Jelenlegi hely

5. Isten viszonya az egyénhez

 

II. 5:1.11 „Az ember örök végzete hasonlóképpen akkor válik biztosítottá, amint az Igazítóval való eggyé kapcsolódás a világegyetem számára kinyilvánítja, hogy az adott felemelkedő lény meghozta azt a végleges és visszavonhatatlan döntést, hogy az Atya akarata szerint kíván élni.”

a) Aki az Isten mellett dönt, nyilvánvalóan csak kis részben látja azt, aki mellett dönt. De már nagy részben tapasztalta, hogy miként érzi magát, ha mellőzi az Istent az életében. 
Egy dolgot nagyon nem szabad elfelejteni. A személyiségünket és a szabad akaratunkat attól az Istentől kaptuk, akit akár el is tudunk utasítani. Feltehető a kérdés: aki a választás képességét és lehetőségét – akár maga ellenében is – de megadta nekünk, nem kész-e arra, hogyha mellette döntünk, akkor az igényszintünket folyamatosan emelve be is töltse azt?

b) Ha hiszek a Jézus által bemutatott mennyei Atyában, akkor a világképem nagyon egyszerűvé válik. Mert van Isten és az Ő akarata, minden más létező pedig összedolgozik a javamra. Ez az összedolgozás azt célozza, hogy Istent szeretőként szabad akaratomból formálódjon a jellemem olyanná, mint amilyen a mennyei Atyámé. 
- Erre pedig minden helyzet alkalmas az Istent szerető számára, ugyanis a mennyei Atyja felé törekvő ember mindenből és minden által tanulhat. 
- A nehézségek pedig alkalmat adnak neki arra, hogy szeressen, és új utakat keressen a problémái kezelésére. 
- Minden nehéz helyzet lehetőséget kínál az Istent szeretőnek arra is, hogy még jobban vágyódjon az Atyja szeretete és békéje után. 
- Láthatja továbbá, hogy akik Istent nem ismerve vagy Őt elutasítva élnek, semmi perc alatt képesek pokollá tenni a saját életüket és ugyanezt próbálják tenni a körülöttük élők életével is.

A világ nem lesz kevésbé érdekes és kalandos attól, hogy az Isten szemével akarom azt látni: csak könnyebben értelmezhető, örökké és teljesebben megélhető. 

III. 5:3.7 „A korlátolt anyagi elme sohasem lesz képes magas szinten tudatosítani az igaz istenimádat valódi jelentőségét.”

a) Milyen haszna van az egyén szempontjából az istenimádatnak? Úgy tartom, hogy az istenimádat öröm, bánat és nehézség esetén egyaránt elkezdhető. Nem csak akkor dicsérem Istent, amikor erre hangulatom van. Sokkal többször dicsérem a mennyei Atyámat azért, hogy átélhessem a hozzátartozás örömét. 
Ha őszinte vagyok és vágyakozó, akkor az istendicséret és a hála hamar belső szabadságot, örömöt és békét ad. Ez pedig hozzásegít a nehézségeim elviseléséhez, vagy az adott élethelyzetemben való könnyebb eligazodáshoz. 

Az istenimádat is segít abban, hogy a gondolati programom atyai legyen. Ha a gondolati programom atyai, akkor a magatartásom fiúi lesz. A következő idézet jól példázza, hogy az Atya mire ösztönzi az övéit a Fia, Jézus által:
140:10.1 „Azon az estén, amikor a házban folyt a tanítás, lévén, hogy elkezdett esni, Jézus hosszasan beszélt nekik, azt próbálta megmutatni a tizenketteknek, hogy milyennek kell lenniük, nem azt, hogy mit kell tenniük.”

IV. 5:6.12 „Egyetlen személyes teremtményt sem lehet az örök kalandra kényszeríteni; az örökkévalóság kapuja csakis a szabad akarattal rendelkező Isten szabadakaratú fiainak szabadakaratú választására válaszul tárul fel.”

a) Isten megértésének és elfogadásának problémája ugyanaz. Aki megérti az Istent, döntően el is fogadja Őt. Ugyanis annyira nagyszerű és magával ragadó, amit az Isten tesz és kínál, hogy az Istenre látó és a közelségét tapasztaló személy is részesedni akar mindebből. 
- Istent akkor értem meg, ha a legfőbb értéknek tudom látni azt a szeretetet, mellyel az Isten atyaként szereti minden egyes gyermekét. 
- Istent akkor fogadom el, ha nem csak azt értékelem, amit Isten a mindenkit szeretés által tesz, de az Isten példája alapján a magam számára is azt látom a legjobbnak, ha én is mindenkit szeretni kezdek.
A hitetlen emberek számára csak az ő okos szeretésük által igazolhatjuk azt, hogy van Isten, aki őket is szereti. 

b) Az ember legjobb döntése az, ha az Istenhez akar tartozni. A szándék tökéletessége – vagyis hogy az Istenhez akarok tartozni – nem eredményez azonnali és tökéletes gondolkodást és cselekvést. Azonban e szándék melletti kitartásom biztosítja azt, hogy az Istenhez tartozásom egyszer visszavonhatatlanul is megvalósuljon, még pedig azáltal, hogy a lelkem eggyé lesz a bennem élő Istenrésszel, a Gondolatigazítómmal. 
Az Istenhez tartozni akarás szándéka nyitva tart bennünk egy kaput, melyen keresztül az Isten közelebb tud jönni hozzánk, és mi közelebb tudunk kerülni hozzá. S éppen az e szándékon alapuló törekvő élet az, ami lassan, de biztosan átformál bennünket annak jellemére, akit Atyaként szeretünk.

c) Az Istennel kapcsolatban felmerülő alapkérdések a hitetlen ember részéről:
- Van-e Isten?
- Ha van, milyen az Isten?
- Miért jó az nekem, ha hiszek benne?

Bár e kérdéseket megfogalmazhatom más ember helyett, de ezekre hiteles választ mindenki csak a maga számára adhat. Ahol az egyéni boldogság a tét, ott az egyén saját válaszaira van szükség. Segíteni persze lehet a válaszkeresésben, hiszen Isten is elébe megy az Őt keresőknek, de célzott emberi segítség csak azon válaszkereső számára adható, aki kéri ezt. A másik „okosítását” célzó kéretlen segítség erőltetésnek tűnhet, ami inkább eredményez védekezést az illető részéről, mint megértést és elfogadást.

A hívő is tehet fel kérdést az Istennel kapcsolatban, ám az ő kérdése ilyen jellegű: Miként szerethetem jobban a mennyei Atyámat és a szellemi családom jelenlegi, valamint leendő tagjait?

Az Istent választó személy számára nyilvánvaló, hogy az Isten által felkínált létezésnek nincs választható párja, vagyis alternatívája.

d) Még nem vagyok képes teljes odaadással szeretni az Istent, de tudom, hogy ennek érdekében mire érdemes törekednem:
- az akaratát keresni és választani,
- minden erőmmel felé törekedni,
- akarni olyanná válni, mint Ő,
- akarni általa és benne fejlődni.

Tudom, hogy a fenti négy ismérv valójában egymás magyarázata is lehet.

* * *

I. 5:4.2 „Az Istent előbb-utóbb úgy fogják értelmezni, mint az értékek valóságát, a jelentéstartalmak lényegét és az igazság létét.”

a) Az értékek valósága: 
Hogy mit tartok értékesnek, függ attól, hogy mire van szükségem, és hol tartok a szellemi fejlődés útján. A meglévő értékeimmel többé-kevésbé azonosulok. Egyedül a szellemi értékeim azok, amelyek bennem – vagyis a lelkemben – velem egyként léteznek. Minden más értékem a lelkemen kívül van (pl. hústestem is). A lelkem túlélését pedig az szolgálja, ha szeretem a mennyei Atyámat és a testvéreimet. 
Szerintem az a legnagyobb alkotóművész, aki az élete történéseit és lehetőségeit képes Istentől jövő szerelmi vallomásnak és szerelmi felhívásnak is látni. Mármint minden által képes látni az Istennek felé irányuló szerelmét és vonzását, valamint a szeretésre való felhívását.

A szellemi értékek nem múlandó, hanem örök értékek. A szellemi értékeink az Isten szellemi értékeinek általunk is birtokolható változatai. 

b) A jelentéstartalmak lényege:
Az ismert létezőknek több jelentéstartalma is lehet, attól függően, hogy ki miként látja azokat. A létezők jelentését mindig az Isten ismeri helyesen. Megérteni az adott létező pillanatnyi jelentését, egyet jelent annak megértésével, hogy mi felé tart, és mit képvisel. 
Mivel olyan akarok lenni mint az Isten, előbb-utóbb olyan jelentést szeretnék majd tulajdonítani a lényeknek és a dolgoknak, mint Ő.

c) Az igazság léte:
Az igazság és a törvények alapja szellemi. Az Isten személyekre vonatkozó igazságának ismerete és követése a legrövidebb út egy személy boldogságának fokozásához.

II. Az Atyát azért imádjuk (5:3.3), mert 
- önkéntelenül elismerjük a páratlan személyiségét,
- rálátunk az ő szeretnivaló természetére,
- s látjuk az ő imádnivaló sajátosságainak összességét.

Az istenimádat az emberszeretet által válik hitelessé. Az istenimádat az emberszeretet motorja. Ha nem bánok szépen a másik emberrel, akkor a szeretet Istenét sem szeretem, pedig Ő másokban is benne lakozik. 

Isten nélkül senki vagyok. Nem is léteznék. De vele lehetek valaki: az Isten gyermeke. 
A fölöttem álló szellemi személyek is attól valakik, hogy az Egyetemes Atyához való tartozásuk megélése a legfontosabb számukra. 

* * *

1) Az 5. írás kulcsmondata lehetne akár ez is: „Az embernek nem kell messzebb mennie e szellemi-valóság jelenlét lelki szemléléséből nyerhető saját belső tapasztalásánál ahhoz, hogy megtalálja Istent és hogy megpróbáljon vele közösséget teremteni.” (5:0.1) Másként: minden érdemes értelem számára „Isten megközelíthető, az Atya elérhető, az út nyitva áll.” (5:1.8)

2) „[A]z élő Isten egy (...) szilánkja lakozik minden [1] épelméjű ÉS [2] erkölcsileg tudatos (...) halandó értelmes lényében.” (5:0.1) Mit értsünk értelmes elmén és mit értsünk erkölcsi (ön)tudat alatt? Erre a kérdésre pl. az ötödik szakasz utolsó bekezdésében találunk választ. Az ott említett két feltétel a kérdésben szereplő két feltételnek más megfogalmazása: az illető rendelkezzen az istenimádat képességével (vagyis az elmében működjön a hatodik elmeszellem-segéd – ld. 34:4.10) – ez tulajdonképpen az emberi elme épségének felel meg; legyen képes érzékelni a jót és a rosszat – ez pedig az erkölcsi tudatnak feleltethető meg.
Vegyük észre azt is, hogy ÉS logikai kapcsolat van a két feltétel között, vagyis mindkettőnek teljesülnie kell, nem elég, ha csak az [1] vagy csak a [2] teljesül.
Ha vannak nem épelméjű halandók, akkor közöttük lehetnek olyanok, akikben nem működik a hatodik elmeszellem-segéd, vagyis az istenimádat elmeszelleme. Ezért hozzájuk nem jön el Gondolatigazító.
Ha vannak erkölcsileg nem tudatos halandók, akkor beléjük sem költözhet Igazító. Ilyenek pl. az újszülöttek: van személyiségük, de még nem képesek erkölcsi döntés meghozatalára; nem tudnak választani a jó és a rossz között. Amíg ez az állapot fennáll, addig nem is költözhet beléjük Isten-szilánk. Ebből az is következik, hogy az újszülötteknek lelkük sincs, mert a lélek a halandói elme és az Isten-szilánk „szülötte”, vagyis az egyik fél hiányában nem fejlődhet ki, nem születhet meg a lélek.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi a sorsuk azoknak a gyermekeknek, akik testi halált halnak még az előtt, hogy a lelkük kifejlődése megkezdődne, azaz még az előtt, hogy az első erkölcsi döntésüket meghozhatnák. A könyv más helyen a szerzők kifejtik, hogy ilyen esetben nem vész el a továbbélés lehetősége, feltéve, hogy a gyermeknek legalább az egyik szülője továbbélő lesz. De miért biztosítja az Isten ezt a lehetőséget? Azért, mert az Atya adományozott személyiséget nekik is, és akinek személyiséget adományozott, az benne van az Atya személyiségkörében, vagyis körülöleli őt az isteni szeretet nagy köre; az Isten minden igaz személyiség számára biztosítja a szabad választás lehetőségét: szabad akarattal dönthetnek az örök kaland, vagyis Isten megtalálása mellett, vagy éppen el is utasíthatják a nagy kalandot. De a szabad döntés lehetőségét az Atya biztosítja. Végérvényes döntést pedig az tud hozni, aki képes a jó és a rossz között választani, vagyis az ép elmével rendelkező halandók közül azok, akik erkölcsi tudattal is rendelkeznek. Ezért kapnak e gyermekek lehetőséget az erkölcsi tudatosság elérésére: csak e szintet elérve hozhatnak szabad akaratú, végérvényes döntést a továbbélésről vagy annak elutasításáról.

És mi a helyzet a nem épelméjű egyénekkel? Számukra is van ilyen isteni „pótterv”? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához talán ismét csak abból érdemes kiindulni, hogy van-e bármilyen mód arra, hogy a nem épelméjű teremtmény szabad akaratú döntést hozzon? Ennek végiggondolása messzire vezet, de ma még túl keveset tudunk arról, hogy melyek az ép elme kritériumai. Ha azonban van mód arra, hogy az ilyen elmében működésbe lépjen az istenimádat elmeszelleme, akkor talán nem reménytelen az illető továbbélése.

Az örök továbbélés biztosításához az ember esetében tulajdonképpen három dolog szükséges: [1] az elme higgyen Istenben, [2] a lélek ismerje Istent és [3] az emberben lakozó szellem támogatásával az elme és a lélek együtt vágyjon Istenre.

 

3) Az Isten nem csak annyit tett az egyénért, hogy személyiséget adományozott neki. (Ezt az ajándékot szem szabad lebecsülni, elegendő csak belegondolni abba, hogy vannak olyan, az emberi létszintet el nem érő teremtmények is, amelyek csak egyediséggel rendelkeznek, de személyiséggel nem.) Az Isten azonban sokkal többet adott. Nem elégedett meg azzal, hogy önálló, független személyiséget adjon a halandóknak, hanem gondoskodott arról is, hogy ezek a személyiségek közvetlen, szülő-gyermek kapcsolatot tarthassanak fenn az isteni szülővel, azaz fenntartja a személyiségkört. Ezzel biztosítja, hogy senki se vesszen el, aki kapcsolatot akar ápolni az Istennel. Ha nem küldené el a szellemét (a Gondolatigazítót) az egyénhez, ez az örök személyiségkör akkor is, önmagában is óriási segítséget jelentene a halandóknak.

4) A lélek nem azonos az ember szellemivé lényegülő önnön valójával (5:1.3), még kevésbé azonos az emberben lakozó szellemmel. Azonban a szellemi fejlődés során kialakul a lélektudatosságnak egy olyan új szakasza is, mely képes a szellem jelenlétét megtapasztalni és képes a szellemi útmutatásokat felismerni.

5) Nem lehet eléggé hangsúlyozni a könyv szerzőinek egyik alapvető állítását, miszerint a szellemi fejlődésben való előrejutást végeredményben nem akadályozzák meg a társadalmi, az erkölcsi, a civilizációs, stb. körülmények. A szellemi fejlődésben elérhető célok függetlenek a közösségtől, az országtól, a bolygótól, a világegyetemtől. A felemelkedési létpályán a szellemi fejlődés lehetőségei mindenki (értsd: minden épelméjű és erkölcsileg tudatos halandó) számára EGYENLŐEN biztosítottak.

6) Az Isten megtalálása cél, nem eszköz. Nem érdemes türelmetlenkedni. A továbbélés ebből a célból következik, mégpedig azon fokozatos tapasztalás által, hogy az ember maga is egyre inkább olyanná válik mint Ő. Hogyan érheti ezt el? Úgy, hogy az ember szellemi indíttatása legyen őszinte, és fenntartások nélkül szentelje magát az Atya akarata megcselekedésének. De ez a mi döntésünk. A többi nagyobbrészt a bennünk lakozó szellem dolga.

7) Az „egy istenség – három személy” problémára hasznos magyarázat az, hogy a paradicsomi Istenségek világegyetemi szempontból egynek minősülnek, viszont a halandókkal való szellemi viszonyaikban ők egyúttal három élesen elkülönülő személyt alkotnak.

8) Fontos igazságot közölnek a szerzők az ima és az istenimádat közötti lényeges különbségről: az imában mindig van valamilyen önérdek, kérelem, az istenimádatban azonban sosincs. [Ezért van az, hogy bármely vallás szellemi állapota meghatározható a vallásbeli imák természete révén: az istenimádat nem mérhető szellemi állapot, mert az istenimádat önös érdekkel nem itatódhat át (akkor már nem istenimádat); alkalmas viszont mérceként az ima, mert az abban megjelenő önérdek-tartalom alapján megállapítások tehetők a vallás szellemi nemességére.] Ez egyértelműen az istenimádat felsőbbrendű voltára utal (mert az Atyára irányul), azonban az ima sem lebecsülendő, mert annak az Örökkévaló Fiú és a Teremtő Fiú felé kell irányulnia. Ráadásul a gyakorlatban imával fordulhatunk az Atya Istenhez is, igaz istenimádat részeként. Mindaddig, amíg a helyi világegyetemben tartózkodunk, számunkra a Teremtő Fiú gyakorlatilag az Isten. Ő személyesíti meg számunkra az Egyetemes Atyát és az Örökkévaló Fiút.

Az istenimádat eddigi legjobb definíciója: „Az istenimádat (...) az anyagi elmének azon cselekedete, mellyel jóváhagyja a szellemivé váló sajátlényegének azon kísérletét (a vele társult szellem útmutatásai szerint), hogy úgy érintkezzen Istennel, mint az Egyetemes Atya hű fia.” (5:3.8) Az istenimádat megtapasztalása azért nem írható le egyszerűen, mert négy síkon zajlik: értelmi síkon az elmében, morontia síkon a lélekben, szellemi síkon a szellemben és személyi síkon az emberi személyiségben.

9) A vallás meghatározására több megfogalmazást is tartalmaz a könyv. Ezek egyike az 5. írásban található: „[A] vallás egyfajta élő és erőteljes megtapasztalása az emberiség szolgálatára épülő isteniségi előrehaladásnak.” Mit jelent ez? Azt, hogy az igazán vallásos egyén igyekszik azonosítani magát a világegyetemmel (s ez épp az ellentéte annak, mintha arra törekedne, hogy a világegyetemet a maga szolgálatába állítsa) és olyan tevékenységeket szab meg maga számára, melyekkel a világegyetemi családjához tartozó társainak szolgálatára lehet.