia fenékig ürítse a születéstől a halálig tartó halandói létezés poharát, de a mennyei Atyának semmilyen része nem volt abban, hogy azok a polgárosodottnak mondott emberi lények, akik oly embertelenül megkínozták a Mestert és sorozatos megaláztatásokban részesítették az ő nem védekező személyét, az ilyen embertelen viselkedésre ösztönzést kapjanak. Ezek az embertelen és megdöbbentő tapasztalások, melyeket Jézusnak el kellett viselnie a halandói élete utolsó óráiban, semmilyen értelemben nem képezték részét az Atya isteni akaratának, melynek végig vitelére az ő emberi természete oly diadalmasan tett fogadalmat akkor, amikor az ember véglegesen megadta magát az Istennek, melyet a Jézus által a kertben elmondott hármas ima jelzett, mialatt a kifáradt apostolai a fizikai kimerültség álmát aludták.

A mennyei Atya azt szerette volna az alászálló Fiától, hogy természetes úton fejezze be a földi pályáját, éppen úgy, ahogy minden halandónak a földön és a húsvér testben be kell fejeznie életét. A közönséges férfiak és nők nem remélhetik, hogy az utolsó óráikat a földön és a halál rákövetkező eseményét valamilyen különleges mentesülés teszi könnyűvé. Ennek megfelelően Jézus úgy döntött, hogy úgy adja életét a húsvér testben, mely megfelel a természetes események menetének, és állhatatosan elutasította, hogy kiszabadítsa magát az embertelen események gonosz összjátékának kegyetlen szorításából, mely események szörnyű bizonyossággal haladtak előre az ő felfoghatatlan megaláztatása és gyalázatos halála felé. A gyűlölet mindezen elképesztő megnyilvánulásának és a kegyetlenség mindeme példátlan megmutatkozásának minden eleme rossz emberek és gonosz halandók munkája volt. Nem a mennyei Isten akarta, és nem is Jézus főellenségei parancsolták azt, bár ez utóbbiak sokat tettek annak érdekében, hogy biztosítsák, hogy a meggondolatlan és rossz halandók így elutasítsák az alászálló Fiút. Még a bűn atyja is elfordította arcát a keresztre feszítés jelenetének gyötrő borzalmától.

2. Júdás a városban

Miután Júdás oly hirtelenül otthagyta az utolsó estebéd asztalát, egyenesen az unokatestvére házához indult, onnan pedig mind a ketten rögvest a templomőrség kapitányához mentek. Júdás arra kérte a kapitányt, hogy gyűjtse össze az őrséget és elmondta neki, hogy hajlandó elvezetni őket Jézushoz. Lévén, hogy Júdás kicsit korábban jelent meg a színen, mint ahogy számították, némi késéssel tudtak csak elindulni Márk házához, ahol Júdás reményei szerint megtalálták volna Jézust, amint még mindig az apostolokkal beszélget. A Mester és a tizenegyek bő tizenöt perccel azt megelőzően hagyták el Illés Márk házát, hogy az áruló és az őrség megérkezett. Amikorra a letartóztatására készülők odaértek Márk házához, Jézus és a tizenegyek már jócskán a város falain kívül jártak és útban voltak az Olajfák hegyén lévő tábor felé.

Júdást nagyon feldúlta, hogy nem tudták elfogni Jézust Márk otthonában és a tizenegy férfi társaságában, akik közül csupán kettő volt felfegyverkezve az ellenállásra. Tudomása volt arról, hogy a délután folyamán, amikor a tábort elhagyta, csak Simon Péter és Zélóta Simon viselt kardot; Júdás abban reménykedett, hogy Jézust akkor foghatják el, amikor a város csendes, amikor csekély az ellenállás esélye. Az áruló attól félt, hogyha megvárja, míg visszaérnek a táborukba, több mint hatvan hű tanítvánnyal találják szemben magukat, és tudta azt is, hogy Zélóta Simon nagy mennyiségű fegyvert tárol. Júdás egyre idegesebb lett, ahogy belegondolt abba, hogy a tizenegy hű apostol mennyire meggyűlöli őt, és félt, hogy mindannyian az elpusztítására törnek majd. Nemcsak, hogy hűtlen volt, hanem a szívében igazán gyáva is.

Miután nem sikerült megtalálniuk Jézust a felsőteremben, Júdás arra kérte az őrség kapitányát, hogy térjenek vissza a templomba. Ekkorra a vezetők már gyülekezni kezdtek a főpap házában, Jézus fogadására készülve, mivelhogy a hitszegővel kötött egyezségük értelmében Jézus letartóztatására aznap éjfélig kellett sort keríteni. Júdás elmagyarázta a vele levőknek, hogy elkerülték Jézust Márk házánál, és hogy az elfogására kénytelenek lesznek elmenni a Getszemániba. Az áruló ezt követően elmondta, hogy több mint hatvan odaadó követője táborozik vele, és hogy azok mind jól fel vannak fegyverezve. A zsidók vezetői emlékeztették Júdást, hogy Jézus mindig is az ellen nem állást hirdette, Júdás azonban azt felelte, hogy az ilyen tanításának megtartása kapcsán nem lehet Jézus minden követőjében megbízni. Valóban aggódott önmagáért és ezért merte negyven fegyveres katona társaságát kérni. Lévén, hogy a zsidó hatóságoknak nem állt rendelkezésére ekkora fegyveres erő, egyből elmentek Antónia erődjébe és arra kérték a római parancsnokot, hogy adja melléjük a szükséges létszámot; de amikor a római parancsnok megtudta, hogy Jézust akarják elfogni, azonnal elutasította a kérésük teljesítését és a feletteséhez irányította őket. Így több mint egy óra telt el azzal, hogy hatóságról hatóságra jártak, mire végül arra utasították őket, hogy járuljanak maga Pilátus elé, hogy engedélyt kaphassanak a fegyveres római őrség igénybevételére. Késő volt már, amikor odaértek Pilátus házához, és ő már visszavonult a magánlakosztályába a feleségével. Pilátus habozott, hogy bármit is kezdjen a dologgal, annál is inkább, mert a felesége arra kérte, hogy ne teljesítse a kérést. Mivel azonban a zsidó Szanhedrin elnöklő tisztviselője jött el és kérte személyesen a segítséget, a kormányzó úgy gondolta, hogy bölcs dolog a kérelem teljesítése, meg aztán arra jutott magában, hogy később ő majd helyrehozhatja azt a rosszat, amit ezek elkövetni szándékoztak.

Ennek megfelelően, amikor Karióti Júdás a templomból elindult, nagyjából fél tizenkettőkor, több mint hatvan ember kísértetemplomi őrök, római katonák és a főpapok és vezetők kíváncsi szolgái.

3. A Mester elfogása

Amikor a fegyveres katonák és őrök csoportja fáklyákat és lámpásokat tartva a kerthez közeledett, Júdás jóval a csapat előtt lépkedett, hogy gyorsan azonosítani tudja Jézust, és így a letartóztatására készülők könnyedén elfoghassák még mielőtt a társai a védelmére siethetnének. Volt még egy oka annak, hogy Júdás úgy döntött, hogy a Mester ellenségei előtt halad: Arra gondolt, hogy úgy fog tűnni, mintha a katonák előtt ért volna a helyszínre, és így az apostolok és a Jézus körül gyülekező többiek nem tudják majd közvetlen kapcsolatba hozni őt a szorosan a nyomában járó fegyveres őrökkel. Júdás még arra is gondolt, hogy majd úgy tesz, mintha azért sietett volna ide, hogy figyelmeztesse őket a letartóztatásra igyekvők közeledésére, ám a számítását keresztülhúzta az, ahogyan Jézus az árulót megbélyegzőn üdvözölte. Bár a Mester kedvesen szólt Júdáshoz, úgy köszöntötte, mint hitszegőt.

Ahogy Péter, Jakab, János és a mintegy harminc táborbeli társuk észrevette a fegyveres csapatot, amint az fáklyákkal előbukkan a hegytetőn, tudták, hogy a katonák Jézus elfogására jönnek, és mind gyorsan lerohantak az olajütőhöz, ahol a Mester a holdfényben egymagában üldögélt. Az egyik oldalon a katonák közeledtek, a másik oldalon pedig a három apostol és társaik tartottak arrafelé. Amint Júdás odalépett, hogy üdvözölje a Mestert, a két csoport megállt, nem mozdult, közöttük a Mesterrel és Júdással, mely utóbbi arra készült, hogy áruló csókkal illesse Jézus homlokát.

Az áruló korábban abban reménykedett, hogy miután az őröket a Getszemániba vezette, egyszerűen csak megmutatja Jézust a katonáknak, vagy legfeljebb megtartja azon ígéretét, hogy csókkal üdvözli őt, és azután gyorsan eltűnik a színről. Júdás nagyon félt attól, hogy az apostolok mind jelen lesznek, és hogy a támadásukat őrá összpontosítják megtorlásul azért, mert el merte árulni a szeretett tanítójukat. Ám amikor a Mester úgy üdvözölte, mint árulót, olyannyira összezavarodott, hogy nem próbálkozott a meneküléssel.

Jézus még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy megmentse Júdást attól, hogy ténylegesen is elárulja őt, azáltal, hogy mielőtt a hitszegő odaért volna hozzá, kitért az útjából és megszólítva a bal oldalon legelöl álló katonát, a rómaiak századosát, ezt kérdezte, „Kit kerestek?” A százados azt felelte, „A názáreti Jézust.” Erre Jézus egyenesen odaállt a tiszt elé, és ezen egész teremtésösszesség Istenének higgadt méltóságában azt mondta, „Én vagyok az.” E fegyveres csapat tagjai közül sokan hallották Jézust tanítani a templomban, mások meg már hallottak a nagy tetteiről, és amikor meghallották, hogy ilyen nyíltan azonosítja magát, az első sorokban állók visszahőköltek. Meglepetéssel töltötte el őket, hogy milyen higgadtan és fenségesen azonosította magát. Ezért aztán már nem volt szükség arra, hogy Júdás folytassa az árulási tervének kivitelezését. A Mester bátran felfedte magát az ellenségei előtt, és így már Júdás segítsége nélkül is elfoghatták volna. Ám a hitszegőnek tennie kellett valamit, hogy magyarázatot adjon a fegyveres csapattal való együttlétére, és emellett meg akarta mutatni, hogy ő a maga részéről eleget tesz a zsidók vezetőivel kötött egyezségnek annak érdekében, hogy jogosult legyen arra a nagy jutalomra és tiszteletre, melyről azt hitte, hogy kijár neki azért, mert megtartotta azon ígéretét, hogy Jézust a kezükre játssza.

Amint az őrök magukhoz tértek a Jézus megpillantása és szokatlan hangszíne okozta első megdöbbenésükből, és amint az apostolok és a tanítványok közelebb jöttek, Júdás odalépett Jézushoz és homlokon csókolva őt, azt mondta, „Üdvöz légy, Mester és Tanító.” Amikor Júdás így megölelte a Mesterét, Jézus így szólt: „Barátom, hát ennyi nem elég? Még el is árulnád az Ember Fiát egy csókkal?”

Az apostoloknak és a tanítványoknak valósággal a földbe gyökerezett a lábuk a látványtól. Egy pillanatig senki sem mozdult. Erre Jézus, kibontakozva Júdás áruló öleléséből, odalépett az őrökhöz és a katonákhoz, és újra megkérdezte, „Kit kerestek?” A százados megint azt mondta, „A názáreti Jézust.” Jézus megint csak azt felelte: „Mondtam már, hogy én vagyok az. Ha tehát engem kerestek, a többiek hadd menjenek útjukra. Én kész vagyok veletek menni.”

Jézus hajlandó volt az őrökkel visszamenni Jeruzsálembe, és a katonák századosa ugyancsak hajlandó volt megengedni a három apostolnak és a társaiknak, hogy békében a dolgukra menjenek. De mielőtt ehhez hozzáfoghattak volna, ahogy Jézus ott állt, várva a százados parancsait, egy bizonyos Malchusz, a főpap szír testőre, odalépett Jézushoz és arra készült, hogy hátrakösse Jézus kezét, jóllehet a római százados nem rendelte el, hogy Jézust megkötözzék. Amikor Péter és társai azt látták, hogy a Mestert ilyen megaláztatásban akarják részesíteni, nem tudták tovább türtőztetni magukat. Péter kirántotta a kardját és a többiekkel együtt odarohant, hogy lesújtson Malchuszra. De még mielőtt a katonák a főpap szolgájának védelmére kelhettek volna, Jézus tiltón felemelte a kezét és ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta: „Péter, tedd el a kardodat! Akik kardot ragadnak, azok kard által pusztulnak. Hát nem érted, hogy az Atya akarata, hogy kiigyam e poharat? És nem tudod azt sem, hogy én akár most is parancsolhatnék az angyalok és társaik több mint tizenkét hadosztályának, akik kiragadnának engem e néhány ember kezéből?”

Mialatt Jézus ily eredményesen eltérítette a követőit a tettleges ellenállás szándékától, ez elég volt ahhoz, hogy az őrség kapitányát félelem töltse el, aki így a katonái segítségével erősen megragadta Jézust és gyorsan megkötözték. Amint súlyos kötelekkel a kezét összekötötték, Jézus azt mondta nekik: „Miért jöttök ellenem kardokkal és botokkal, mint ahogy a haramiát szokás elfogni? Naponta ott voltam veletek a templomban, nyilvánosan tanítottam az embereket, és nem próbáltatok meg elfogni.”

Miután Jézust megkötözték, a kapitány, attól való félelmében, hogy a Mester követői esetleg megpróbálkoznak a kiszabadításával, parancsokat adott, hogy őket is fogják el; ám a katonák nem voltak elég gyorsak, ugyanis Jézus követői, meghallván a kapitány által a letartóztatásukra kiadott parancsokat, sietve visszavonultak a szurdokba. János Márk mindvégig a közeli pajtában maradt egyedül. Amikor az őrök elindultak Jézussal vissza Jeruzsálembe, János Márk megpróbált kilopózni a pajtából annak érdekében, hogy utolérje a menekülő apostolokat és tanítványokat; ám épp ahogy előmerészkedett, a menekülő tanítványok üldözéséből utoljára visszatérő katonák egyike a közelben haladt el, és meglátva az ifjút a lenvászon köpenyben, üldözni kezdte, és majdnem utol is érte. A katona valójában elég közel került Jánoshoz ahhoz, hogy megragadja a köpenyét, de a fiatalember kiszabadította magát az öltözékből és mezítelenül menekült tovább, s a katona markában csak az üres köpeny maradt. János Márk a legnagyobb sietségben tartott Zebedeus Dávidhoz a felső ösvényen. Amikor elmesélte Dávidnak, hogy mi történt, mindketten visszasiettek az alvó apostolok sátraihoz és tájékoztatták a nyolcakat a Mester elárulásáról és elfogásáról.

Nagyjából akkor, amikor ők a nyolc apostolt ébresztgették, azok, akik a szurdokba menekültek, most visszatértek, és mindannyian az olajsajtó közelében gyülekeztek, hogy megvitassák a teendőket. Időközben Simon Péter és Zebedeus János, akik az olajfák között bújtak el, már elindultak a katonák, őrök és szolgák tömege után, akik úgy vitték vissza Jézust Jeruzsálembe, mintha egy megátalkodott bűnözőt kísértek volna. János közelről követte a tömeget, Péter azonban távolságot tartva ment utánuk. Miután János Márk kiszabadult a katona markából, magához vett egy köpenyt, melyet Simon Péter és Zebedeus János sátrában talált. Gyanította, hogy az őrök Annásnak, a kiérdemesült főpapnak a házához viszik Jézust; így futva megkerülte az olajfa-ligetet és a tömeg elébe került, majd elbújt a főpap palotájának kapujához vezető bejárat közelében.

4. Vita az olajütőnél

Zebedeus Jakab ott találta magát Simon Pétertől és a fivérétől, Jánostól magára hagyva, így aztán csatlakozott a többi apostolhoz és a táborbeli társaikhoz az olajütőnél, hogy megvitassák, mit tegyenek válaszul a Mester elfogására.

Jézus már korábban felmentette Andrást az apostoli csoport igazgatásával kapcsolatos minden felelősség alól; ennek megfelelően, az életük legnagyobb válsághelyzetében, ő most hallgatott. Egy rövid, kötetlen beszélgetést követően Zélóta Simon felállt az olajütő kőfalára és szenvedélyes hangon érvelve a Mester és az ország ügye iránti hűség mellett, felszólította apostoltársait és a többi tanítványt, hogy siessenek a tömeg után és mentsék meg Jézust. A társaság többsége hajlott volna arra, hogy elfogadja az ő határozott vezetését, ha nem hangzik el Nátániel tanácsa, aki abban a pillanatban állt fel, amint Simon befejezte a beszédet, és ő felhívta a figyelmüket a Jézus által gyakran elmondott tanításokra az ellen nem állással kapcsolatban. Emlékeztette a társait arra is, hogy Jézus épp azon az éjszakán utasította őket, hogy óvják meg életüket arra az időre, amikor el kell indulniuk a világban és hirdetniük kell a mennyországról szóló evangélium jó hírét. Nátániel ezen álláspontját támogatta Zebedeus Jakab is, aki most elmesélte, hogy Péter és a többiek miként rántották elő kardjukat a Mester letartóztatásának megakadályozására, és hogy Jézus arra kérte Simon Pétert és a többi, kardot rántó társát, hogy tegyék tokjába a pengéjüket. Máté és Fülöp szintén beszélt, de semmilyen határozott eredményre nem jutottak a vitában egészen addig, amíg Tamás fel nem hívta a figyelmüket arra a tényre, hogy Jézus azt tanácsolta Lázárnak, hogy ne tegye ki magát halálos veszedelemnek, s rámutatott, hogy nem tehetnek semmit a Mesterük megmentése érdekében, minthogy ő nem hajlandó megengedni a barátainak, hogy megvédjék, és mivel ragaszkodott ahhoz, hogy nem fog élni az isteni hatalmi eszközeivel az emberi ellenségeinek leszerelése érdekében. Tamás rávette őket, hogy oszoljanak és térjenek haza, hiszen Zebedeus Dávid a táborban marad, hogy irányító- és hírvivői központot tartson fenn a csoport számára. Aznap reggel fél háromra a tábor kiürült; csak Dávid maradt ott három-négy hírvivővel, a többieket pedig elküldte, hogy híreket szerezzenek arról, hová vitték Jézust és mit fognak tenni vele.

Öt apostol, vagyis Nátániel, Máté, Fülöp és az ikerpár Betfagéban és Betániában rejtőzködött. Tamás, András, Jakab és Zélóta Simon a városban bujkált. Simon Péter és Zebedeus János Annás házáig követte a csapatot.

Röviddel napkelte után Simon Péter visszasétált a Getszemáni táborba, s az arcán a mély kétségbeesés szomorú képe tükröződött. Dávid egy hírvivő felügyelete mellett elküldte, hogy csatlakozzon a testvéréhez, Andráshoz, aki Nikodémusz házában tartózkodott Jeruzsálemben.

Zebedeus János, ahogy Jézus meghagyta neki, a keresztre feszítés legvégéig a közelében maradt, és ő volt az, aki óráról órára ellátta Dávid embereit hírekkel, melyet elvittek Dávidnak a kerti táborba, és amelyet azután eljuttattak a bujkáló apostoloknak és Jézus családjának.

Kétségkívül úgy volt, hogy a pásztort lesújtották és a nyájat szétkergették! Mialatt mindannyian bizonytalanul tudatában voltak, hogy Jézus előre figyelmeztette őket erre a helyzetre, a Mester hirtelen eltűnése túlságosan is megdöbbentette őket, semhogy képesek lettek volna az eszüket rendesen használni.

Nem sokkal a nappal beálltát követően, éppen azután, hogy Pétert elküldték a testvéréhez, Júdás, Jézus húsvér testbeni testvére, csaknem lélekszakadva és Jézus családjának többi tagja előtt, arra érkezett a táborba, hogy a Mestert már letartóztatták; és egyből rohant is lefelé a jerikói úton, hogy megvigye a hírt az anyjának és a fiú- és lánytestvéreinek. Zebedeus Dávid Júdás révén azt üzente Jézus családjának, hogy Márta és Mária betániai házánál gyülekezzenek és ott várják a híreket, melyeket a hírvivői rendszeresen megvisznek nekik.

Így alakult tehát a helyzet a csütörtök éjjel utolsó felében és a pénteki nap kora reggeli óráiban, már ami az apostolokat, a főbb tanítványokat és Jézus földi családját illeti. Mindeme csoportok és egyének között Dávid azon hírvivői szolgálata tartotta a kapcsolatot, melyet Zebedeus Dávid működtetett tovább a Getszemáni ligeti székhelyéről.

5. Útban a főpap palotájához

Azt megelőzően, hogy elindultak volna Jézussal a kertből, vita alakult ki a templomőrség zsidó kapitánya és a katonák csapatának római századosa között abban, hogy hová is vigyék Jézust. A templomőrség kapitánya olyan parancsokat adott, hogy vigyék a hivatalban lévő főpap, Kajafás elé. A római katonák századosa úgy rendelkezett, hogy Jézust Annásnak, a korábbi főpapnak és Kajafás apósának palotájába kell vinni. Azért tett így, mert a rómaiak szokás szerint közvetlenül Annással tárgyaltak minden olyan dologban, amely a zsidó egyházi törvények foganatosításával volt kapcsolatos. Végül is a római százados parancsának engedelmeskedtek; Jézust előzetes kihallgatásra Annás házához vitték.

Júdás a parancsnokok közelében haladt, s hallott mindent, amit beszéltek, de nem vett részt a vitában, mert sem a zsidó kapitánynak, sem a római tisztnek nemigen akadt sok beszélnivalója az árulóvalennyire megvetették őt.

Zebedeus János, aki emlékezett a Mester azon utasításaira, hogy legyen mindig kéznél, nagyjából ekkor már egészen megközelítette Jézust, aki a két parancsnok között haladt. A templomőrség parancsnoka, meglátva a mellettük haladó Jánost, odaszólt a helyettesének: „Fogjátok el ezt az embert és kötözzétek meg. Ő az egyik követője ennek a fickónak.” De amikor a római százados meghallotta ezt és körülnézve meglátta Jánost, parancsot adott, hogy az apostol hadd menjen mellette, és hogy senki ne bántsa. Ezután a római százados azt mondta a zsidó kapitánynak: „Ez az ember nem áruló és nem is gyáva. Láttam a kertben, és ő nem rántott kardot, hogy ellenálljon nekünk. Megvan a bátorsága, hogy előjöjjön és a Mesterével legyen, és senki se emeljen rá kezet. A római törvény megengedi, hogy bármely fogolynak legalább egy barátja ott álljon mellette a vádlottak padjánál, és ezt az embert nem fogja senki megakadályozni abban, hogy a Mestere, a fogoly mellett álljon.” Amikor Júdás meghallotta ezt, olyannyira elszégyellte magát és olyannyira megszégyenült, hogy egészen lemaradt a menetelőktől, s egyedül ért oda Annás palotájához.

Ez megmagyarázza, hogy Zebedeus János miért kapott engedélyt arra, hogy Jézus mellett legyen végig a megpróbáltatást jelentő tapasztalásaiban ezen az éjszakán és másnap. A zsidók féltek bármit is mondani Jánosnak vagy bármiképp zaklatni őt, mert némileg olyan helyzetbe került, mint egy római tanácsadó, akit azért jelöltek ki, hogy figyelje a zsidó egyházi bíróság ténykedését. János ebbéli kitüntetett szerepe még inkább megszilárdult, amikor a római, átadva Jézust a templomőrség kapitányának Annás palotájának kapujában, a helyetteséhez szólva azt mondta: „Menj a fogollyal és gondoskodj arról, hogy ezek a zsidók meg ne öljék Pilátus jóváhagyása nélkül. Figyelj oda, hogy meg ne gyilkolják, és ügyelj, hogy a barátja, a galileai, engedélyt kapjon, hogy mellette álljon és megfigyelhessen mindent, ami zajlik.” János így tudott ott lenni Jézus közelében egészen a kereszten való haláláig, míg a többi tíz apostol arra kényszerült, hogy rejtőzködésben maradjon. János római védelem alatt cselekedett így, és a zsidók nem is merték zaklatni a Mester haláláig.

Az Annás palotájához vezető út alatt Jézus egyszer sem nyitotta szólásra a száját. Az elfogásától kezdve az Annás előtti megjelenéséig az Ember Fia egy szót sem szólt.

Hozzászólások

183:00.04 »»» „És jól” »»» „Jól”

183:01.01 »»» „megaláztatástokban” »»» „megaláztatásokban”

183:01.02 »»» „És a” »»» „A”

183:02.01 »»» „az Utolsó Estebéd” »»» „az utolsó estebéd”

183:02.03 »»» „kezdjen e dologgal” »»» „kezdjen a dologgal”

183:02.03 »»» „személyesen e segítséget” »»» „személyesen a segítségét”

183:02.04 »»» „—” [nagykötőjel; kvirtmínusz; em dash] »»» „–” [gondolatjel; félkvirtmínusz; en dash]

183:03.01 »»» „ám e számítását” »»» „ám a számítását”

183:03.01 »»» „Arra gondolt, hogy úgy tűnhet, hogy a katonák előtt ért a helyszínre” »»» „Arra gondolt, hogy úgy fog tűnni, mintha a katonák előtt ért volna a helyszínre”

183:03.01 »»» „És volt” »»» „Volt”

183:03.01 »»» „őrök e csoportja” »»» „őrök csoportja”

183:03.02 »»» „hogy e katonák” »»» „hogy a katonák”

183:03.02 »»» „Péter, Jakab és János, valamint a mintegy” »»» „Péter, Jakab, János és a mintegy”

183:03.03 »»» „az után” »»» „azután”

183:03.04 »»» „az eme fegyveres” »»» „a fegyveres”

183:03.05 »»» „És ahogy” »»» „Amikor”

183:03.06 »»» „És a” »»» „A”

183:03.06 »»» „És Jézus” »»» „Jézus”

183:03.08 »»» „És amint” »»» „Amint”

183:04.01 »»» „megvitassák, hogy mit tegyenek a Mester elfogására válaszul” »»» „megvitassák, mit tegyenek válaszul a Mester elfogására”

183:04.02 »»» „a többieket elküldte, hogy szerezzenek híreket arról, hogy hová” »»» „a többieket pedig elküldte, hogy híreket szerezzenek arról, hová”

183:04.02 »»» „És Nátániel” »»» „Nátániel”

183:04.02 »»» „hatalmaival” »»» „hatalmi eszközeivel”

183:04.02 »»» „jó híreit” »»» „jó hírét”

183:04.02 »»» „jutottak e vitában” »»» „jutottak a vitában”

183:04.02 »»» „világban, és” »»» „világban és”

183:04.05 »»» „az után” »»» „azután”

183:04.07 »»» „az után” »»» „azután”

183:04.07 »»» „hírt anyjának” »»» „hírt az anyjának”

183:04.07 »»» „testvére arra érkezett a táborba, csaknem lélekszakadva és Jézus családjának többi tagja előtt, hogy megtudja, hogy” »»» „testvére, csaknem lélekszakadva és Jézus családjának többi tagja előtt, arra érkezett a táborba, hogy”

183:04.08 »»» „És mindeme” »»» „Mindeme”

183:04.08 »»» „tovább működtetett” »»» „működtetett tovább”

183:05.01 »»» „És a” »»» „Végül is a”

183:05.01 »»» „És ezt azért tette” »»» „Azért tett így”

183:05.02 »»» „—” [nagykötőjel; kvirtmínusz; em dash] »»» „–” [gondolatjel; félkvirtmínusz; en dash]

183:05.02 »»» „meghallgatva mindent” »»» „s hallott mindent”

183:05.03 »»» „És amikor” »»» „Amikor”

183:05.03 »»» „Ez után” »»» „Ezután”

183:05.03 »»» „hitszegő” »»» „áruló”

183:05.04 »»» „annál is inkább” »»» „még inkább”

183:05.04 »»» „És ez” »»» „Ez”

183:05.04 »»» „És János” »»» „János”

183:05.04 »»» „János e kitüntetett” »»» „János ebbéli kitüntetett”

183:05.04 »»» „Menj e fogollyal” »»» „Menj a fogollyal”

183:05.05 »»» „És végig az Annás palotájához vezető úton, Jézus nem nyitotta ki a száját” »»» „Az Annás palotájához vezető út alatt Jézus egyszer sem nyitotta szólásra a száját”