Jelenlegi hely

4. Isten viszonya a világegyetemhez

4:0.1 „Kétséges, hogy a paradicsomi Istenségeken és az ő legfelsőbb rendű társaikon kívül bárki ténylegesen is alaposan ismerné az Isten örökkévaló célját.”

Mi lehet az Isten örökkévaló célja? Megragadott az erről való gondolkodás lehetősége, ezért megkísérlek e kérdésre olyan választ találni, amely a mostani értelmem számára megnyugtató.
Nem az Isten általam is ismert távlati céljára gondolok, ami a formálódó külső terek és azok majdani lakóinak a mostani evolúciós istengyermekek általi igazgatása. Olyan célt keresek, ami örökkévaló, és független attól, hogy milyen módon valósul majd meg.

Először megnézem, hogy mi az, amit a témára vonatkozóan jelenleg tudok, s aztán megpróbálok válasz jellegű következtetést levonni:
Úgy gondolom, hogy
a) a mindenség és annak személyei örökké létezni fognak, sőt az Atya egyre újabb személyeket fog létbe szeretni, olyanokat, akiknek bár van kezdetük, de végük soha nem lesz. Vagyis az Istennek biztos van örök célja a gyermekeivel, hiszen e nélkül biztosan nem kezdett volna bele örök élet megszerzésére képes evolúciós gyermekek létbe szeretésére.

b) a jelen folyamatai a jövőt is építik, mivel 4:3.4 „Isten semmit sem bán meg, amit valaha is tett vagy éppen tesz vagy valaha is tenni fog.”

c) mindannyian az Istenben létezünk. 

Ezen ismeretek birtokában az alábbi következtetéseket vonom le az Isten örök céljára vonatkozóan. E következtetések között – reményem szerint – sikerül megfogalmaznom az Isten örök célját, vagy legalább is ráközelítek arra. Már csak azért is, mert most esett le a tantusz, hogyha a jelenlegi fejlődésemhez nincs is szükségem az Isten örök céljának ismeretére, azonban az én örök jövőmben, az Isten örök célja az én örök célom is kell legyen.

- A teremtés az Isten szívügye, amiben örömöt és megelégedést nyer. Az ember is tervez és tapasztal. Az Istennek az a célja, hogy az ember egyre jobban megértse Őt. Az Istennek és az embernek van közös működésmódja. 

- A teremtmények szellemi fejlődése és a teremtés végső célja összefügg.

- A teremtés végső célja nem lehet megállás vagy befejezettség. A teremtés végső célja tehát nem végpont, hanem irány.

- Ahogy a gyermek kutatja a teremtő Atyját, úgy tapasztalja e gyermek önmagában az Istent, és úgy tapasztalja az Isten önmagában a gyermekét.

- Az Isten mindig is a saját végtelen belső világának felfedezésére hívta a gyermekeit. Isten belső világa a végtelen képességek és lehetőségek valósága. 

- Isten mindig önmagát szeretné látni a teremtésében. Ezért vezet egységre, összefogásra, szeretetre. Ezért nyilvánítja ki a személyek Tőle való közös származását. Éppen ezért biztosnak látom azt, hogy az Isten örök célja, az Isten és az ő gyermekei közös összefogásának gyümölcse lesz. 

- Isten megosztja önmagát velünk. Miközben az Isten gyermekei előrehaladnak a világegyetemi látásmód tapasztalás útján való elsajátításában, hálát adnak az ő szellemi Atyjuknak és dicsőítik Őt, mivel egyre többet látnak és tapasztalnak belőle. 
Úgy vélem, mi nem csak azt vagyunk képesek megtapasztalni, amit az Isten megoszt velünk a valóságából, hanem azt is, amikor az Isten örül nekünk, a gyermekeinek. 

- Ha Isten személyei társulásokat hozhatnak létre egymás között, akkor az Isten fejlődő gyermekei is eljuthatnak egykor arra a szellemi szintre, melyen szellemi társulásokat hoznak létre egymás között. És e szellemi társulások gazdagító kapcsolatokat építenek majd más hasonló társulásokkal, s persze az Istennel is. 

Összegzés: Az Isten örökké teremteni fog, a Teremtés pedig örökké fejlődni fog a teremtett személyek által. Az Isten örök célja önmaga örök átadása. Isten számára fontos tapasztalat az, amikor a gyermekei háláját és az érte való örömüket érzi. Tehát az Istennek nem lehet olyan örök célja, amely nélkülözi a gyermekei részéről felé irányuló örömöt és hálát. Ilyen pedig csak akkor lesz, ha az Atya gyermekei újra és újra, végeláthatatlan hosszban láthatják és tapasztalhatják az Isten önmagát adó szeretetét. Istennek mindig célja kell legyen az, hogy szeret és annak tapasztalata, hogy szeretik.

* * *

1) 4:1.5 „A csillagos terek energia-forgatagai és pusztító fizikai eseményei közepette a felszín alatt rend és biztonság van.”

Fontos tehát, hogy a dolgok mögé tudjunk látni. Ebben segít a dolgok mögé látni tudó emberi képesség, a hit. Az értelem folyamatosan összegzi az egyén ismereteit, majd újra és újra kijelöli a látás irányát, a hit pedig egyre biztosabban ragadja meg és egyre komolyabban veszi azt a tartalmat, amire vonatkozóan a lélek azt érzi, hogy bizonyosan léteznie kell. 
Idáig azonban csak az tud eljutni, aki használja az értelmét. Itt van például egyszerre két evilági üzenet is. Melyek által az Isten az elmúlás látszólagos útján keresztül üzen a gondolkodó ember számára arról, hogy nincs elmúlás, csak örök megújulás. 
- Ősz végén azt látjuk, hogy a kertben álló almafa elhullajtja a termését és a leveleit. Úgy tűnik, mintha a fa meghalt volna. De tudjuk, hogy nem így van, csak „alszik” a következő tavaszig. 

- Aztán itt van a fa termése, az alma. Azt látjuk, hogy a fán maradt alma először túlérik, megrohad, majd lehullik. Pedig az almamagnak, amely mindent tud arról a fáról, amelyről származik, semmi baja nincs, sőt, csak így juthat földközelbe, ahol majd kihajthat. Az első almafák ma is élnek a többi almafában. 
Az embernek is van túlélő magja, ez pedig a lelke.

2) 4:4.4 „Istent az ő alkotó cselekedeteiben csak az ő örökkévaló természetéből fakadó érzések és az ő végtelen bölcsességének parancsai korlátozzák.” 

Istennek vannak érzései. Ezért biztos, hogy nagyra értékeli az önfeláldozást. Azt, amit Ő maga is folyamatosan tesz, attól kezdve, hogy teremteni kezdett. Nagyszerű és felemelő lehetett az érzés, amikor az Atya elkészült a Teremtés tervével és hozzálátott a megvalósításához. Jézus is szellemi dicsőséget érzett a hegyről lejövet, mikor kitisztázta magában azt, hogy miként fog megnyilvánulni a földi élete során. 
136:10.1 „…levonult a hegyről. És az arca ragyogott a szellemi diadal dicsőségétől és az erkölcsi teljesítménytől.”
Minden szellemi lény örül a saját szellemi teljesítményének.

3) Mikor olyan ajándékot kapok valakitől, aminek örülni tudok, akkor hálát érzek és késztetést arra, hogy én is ajándékozzak. Mikor örülök az Istennek, személyes megnyilvánulást teszek felé, melyre szükségszerűen Ő is személyesen tapasztalható megnyilvánulással válaszol. A személyek közötti kapcsolat alapja az, hogy komolyan veszik egymást, építenek egymásra.

4) 4:5.4 „Isten elleni nyílt támadásnak minősül azt hinni, úgy tartani vagy azt tanítani, hogy ártatlan vérét kell ontani ahhoz, hogy az ő kegyét elnyerjük, vagy hogy a képzelt isteni haragot magunkról elhárítsuk.” 

Ezek szerint, akik Jézus halála kapcsán engesztelő véráldozatról beszélnek, nem csak tévednek, hanem tudva vagy tudatlanul, de az Istent is támadják, káromolják. Az Urantia kinyilatkoztatással itt az esély a helyes isteni viszonyok megismerésére. 
Azt egyértelműen láthatjuk, hogy Jézus nem engesztelt ki senkit. Nem az Isten akaratából kellett meghalnia, hanem rossz szándékú emberek ölték meg. Ne kövessük el azt a hibát, hogy az igazság fényét semmibe vesszük, és elhazudjuk az Isten jóságát azzal, hogy olyan önkényúrnak állítjuk be Őt, aki még a saját fiát sem kímélte. Bíznék én egy ilyen Istenben? Persze hogy nem! Istent kényúrnak beállítani és a nevében uralkodni, na ez, és az ehhez hasonló magatartások eredményezték az elmúlt évtizedekben a vallástalanná váló tömegeket. A keresztény egyházak és felekezetek sokfélesége, az Istenre és az ő gyermekeire vonatkozó igazság hiányos ismeretét jelzik. De e látszólagos sokféleség jelzi az igazság utáni vágyat is. Mégis, az eredmény az egység hiánya. 

Ugyanazon Istenre hivatkozó, de különböző hitvallású egyházak addig lesznek, amíg az Istenre vonatkozó tudást egy hiteles isteni kinyilatkoztatás helyére nem teszi az emberi elmékben és az emberi szívekben. Ezért fontos az Urantia kinyilatkoztatás tartalmainak megismertetése az emberekkel, hogy maguk dönthessenek annak hiteléről és arról, hogy mit kezdenek az Ő mennyei Atyjuk hívásával. Ha az Urantia kinyilatkoztatás Istenre vonatkozó közléseit elég sokan elfogadják majd, már nem lehet butaságokat hangoztatni az Istennel kapcsolatban.

* * *

1) A 4. írás fő üzenetét talán úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy „Isten célirányos energia (alkotó szellem) és abszolút akarat”.

2) A bevezetőből megtudhatjuk, hogy a halandó ember nem ismeri ténylegesen és alaposan az Isten örökkévaló célját, sőt erre még az örökkévalóságban sem lesz módja. Mit tehet a felvilágosult halandó ilyen átléphetetlen korlátok mellett? Nem fogadhatja el a cél nélküliséget csak azért, mert ő maga sohasem lehet képes az örökkévaló cél tényleges és alapos megismerésére. Azt tudja, hogy van valaki, aki képes rá. Ezért nem tehet más, mint látatlanban is bízik benne. Bízik abban, hogy ez az örökkévalósági cél méltó cél. Ebből következően a halandónak még az örökkévalóságban is lesz módja hit gyakorlására, mert mindig csak kevesebbet tudhat, mint amennyit hinni képes.

3) Érdemes megjegyezni az isteni gondviselés fogalmára adott meghatározást: „(...) mennyei lények és isteni szellemek beavatkozó tevékenysége, akik a mindenségrendi törvénnyel összhangban szakadatlanul Isten dicsőségére és az ő világegyetemi gyermekeinek szellemi felemelkedése érdekében munkálkodnak.” Ebből nyilvánvaló, hogy az egyesek által elképzelt gyerekes, önző és materiális szolgálatnak nem lehet köze a Gondviseléshez. Az isteni gondviselés működése ugyanakkor nem összeférhetetlen az időben és a szellemben való igaz emberi fejlődéssel. Ezek olyannyira nem összeférhetetlenek, hogy minden ellentmondás nélkül kijelenthető, hogy a világegyetem jelszava a fejlődés. Talán az isteni gondviselés és a fejlődés együttes rendjére is vonatkoztatható ez a kijelentés: „(...) Állandóság van a látszólagos változékonyság közepette[;] (...) a felszín alatt rend és biztonság van.” A téridő világegyetemeiben olyan szerves egység van, melyről tudjuk, hogy (1) a kozmikus (mindenségrendi) események teljes szerkezetének alapját képezi, továbbá (2) a világegyetemi tevékenység minden szakaszában és formájában mellérendeltségként és kölcsönös viszonyként érvényesül. A mellérendelés elve lényegileg különbözik az alárendelés elvétől, mely utóbbi a hierarchikus (alá-fölérendeltségi szerveződésű) rendszerekre jellemző. Az összetettebb rendszereket és jelenségeket a maga véges, korlátolt nézőpontjából vizsgáló ember hajlamos a hierarchiát látni és keresni. A mellérendelés felismerése a dolgok összefüggéseinek alaposabb feltárásával lehetséges.

4) „A természet egyenlő a Paradicsom tökéletessége osztva a befejezetlen világegyetemek hiányos és rossz voltával, és bűnével. E hányados már kifejezi mind a tökéletest, mind a részlegest, és mind az örökkévalót, mind pedig az időlegest.” Ez tulajdonképpen egy tört, vagyis egy kijelölt osztás. Azt mutatja, hogy valaminek a természetét illetően hányszor van meg a tökéletlen a tökéletesben. Az Egyetemes Atya természete esetében a számláló, vagyis a tökéletesség végtelen, a nevező, vagyis a tökéletlenség nulla, tehát a tört értéke végtelen. A Teremtő Fiak esetében a számláló talán nem végtelen, viszont a nevező mindenképpen nulla, így a tört értéke biztosan végtelen. A véges teremtmények esetében a számláló is és a nevező is véges, vagyis a tört értéke véges. Az ő természetbeni tökéletességük véges. Vajon esetükben a fejlődés révén nőhet-e a számláló és csökkenhet-e a nevező addig, míg a tört értéke végtelenné nem válik? Erre az örökkévalóságban adatik válasz, de a számláló (tkp. a tökéletesség mértéke) abszolút értelemben sohasem lehet végtelen. Ugyanakkor talán nem lehetetlen, hogy a nevező, vagyis a rossz-, vétek- és kiegyensúlyozatlanság-tartalom nullára csökkenjen, ami már elég ahhoz, hogy a halandói természet végre megfelelhessen az Atya felhívásának: „Légy tökéletes, miként magam is az vagyok.”

5) A szellemi fejlődésben alapvető jelentősége van a fokozatosságnak, ezért a kinyilatkoztatásnak valamilyen mértékben mindig a korábbi kinyilatkoztatásokra kell épülnie. A régebbi idők vallási tanítói és prófétái számtalan alkalommal kaptak a mindenkori általános istenképnél valamivel tisztább képet az Istenről. Néha kinyilatkoztatás révén, néha az emberben lakozó szellem közreműködésének eredményeként. Ezek közül sok minden elveszett, de fenn is maradtak igazságok. Ezek az igazságok az emberiséget illetik meg, azokat nem sajátíthatja ki sem valamely vallás, sem a „szerző” joga. Az Urantia könyv összeállítói is éltek azzal, hogy idézzenek régebbi korok prófétáinak kijelentéseiből. A 4. írásban több helyen is idézőjelbe tett szövegekkel találkozhatunk. Egyes idézetekhez az ószövetséginek nevezett források némelyike az alábbiak szerint azonosítható:

„Hű az Isten” [MTörv 7:9] és „minden parancsolata igaz”. [Zsolt 119:172]
„Az ő hűséges volta az egekben van megerősítve.” [Zsolt 36:6]
„Uram, örökké megmarad a te igéd a mennyben. Nemzedékről nemzedékre van a te igazságod; te erősítetted meg a földet és áll az.” [Zsolt 119:89-90]
„Az örök Isten a mi oltalmunk, és alant vannak örökkévaló karjai.” [MTörv 33:27]
„Aki a Fenségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugszik az.” [Zsolt 91:1]
„Íme, nem szunnyad és nem alszik ki minket őriz!” [Zsolt 121:4]
Isten „a mindenséget hatalma szavával” tartja fenn. [Zsolt 34:16]
Isten nemcsak teremt, hanem „életet ad mindnyájuknak”. [Neh 9:6]
„Ő terjeszti ki északot az üresség fölé és függeszti fel a földet a semmiség fölé.” [Jób 26:7]
„Én, az Úr, meg nem változom.” [Mal 3:6]

Ha már szóba került az Isten abszolút akarata, akkor talán érdemes megemlíteni az emberi szabad akaratra Jézus által adott meghatározást (mai megfogalmazásban): „A sajátakarat az emberi elme azon megnyilatkozása, mely lehetővé teszi, hogy az alanyi tudat tárgyilagosan fejezze ki önmagát és megtapasztalja az Istenhez való hasonlatosság iránti vágyakozás élményét.”