Jelenlegi hely

123. Jézus zsengekora

123. írás/ 1 hozzászólás

Jézus nem halandói húsvér testben élt közöttünk, hanem halandói húsvér testhez hasonló alakban.

123:2.1 „Valamivel több mint egy évvel a Názáretbe való hazatérés után a gyermek Jézus eljutott az első személyes és őszinte erkölcsi döntésének korszakába; és beléköltözött egy Gondolatigazító, a paradicsomi Atya isteni ajándéka, mely egykor Makiventa Melkizedeknél szolgált és nála szerzett működési tapasztalatot a halandói húsvér testhez hasonló alakban élő halandó-feletti lény megtestesülésével kapcsolatosan.”

Úgy tűnik, a halandó-feletti lények esetében egy kicsit másabb testre van szükség annál, mint amilyet mi is használunk. Miért? Az elfogadható választ a 152. írásban találtam meg és így hangzik: az anyagi korlátot meghaladó szellemi felruházottságuk miatt. A talált válasz alapján úgy gondolom, a halandó feletti lények esetében – legalább is belül – azért van szükség kicsit másabb húsvér testfelépítésre, hogy a halandói testben élt életük során az anyagi korlátot meghaladó, halandó felettiségükkel járó képességeik is működni tudjanak. Vagyis az emberfeletti tulajdonságok megtestesítéséhez kicsit más – de az emberi tapasztalatok és érzések megélését nem korlátozó – testre van szükség.

152:1.4 „E teljes világegyetem egyetlen világán sem fog soha többé megjelenni egy lény a halandói húsvér testhez hasonló alakban úgy, hogy egyidejűleg megtestesíti a teremtő energia mindezen sajátosságait az időt és a legtöbb más anyagi korlátot meghaladó szellemi felruházottságokkal együtt.”

* * *

Számomra igazán lenyűgöző Mária és József szülői gondoskodása és gyötrelmei mely Jézus iránt adatott.

123.0.2. "Abban a házban, ahol Jézus akkoriban lakott, volt még két másik, nagyjából vele egyidős gyermek, és a közeli szomszédságban további hat olyan gyermek élt, akiknek az életkora elég közel volt az övéhez ahhoz, hogy megfelelő játszótársai lehessenek. Mária eleinte egészen maga mellett akarta tartani Jézust. Attól félt, hogy történik vele valami, ha engedik, hogy a többi gyermekkel a kertben játsszon, de József a rokonai segítségével meg tudta győzni, hogy ez a gyakorlat megfosztaná Jézust ama hasznos tapasztalás megszerzésétől, hogy miként alkalmazkodjon a maga korabeli gyermekekhez. És Mária felismerte, hogy az ilyen nem megfelelő védelmi program és szokatlanul alapos védelem arra vezethetné Jézust, hogy öntudatossá és némiképp önközpontúvá váljon, és végül beleegyezett, hogy engedjék az ígéret gyermekét úgy felnőni, ahogy azt bármely más gyermek esetében is tennék; és bár tiszteletben tartotta e döntést, mindig úgy intézte a dolgait, hogy ránézhessen a gyermekre, amint az a többi aprósággal játszadozott a ház körül vagy a kertben. Csak egy odaadó anya ismerheti e teher súlyát, mely Mária szívére nehezedett a gyermeke biztonsága kapcsán Jézus csecsemőkora és kisgyermekkora alatt."

Tudom nem szabadna feltételezésekbe bocsátkozni, de ti, akik jobban ismeritek a könyvet, mit gondoltok arról, hogy vajon akkor is így alakult volna Jézus élete, ha nem ilyen neveltetést kap? Vajon valóban önközpontúvá vált volna?

* * *

A korábbi írást a reinkarnáció témájában kiegészítettem. Így érzem teljesnek.

Van-e reinkarnáció?

Ez az írás elsősorban azoknak készült, akik nem emlékeznek előző földi életeikre, de kíváncsiak arra, hogy a józanész, valamint az evangéliumok Jézusának, illetve az Ő egyik apostolának ajkára adott kijelentések alapján milyen válasz adható a fenti kérdésre.

Mit is jelent e kifejezés: reinkarnáció? Ismételt megszületést, újra testet öltést. A reinkarnáció nem keverendő össze a lélekvándorlással. A reinkarnációban hívők szerint az emberként élt lélek a hústest halálát követően ismételten embertestben születik újjá olyan sorssal, melyet előző földi életében a maga számára előkészített. A lélekvándorlás képviselői szerint az emberként élt lélek állati testben is újjászülethet.

Előre bocsátom, hogy valamikor hittem a reinkarnációban. Azt gondoltam, hogy a szerető Isten képe csak a reinkarnáció elfogadása mellett tartható fenn. Mert hogyan is engedheti meg az Isten – ha szeret bennünket – hogy egyesek nyomorba és nyomorékon szülessenek meg, míg mások egészségesen és jólétbe? Azt gondoltam, hogy ilyen eltérés egy földi élet indulásakor csak azért lehetséges, mert mostani életünk adottságait előző földi életünk magatartása alakítja. Nem gondoltam bele abba, hogy a lelkünk testi és egyéb körülményeit jelentős mértékben befolyásolják a felmenőinknek és a többi szabad akaratú embernek a természet adott törvényei között hozott döntései és ezek következményei.

Annyira hittem a reinkarnáció létében, hogy még kisebb tanulmányt is szenteltem a reinkarnáció Jézus szavaival való alátámasztásának. Aztán elolvastam az Urantia c. könyvet, és a felfogásom pálfordulásba ment át. Annak idején Jézus kijelentéseit abból a szempontból vizsgáltam, hogy melyikkel lehetne a reinkarnáció létét alátámasztani. Be kellett látnom, hogy nem Jézus kijelentései, hanem az én rájuk vonatkozó magyarázataim támasztották alá a reinkarnáció létét. S nagy igyekezetemben elsiklottam Jézus olyan kijelentései mellett, amelyek magyarázat nélkül is azt mutatják, hogy nincs reinkarnáció.

Ha a saját tökéletlenségünkre nézünk, talán joggal gondoljuk azt, hogy szükség van a reinkarnáció intézményére. Azonban mennyei Atyánk a saját szeretetéből indul ki. Isten pedig nem szenvedtetni akar, hanem magához vonzani. Úgy gondolom, hogy aki sok életet él, többet szenved, mint aki csak egyet. Mai látásom szerint tanulni, tapasztalni, döntéseket hozni – sőt, akár az Istennel szembe helyezkedni – a magasabb létsíkokon is lehet.

Az Urantia olvasása során felismertem, hogy nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy egy magasabb létsíkon ébredhessek a földi halálom után. Felismertem továbbá, hogy az Isten szeretetének nem az a célja, hogy újra és újra visszaküldjön a felejtés anyag által lehatárolt világába, hanem az, hogy a szeretet egyre tisztább világain keresztül magához vonzzon. Nem reinkarnáció van tehát, hanem sok lépcsős – dicsőségről dicsőségre történő – Istenhez emelkedés.

Megtévesztő lehet, ha azt képzeljük, hogy átkerülve a mennyország változatlanságába jutunk, és ennek érdekében kell nagyon felkészültté válnunk a földön.

Jézus nem tagadta a reinkarnációt. Egyszerűen nem foglalkozott vele. Amennyiben működne ilyen „intézmény”, Jézus szólt volna róla. A János-Illés azonosság – Máté 17;11-13. – kevés a reinkarnáció létének alátámasztására, mivel ez, a közlő szándéka szerint arra vonatkozik, hogy Jézust kellene végre felismerni Istentől jövő küldöttként. Hiszen ha az Istentől jövő Szabadító előtt járó, megjövendölt hírnök már itt volt, akkor ideje észre venni a felkent Szabadítót is. Jézus Illésnek mondja Keresztelő Jánost, de csak azért, hogy ez által a saját jelentőségére utaljon. Kénytelen volt olyan közlési módot használni, amelyet a kortársai a hitrendszerük alapján megérthettek. Persze, Jézus sem anyagi értelemben volt szabadító – ahogy a zsidók várták volna – hanem szellemi értelemben.

Az alább jelölt, Jézus ajkára adott evangéliumi kijelentések számomra azt mutatják, hogy nincs reinkarnáció. Van viszont kétféle feltámadás. (János 5;28-29., János 5;24., János 11;23-25., Máté 22;30., Lukács 11;31-32., Lukács 10;12-14.)

1) A Jézusban hívők életre támadnak fel.
2) Azok pedig, akik nem hisznek Jézusban, ítéletre.

Az életre feltámadók angyalhoz hasonló testet kapnak. Az ítéletre feltámadók tudata azonban nyugvó állapotban marad az ítélet idejéig.
Az életre való feltámadás közvetlenül követi a hústesti halált. Az ítéletre való feltámadás korszakonként történik és egy-egy korszak között ezer év is eltelhet.

Nézzünk két konkrét példát a reinkarnáció hiányára:
„Dél királynője életre kel majd az ítéletkor e nemzedék férfiaival, és elítéli őket, 
mivelhogy eljött a föld legvégéről, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, és lám, itt több van Salamonnál. 
A ninivei férfiak feltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt és elítélik (azt), mivelhogy észretértek (gondolkozásukat megváltoztatták) Jónás igehirdetésére, és lám, több van itt Jónásnál.” (Lukács 11;31-32.)

„Hát mondom nektek, hogy a szodomaiaknak elviselhetőbb sorsa lesz azon a napon, mint annak a városnak. Jaj neked Korazin! Jaj neked Betszaida, mert ha Tiruszban és Szidonban lettek volna e hatalmas tettek (csodák), amelyek bennetek lettek, már rég zsákban és hamuban ülve észretértek volna (gondolkodásmódot változtattak volna),
de Tirusznak és Szidonnak elviselhetőbb sorsa lesz az ítéletkor, mint nektek.” (Lukács 10;12-14.)

Ezek a részek a lényeget tekintve azt mondják számomra, hogy Sába királynője, a ninivei férfiak és a szodomaiak nem reinkarnálódtak, hanem e kijelentések elmondása idején még ítéletre vártak.

De álljon itt egy János apostoltól származó idézet is, amely szintén azt támasztja alá, hogy nincs reinkarnáció. 
„és láttam...azoknak lelkeit, akiket lefejeztek a Jézus melletti tanú(bizony)ságtételért és az Isten Igéjéért… ezek élnek (felélednek) és királyként uralkodnak Krisztussal ezer évig, a többiek nem kelnek életre a halottak közül, míg végéhez nem ér az ezer esztendő, – ez az első feltámadás. Boldog és szent az, aki részt kap (akiknek része van) az első feltámadásban. Ezeken nincs hatalma a második halálnak…”. (Jelenések Könyve 20;4-6.)

Úgy gondolom, hogy Isten szeretete nem kisebb az irányunkban reinkarnáció nélkül, hanem nagyobb. Bizony, jobbat találtam a reinkarnációnál és bátorságra volt szükségem, hogy korábbi nézetemet a meglátott és megértett jobbal leváltsam. Számomra az életre való feltámadás a vonzó. Ezen akarok munkálkodni. A nem hívők hosszú alvása, majd közös ébredése, a tetteiknek egymáséval, valamint azzal való összevetése, amit megtehettek volna a földi életük során – számomra nem vonzó választási lehetőség.

Mikor még hittem a reinkarnáció létében, sem találtam értelmet megnyugtató választ a következő kérdésekre.

1) Mi értelme van az Isten megbocsátásának, ha úgy is bűnhődöm az újraszületéssel nekem jutó életsors által?
2) Mi értelme van a bűnbánatomnak, ha a következő földi életem által egyben bűnhődnöm is kell?
3) S ami számomra a legfontosabb: hogyan tanulhatok a saját tetteimből, ha nem emlékszem a korábbi életem cselekedeteire és azok tanulságaira sem?

Ma már tudom, hogy ezek a kérdések a reinkarnáció területéről kiindulva számomra nem megválaszolatlan, hanem megválaszolhatatlan kérdések. Miért? Mert a reinkarnáció létét nem tudom összeegyeztetni az engem személyesen ismerő és szerető, az életét velem összekötő mennyei Atya létével.

* * *

123. írás/ 2 hozzászólás

Jézus számára az ima értelmes beszélgetés, természetes megnyilvánulási mód. Úgy néz ki, nekünk is azzá kell tennünk. 
Ha jól imádkozom, jól – boldogan – élhetek. No, nem azért, mert ezáltal jogtalan előnyhöz jutok, hanem azért, mert tisztább lesz a látásom és nagyobb az örömöm. Jézus esetében azt látom, hogy az Atyával való élő kapcsolata határozott meg minden mást a földön. Ezért az Istennel való személyes kapcsolattartás – bár időigényes – de a boldogságunk és az előrehaladásunk szempontjából fölöttébb hasznosnak tűnik.

(123:3.6 Jézus ragaszkodott ahhoz, hogy igencsak úgy beszéljen az ő mennyei Atyjához, ahogy Józsefhez, a földi atyjához is beszélt. Az Istenséggel való fennköltebb és tisztelettudóbb beszédmódoktól való ezen eltávolodás egy kissé meghökkentette a szülőket, különösen Jézus anyját, de nem tudták meggyőzni a gyermeket arról, hogy változtasson ezen; úgy mondta az imákat, ahogy tanították neki, mely után azonban ragaszkodott ahhoz, hogy "beszélgessek egy kicsit a mennyei Atyámmal".)

Az Istennel való beszélgetést nekem kell elkezdenem. E téren nem várhatok Istenre. Azt gondolom, hogy az Istennel úgy kell beszélgetést kezdeményeznem, hogy megszólítom, pl. így: „Drága Jézusom!” Majd elmondom neki azt, ami engem foglalkoztat. Úgy mondom el, mintha azt egy velem szemben ülő ember esetében tenném. 
Jézus azt kéri, hogyha Istenhez imádkozunk, húzódjunk vissza a belső szobánkba, hogy a Vele való kapcsolattartást ne zavarja más. Jézus annak idején, amikor az Atyjával beszélgetett, a természetbe vonult vissza. (Hová is vonuljon egy vándortanító?)

Miután részletesen megfogalmaztam Jézus és egyben a magam számára is azt, hogy mi és miért foglalkoztat engem, érdemes feltennem a kérdést: „S Neked, Jézusom, mi erről a véleményed?” Vagy: „Te mit tennél most az én helyemben?” Majd érdemes egy kicsit várnom és csendben maradnom.

Ezután a saját szavaimmal el kell kezdenem építő, buzdító és vigasztaló mondatokat fogalmaznom a magam számára úgy, mintha Jézus beszélne hozzám. Pl. így: „Kedves Gyermekem! Te elmondtad Nekem a helyzetedet és szeretnéd tudni, hogy Én, a te Jézusod miként vélekedem erről és mit tennék a helyedben. Kérlek, ne bátortalanítson el, hogy rám kell hangolódnod a problémád Nekem való elmondása által, de ez feltétlenül szükséges annak érdekében, hogy az értelmeden keresztül tudjak szólni hozzád…”. Vagyis el kell kezdenem úgy beszélnem magamhoz, mintha Jézus szólna hozzám, nekem és bennem.

Mivel az Isten szelleme bennünk van, biztos, hogy szívesen szól hozzánk. Ha én ennek érdekében megteszem a fentieket, vagyis azt, ami rajtam áll, biztos, hogy a válasz megfogalmazása során olyan gondolatok is fognak az eszembe jutni, amelyek Tőle erednek.

Biztos lehetek abban is, hogy minden gondolat, ami épít, buzdít és vigasztal engem a Jézussal való beszélgetés során, az Istentől jön, azzal Ő egyet ért. Ne feledjük, a jövőben az Isten szelleme és az ember lelke egyként fog működni. Nem árt elébe menni ennek – a majdan természetes – helyzetnek, ami egyben az örök életet is biztosítani fogja számunkra.

Ha van józan eszem és ismerem Jézusnak az Urantiából és az evangéliumokból is megismerhető gondolkodásmódját, akkor le tudom ellenőrizni, hogy Jézust megszólítva, a nevében megfogalmazott mondatok összhangban vannak-e Vele és a javamra szolgálnak-e.

A párbeszéd ima által Isten mindig velem együtt segít megtalálni a választ életem következő lépésére.

A párbeszéd imával is előbb próbálkozni kell annak érdekében, hogy később könnyedén működjön. Járni, beszélni, de még kerékpározni és úszni is csak próbálkozás árán lesz képes az ember. Nem tudok beszélgetni a bennem is élő Istennel? Próbálkoznom kell, s majd fogok tudni. Próbálkozni pedig akként kell, hogy úgy teszek, mintha tudnék.

Kizárt dolog, hogy a személyes, bensőséges és őszinte kapcsolatra törekvő Isten ne válaszolna a nála való kopogtatásra.

A szándékunktól függően, a párbeszéd imán kívül létezik még a hálaadó, a dicsőítő és a kérő ima is. A hálaadó ima abban segít, hogy észrevegyem és értékeljem a jó dolgokat – számomra Isten ajándékait – az életemben, vagyis örülni segít. A dicsőítő ima akkor jó, ha szívből jövő öröm a fűtőanyaga. A kérő ima pedig akkor helyén való, ha így zárul: „azonban mindezen dolgokkal kapcsolatban a Te akaratod legyen meg!”

Jézussal nem filozófiai problémákat, hanem gyakorlati kérdéseket törekszem megbeszélni. Az általam szóló Jézus nem mond új ismereteket, azonban képes a meglévő tudásomat és ismereteimet új módon elém hozni.

Az életem gyakorlati problémáival kapcsolatos kérdésekre az Isten véleményét mindig meg tudom fogalmazni az Ő szavai által. Minden ilyen alkalommal az önismeretem és az Istenről való ismeretem együtt vizsgázik, – s érzem, tartalmából pedig felismerem, hogy az így megfogalmazott mondataimba mikor kapcsolódik be az Isten bölcsessége is. A lényeg az, ha Istennel beszélem meg egy életproblémámat, akkor érzékennyé teszem magam a Vele összhangban levő megoldások megtalálására. Megtanultam, hogy Isten soha nem dönt helyettem, még csak nem is tanácsol egy adott döntést. Véleményt mond, segít egy adott helyzet tisztább megítélésében, együtt érez velem, és jószándékú elhatározásom esetén a támogatásáról biztosít.

A Jézussal való párbeszédima célja, hogy a saját indítékaimat és mozgatórugóimat megértve és kitisztázva, Vele együtt találjak a célommal összhangban levő megoldást. De ahogy Jézus tette, úgy én is kérhetek tanácsot a döntéseim előtt számomra hiteles emberektől is.

(123:6.9 József és Mária véleményének különbözősége miatt Nahor engedélyt kért tőlük, hogy az egész ügyet Jézus elé terjessze. Jézus figyelmesen végighallgatta, majd beszélt Józseffel, Máriával és a szomszéd Jákobbal, a kőművessel, akinek fia a legkedvesebb pajtása volt, és ezt követően, két nappal később, arról számolt be, hogy mivel oly nagy a véleménykülönbség a szülei és a tanácsadói között, és mivel nem érzi magát illetékesnek arra, hogy felvállalja az ilyen döntéssel járó felelősséget, mivel sem az egyik, sem a másik lehetőséggel nem tud igazán azonosulni, a helyzetet a maga teljességében megítélve, végül úgy döntött, hogy "beszélek az én Atyámmal, aki a mennyben van"; és bár a választ illetően nem volt teljesen bizonyos, mégis inkább úgy érezte, hogy otthon kell maradnia "az atyámmal és anyámmal", hozzátéve, hogy "azok, akik ennyire szeretnek engem, bizonyára képesek többet tenni értem és biztosabban vezetni engem, mint az idegenek, akik csak a testemet láthatják és csak az elmémet ismerhetik, de aligha ismerhetnek engem igazán".)

Az a véleményem, hogy minél részletesebben, több nézőpontból közelítve beszél valaki Jézusnak arról, amivel kapcsolatban a segítségét kéri, és minél gyakrabban mond az Ő nevében magának olyan mondatokat, amelyek őt építik, buzdítják és vigasztalják, annál inkább szeretni fogja az Istennel való kapcsolattartásnak ezt a módját.

Sok esetben már önmagában is feszültség oldó és megoldást előre vetítő, ha az ember meg tudja fogalmazni valaki előtt azt, ami a szívét nyomja. Azonban az Isten bevonása a válaszadás folyamatába ennél többet is nyújt: számomra bensőséges tapasztalatot arról, hogy az Isten ismer és szeret engem.

* * *

Ima és imádság. Az ima az Atyára vonatkozik ami elérhető a gondolatigazítón keresztül, hiszen mindig velünk van. Ezért szerintem az Atyára való utalás az Egyetemes Atyára vonatkozik. Az imádság viszont fűződhet Jézushoz, mint Istenhez, a Helyi Világegyetem Teremtő Atyjához. Jézus a keresztfán is istenimádságokat mormolt "Istenem miért hagytál el engem." Lehet rosszul emlékszem, de mintha olvasható lenne, csak nem tudom melyik írásban, hogy az imádság a szellemi körökre lépve nem hagyja el a Helyi világegyetemet. Az imával az Atyához fordulunk, ahol szeretetünket fejezzük ki, köszönetet mondunk, az imádsággal általában kéréseket fogalmazunk meg.

* * *

123. írás/ 3. hozzászólás

(Tamás felvetése: mit gondoltok arról, hogy vajon akkor is így alakult volna Jézus élete, ha nem ilyen neveltetést kap? Vajon valóban önközpontúvá vált volna?)

Ezen kérdésre több válasz is adható.

Első válasz
Az olyan típusú kérdéseknek, hogy „mi lett volna ha” – nem nagyon van értelme. Az égiek, figyelembe véve a Jézusra váró feladatot, az ebből a szempontból leghasznosabb nevelési pályát szánták Neki. Azt, amelyet Mária és József tudott nyújtani a számára.

Máriát és Józsefet éppen azért választották Jézus szüleinek, mert tudták, hogy mit fognak nyújtani a gyermeknevelés terén. Az égiek felnőtt embereket választottak szülőkül, akikről – életük korábbi döntéseit megfigyelve – viszonylag könnyen megállapíthatták, hogy miként fognak viselkedni később. 
Mária és József gondolkodása és vérmérséklete nem ellentétes volt, hanem csak különböző. Mivel együtt éltek, így egymás nézetét és véleményét kénytelenek voltak tiszteletben tartani vagy közös nevezőre hozni.
A különbözőségeknek ez az egy cél felé haladó dinamizmusa biztos, hogy hasznos minta volt a fejlődő értelmű Jézus számára is.

De jó, játszunk el a gondolattal. Ha Jézust úgy nevelték volna a szülei, mint ahogy későbbi apostolát, Júdást, akkor sem hiszem, hogy emberként olyan lett volna, mint amilyen Júdás volt. Egy helytelen szülői nevelés nagyon sok rossz berögzöttséget képes kialakítani vagy megerősíteni egy gyermekben. Azonban, hogy kivé-mivé lesz egy felnövekvő gyermek, az nem csak a szülők ráhatásától, hanem a gyermek örökölt képességeitől, szabad akaratú döntéseitől és a szülőkön kívüli környezeti hatásoktól is függ.

Második válasz
Mindenki önközpontú. Mindenki magából kiindulva cselekszik. Az aranyszabály szerint, magamból kiindulva kell cselekednem, mert azt kell tennem másokkal, amit szeretnék, hogy mások velem tegyenek. 
A lényeg az, hogy ne legyek önző. Az önző ember is önközpontú, de ő nem másokat akar szolgálni. Azt szeretné, hogy őt szolgálják mások. 
Itt is fontos tisztázni, hogy a hívő ember szolgál, s nem kiszolgál. Úgy segít, ahogy azt ő látja jónak. S annak segít, aki maga is küzd, vagy már képtelen a küzdésre. 
A hívő ember ad, felkínál, de nem erején felül teszi ezt. A fő célja elsősorban az, ami Jézusnak volt: hogy másokat Istenhez segítsen közelebb. Vonzóvá téve Jézus követését az által, ahogy él.

Harmadik válasz
Jézusnak több testvére is volt. Nagy valószínűséggel, ugyanazt a nevelést kapták. Előbb Máriától és Józseftől, majd pedig Máriától és Jézustól. Mégis, különböző utakat jártak be.
Nem csak Jézus testvéreit nézve, hanem akár a saját vér szerinti testvéreinkre gondolva, vagy a környezetünkben élő testvéreket figyelve, inkább azt láthatjuk, hogy azok különböző irányultságúak – bár hasonló vagy ugyanazon nevelést kapták. Sőt, rossz szülőknek is lehet jó gyermeke és jó szülőknek is lehet rossz gyermeke.
A lényeg tehát az, hogy mi senkiről sem tudhatjuk, hogy mit örökölt, milyen hatások érték és hogyan működött együtt szabad akarata által a benne is élő Atya rész szellem vezetésével. Persze ez így azért nem teljesen igaz. Ugyanis a cselekedetek, mint élet gyümölcsök, elég szépen be tudnak mutatni mindenkit a környezete számára.

Negyedik válasz
Az „…akkor is így alakult volna Jézus élete, ha nem ilyen neveltetést kap?” kérdés felveti a következő, gyakorlati haszonnal is bíró kérdést: „Milyen nevelés segíti elő azt, hogy egy gyermek ne váljon önzővé?”
E kérdésre a választ talán így tudnám röviden megfogalmazni: a saját tetteinkért és azok következményeiért való felelősség vállalásra való nevelés.

* * *

123. írás/ 4. hozzászólás

A véleményem Gábor felvetéseivel kapcsolatban:

(2. Soroljuk fel a növekedés különféle vetületeit. Ki-ki próbálja meg azonosítani ezeket a szempontokat a maga élettörténetében. Mennyiben van még helye az e területeken való továbblépésnek – pl. a fejlődésbeli hiányosságok pótlása érdekében? Mit tehetnél még a benned rejlő eme lehetőségek kiaknázása érdekében (vagy annak érdekében, hogy elősegítsd ezt másoknál)?

Az a helyzet, amely dühöt vagy más negatív érzelmet eredményez bennem, egyben felhívás is arra, hogy a hozzáállásomat átgondoljam. Jézushoz viszonyítva helyénvaló az indulatom vagy sem?
A körülmények változása leleplező erejű. A különböző élethelyzetekben tanúsított magatartásom által megláthatom, hogy milyen vagyok. Azt, amit így látok, aztán hozzámérhetem az általam megismert Jézus képhez és eldönthetem, hogy milyen irányban akarok változtatni magamon.

Úgy tartom, hogy mindenki csak magát tudja megváltoztatni. Éppen ezért, felelősséget vállalni is csak a saját boldogságomért tudok. Ez a lehetőség azonban minden ép értelmű ember számára adott. Az elmúlt években megtanultam, hogy a boldogság nem azonos a bódultsággal. Igazi boldogság az Istenre való életrátevés által valósulhat csak meg, hiszen, ahogy mondani szokták, egyedül ez adhatja meg a hazataláltság örömét. A bódultság ezzel szemben mindig kiszolgáltatottságot, rabságot eredményez, amelyből bár nem lehetetlen, de nehéz a szabadulás.

(3. Nagyon fontos felfigyelni Jézus ama szokására, hogy egy kicsit beszélgessen „a mennyei Atyámmal”. Milyen viszonyban kell lenniük ehhez? Vajon ez az eszményi kiindulópont mindannyiunk számára?)

Jézusnak a mennyi Atyjával való kapcsolata bizalmi jellegű volt. Jézus ismerte a mennyei Atyját.
Jézus mennyei Atyja a mi mennyei Atyánk is. Az a véleményem, hogy Jézussal és az Atyával egyaránt lehet és érdemes beszélgetést kezdeményezni. Ők, biztos, hogy nem lesznek féltékenyek egymásra. 
Azonban úgy tartom, hogy egyedül az Atya imádandó, Jézus azonban követendő. S e cél érdekében nem árt, ha egy-két gyakorlati dolgot ki tudok tisztázni Jézussal.

Azt is gondolom, hogy beszélgetni nem csak Jézussal és az Atyával lehet, hanem más világegyetemi értelmekkel is. De jelen ismereteink szerint a leghasznosabb számunkra az, ha Jézussal vagy az Atyával kezdeményezünk beszélgetést.
Tudom, hogy amit Jézusnak mondok, azt az Atya bennem élő szellemrésze is hallja. S mivel Jézus szelleme is bennem van, ezért, amit a mennyei Atyámnak mondok, azt Jézus is hallja.

Az a véleményem, hogy az Istennel való kapcsolatomban a lelkem hozzáállása számít: a nyitottságom, a vágyakozásom, az őszinteségem stb. 
Én még csak gyermekként járok az Atyához vezető úton. A gyermek pedig ahhoz beszél, akit ismer, s akihez bizalma van. Nekem ma még könnyebb egy olyan isteni személyhez szólnom, aki közöttünk élt, akinek cselekedeteiről olvashatok. Számomra Jézus atyaképű akkor is, ha tudom, hogy személyében nem azonos a mindenek Atyjával.

(7. Vajon miért tudhatjuk meg a testvérei születésének pontos időpontját? És miért rögzítik a felügyeleti rendszer megváltozásának (ld. a fenti 6. pontot) napját is? Bír-e mindez akkora jelentőséggel, mint Jézus születése napjának megadása? Ez utóbbin kívül egyébként a könyvben csupán tizenkét további időpont szerepel a Kr.e. jelzetű időszakból [(1-3) József és Mária Názáretből Betlehembe való utazásának három napja; (4) Keresztelő János születésének napja; (5-7) a Jupiter és a Szaturnusz együttállásának három alkalma; (8) az a nap, amikor József végre mindenkit meg tudott győzni a Názáretbe való visszatérésről; (9) Jakab születésének napja; (10) a Gondolatigazító befogadásának napja; (11) Mirjám születésének napja; és (12) az a nap, amikor Mária átadta Józsefnek Jézust további nevelés céljából]. Jézus további testvéreinek, vagyis Józsefnek és Simonnak, valamint Mártának a születése napja is pontosan ismert a Kr.u. jelzetű időszakból.)

Több olyan vallás is van, amely Jézus nevét tűzi a zászlajára. Ahogy én tudom, mindegyik ilyen vallás kulturális alapja a római katolikus vallás, amely Szűz Máriát az Isten (értsd: Jézus) anyjának tekinti, akihez a hívek imádkoznak is. Úgy gondolom, hogy ez a pogány kultuszok anyaképével való találkozás miatt alakult így, mert Jézus tanítása részben háttérbe szorult, illetve felhígult Pál és követőinek működése során. A katolikus egyház által sokáig képviselt büntető Isten képe szükségszerűen tartotta és tartja még ma is életben az emberi lelkekben az ezt ellensúlyozni akaró, megértő Anya képét.

Egy szent Anya, azonban nem lehet sok gyermekes anya. Ezért Jézus vér szerinti testvéreiről a katolikus hagyományban nem esik szó. Bár az Újszövetségi írások említik Jézus fiú és leánytestvéreit (pl. Máté 12;46., Máté 13;55-56., János 2;12., János 7;5., Galatákhoz írt levél 1;19.), azonban a magyarázat során e kifejezéseket rokonként, külső családtagként értelmezik.

Ha egy szűz szeplőtelenül fogan és Isten fiút szül, akkor – e felfogás szerint – nem lehet több gyermeke, sőt, férfival való testi kapcsolata sem. Pedig én, az egyik evangéliumban találtam olyan Mária és József testi kapcsolatára vonatkozó közlést, amely másként ír erről: „…és nem ismerte meg (mint n)őt, míg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el.” (Máté 1;25.)

Az Urantia homályt oszlató mű. Egy homályt oszlató műnek tényeket kell közölnie hiteles, „jól értesült” módon. Véleményem szerint ezt segíti elő az idők dátum szerinti, pontos közlése is.

* * *

123. írás/utólagos hozzászólás

A szellemi növekedéssel kapcsolatosan észben kell tartanunk azt, hogy az ilyen növekedés sosem tudatos és csak azzal tudja valaki saját szellemi gyarapodását előmozdítani, hogy létrehozza azokat a körülményeket, azt a talajt, ami a növekedéshez kedvező. Gyerekkorban az otthon az, ami meg tudja ezt teremteni, míg felnőttkorban a magasabb értékeket fürkésző és a felfedett integráltabb értékek mellett kitartó lojalitás tudja létrehozni.. Saját szellemi gyarapodásunkra csak embertársaink reflektálhatnak és ők is csak azzal a mércével, hogy mennyire teremjük a lélek gyümölcseit. A valódi szellemi növekedésünk az önbecsületünkben tükrözödik. "Az önbecsülés mindig összhangban van az ember társai iránti szeretetével és a számukra való szolgálattal. Nem tisztelheted magad jobban, mint amennyire szereted a szomszédodat; az egyik a másikra való képesség mértéke." --156:5.17