Jelenlegi hely

A belső életünk felfedezése

Szerző:

Tárgykör:

Keletkezés éve:

Nyelv:

 

„Az Isten akaratának megcselekedése nem több és nem kevesebb, mint azon teremtményi hajlandóság kinyilvánítása, hogy benső életét Istennel megosztja (…)” (111:5.1)

 

A belső vagy benső élet a múltbeli emlékeknek, értékítéleteknek, az élettapasztalatunkkal kapcsolatos kérdéseknek és a jövőtől való félelmeinknek a terepe. E hegyes-dombos terep felmérésekor azonosíthatunk érzelmeket, eszméket, reményeket és álmokat is. A vallási csoportok rendszerint segítő útmutatást adnak ahhoz, hogy az ember átkelhessen ezeken a hegyeken, egy serpát, aki átvisz a Himaláján, és a nehezen járható hágókon engem is különböző útvonalakon vezettek végig. Az igazságkeresőknek gyakran azt ígérik, hogy isteni segítséget fognak kapni, ha azt az útvonalat választják, melyet a túravezető ajánl neki. Ebben az írásban főként a belső élet azon módjának felfedezésével foglalkozom, melynek megélése során személyes kapcsolat létesül egy olyan szellemi vezetővel, illetőleg Istennel, melyet az Urantia könyv olvasói Gondolatigazítóként ismernek; olyan kapcsolat ez, mely az éppen igénybe vett vallási úttól függetlenül szabadon alakítható.

„Az Atya azt kívánja minden teremtményétől, hogy személyes közösséget alkosson ővele.” (5:1.8)

Azt az eszmét, hogy a belső életünk megéléséhez igénybe vehetünk egy szellemi vezetőt, illetve gyámot, egykor úgy tanították, mint a szemlélődő hagyományt a kereszténységben. A fiatalkoromban a protestáns egyház tagjaként a kereszténységgel kapcsolatban szerzett tapasztalataim már régen elveszítették a vonzerejüket. Annak a jézusi tanításnak a hiánya, miszerint „az Isten országa bennetek van”, szintén hozzájárult ahhoz, hogy az 1960-as években eljutottam az „Isten halálához”. A nyugati kultúra, mely olyannyira az egyház fennhatóságának megőrzésére összpontosít, már nem érti a személyes szellemi tapasztalással kapcsolatos tanításokat. Ezért aztán sok nyugati ember fordult a keleti vallások és a New Age mozgalmak felé, melyek némelyike olyan új keletű pszichológiai felfedezésekre alapoz, melyek jól megférnek a szellemi tanításokkal.

VI. Pál pápa igyekezett feléleszteni „az evangélium szemlélődő dimenzióját” a katolikus egyházban 1971-ben. A Felhő imája (néma ima), melynek alapját egy középkori szöveg, a Megnemismert felhője képezi, végül elvezetett az Elfogadás imája és a Lectio Divina kialakításához. (…)

A szemlélődő istenimádat (meditációként) mindig is szerves részét képezte az ázsiai vallásoknak. „Formáját a látás fel nem fedi, mert nem éri fel őt senkinek szeme, szívvel és ésszel a szívben időzik (…)” (Svétásvatara-upanisad, 4:20)

A szemlélődést még ma is tanítják az amerikai indián szellemi tanítások részeként, például az ifjaknak szóló útmutatásban a látomáskereső („vision quest”) szertartáshoz. Az „Új Gondolat” mozgalom Amerikában népszerű vonulatához tartozik a „Csodák tanítása” (ACIM). A „Tanítás” azt javasolja, hogy az ember a Szent Szellemtől kérjen útmutatást az imák és a meditációs gyakorlatok során.

Néhány keresztény írásmagyarázó még mindig úgy említi a kereszténységet mint „a Jézussal való átalakító barátságot” (Leslie Weatherhead, The Transforming Friendship: A Book About Jesus and Ourselves). Jézus azt tanította, hogy „[a]z országról szóló evangélium hirdetésekor egyszerűen csak az Istennel való barátságot tanítsátok.” (159:3.9) A belső életünk a személyes tapasztalásra épülő valláshoz kötődik, melyet az Urantia könyv „igaz vallásként” azonosít. Jézus ezt a vallás szerette volna megalapítani. Ő „(…) a hitünk szerzőj[e] és teljesítőj[e].” (196:2.1) (Zsid 12,2)

 

Fájdalmas tapasztalás lesz-e a belső életünk felfedezése?

Carl Jung azon a véleményen volt, hogy „a tudattalan megnyitása mindig intenzív szellemi szenvedés kialakulását jelenti” (Carl Jung, Psychotherapists or the Clergy). Emellett terápiás gyógymód gyanánt meggyőzően érvelt a tudattalannak a teljes önvalóba történő beolvasztása mellett. Nem gondolom, hogy a Jung által alkotott kép pontosan írná le mindenki tapasztalatát. (…)

Talán előfordult mással is, hogy érdeklődött az Istennel vagy a Szellemmel való belső életbeli kapcsolat kialakítása iránt, de aztán csalódott, nem volt megelégedve a próba eredményével. Úgy érezheti az illető, hogy csak zavart és még több csalódást tapasztalt.

Ezzel kapcsolatban írta Scott Peck a „The Road Less Traveled” cím könyvében a következőket: „Ha tehát az a célod, hogy elkerüld a fájdalmat és elmenekülj a szenvedés elől, akkor nem javasolom, hogy a tudat, illetve a szellemi fejlődés magasabb szintjei után kutass. Először is nem érhetők el szenvedés nélkül, másodszor pedig amennyiben eléred azokat, valószínűleg olyan szolgálatra való elhívást kapsz, mely még több fájdalmat fog okozni, vagy legalábbis többet fog követelni annál, mint amit pillanatnyilag el tudsz képzelni.” (M. Scott Peck, The Road Less Traveled)

Sokak életének lényeges része az ima és istenimádat, mégis pszichológiai problémáktól szenvednek, és talán még antidepresszánsokat is szedniük kell. Bizonyára néha meg is kérdezik maguktól, hogy az ima és a meditáció miért nem hatékony gyógymód a depresszió kezelésére, pedig azt tartják róluk.

A társadalmunk és az egyházak a múltban nem értékelték sokra a benső életet, ezért van az, hogy még a társadalmi helytelenítélés terhét is cipelnünk kell és meg kell vele küzdenünk. (…)

Mindenféle egyház igyekszik a maga fennhatóságát kiterjeszteni a belső élettel kapcsolatos élményekre, s ehhez elcsépelt vallási szövegekből vett válaszokkal állnak elő ahelyett, hogy tényleges személyes tapasztalásra bátorítanák az egyháztagokat.

Az Urantia könyv forrásművei egyikének szerzője, a filozófus A. Campbell Garnett rámutatott: „Sok ember úgy éri el a szellemi érettséget, hogy nem él meg feltűnően küzdelmes és feszült időszakot. (…) Erőfeszítés, küzdelem és esetenként hibázás nélkül éppúgy nincs teljes vallási és erkölcsi fejlődés, mint ahogy más kimagasló emberi teljesítmény sem.” (A. Campbell Garnett, A Realistic Philosophy of Religion)

 

Mi van akkor, ha a belső életünk zaklatott, ideges vagy teljesen eltölti a félelem?

„Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem?” (Zsolt 42,6)

A szellemi fejlődés folyamatában az első lépéseink között említhető az, hogy kigyógyuljunk a korábbi élményeink jelentette fájdalomból, mely akár a saját botlásunk, akár mások igazságtalanságának eredményeként alakult ki. Ha kérjük, akkor a szellemi vezető, Jézus (az Igazság Szellemének segédkezésén keresztül) vagy a Gondolatigazító részt fog venni a gyógymód alkalmazásában.

„Miért nem bátorítjátok mennyei segítőtöket, hogy felvidítson benneteket azáltal, hogy tiszta képet tár elétek az egyetemes lét örök látóhatáráról (…)?” (111:7.3)

Ez a folyamat azért lehet bonyolult, mert ilyenkor imánkban e mindenható szellem elé kell állnunk és őszintén vallanunk kell a fájdalmunkról, csakúgy, mint arról a szégyenről vagy megbánásról, melyet a saját esendőségünkkel való szembesülésünkkor érzünk. A Bibliában van egy bölcs keresztény mondás a megújulás ezen első szakaszáról (itt most „Krisztus” helyett gondoljunk a szellemi vezetőre vagy tanítóra): „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az. A régi dolgok elmúltak; íme, minden újjá lett.” (2Kor 5,17)

A megvigasztalás érzése lehet az első élményünk Istennel, mint baráttal. Az Urantia könyv fogalmainál maradva úgy gondolhatunk „a Vigasztalóra” mint az Igazság Szellemére, mely Jézus életének és Mihály alászállásának végén kiáradt a földre.

Az önmegvalósítás, illetve önkiteljesítés folyamatának egyes szakaszai esetleg nem nyílnak meg addig, amíg a sérülések elleni védekezésre nem állunk készen és amíg a gyógyulás nem kezdődött meg. A valóságban sokunk a lelki gyengeségek és az önmegvalósítás mint két végpont közötti úton jár valahol. „A szellemi jelenlétben vagy válaszban az eltérő tényező nem más, mint a teremtményi felismerésben és érzékelésben megjelenő lüktető különbözet.” (13:4.4)

Nézetem szerint az a legjobb, ha előbb a saját kertünket igyekszünk a tőlünk telhető legjobban gondozni, ha a saját szívünk kertjét öntözzük előbb, mielőtt még mások megsegítésére indulnánk.

„Tegyétek a fát jóvá, és a gyümölcse is jó lesz.” (Mt 12,33)

 

Milyen egyéb módszerek vannak az imádkozás és a meditálás mellett?

A jungi pszichológia arra mutat rá, hogy a tudatfeletti elme képes a tudattalanból eredő archetípusokkal együttműködni. Jung meghatározott egy úgynevezett „kollektív pszichét”, ahol a faji történelem az emlékezetben elraktározódott. Vegyük például az angyalok történelmi emlékezetét. Úgy dolgozhatunk együtt ezzel az archetípussal, hogy élő kapcsolatot alakítunk ki a szellemi vezetéssel, mely nem a belső életből, hanem egy külső segítőtől vehető igénybe (noha az angyalok láthatatlanok).

Jung az „aktív imagináció” terápiás eljárását alkalmazta, mellyel a tudattalan felkérést kap arra, hogy részesévé váljon a hétköznapi elmeműködésnek. (Marie-Louise von Franz, His Myth in Our Time) Erre támaszkodva feljegyezhetjük a mitológiai utazásunkat, meglelhetjük a saját élettörténetünkben a hősi mítoszokat. Az írói, az előadó- vagy képzőművészi vénával rendelkezők érteni fogják ennek a fortélynak az alkalmazását: „Gyakran a kéz tudja megoldani azt a talányt, mellyel az értelem hasztalan birkózik.” (Carl Jung, The Transcendent Function) A belső élet megéléséből természetszerűleg adódó célok egyike az a vágy, hogy kreatív életet éljünk. Képesek vagyunk tudatosan törekedni az imaéletünkben arra, hogy egyesítsük a tudatfeletti kezdeményezését a saját kreatív gondolkodásunkkal, legyen szó a kreativitásunk bármely formájáról. Igenis lehetséges, sőt kívánatos a tapasztalataink és eszméink igazi összevegyítése az isteni bölcsességből eredő segédkezésekkel.

Ez a „saját akarat kiterjesztése”, melyet az Urantia könyv 111. írása tárgyal: „(…) az ilyen választás felemeli a teremtményakaratot (…) abba a magasabb állapotba, amelyben a teremtmény-fiú személyisége bensőséges közösséget alkot a szellem-Atya személyiségével.” (111:5.5)

„Miért nem engeditek meg az Igazítónak, hogy szellemivé alakítsa a gondolkodásotokat (…)?” (111.7.3)

Egy vers, egy történet vagy egy zenemű megírásának művészetében nyilvánvalóan meglévő alkotómunka mellett vajon mi egyebet jelenthet a kreativitás ebben az „isteni” értelemben? Ha valaki szülő, vagy szerzett már szülői tapasztalatot, akkor valószínűleg emlékszik, hogy mennyi kreatív energiát kellett befektetnie a gyermeke helyes jellemének megalapozásába.

 

Tudhatunk-e arról, ha valódi kapcsolatot teremtettünk a bennünk lakozó szellemi vezetővel?

Az Urantia könyv azt mondja: „Meglehetősen képtelen vagy megkülönböztetni a saját anyagi értelmed termékét a lelked és az Igazító közös tevékenységének eredményétől.” (110:4.2) Ezen igencsak lehangoló megállapítás ellenére arra bátorítanak minket, hogy folytassuk az erőfeszítést. Az Urantia könyv azt javasolja, hogy egy töretlen közösség kialakítását tűzzük ki célul. „Az ima (…) igen gyakran olyan szélesebb és mélyebb csatornákat nyit meg, melyeken az isteni adományok azoknak a szívébe és lelkébe áramolhatnak, akik törekednek arra, hogy (…) töretlen közösséget tartsanak fenn a Teremtőjükkel.” (194:3.20)

A következő ökölszabályt állítottam fel magamnak: Amikor csak szavakba öntöm valamely belső életbeli élményemet, akkor emlékeztetem magamat, hogy azok az én saját szavaim. De amikor visszatekintettem az életem korábbi szakaszaira, többnyire észrevettem olyan pillanatokat, amikor isteni segítséget vagy ösztönzést kellett, hogy kapjak. Megláttam a szellemi kapcsolat „gyümölcseit” a saját életemben – ilyenkor kevesebb energiámat vette el a félelem, erősödött a derűlátásom és képes voltam bizakodó nézőpontot választani. A visszaemlékezésből fel tudom ismerni, hogy képes voltam meghaladni a korábbi korlátozottabb és bátortalanabb nézőpontomat.

 

Vajon a belső életünkkel való kapcsolat elvesztése lehet-e oka a társadalmi problémáknak, különösen a különböző kultúrákban előretörő erőszaknak?

Meglehet, de hasznosabb, ha inkább azt vizsgáljuk, hogy a belső élet megélése miként késztet bennünket arra, hogy valódi lelki békét teremtsünk és segítsünk a szükséget szenvedőknek. A társadalmunknak javára válik, ha több szolgálatkész egyén tűnik fel a színen. Az biztos, hogy a társadalmi jólét érdekében közösségi munkát végzők számbeli növekedésének egyik eredménye, hogy csökken az erőszak és javulnak a békés viszonyok feltételei a szomszédságban.

Amikor felmerülnek a Kelet szemlélődő hagyományai, gyakran elhangzik a lekicsinylő miszticizmus jelző, amint azt is megtapasztalhattuk, hogy az „emergens mozgalom” (fejlődő, feltörekvő) keresztény híveit miként járatják le és feketítik be a Szemlélődő Spiritualitás Miszticizmusa (CSM) jelzővel. Erről annak a gurunak vagy remetének a szokványos kép jut az eszünkbe, aki egy félreeső, távoli helyen, a világtól elvonultan, csendes magányban keresi az Istent. Mi viszont inkább közösségre szeretnénk találni a bennünk lakozó szellemmel egymás szolgálata és segítése révén, mintsem hogy egy barlangban vagy egy hegytetőn éldegéljünk magunkban.

 

Melyek a társadalmi vagy kulturális következményei annak, ha az ember megosztja a belső életét Istennel?

„Az igaz polgárosodott társadalom minden fejlődési alapja az emberiség e belső világában születik meg. Kizárólag a benső élet igazán teremtő.” (111.4.3)

„Csak a felsőtudatos elme magasabb szintjein (…) lelhetitek fel (…) azokat a magasabb rendű fogalmakat, melyek egy jobb és maradandóbb polgárosodott társadalom felépítéséhez hozzájárulnak.” (111:4.5)

„[A] múlt megváltoztathatatlan; csak a jövő alakítható a benső sajátlényeg mai alkotókészségének segédkezése révén.” (111:4.12)

„[A]z emberi műveltséget az egyik szintről a másikra ténylegesen kiemelő és továbbvivő energia a szellemi eszményelvűség.” (81:6.27)

Az Istennel való személyes kapcsolat kialakításából már előre látható az emberi tudat következő evolúciós lépése. Ha tudatosan megtesszük ezt a következő lépést, akkor azzal hozzákezdünk egy igazi testvériség kialakításának a bolygónkon. Azután pedig egy még nagyszerűbb és nemesebb eszménykép felé irányíthatjuk a figyelmünket: a béke és a jó akarat korának eljövetele felé, a szellemi harmónia korszakának beköszönte felé.

 

 

Forrás: