Jelenlegi hely

I. Istenség és Isteniség

[Gondolatok az Urantia írások olvasóköri feldolgozásához]

 

A világegyetemek mindenségében sok minden zajlik. Az Istenség MUNKÁBAN van. E munkálkodás ANYAGGAL, ELMÉVEL és SZELLEMMEL kapcsolatos. E munka némely része személyes, más része nem az. De az összes résznek van egy közös jellemzője, s ez nem más, mint az isteniség jellemző sajátossága. És mindezeket szabályozzák s így a különböző részek összedolgoznak.
Az ISTENSÉG lehet valós, mint személy, mint az Isten. De az Istenségben nem csak ez van benne. Az Istenség létezhet személyiség előtt és azon túl is. Az anyagi fölötti szintet elérve előbb-utóbb minden a helyére kerül, amit az Istenség tesz. Ami pedig az Istenség egész művét összefogja, nem más, mint az ISTENISÉG.
Az Istenség SZEMÉLYES módon cselekszik. Az Istenség oly módon is cselekszik, amelyet nevezhetnénk „SZEMÉLYES ELŐTTI” működésmódnak is. Az Istenség egy harmadik módon is cselekszik, melyet nevezhetünk „SZEMÉLYESEN TÚLI” működésmódnak. Amikor a teljes Istenség működését próbáljuk elképzelni, akkor – jobb hasonlat híján – gondoljunk egy hétemeletes épületre. A teljes Istenség mindvégig működésben van a hét szint mindegyikén. Vegyük sorra ezt a hét szintet:
1. A STATIKUS (NYUGVÓ) SZINT. Ezen a szinten kell kezdenünk. A statikus azt jelent, hogy „nem mozgó”. Az Istenség e szintjét úgy érdemes úgy elképzelnünk, mint amely van, semmint úgy, mint amely cselekszik; úgy, mint létezőt, semmint úgy, mint valamit tevőt. De ez logikus is: mielőtt kimondhatnánk, hogy az Istenség TESZ valamint, előtte ki kell mondanunk, hogy az Istenség valami LÉTEZŐ. 
2. A POTENCIÁLIS (MAGVÁBANVALÓ) SZINT. Ez a második szint, mely már elkülönül az elsőtől. Mit jelent a „magvábanvaló”? Azt jelenti, hogy helye van valaminek. Egy tál értékét az adja, hogy üres; valamit tehetünk bele. Mielőtt az Istenség bármit is tehetett volna, léteznie kellett egyfajta ürességnek, melyet be lehetett tölteni. Ennek az ürességnek a jelenlétében az Istenség már rendelkezik valamiféle tervvel. A világegyetem (elméletileg) még nincs itt, de a részletes terve már megvan.
3. AZ ASSZOCIATÍV (TÁRSULÓ) SZINT. Ezen a harmadik szinten tárul elénk a létrejövő személyiség látványa. Az Istenség itt éri el az atyaságot. Az Istenből az Örökkévaló Fiú Egyetemes Atyja lesz. Itt már számítani lehet a Háromság megjelenésére. Az Isten többé már nincs egyedül; most már vannak társai, akikkel megtapasztalhatja a testvériséget.
4. A TEREMTŐ (ALKOTÓ) SZINT. Ezen a negyedik szinten az Istenség elkezd cselekedni. Az Istenek itt kezdik megosztani magukat más lényekkel. Elkezdenek adni önmagukból – magukból adnak más személyeknek. Itt kezdenek megmutatkozni más lények előtt és lehetővé teszik, hogy a teremtmények megismerjék őket.
5. AZ EVOLÚCIÓS (FEJLŐDÉSI) SZINT. Az Istenség itt kiterjed, túlnő a központi világegyetem határain. Az Istenség ezen a szinten még társul is a teremtményekkel.
6. A LEGFELSŐBB SZINTJE. Az Istenség ezen a szinten tanulja meg, hogy miként tapasztaljon; az Istenség megszabadul attól, hogy mindig mindent előre tudjon. Az Istenség ezen a szinten tanulja meg, hogy milyen teremtménynek lenni – hogy milyen kicsiként indulni és aztán növekedni. Az Istenség itt vegyíti össze azt, amit az ember az életből kihoz, azzal, amit az Isten az életből kihoz. Ezen a szinten az Istenség a téridőben munkálkodik. Itt az Istenség nem közvetlenül uralja a nagy világegyetemet, hanem inkább a színfalak mögött tevékenykedik – azon dolgozik, hogy összehangolja és irányítsa a nagy világegyetem urainak tevékenységét. Ezt néha az ISTENSÉG FELSŐSÉGÉNEK nevezzük.
7. A VÉGLEGES SZINTJE. Ez a teljes Istenség tevékenységének utolsó szintje. E szintet úgy is elképzelhetjük, mintha az Istenség benyomulna a jövőbe. E szinten megy végbe az is, hogy az Istenség felülemelkedik a téridőn. Ez azt jelenti, hogy az Istenség itt mindenható, mindentudó és mindenütt-jelenvaló. Az előző (a hatodik) szinten az Istenség összehangol mindent, ami a nagy világegyetemben végbemegy. Ezen a (hetedik) szinten az Istenség ugyanezt a koordinátori feladatot látja el, csak éppen most már a teljes világmindenségre kiterjedően. Az Istenség itt már a VÉGEST MEGHALADÓ (ABSZONIT) módon cselekszik. Ez azt jelenti, hogy kimondja az utolsó szót és mindent beindít – mindent, korlátlanul. A hetedik szinten folyó eme tevékenységet az ISTENSÉG VÉGLEGESSÉGÉNEK nevezzük.

 

Miután áttekintettük a teljes Istenség működésének hét szintjét, most vegyünk sorra három további „szint” értelmezést.
A VÉGES SZINT. Ezúttal már inkább a teremtés szintjeit szemléljük, semmint az istenség-tevékenységi szinteket. A véges szinten vannak a teremtmények – olyanok, mint mi, emberek és másfajta teremtmények. A véges szinten a dolgok egymás után történnek meg, vagyis a bekövetkezésük az időben megy végbe. Az is igaz, hogy egy időben csak egy helyen lehetünk. A véges dolgok és emberek létezése talán nem mindig ér véget, de abban biztosak lehetünk, hogy kezdetük mindig van. Teremtik őket. Emlékezzünk a teljes Istenség-működés hatodik szintje kapcsán említettekre, jelesül az Istenség Felsőségére. A Felsőség Istenség-szintje éppen ezen a véges létszinten munkálkodik.
AZ ABSZONIT SZINT. Talán úgy lehet a legjobban elképzelni ezt a szintet, mint a véges és az abszolút közöttit. Ezen az abszonit szinten olyan dolgok és lények vannak, amelyeknek, illetőleg akiknek nincs sem kezdetük, sem végük. Szintén itt mehetnek végbe olyan dolgok, melyeket nem korlátoz az idő vagy a tér. Az ilyen történések nem veszik semmibe az időt és a teret, hanem egyszerűen fölülemelkednek az időn és a téren – meghaladják a téridőt. Az e szinten létező lényeket abszonit lényeknek nevezzük. Az abszonit lényeket nem teremtik; őket „MEGLÉNYEGÍTIK”. Bevezethettünk volna itt egy új kifejezést, de talán a „meglényegített” is megteszi. A lényeg az, hogy az abszonit lények egyszerűen csak vannak. Emlékeztetünk a teljes Istenség-működés hetedik szintjével kapcsolatban elmondottakra; ott említettük az Istenség Véglegességét. Az Véglegesség Istenség-szintjének éppen ehhez az abszonit létszinthez van köze. Bármerre járunk is a világmindenségben, ha olyasmit figyelünk meg, amelynek végbemenetele nem igényel időt, vagy ha olyasmit tapasztalunk, amely mintha egyszerre menne végbe mindenütt – ha ilyesmivel találkozunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az valamilyen abszonit működés. Biztosak lehetünk abban is, hogy ez az Istenség Véglegességének műve.
Az Atya a személyes síkon túl is működik. Ezen a síkon nem ad részeket magából és nem is teremt, hanem meglényegít. A meglényegít kifejezést jobb híján így lehetne értelmezni: egy meglényegített lény olyan lény, akinek a létezése valamely tervben eredendően megvolt, abból eredendően következett. Egy egyszerű példával szemléltetve: Az Egyetemes Atya nem teremti a teremtmények testvériségét. Hanem bizonyos értelemben meglényegíti. Egyszerűen amiatt, hogy ő az Atyja minden egyes teremtménynek, a testvériség eredendően benne van az összes teremtmény viszonyrendszerében. Az Isten nem teremt egyetemes testvériséget. Az egyetemes testvériség az Isten egyetemes Atyaságából lényegül meg. Az egyik nem lehet meg a másik nélkül.
AZ ABSZOLÚT SZINT. Ez a harmadik és egyben utolsó létezési szint. Ez az abszoniton is túl van. Az abszonit szint meghaladja az időt; az abszolút szint egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja az időt – vagyis időtlen. Az abszonit szint meghaladja a teret; az abszolút szint egyszerűen semmibe veszi a teret – tér nélküli. Az abszolút szint teljes mértékben kívül esik minden olyasmin, aminek köze van kezdetekhez és végezetekhez. Például: A Paradicsom Szigetén nincs sem idő, sem tér. A Paradicsom a tér és az idő tekintetében abszolút; „kívül” esik a téren és „megelőzi” az időt. A paradicsomi Háromság (az Atya, a Fiú és a Szellem) ezen az abszolút szinten tevékenykedik. Ezt a szinten nem tudja összehangolni olyan Istenségnek a cselekedete, aki tapasztalás útján gyarapodik.
Összefoglalóan és általános egyszerűsítéssel élve azt mondhatjuk, hogy amikor a Legfelsőbb vagy a Felsőség kerül szóba, akkor a véges szintekre gondolunk; amikor a Véglegest említjük, akkor az abszonit szintre utalunk; amikor pedig a teljességről esik szó, akkor az az abszolút szintre vonatkozik.

 

Bármikor, amikor csak az Istenség az abszolút szinten cselekszik, akkor olyasmi történik, ami a szó legteljesebb értelmében végérvényű – ezeken túl már nincs semmi.
Az Istenség lehet nem-gyarapodó, örökre ugyanaz (egzisztenciális, öröktől való létezésen alapuló, vagy röviden: lételvi) miként az Örökkévaló Fiúban. Az Istenség lehet tapasztalásban gyarapodó, változó (empirikus, vagy másként: élményelvi, tapasztalásra építő, tapasztalás által fejlődő) miként a Legfelsőbb Lényben. Az Istenség állhat számos isteni teremtő csoportosulásából (asszociatív, másként: társuló) miként a Hétszeres Istenben. Az Istenség lehet teljes egyetlenség (osztatlan) miként a paradicsomi Istenség esetében látjuk.
Minden, amit isteniként tudunk azonosítani (és még több is) az Istenségtől ered. Az Istenség természetből fakad, hogy mindig isteni. De lehet valami isteni úgy is, hogy mégsem Istenség. De még ha nem is Istenség, akkor is kapcsolatban fog állni az Istenséggel és mindig is egyre közelebb igyekszik kerülni az Istenséghez szellemi, elmei vagy személyes értelemben.
Az ISTENISÉG az Istenség jellemző sajátossága. Az Istenség minden cselekedete isteni. Ez az isteniség biztosítja, hogy minden Istenség-cselekedet összedolgozzon, sohasem egymás ellenében működjön.
Az emberi lények felfogásában az isteniség nem más, mint IGAZSÁG, SZÉPSÉG és JÓSÁG. Amikor a személyiség isteniséget mutat, akkor megjelenik a SZERETET, a KEGYELEM és a SEGÉDKEZÉS. De amikor az Istenség nem személyként működik (miként a Háromságban), akkor az isteniség úgy nyilvánul meg, mint IGAZSÁG, HATALOM és FENNHATÓSÁG.
Az isteniség lehet TÖKÉLETES és TELJES; ilyen az, amikor a paradicsomi Teremtő cselekszik. Az isteniség azonban lehet TÖKÉLETLEN is; ilyesmivel a ti teremtményi létszinteteken lehet találkozni. Az isteniség lehet VISZONYLAGOS – sem nem tökéletes, sem nem tökéletlen; ez az előbb említett két szint közötti szintekre jellemző. A Havona központi világegyetem épp ilyen köztes szint; nem olyan abszolút tökéletes, mint a Paradicsom Szigete, de nem is áll olyan távol a teljességtől és tökéletességtől, mint a fejlődő felsőbb-világegyetemek.
A tökéletességnek az abszolút tökéletességből (A), a viszonylagos tökéletességből (B) és a tökéletlenségből (C) alkotott, lehetséges kombinációi:
1. Abszolút tökéletesség (A)
2. Valamennyi abszolút tökéletesség és valamennyi viszonylagos tökéletesség (AB)
3. Mind a három kombinációja – abszolút, viszonylagos és tökéletlen (ABC)
4. Valamennyi abszolút tökéletesség, valamennyi tökéletlenség (AC)
5. Viszonylagos tökéletesség (B)
6. Valamennyi viszonylagos tökéletesség, valamennyi tökéletlenség (BC)
7. Tökéletlenség (C)
Az Isten személyesen, saját tapasztalásból nem azért nem képes megismerni a tökéletlenséget, mert „valami” elzárja a „tökéletes” és a „tökéletlen” dolgokat egymástól, hanem azért nem képes rá, mert lévén, hogy a tökéletlenség valaminek a hiányára vezethető vissza s az Isten a tökéletessége miatt semmilyen hiányt nem szenved, így saját tapasztalásból nincs módja megismerni a hiányosságból eredő tökéletlenséget. Nemigen létezhet kapcsolat tökéletlenség és tökéletesség között, mert tényleges kapcsolat „valamik” között lehet (a tökéletlenség nem valami, hanem valaminek a hiánya). Valódi kapcsolat tehát a TÖKÉLETES és a TÖKÉLETESEDŐ között lehet, s ennek a kapcsolatnak a „hozadéka” az, ami TÖKÉLETESSÉ LETT. A tökéletlenségek a téridőben nyilvánulnak meg, s úgy is felfoghatók, mint a téridőben megfigyelhető állóképek a végtelen filmjének örökké forgó tekercsén.

 

* * *

A megszokott fogalmi kereteink bizony szűknek és nyelvünk,
szótárunk sokszor pedig elégtelennek bizonyul, amikor lételvű és korlátlan valóság szintekre kivánunk behatolni. Mindenesetre visszamenve a végtelen ősidők hajnalának első perceire, csak a szellemi „Vagyokkal” találkozhatunk, akiben akkor még a „Van” is benne foglaltatik. Minden anyag, minden szellem és minden erő a Vagyokban magjábanvaló valóságként rejtőzik. Az őshajnal első pillanatában a Vagyok saját énjének határtalan akarata gyakorlatával megkülönbözteti saját magát mint személyt
minden más valóságtól, ami nem személyi. Ez az első ige, az első cselekedet. Talán a Bibliában említett éj és nappal külön választása ezt az első isteni műveletet próbálta valamikor szimbolizálni. Itt ki kell hangsúlyozni, hogy a “nincs” semilyen szinten sem létezik. Minden ami van a Vagyoktól származik.Az Isten szó az ember fogalmi jelképe, ami többféle isteni szerepkörre és tulajdonságra vonatkoztatható.
Az Istennek a további megnyilvánulása és kiterjedése több féle szinten aktualizálódik. Az abszolút, azaz lételvű szint kezdet nélküli, végtelen, térmentes és időtlen. Az abszolút alatt az abszonit s majd alatta a véges idő-tér gyarkorlati szintjét, az evoluciós értékszintet találjuk. A Vagyok további megnyilvánulásaikiterjednek a személyi úgy mint a nem személyi szintekre is. A személyi szint mindig szellemi, mozgékony, cselekvő valóságot jelöl meg, míg a személytelen mindig sztatikus és végtelen értelemben visszaható valóságot jellemez. Ehhez a hatáskörhöz tartoznak az anyagi univerzumok, a tér és a különféle vonzóerők. E két ellentétes hatáskört egy harmadik összeegyeztető hatáskör tartjaegyensúlyban a különböző szinteken.