Jelenlegi hely

128. Jézus korai felnőttkora

 

128:1.6.„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, mint amely Krisztus Jézusban is volt, aki, lévén Isten természetű, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta furcsa dolognak. Hanem kis jelentőségűvé tette magát és teremtményi alakot öltve az emberekhez hasonlóként született meg. És külsőre emberként megjelenve, megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”
Ami igazán tetszik ebben a szövegben az az, hogy " Istennel való egyenlőséget nem tartotta furcsa dolognak." Jézus a földi élete során Isten fiaként élte az életét és tanúbizonyságot tett arról, hogy az ember is, a földi élete során élhet isteni életet. Természetesen, az isteni élet megértésének, elsajátításának elengedhetetlen feltétele az amit mi is teszünk, Jézus életének a tanulmányozása.

128:0.5. "Minden más teremtményi haszon és világegyetemi előny véletlen jellegű és másodlagos volt a halandói alászállás e fő célkitűzéseihez képest." 
Mit érthetünk itt a teremtményi haszon és a világegyetemi előny alatt? Figyelembe véve az alászállás kettős célját.

* * *

128. írás / 1. hozzászólás

1) 128:2.4 „Jézus többé nem vette át Jakabtól az irányítást. Mialatt Szeforiszban dolgozott, minden éjszakára hazatérhetett volna, ha a szükség úgy hozza, de inkább tudatosan távol maradt, hivatkozva a rossz időre és egyéb okokra, de az igazi oka az volt, hogy felkészítse Jakabot és Józsefet a család iránti felelősség viselésére.”

(Jézus hazudott volna, amikor az otthonról való távolmaradásának nem az igazi okát mondta? Mi számít hazugságnak és mi nem? Milyen a cél és az eszköz egymáshoz való viszonya?

Mondják, a cél szentesíti az eszközt. E kijelentést nem tudom a jézusi erkölcs alátámasztásaként elfogadni, mivel ez a megfogalmazás azt sugallja, hogy bármilyen cél elérése érdekében bármilyen eszköz használata megengedett. 
Jézus viszont egy jó cél érdekében nem mondott igazat. Erkölcsi szempontból tehát ez a megfogalmazás a helyes: a cél minősíti az eszközt. Az eszközt az a cél minősíti, amire használják. Vagyis az eszköz megítélése a céltól függ. Ha elfogadom ezt az értékelési módot, akkor kimondható, hogy Jézus jó cél, a családja önállósága érdekében helyesen tette, hogy nem mondott igazat.

Lehet-e erkölcsös az, ha késsel kivágnak valakiből egy darabot? Igen, ha életmentő célzattal teszi ezt egy orvos. A cél – az életmentés – minősíti az eszközt, vagyis a kés használatát. Pontosan úgy, ahogy a családja önállóvá segítése érdekében Jézus is alkalmazta a hazugságot. Vagyis az a hazugság, amelyet Jézus a családja érdekében használt, erkölcsös hazugság volt.)

2) 128:3.8 „Jézus családja sohasem tudta megérteni az ő komoly érdeklődését az emberek iránt, ama vágyát, hogy odamenjen hozzájuk, hogy megismerje az életmódjukat, és hogy megtudja, hogy mit is gondolnak.”

(Jézust érdekli, hogy miként gondolkodunk. Ennek ismeretében alakította ki az Istent bemutató tervét. Jézus megoldása: életté kell tenni az Istent, a mindennapi élet gyakorlatában kell bemutatni Őt. Ha a cél az, hogy az ember az Isten erkölcse szerint éljen, akkor ennek egyetlen módja az Isten gondolkodásmódjának és magatartásmódjának bemutatása a hétköznapok cselekedetei során. Jézus kedvessége, figyelme, hűsége és okossága magával ragadó volt. 
Jézus bemutatta, hogy az ember miként szeretheti az Istent Atyjaként és a másik embert testvéreként, de atyai szeretettel.)

3) 128:6.8 „Jézus nem beszélt a családnak az öccse jeruzsálemi letartóztatásáról, de hosszan elbeszélgetett Júdással a történtekről nagyjából három héttel a visszatérésüket követően. A Jézussal való beszélgetés után Júdás maga mondta el a dolgot a családnak. Sohasem felejtette el azt a türelmet és elnézést, melyet a bátyja-apja tanúsított végig e nagy megpróbáltatást jelentő élmény során.”

(Jézus nem bűntudatot akar kelteni, hanem bűnbánatra akar segíteni. A bűnbánat jó, a bűntudat nem. A bűnbánat azért jó, mert az ember csak akkor képes helytelennek felismerni azt, amit korbábban helyesnek vélt, ha egy új, tisztább erkölcsi látás birtokába jut. Tehát a bűnbánat lelki értelemben nem szomorkodás a korábban elkövetett rossz miatt, hanem öröm az újonnan meglátott igazság miatt.

A bűntudat egy lelki teher magunkra vétele, amely az önbecsülés rombolását eredményezi. Ezzel szemben a bűnbánat a lelki teher letételének, a meglátott jó irányában való továbblépésnek a módja. A cél a szív békéjének megtalálása.

Mivel az ember jó lelki közérzete nagyon fontos, ezért a bűntudat és a bűnbánat közötti különbség tétel mellett fontosnak tartom részletesen szólni a szívbékéről is, annak megszerzéséről és megtartásának módjáról.

A szív békéje a földön elérhető legnagyobb boldogság, amit nem csak pillanatokra, hanem állapotszerűen lehet birtokolni. A szív békéje látásmód, gondolkodásmód következménye. A szív békéjét – abban az értelemben, amelyben én használom – csak az Isten gyermeke birtokolhatja. Mindjárt meglátjuk, hogy miért. A szív békéje nem vehető el senkitől. Bár a hirtelen indulatokat keltő hatások jelen vannak az Isten gyermekének életében is, de nem képesek őt magukkal ragadni.

Ma úgy látom, hogy a szív békéjéhez két dolog szükséges: az igazság ismerete és megélése, valamint a megajándékozottság felismerése a mindennapokban.

Az igazság ismerete Jézus életének és tanításának megismerésén és gyakorlatban történő megélésén alapul. A megajándékozottságot is mindenkinek magának kell meglátnia és felismernie.
Isten gyermekének minden nap meg kell látnia azokat a dolgokat, amelyeknek örülhet. Az őt ért jó dolgokat pedig úgy nyomatékosítja, hogy minden nap hálát ad azokért az Istennek.

Az igazság ismerete számomra a következő tényeket foglalja magában:
– az Isten nekem szerető Atyám,
– bennem lakik, hogy könnyebben hozzá juthassak,
– csak akkor tud nekem boldog örökéletet adni, ha az akaratát elsővé teszem az életemben,
– már most Isten országának törvényei szerint élhetek, mivel ez a legjobb törvény minden ember számára,
– nem vagyok magányos, mert mennyei Atyámhoz mindig szólhatok, továbbá testvéreim vannak az égben és a földön egyaránt,
– a gyakorlati szeretet tapasztalata a ’jobb adni, mint kapni’ örömét biztosítja számomra minden nap.

A mindennapi megajándékozottságom attól függ, hogy mennyit veszek ebből észre. Sok mindenért hálát adhatok az Istennek a körülményeim és a tetteim alapján egyaránt. Ha hálát tudok adni apró dolgokért is az Istennek, akkor állapotszerűen észre fogom venni, hogy az Isten mennyi mindennel ajándékoz meg engem nap mint nap.

Minden dologban van öröm és tanulság elrejtve az Isten gyermeke számára.
Ha észre veszem az engem ért jót, akkor örülök. Amikor pedig hálát adok ezért az Istennek, még jobban örülök.

Mi az, amiért hálát adhatok? A legnagyobb leckét ezzel kapcsolatban egy nyolc éves gyermektől kaptam még évekkel ezelőtt. Gyerekeket táboroztattunk és este megkérdeztem a szobában elhelyezett gyerekektől, hogy az elmúlt nap történéseire visszatekintve, miért tudnak hálát adni az Istennek. Többnyire pár mondatban megköszönték Jézusnak a közös játékot, a finom ételt és a kirándulást. Amikor a hálaadás sora Sanyikára került, ő hosszan sorolta, hogy miért adhat hálát. Benne volt nála is a játék, az étel és a kirándulás, de hálát adott Istennek a társaiért, a szélért, a vízért, a levegőért, a fákért, a nevetésért és a napsütésért is. 
Csak azáltal, hogy erre visszaemlékezve írok, nekem is eszembe jut, hogy mennyi mindenért adhatok hálát én is minden nap. Mondjuk például azért, hogy létezem. Ugyanis a lét, a maga lehetőségeivel mindig értékesebb, mint a nem lét.

A hétköznapok sodrában tudnunk kell észrevenni a történések ajándék jellegű jó oldalát is. Például én gyakran igénybe veszem a budapesti tömegközlekedést. Ha van helyem a metrón, akkor ennek örülök, ha átadtam a helyem egy rászorulónak, akkor annak örülök, hogy megtehettem ezt. Ha állnom kell a szerelvényen, akkor annak örülök, hogy felfértem rá. Ha meg nem fértem fel, akkor annak örülök, hogy nem kell összepréselődve utaznom.

Sokszor megtapasztaltam már annak az igazságát is, hogy „az Istent szeretőnek minden összedolgozik a javára”. Miért van ez így? Úgy gondolom azért, mert aki örülni tud annak, hogy az örök sorsa rendezett, mások irányában jó szándékkal él és észreveszi azokat a dolgokat, amelyeknek hálát adva örülhet, az, együttműködve él a világ szellemi és anyagi törvényeivel, melyek így szolgálni fogják őt.)

4) 128:6.10 „Ebben az évben az ellazult elmélyedés időszakait gyakran megtörte Ruth a játszótársaival.”

(Az ellazult elmélyedés fontos! Jézus önmagában kereste és találta meg az Istent és ebben segítettek neki a gyakran megélt ellazult elmélyedések. Az ellazultság a külvilág kikapcsolását segítette elő. Az elmélyedés pedig a belső keresést szolgálta.)

* * *

128. írás / 2. hozzászólás

128:0.5. "Minden más teremtményi haszon és világegyetemi előny véletlen jellegű és másodlagos volt a halandói alászállás e fő célkitűzéseihez képest." 
Mit érthetünk itt a teremtményi haszon és a világegyetemi előny alatt? Figyelembe véve az alászállás kettős célját.

(Tamás felvetésére a következő a válaszom:
Jézus földi küldetésének célja a tapasztalás és az Atya kinyilatkoztatása volt. Ez azt is jelenti, hogy mindenki csak önmagáért, a saját szabadságkörén belül tud felelősséget vállalni. Egy felnőtt ember egy másik felnőtt ember erkölcsi döntéseiért nem képes felelősséget vállalni. Mindenki – még mások vonatkozásában is – csak a saját tetteiért tud felelősséget vállalni. Pl. a buszsofőr a járművén utazó emberekért a saját tettein, döntésein keresztül felel. Valójában, az én döntéseim és tetteim csak körülményként vannak jelen más emberek számára.

A vonatkozó idézet Jézus életfeladata szempontjából hangzott el. Jézus küldetésének különböző hatása volt és lesz a föld lakóinak döntéseire és fejlődésére, valamint a világegyetemek lakóinak döntéseire és fejlődésére.

A mi életfeladatunk a jézusi küldetés után nem lehet más, csak az, hogy az Isten szeretet akaratát vállalva éljünk. Ez nem bekorlátozottság, hanem egymás gazdagításának egyetlen, öröktávlatban is működő módja.

Jézus földi küldetése nem önző tett volt, de az Ő szempontjából az volt a fontos, hogy a feladatát – a tapasztalatszerzést és az Atya akaratának kinyilatkoztatását – minél tökéletesebben vigye véghez. Aztán, hogy Jézus földi küldetéséből ki, mit merít, annak hatásaiból mit enged magához, az, mindenki esetében saját magától függ. 
Jézus második, megjövendölt eljövetele is azért nem számítható ki előre, mert annak feltétele sok-sok szabad akaratú ember döntésének következményeként állhat elő az időben. 
Jézus nem csak miattunk jött, hanem saját maga miatt is. – Ne feledjük, a saját eredményes küldetése nyomán kapott főhatalmat.

Isten gyermekére is igaz, hogy amit az Isten akaratával összhangban másoknak megtesz, annak elsődleges következménye rávonatkozóan érvényesül. Értsd: ha az Isten akaratát teszem – vagyis a jóra törekszem – akkor én szívbékét élek meg és egyre közelebb kerülök az Istenhez akkor is, ha a felkínált jót a másik ember nem fogadja el.)

* * *

128. írás / 3. hozzászólás

Hozzászólásom Gábor felvetéseihez

1. Miképpen érte el Jézus a családi felelősségektől való mentesülést?

(Új, családon belüli munkamegosztást alakított ki, figyelembe véve a családtagok egyéni lehetőségeit és igényeit is.)

2. Milyen módszerrel segítette Jézus a testvéreit abban, hogy Júdást rábírják a család iránti felelősségvállalásra (6. és 7. szakasz)? Milyen bölcsesség tűnik ki Jézus tanácsából Júdással kapcsolatban? Miért fontos előbb a helyes gyakorlati példával elöl járni s csak utána megkövetelni a helyes úton járást (128:7.4)?

(A helyes út az, amelyiken Jézus járt. Ő a „helyesebb” úton való járás bemutatását kérte Jakabtól és Józseftől. Tehát annál helyesebbet, mint amit Júdás mutatott. Vagyis Jézus azt kérte a két fivértől, hogy előbb az életükkel mutassák be Júdás öccsüknek azt a magatartást, amit látni szeretnének tőle. Olyan ez, mintha Jézus azt kérte volna tőlük, hogy előbb a saját szemükből távolítsák el a szálkát, s csak azt követően fogjanak ahhoz, hogy az öccsük szeméből eltávolítsák a gerendát.)

3. Lehet-e valamilyen szempontból Jézus példa számunkra abban, hogy miként toljuk háttérbe önnön fontosságunkat (128:1.6-1.7)?

(Egy ember értéke az alapján mutatkozik meg, amit a többiekért tesz. Jézus tudta ezt, ezért feladatban gondolkodott. Azt tudta, hogy szeretni kell, mert ez az Atya akarata, azonban ennek – különösen a nehéz helyzetekben való – megvalósítása jelentette számára az igazi kihívást. Jézus mindig odafigyeléssel és jó szándékú okossággal igyekezett megoldani a felmerülő nehézségeket. 
Jézus azért építhetett az Atyára, azért nem volt soha egyedül, mert mindig az Atya feladat-akaratát kereste és tette. Jézus mindig azt kereste, hogy mit tenne a mennyei Atya az adott helyzetben.)

4. Mi képezte Jézus Istvánnal való beszélgetési módszerének lényegét (128:3.5)? Vajon lelkesült volt és türelmetlen? Tett-e bármilyen kinyilatkoztatást korszakos jelentőségű, nagy dolgokról?

(Jézus érzékelte István nyitottságát az általa képviselt jó irányában. Jézus, amikor Istvánnal találkozott, már kitisztázta magában azt, hogy milyen az Isten és hogyan érdemes Őt képviselve élni a földön. Valószínűleg ez a beszélgetés István és Jézus között úgy zajlott, hogy István inkább kérdezett, Jézus pedig inkább magyarázott.

Nem könnyű dolog a másik embert lelki-szellemi értelemben „emelni”, Istenhez közelebb segíteni. Az általunk birtokolt igazságot csak olyan mértékben érdemes felkínálni, amilyen mértékben annak befogadására a másik ember képes. Nem szabad a lelki szemeit nyitogató ember fejét belenyomni az igazság általunk meglátott óceánjába.

Nem véletlenül kérte Jézus az apostolaitól, hogy úgy tegyék a jót, hogy ezáltal kedvet ébresszenek másokban is arra, hogy rájuk kérdezzenek és kövessék őket. – Látva tetteiket, a mennyei Atyát dicsőítsék. – Ez, véleményem szerint azt is jelenti, hogy Atyai szintű szeretet tanúsítására kell törekednünk.

Minden embernek megvan a saját fejlődési üteme, s valamilyen mértékben még ragaszkodik a régi életéhez. Az Isten ezért csak felkínál, de sohasem erőltet rá senkire semmit. Az életünk által kell az embereket Istenhez vonzani, a szavaink csak másodlagosak.)

5. Vajon mi lehetett a szerzők célja az alászállási cél(ok) többszöri felemlítésével? (120:4.4; 128:0.2-0.4; 128:7.6) Miért fontos szem előtt tartani, hogy Mihály urantiai alászállásának kettős, azaz egy élményelvi (tapasztalatszerzési) és egy szellemi célja volt (128:0.2-0.4)? (E legfelsőbb szellemi célt a 120:4.4 bekezdés is egyértelművé teszi. Az élményelvi cél elérésének hét lépését pedig a 21:3.16-3.23 bekezdésben olvashatjuk.) Hogyan fonódott össze a két cél elérése a gyakorlatban? (Ld. 128:7.6.)

(Jézus az ember életét élve és tapasztalva nyilatkoztatta ki az Atya természetét és szeretet akaratát. Jézus igazolta, hogy az élet Istene az emberi élet szinte minden területén és helyzetében felvállalható, bemutatható. Jézus megmutatta, hogy minden helyzetben el lehet kezdeni szeretni, s azt is, hogy az Isten miként teszi ezt.)

7. Nézd meg figyelmesen az „evolúciós megnyilatkozással” kapcsolatos mondatot (128:1.8; vö. „kinyilatkoztatási fejlődés” 196:3.15). Ez alapesetben két teljesen különböző dolgot jelent. De mire következtethetünk a kettő összekapcsolásából?

(Jézus kétségei a saját Istenségével kapcsolatban a János általi vízbe merítéssel oszlottak el véglegesen. De ez nem jelentette azt, hogy addig is nem tette azt, amit az adott tudatállapota szerint az értelmével jónak és az Atya akaratával összhangban levőnek ismert fel. Jézus mindig azt tette, amit helyesnek látott, függetlenül attól, hogy az ember tudatával vagy az Isten tudatával tette azt.

Jézus minta a számunkra abban a tekintetben is, hogy úgy tette a jót, hogy közben nyitott maradt a még jobb meglátására és befogadására.)

8. Némely előrelátó és gondolkodó ember számára nyilvánvaló volt, hogy „a palesztinai zsidók bármiféle felkelése egyenlő a nemzeti öngyilkossággal” (128:5.3). Ennek tükrében vajon felelős politikai gondolkodásra vall Jézus elutasító hozzáállása mindenféle politikai ügyhöz?

(Jézus nem a felkelés megakadályozásáért küzdött, hanem egy új gondolkodásmódot képviselt, ami minden ember számára lehetővé teszi a békét, a szabadságot és a gazdagságot. 
 Jézus nem a felkelés időszerűségét utasította el, hanem a felkelést, mint erőszakos, alkalmatlan módszert. Ha majd az emberek elfogadják az Isten országát és változnak, akkor a kapcsolataik és a viszonyaik is változni fognak. Ezzel lehet a legtöbbet tenni a szabadság és a boldogság érdekében, mind egyéni, mind pedig közösségi szinten.)

9. Mit jelent a „szellem” a 128:6.2 bekezdésben?

(Jézus megmutatta, hogy mivé válhat az ember, ha az Isten által bemutatott útra lép.)

10. Mi a jelentősége annak, hogy Istvánról megtudjuk, Jézus személyesen is szerepet játszott a hite épülésében és megerősödésében (bár erről maga István nem tudott semmit a földi léte alatt; ld. 128:3.5-3.6)? Hasonlóan ismeretlen tényeket tudhatunk meg más történelmi, vallástörténelmi személyekről is. Van-e mindennek jelentősége a tényközlésen túl?

(Nem tudhatjuk, csak remélhetjük, hogy az életünk, a vigasztaló szavaink és az igazságra vonatkozó közléseink olyan hatással lesznek másokra, hogy majdan Isten országának bátor polgáraivá válnak ők is. S nem tudhatjuk előre, hogy melyek lesznek azon, mások révén kapott ismeretek és tapasztalatok, amelyek majd az Isten akarata melletti további, bátor kiállásra fognak ösztönözni bennünket.)

11. Mi a lényegi különbség Jézus elutasító hozzáállásában a damaszkuszi és az alexandriai felkérést illetően? Miért nem nevezik a szerzők az utóbbit kísértésnek?

(Jézus az életben való iskolát választotta az iskolában való élet helyett. Szerintem a damaszkuszi és az alexandriai felkérés is kísértés volt számára, mivel Jézus született tanító volt. A damaszkuszi felkérés azért lehetett Jézus számára nagyobb kísértés, mert ezzel kapcsolatban arra is felkérést kapott, hogy előbb látogassa sorra a világ nagy oktatási központjait tanulmányozás céljából. Jézus pedig szeretett utazni, mivel meg akarta ismerni az emberek életét. Mint tudjuk, a tapasztalat szerzés volt a küldetése egyik célja. Jézus viszont mindkét küldetési célját be akarta tölteni. Ha helyhez kötött iskolai tanító marad, s nem vándortanító, akkor az Atyát nem tudta volna oly széles körben bemutatni. Sőt, nagy a valószínűsége annak is, hogy amint Jézus előállt volna az Isten Atyasága és az emberek testvérisége tantételével, akkor a damaszkuszi és az alexandriai tanintézetből is elküldték volna.

Azt látom, hogy Jézus nyilvános színre lépését, a mennyei Atya természetének és életének nyilvános kinyilatkoztatását megelőzte az emberek életére vonatkozó tapasztalatszerzés. Ez persze nem jelenti azt, hogy Jézus a családja körében, a munkája és az utazásai során ne tanúsított volna Atyai magatartást.)