Jelenlegi hely

96. Jahve – a héberek Istene

AZ URANTIA KÖNYV ISTENTANA: a héberek történelmi Jahve-képének fejlődése

I. BEVEZETÉS
1. Tétel: Az ember először sok istent imádott, majd törzsi istent, végül pedig eljutott az egyetlen Istenig. A zsidók, a hinduk és a mezopotámiaiak is éppen ilyen istenségkép-fejlődésen mentek keresztül. [ld. 96:0.1]
2. Tétel: A Melkizedek-féle istenségkép más volt – az általa tanított Isten teremtői sajátosságokkal rendelkezett. [ld. 96:0.1]

II. AZ ISTENSÉG-FELFOGÁS A SZEMITÁKNÁL
1. Tétel: A sálemi vallás, mely a Melkizedeknek Ábrahámmal kötött szövetségén alapult, a kénieknél maradt fenn, később pedig a héberek vették fel számos módosult elemével együtt. [ld. 96:0.3]
2. Tétel: A héber teológia ötféle istenségképet foglal magába. [ld. 96:1.2]
3. Tétel: Amikor a héberek a Sinai-hegynél tartózkodtak, a vulkán még működött, és ez a jelenség erős hatást gyakorolt rájuk. [ld. 96:1.11]
4. Tétel: A kánaániak közül sokan hittek El Elyonban, de a többségük Jahvét imádta. [ld. 96:1.12]
5. Tétel: A vallástörténet bámulatos vonása az istenségkép folyamatos fejlődése a primitív Jahvétól Ésaiás magasan fejlett felfogásáig. [ld. 96:4.9]
6. Tétel: A héberek úgy szüntették meg az istenképük emberszerű jellegét, hogy közben nem alakították át elvont istenségképpé. [ld. 97:0.1]

III. MÓZES
1. Tétel: A héberekkel Mózes ismertette meg a Legfelsőbb Teremtőről alkotott fogalmat és eszményképet. [ld. 96:3.1]
2. Tétel: Az a tény, hogy a héberek hittek Jahvéban, megmagyarázza, hogy miért időztek oly sokáig a Sinai-hegynél – ott tökéletesítették a vallási szertartásaikat. [ld. 96:4.4]
3. Tétel: Mózes azt tanította a népének, hogy Jahve „féltékeny Isten”. Mózes nemzettudat kiépítésén fáradozott. De azt is tanította, hogy „az örökkévaló Isten a ti menedéketek, és alant vannak örökkévaló karjai”. [ld. 96:4.6]
4. Tétel: Mózes félt hirdetni az irgalmat, inkább előnyben részesítette azt, hogy a népe félelemmel tekintsen az igazságosság Istenére. [ld. 96:5.6]
5. Tétel: A korai időkben a héberek igen kevés tanítást hallottak az Isten irgalmáról. Az Isten a Mindenható, a hadakozó Úr volt, olyan, aki erő által dicsőül. [ld. 96:5.7]

IV. A JAHVE-KÉP MÓZES UTÁN
1. Tétel: Mózes halálát követően az általa tanított istenkép gyorsan elenyészett. Jósua minden tőle telhetőt megtett, de a nép mégis visszatért Jahve régebbi eszméihez. [ld. 96:6.1]
2. Tétel: De még e sötét korszakban is megjelent olykor egy-egy magányos tanító, hirdetvén Jahve mózesi felfogását. [ld. 96:6.4]

V. SÁMUEL
1. Tétel: Sámuel eltökélt tanító volt, s azon munkálkodott, hogy egész Izráelt visszavezesse a mózesi idők Jahvéjának imádására. [ld. 97:1.2]
2. Tétel: Sámuel kijelentette, hogy az Isten változhatatlan – Isten nem szeszélyes. „(...) nem ember ő, hogy valamit megbánjon.” [ld. 97:1.4]
3. Tétel: Sámuel hirdette az Isten tisztességességét – a szövetséget megtartó Istent. „Nagy vagy te Úristen, mert nincs hozzád hasonló (...)” [ld. 97:1.5]
4. Tétel: Sámuel tovább fejlődött az Isten megértésében. „Hadd essünk inkább az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalmassága.” [ld. 97:1.8]

VI. ILLÉS
1. Tétel: Illés helyreállította Sámuel istenségképét. A változtatásokat egy bálványimádó uralkodó ellenállása mellett vitte véghez. [ld. 97:2.1]
2. Tétel: A Jahve-hívők és a Baál-követők közötti ellentét alapját inkább az eszmerendszerek társadalmi-gazdasági összeütközése képezte, semmint vallási nézetkülönbség. [ld. 97:3.1]
3. Tétel: Palesztina népeinek a föld magántulajdonának kérdéséhez való hozzáállása nem volt egységes. A Jahve-hívők úgy tekintettek a földre, mint a nemzetséghez tartozó dologra. [ld. 97:3.2]
4. Tétel: A Baál-követők szabadon adták, vették a földjeiket. E tiszteletfajta erősen kötődött a földhöz – annak tulajdonjogához és termékeny voltához. [ld. 97:3.3]

VII. ÁMÓSZ ÉS HÓSEA
1. Tétel: Nagy lépés volt az, amikor az áldozásokat követelő törzsi istentől eljutottak egy olyan Istenhez, aki a saját követői között is bünteti a bűnt – de ezt az istenségképet már Ámósz hirdette. [ld. 97:4.1]
2. Tétel: Ámósz Jahve kérlelhetetlen igazságosságát hirdette – „Soha el nem felejtem semmi cselekedeteteket.” [ld. 97:4.3]
3. Tétel: Ámószt Hósea követte a szeretet egyetemes Istenének felfogásával – a megbánáson s nem az áldozáson keresztüli megbocsátást hirdette – a szeretet és a gyengéd irgalom evangéliumát. [ld. 97:4.5]

VIII. AZ ELSŐ ÉSAIÁS
1. Tétel: Ezekben az időkben némelyek a személyes bűnök és a nemzeti bűntettek miatti büntetéssel való fenyegetést hirdették. [ld. 97:5.1]
2. Tétel: Ez az Ésaiás mondta: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod (...)” „Minden szenvedésüket ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadította őket.” [ld. 97:5.3]

IX. JEREMIÁS
1. Tétel: Több tanító is folytatta Ésaiás evangéliumának átadását, Jeremiás tette meg a következő határozott lépést Jahve nemzetközivé tétele érdekében. [ld. 97:6.1]
2. Tétel: Jeremiás az Ésaiás által ábrázolt igaz és szeretetteljes Istent hirdette. „Igen, örökkévaló szeretettel szerettelek téged (...)” „Mert nem szíve szerint szomorítja meg az embernek fiát.” [ld. 97:6.3]

X. A MÁSODIK ÉSAIÁS
1. Tétel: Makiventától Jézus koráig egyetlen próféta sem ért el felsőbb rendű istenképet annál, mint amelyet a második Ésaiás mutatott a hébereknek. [ld. 97:7.5]
2. Tétel: Ésaiás egy Egyetemes Teremtőt hirdetett, és a mennyei Atyáról soha ilyen szép kijelentések nem hangoztak el. [ld. 97:7.9]
3. Tétel: E merész tanító azt hirdette, hogy az ember közeli viszonyban van az Istennel. „Mindent, aki csak az én nevemről neveztetik, dicsőségemre teremtettem (...)” „Én (...) vagyok, aki eltörlöm álnokságaikat magamért (...)” [ld. 97:7.10]

Forrás: urantia.org

* * *

A ZSOLTÁROK KÖNYVE

„A Zsoltárok húsz vagy még több szerző műve; sokat egyiptomi és mezopotámiai tanítók írtak. Ekkoriban, amikor tehát a Levante természeti isteneket imádott, még mindig sokan voltak El Elyon, a Fenséges felsőségében hívők.
Vallásos írások egyetlen gyűjteménye sem bővelkedik annyira az Isten iránti áhítatban és lelkesítő eszmékben, mint a Zsoltárok könyve. És igencsak hasznos volna, ha az istenimádásról szóló irodalom e csodálatos gyűjteményének tanulmányozásakor figyelmet szentelnétek az egyes különálló dicsőítő és imádó énekek forrásának és időrendjének, szem előtt tartva, hogy egyetlen más önálló gyűjtemény sem fog át ilyen nagy időtávot. E Zsoltárok könyve megőrizte azokat a különféle istenképeket, melyeket a sálemi vallás hívei szerte a Levantéban megalkottak és felöleli az Amenemopétól Ésaiásig tartó teljes időszakot. A Zsoltárokban az Istenről alkotott felfogások minden fejlődési szakaszát felvázolták, a törzsi istenség kidolgozatlan felfogásától a későbbi héberek meglehetősen kiterjesztett eszményképéig, ahol is Jahvét úgy ábrázolják, mint szeretetteljes urat és irgalmas Atyát.
És ebből a szempontból a Zsoltárok e csoportja képezi az áhítatos nézetek legértékesebb és leghasznosabb gyűjteményét, melyet ember egészen a huszadik századig valaha is összeállított. A dicsőítő énekek e gyűjteményének imádati szellemisége meghaladja a világ minden más szent könyvéét.” (96:7.2-7.4)

Forrás: urantia.org

* * *

A PÁRATLAN MÓZES

„A Legfelsőbb Teremtőről alkotott héber fogalmak és eszményképek kialakulásának kezdete arra az időpontra tehető, amikor a szemiták Mózes, a nagy vezető, tanító és szervező irányításával elindultak Egyiptomból. Anyja az egyiptomi királyi családból származott; apja egy szemita összekötő tiszt volt, aki a kormány és a beduin foglyok között közvetített. Mózes tehát felsőbbrendű faji forrásokból származó jegyeket hordozott; az ősei olyan erősen kevert fajúak voltak, hogy lehetetlenség bármely faji csoportba besorolni. Ha nem lett volna ilyen kevertfajta, akkor sohasem tudott volna olyan rendkívüli sokoldalúságot és alkalmazkodóképességet mutatni, amely képessé tette őt annak a vegyes összetételű hordának az irányítására, mely végül társult a vezetése alatt Egyiptomból az Arab-sivatagba menekült beduin szemitákkal.
A nílusi királyság műveltségi csábítása ellenére Mózes úgy döntött, hogy sorsközösséget vállal az apja népével. Akkoriban, amikor e nagy szervező az apja népének későbbi felszabadításának tervein dolgozott, a beduin foglyoknak nemigen volt vallásnak nevezhető felfogásuk; gyakorlatilag nem rendelkeztek igaz istenképpel és reménytelenül éltek a világban.
Egyetlen vezető sem fogott hozzá soha emberi lények kétségbeesettebb, csüggedtebb, számkivetettebb és tudatlanabb csoportjának az újjászervezéséhez és felemeléséhez. De e rabszolgákban eredendően megvolt a fejlődés lehetősége, és elégséges számú művelt vezetőjük is volt, akiket Mózes kioktathatott a lázadás napjára és a szabadság órájára való felkészülés részeként s akikből így hatékony előkészítő-testület válhatott. E felsőbbrendű férfiakat addig a saját népük felvigyázóiként alkalmazták; azért részesülhettek némi oktatásban, mert Mózes hatni tudott az egyiptomi vezetőkre.” (96:3.1-3.3)

„Mózes tanításainak hatására e törzsi természeti istenből, Jahvéból Izráel Úristene lett, aki követte őket a vadonon át, sőt a számkivetettségbe, ahol akkoriban minden nép Isteneként tekintettek rá. A későbbi fogság, mely rabszolgává tette a zsidókat Babilonban, végül felszabadította a fejlődő Jahve-képet, hogy felvegye az összes nemzet Istenének egyistenhiten alapuló szerepét.
A héber vallástörténet legkülönlegesebb és legmeghökkentőbb vonása éppen az istenségkép e folyamatos fejlődése a Hóreb-hegy kezdetleges istenétől az egymást követő szellemi tanítók tanításain át az Ésaiások magasan fejlett istenség-tantételeiig, akik a szeretetteljes és irgalmas Teremtő Atya ama fennkölt felfogását hirdették.” (96:4.8-4.9)

„Mózesben rendkívüli keveréket alkotott a katonai vezető, a társadalmi szervező és a vallási tanító. Ő volt a legfontosabb egyénileg működő világtanító és vezető a Makiventa és Jézus közötti korszakban. Mózes megpróbált számos újítást bevezetni Izráelben, de ezekről nem maradtak fenn feljegyzések. Egyetlen emberöltő alatt a több nyelven beszélő úgynevezett héber hordát kivezette a rabszolgaságból és a polgárosodott viszonyoktól távol álló bolyongásból, s közben letette az alapjait egy nemzet későbbi megszületésének és egy emberfajta megmaradásának.” (96:5.1)

Forrás: urantia.org

* * *

Egyes események és történések időrendi sora az URANTIA könyv szerint

Kr.e. 2500 ― A sumérok súlyos vereségeket szenvedtek az északi szuiták és guiták kezétől. Elesett Lagash, a hordalékdombokra épült sumér főváros. Erech Akkad eleste után még harminc évig kitartott. Hamurabi hatalomra jutása idejére a sumérok már az északi szemita népek soraiba süllyedtek le, és a mezopotámiai anditák leléptek a történelem színpadáról. (ld. 78:8.10)

Kr.e. 2000 – Kr.e. 400 ― Az Ószövetséghez hozzávetőlegesen rendelhető időszak. Ezek az időpontok nem szerepelnek az Urantia könyvben; közlésükkel pusztán utalunk azokra az általános korszakokra, amikor ezek a történelmi események lezajlottak: Ábrahám (Kr.e. 2001); Ismáel (Kr.e. 1915); Izsák (Kr.e. 1901); Jákob (Kr.e. 1841); József (Kr.e. 1750); kivonulás Egyiptomból (Kr.e. 1290); Sámuel (Kr.e. 1050); Saul (Kr.e. 1100); Dávid (Kr.e. 1060); Salamon (Kr.e. 1020); Josafát (Kr.e. 919); kisebb próféták kora (Obadiás, Jóél, Jónás) – (Kr.e. 840-400); Jónás (Kr.e. 770); Ámósz (Kr.e. 760); Hósea (Kr.e. 760); Ésaiás (Kr.e. 740); Míka (Kr.e. 737); Ezekiás (Kr.e. 726); Hósea (Kr.e. 722); Jósiás (Kr.e. 640); Habakkuk (Kr.e. 630); Szofoniás (Kr.e. 627); Jeremiás (Kr.e. 627); Dániel (Kr.e. 605); Ezékiel (Kr.e. 593); Náhum (Kr.e. 593); Haggai (Kr.e. 520); Zekarjahu (Kr.e. 520); Jóél (Kr.e. 500); Obadiás (Kr.e. 500); Malakiás (Kr.e. 433).

Kr.e. 2000 ― A Sinai-hegy átmenetileg működő tűzhányóként viselkedik, alkalmi kitörései egészen az izraelitáknak az e térségben való ottlétének időszakáig folytatódnak. E tűzhányókitöréseket kísérő tűz és a füst, valamint a robajlásszerű dörejek mind nagy hatással voltak a környező területeken élő beduinokra és félelemmel vegyes bámulatot keltettek bennük, és ezért aztán erősen félték Jahvét. A Hóreb-hegy e szelleme később a héber szemiták istene lett és végül őt tartották az összes többi isten közül a legfelsőbbnek. (ld. 96:1.11)

Kr.e. 2000 ― Az ibolyaszín emberfajta végleg eltűnik a mezopotámiai hazájából. (ld. 78:0.2)

Kr.e. 1980 – Kr.e. 1886 ― Makiventa Melkizedek alászállása. A küldetésének bejelentése abból az egyszerű kijelentésből állt, melyet a pásztornak tett, „Melkizedek vagyok, El Elyonnak, a Fenségesnek, az egyetlen Istennek papja.” Makiventa az alászállását húsvér teremtményként éppen olyan hirtelenül és mindenféle körülményesség nélkül fejezte be, ahogy megkezdte. Ábrahámnak nagy próbatételt jelentett a Melkizedek hirtelen eltűnése. Bár [Makiventa] kellően figyelmeztette a követőit arra, hogy egyszer majd el kell mennie úgy, ahogyan jött, az emberek mégsem nyugodtak bele a csodálatos vezetőjük elvesztésébe. (ld. 93:2.1; 93:9.1; 93:10.2)

Kr.e. 1391 ― Mózes születésének hozzávetőleges időpontja. (ld. 92:5.8; 96:3.1)

Kr.e. 1300 ― A következő nemzedék nehezen tudta megérteni a Melkizedek történetét; ötszáz éven belül sokan az egész történetet már legendának vették. (ld. 93:9.5)

Kr.e. 900 ― A legkorábbi feljegyzések. A hébereknek hosszú időn át nem volt általános használatban lévő írott nyelvük azt követően, hogy elérték Palesztinát. Az ábécé használatát a szomszédos filiszteusoktól tanulták meg, akik a magasabb krétai civilizáció politikai menekültjei voltak. És mivel e kései időpontig nem volt írott nyelvük, a teremtésről több különböző történet forgott közszájon, de a babilóniai fogság után már inkább hajlottak a módosított mezopotámiai változat elfogadására. (Az Urantia könyv, 74:8.9)

Kr.e. 700 – Kr.u. 50 ― A júdeai zsidók, és később a galileaiak is több mint hatszáz éven keresztül ellenséges viszonyban álltak a szamaritánusokkal. A zsidók és szamaritánusok közötti neheztelés így alakult ki: Szargon, Asszíria királya, miután elfojtott egy felkelést Közép-Palesztinában, elhurcolt és fogságba vetett több mint 25.000 zsidót Izráel északi királyságából és a helyükre csaknem egyenlő számban telepítette be a kutiak, a szefarvaiak és a hamatiak leszármazottait. Később Assur-bán-apli további telepeseket küldött Szamariába. (ld. 143:4.1)

Kr.u. 1500 ― A Jehova a legutóbbi időkben használatos kifejezés a héber gyakorlatban végül kialakult, kiteljesített Jahve-fogalom megjelölésére. De a Jehova megnevezés egészen Jézus kora után ezerötszáz évig még nem volt használatos. (ld. 96:1.10)

* * *

I. A 96. írás címe, alcímei és legjobban tetsző részei

JAHVE – A HÉBEREK ISTENE
96:0.1 Az istenség értelmezésekor az ember először minden istent beleért e fogalomba, majd az összes idegen istent alárendeli a törzsi istenségének, és végül a végső, legfelsőbb értékkel bíró egy Isten kivételével mindet elveti.

1. Istenségképek a szemiták körében.
A) 96:1.15 De ami a történelmi tényeket illeti, látnotok kell, hogy bár a zsidók az istenségképeiket a Hóreb-hegy törzsi istenétől a későbbi idők szeretetteljes és irgalmas Teremtő Atyjáig alakítva módosítgatták, nem változtatták meg a nevét; az Istenség ezen átalakuló fogalmát mindvégig Jahvénak nevezték.

2. A szemita népek

3. A páratlan Mózes

4. Jahve hirdetése

5. Mózes tanításai
96:5.3 Ama tanítások nélkül, melyeket Makiventa adott át Ábrahámnak és az ő kortársainak, a héberek csak reménytelen sötétségben vonulhattak volna ki Egyiptomból.

6. Az istenkép Mózes halála után

7. A Zsoltárok és Jób könyve