Jelenlegi hely

XII. A Háromságok

[Gondolatok az Urantia írások olvasóköri feldolgozásához]

 

Az eredeti Háromság az Atya, a Fiú és a Szellem alkotta paradicsomi Háromság. Ez a háromság örökkévaló; mindig is volt. Valóban elkerülhetetlen volt; szükségszerű volt, hogy legyen. Miért? Térjünk vissza megint a dolgok kezdetéhez. Utalunk arra, amikor az Isten először fejezte ki magát a Paradicsomban és az Örökkévaló Fiúként. Ez azt jelenti, hogy elválasztotta a nem-személyes dolgokat a személyes dolgoktól. A Paradicsom az abszolút gépezet; a Fiú az abszolút személyiség. Mit tett ezután az Atya? Létrehozta az elmét. Az elme képes kapcsolat-hidat verni a szellemszemély és a nem-szellem gép közé. Az elme Istene a Végtelen Szellem, vagyis az Atya és a Fiú Istenség-egyenértéke. Elkerülhetetlen volt, hogy ez a három Istenség-egyenérték egyesüljön. Ez a szövetség a paradicsomi Háromság.

Ez a Háromság örökkévaló, éppúgy, mint a Havona központi világegyetem. A Havona teremtésének kora óta folyik két másik háromság létrejövetele is. Miért pont két további háromság van? Mert az Atya úgy döntött, hogy csak két további teremtési szint lesz. Az abszolút létszinttel kezdte. Majd úgy döntött, hogy lesz még két további létszint. Eldöntötte, hogy lesz egy véges szint. Eldöntötte azt is, hogy lesz egy abszonit szint is. Hatalom és személyiség e szintek mindegyikén létrejön. A hatalom és a személyiség háromsági szövetségben igyekszik egyesülni.

A PARADICSOMI HÁROMSÁG. Ez az Egyetemes Atya, az Örökkévaló Fiú és a Végtelen Szellem örök istenségi szövetsége. Mindig is volt, most is van és mindig is lesz; a paradicsomi Háromság örök létezése tényszerű; a paradicsomi Háromság öröktől való létezésen alapuló. De amint a háromság munkához fog a két új létszinten, belép a képbe a TAPASZTALÁS. Ez az egyetlen háromság, amely a teljes végtelenséget magába foglalja. Mivel azonban ez a Háromság képes tapasztalni, ezért képes tapasztalni az Istenség. Így már lehet tapasztalás által fejlődő Istenségünk. Ez az oka a Legfelsőbb Isten, a Végleges Isten és az Abszolút Isten egyre erőteljesebb megjelenésének.

A két másik háromságot „első tapasztalás által fejlődő Háromságnak” és „második tapasztalás által fejlődő Háromságnak” nevezzük. Hívjuk őket HAVONA UTÁNI HÁROMSÁGOKNAK is. E két háromság egyike sem lehet végtelen. Miért nem? Azért nem, mert származtatott Istenségekből állnak – a származtatott Istenségek éles ellentétei az eredeti Istenségeknek (az Atyának, a Fiúnak és a Szellemnek). Ezeket a származtatott Istenségeket a paradicsomi Háromság hozta létre. Ily módon gazdagítja az Isten az isteniség végtelenségét. Növelni nemigen tudná az isteniség végtelenségét, de képes gazdagítani. Tapasztalatokkal gazdagítja. Kinek a tapasztalataival? A véges létsíkon munkálkodó teremtmények és Teremtők tapasztalataival, valamint az abszonit létsíkon működő más lények tapasztalataival.

A HÁROMSÁG ALAPVETŐ KAPCSOLAT. Ez az Istenség alapvető ténye – az, hogy az Istenség Háromságban egyesül. A Háromság működése kitölti az istenségi cselekvés területét egészen annak határaiig. Ha összeadjuk mindezt a háromsági működést, akkor az már eléri a teljességet. Ez a teljesség egy új Istenség-személy. Három új tapasztalási teljesség van, melyek a véges, az abszonit és az abszolút növekedés három szintjén összegződnek. Ez a három teljesség a Legfelsőbb Isten, a Végleges Isten és az Abszolút Isten. Ez a három tapasztalás által fejlődő Istenség, a tapasztalásban gyarapodó Istenségek. Eredeti kezdetük a paradicsomi Háromságtól, az eredeti Háromságtól való. A folyamatos növekedésük pedig három dologtól függ: Először is nekik maguknak kell dolgozniuk rajta. Másodszor, függenek attól, hogy mit tesznek a Havona utáni Teremtők; függenek pl. a Teremtő Fiaktól. Harmadszor pedig részlegesen függenek attól, hogy mit tesznek a Havona utáni Háromságok; függenek az első és a második tapasztalás által fejlődő Háromság eredményességétől.

Ezt a két Havona utáni Háromságot úgy hívjuk, hogy VÉGLEGES TAPASZTALÁS ÁLTAL FEJLŐDŐ HÁROMSÁG és ABSZOLÚT VÉGLEGES TAPASZTALÁS ÁLTAL FEJLŐDŐ HÁROMSÁG. Jelenleg még egyikük sem működik teljes hatalmában. A létrejöttük most folyik.

A VÉGLEGES HÁROMSÁG. Ennek a Háromságnak a kifejlődése jelenleg is zajlik. Amikor a kifejlődése befejeződik, ez a Háromság a következő lényekből fog állni: a Legfelsőbb Lény, a Legfelsőbb Teremtő Személyiségek és a Világmindenség Építészei. A Legfelsőbb Lényről már esett szó. A Legfelsőbb Teremtő Személyiségek azok a teremtők, akik a Hétszeres Isten első három szintjét alkotják – a Tökéletes Szellemek, a Nappalok Elődei és a Teremtő Fiak. A Világmindenség Építészei nem véges lények; ők abszonit lények. Nem teremtmények és nem is teremtők. Ők különleges világegyetemi tervezők. Úgy képzelhetjük el őket, mint a világmindenség értelmes, céltudatos és élő részletes terveit. Mi fog történni, ha ez a Végleges Háromság valóban működésbe lép? Sok köze lesz a Végleges Isten növekedésének kiteljesedéséhez. Ez a Háromság és a Végleges Isten a teljes világmindenségben fog munkálkodni. Helyük bőven lesz hozzá.

AZ ABSZOLÚT HÁROMSÁG. Ez a második tapasztalás által fejlődő Háromság. Ez is kifejlődőben van. A növekedése befejeződésével a következő lények fogják alkotni: a Legfelsőbb Isten, a Végleges Isten, valamint a ki nem nyilatkoztatott Világegyetemi Beteljesülés Végrehajtója, de róla nem fogunk megtudni semmit ebből a kinyilatkoztatásból. Ez az Abszolút Háromság személyes és a személyes feletti szinteken működik. (Emlékezzünk, az abszonit lények a személyes feletti síkhoz tartoznak.) A tevékenységét egészen a nem-személyes terület határaiig kiterjeszti. Ha valaha is be tudja fejezni a növekedését, akkor egy olyan Abszolút Istennel lesz dolgunk, akinek növekedése az Istenségi Abszolút alapjain szerzett tapasztalásnak köszönhető.

Látható, hogy a Végleges Háromság miként tudja kiteljesíteni a növekedését. Az viszont már nemigen fogható fel, hogy az Abszolút Háromság miként tudná kiteljesíteni a gyarapodását. Hogyan érhető el a végtelenség vége? Ha ez az Abszolút Háromság sohasem lesz képes kiteljesíteni a növekedését, akkor hogyan jöhet létre az Abszolút Isten valaha is? De a növekedés mellett talán van más út is. A múltbeli örökkévalóságban az Atya és a Fiú háromságivá alakulással hozta létre az eredeti Háromságot. Ez egyfelől létrehozta a Végtelen Szellemet, másfelől sajátos Atya-Fiú szövetséget alakított ki. Talán a Legfelsőbb Isten és a Végleges Isten is háromságivá alakulásban fog részt venni valamikor a távoli jövőben. Ha valaha is így tennének, akkor ez a cselekedetük egyfelől háromságivá tehetné az Abszolút Istent, másfelől sajátos Legfelsőbb-Végleges szövetséget alakíthatna ki.

A világegyetemi bölcselők néha szóba hozzák A HÁROMSÁGOK HÁROMSÁGÁT. Ezt a Háromságot a három Háromság – a paradicsomi Háromság, a Végleges Háromság és az Abszolút Háromság – alkotná. Feltételezés szerint öröktől való létezésen alapuló (lételvi) és tapasztalás által fejlődő (élményelvi) is lenne. Ez egyfajta Háromsági Végtelen lenne. Ha a Háromságok mindig új istenségi megszemélyesüléseket eredményeznek, akkor vajon a Háromságok Háromsága minként személyesülne meg? Ennek a Háromságnak a működése talán végtelen módon nyilatkoztatná ki az Egyetemes Atya személyét – úgy, mint a VAGYOK. De minden ilyen elméleti megfontolástól függetlenül a paradicsomi Háromság a lehetőségeit tekintve végtelen, mert az Egyetemes Atya ténylegesen is végtelen.

* * *

Az Előszó és a követő írások alapján olyannak ismerhetjük meg az Istent, amilyennek a kinyilatkoztatók látják. De milyennek láttuk, látjuk az Istent mi magyarok a nyelvünk fogalmai és szóhasználata alapján? Milyen ismeretet tükröz általánosságban a magyar nyelv az Isten nevét használó fogalmak alapján az Istenről? 

a) A királyok szívesen hangoztatták, hogy az „Isten kegyelméből” uralkodnak és az „Isten nevében” ítélkeznek. Valójában jót és rosszat a saját hatalmuk megtartása érdekében cselekedtek. Az idézett tartalmak azt sugallják, hogy az Isten engedi a királyokat uralkodni, sőt, még az önkényeskedéseiket is eltűri – legalább is egy darabig.
Ma már tudható, hogy az Isten nem uralkodik, hanem szolgál. Mindenkit szolgál – létben tart – és mindenkivel szívesen együttmunkálkodna.

b) Az emberek a maguk és szeretteik számára vágyták és ma is igénylik az Isten jóságát és segítségét. Ezért vannak jelen a nyelvünkben az „Isten áldjon!”, „Isten óvjon!” és „Isten éltessen!” kifejezések. Ezek egyrészt az Isten emlékeztetései arra, amit várunk tőle, másrészt olyan jó kívánása, amit az Istentől remélünk és várunk a másik ember számára. 
Az persze jó és igaz, hogy áldó, óvó és éltető magatartásokat tulajdonítunk az Istennek, de az is igaz, hogy ezek hatását az tapasztalhatja meg csalódás nélkül, aki elébe megy az Istennek, keresi Őt. 

c) A másik ember elfogadásának kifejezésére használjuk még ma is az „Isten hozott!” szavakat. E kifejezésben régebben benne lehetett az afölött érzett elégedettség is, hogy az illetőt Isten kísérte az útján és baj nélkül érkezett meg. Sértetlenül megérkezni egy hosszabb útról, egy olyan korban, amikor az utazó sok veszélynek volt kitéve – örömre és Istennek való hálaadásra adhatott okot.

d) Az „Isten bizony!” és az „Isten látja lelkemet!” kifejezések használata által az emberek ösztönösen tanúként hívják az Istent az állításuk hitelességének alátámasztására. Számomra ez azt jelzi, hogy bár az Isten tekintély személy, az ember mégis felhasználhatja Őt a saját látásmódja alátámasztására. Sőt, az Istenre hivatkozva még a hazugság is igaznak tűnhet.

e) Az ember a bizonytalanságát, a tudatlanságát és a rossz elkerülésének vágyát olyan kifejezések által is megfogalmazta, amelyeket ma is értünk, sőt használunk. Ilyenek, az „Isten ne adja!”, „Isten tudja!”, „Isten igazából nem tudom!” kijelentések. Az „Isten ne adja!” kijelentésben benne rejlik az Isten hibáztatásának lehetősége – ha mégis adná azt, amit nem akarunk. Pedig ma már igenis tudható és megtapasztalható, hogy az Istent szerető ember a saját sorsának kovácsa, akinek minden összedolgozik a javára.

f) A dühös ember – sajnos még ma is – hogy nyomatékot adjon a tehetetlenségének és a saját igazságérzete sérelmének, Isten büntetésével fenyegetőzik és használja az „Isten verjen meg!” kijelentést, a másik baját látva pedig az „Isten nem ver bottal!” kifejezést. Bizony, ezek a szavak az Isten nem ismerésének megnyilvánulásai.

g) De az örömünknek is hangot adunk, amikor az „Isten, Isten!” kijelentés mellett koccintunk, vagy az „Istenien érzem magam!” kifejezést használjuk. Az „Istennek hála!” felkiáltást pedig gyakran használjuk egy számunkra kedvező történés feletti jóleső érzés nyugtázására. 

h) A káromkodás által felszínre törő emberi tehetetlenség és tudatlanság düh kitöréseinek szóbeli megnyilvánulásait pedig, amely az Istent hibáztatja és Őt hazug módon bántó színben tünteti fel, nem tárgyalom.

A fenti kifejezésmódok azt jelzik, hogy a nyelvbe merevült emberi felfogás szerint az Isten 
- bár tekintély, de befolyásolható,
- bár képes életet, javakat és lehetőségeket ajándékozni, de azt a kénye-kedve szerint teszi, vagyis nem kiszámítható. 
Pedig, immár kétezer éve lehetőségünk van arra, hogy az Istenről helyes ismereteket szerezzünk, hogy az általa fenntartott világ törvényeit ne csapásnak vagy csapdának, ne kiszámíthatatlan szabályú játéknak tekintsük, hanem lehetőségnek a személyes boldogságra és fejlődésre.

* * *

Tulajdonképpen a fenti kifejezésmódok azt ábrázolják, hogy az evolúciós vallások miként pingálták az Istent az ember képmására.