Jelenlegi hely

167. Látogatás Filadelfiában

167. írás / 1. hozzászólás

1) Az olvasókör lehetőséget ad a Jézus tanítása kapcsán felmerülő kérdések megfogalmazására és kitisztázására. Mivel a hűség egyéni döntés, ezért mindenkinek egyénileg kell olyan értékesnek látnia az Isten meghívását, hogy válassza azt és kitartson mellette.

Jézus tanít bennünket, de a tanításának értelmezése, mások előtt való kívánatossá tétele, valamint az abban való megmaradás nehézségei feladatot adnak számomra.
A jézusi jó hírrel vagy az Urantia kinyilatkoztatás további üzeneteivel történő foglalkozás, egyben alkalom is, hogy emlékeztessem magam arra, kihez tartozom, kihez akarok eljutni.

Jézus kijelentéseinek vizsgálata során igény merült fel bennem arra nézve, hogy ne csak értsek valamit Jézus kijelentései alatt, hanem egyre inkább azt értsem alattuk, amit ő akar közölni általuk. Kérdésként merül fel bennem az is, hogy miként tudom Jézust követni, vele együtt örülni? Miként tudok egyre inkább olyanná válni, mint a mennyei Atya? Aztán kérdés az is, hogy miként meríthetek erőt a mennyei Atyával való kapcsolatomból a hétköznapi életem nehézségei idején?

Azt látom, hogy az Istennel való kapcsolatomat nem tehetem függővé a hétköznapi életem pillanatnyi „szerencséjétől”. Az örök Isten örök távra szóló meghívást kínál számomra is. S a hozzá vezető úton, bár előre haladok, néha lejtők is vannak. Az ilyen lejtőkön való haladás idejét csökkenteni tudom a korábbi jó dolgok felelevenítésével, a mindig meglevő apró, de jó dolgok tudatosításával, az értük való hálaadással.

Ha nem foglalkozom az Istennel, akkor a világ foglalkozik velem és közömbössé válhatok az Isten iránt. Ha nem törekszem az Isten szemével nézni a világot, akkor a világ hazudni fog nekem arról, hogy miként lehetek boldog.

Amíg nem tudtam, hogy az Isten mit akar, addig nem érdeklődtem utána. De mióta – a vele való foglalkozások során – újra és újra megértem, hogy az Isten mit is akar, mindig úgy érzem, hogy szeretem őt ezen dolgokért, s vágy ébred bennem, hogy még jobban megismerjem. Minél többet értek az Isten dolgaiból, annál jobban szeretem őt és annál inkább képes vagyok érte élni, az ő szemével látni, tapasztalni.
Az emberek iránti szeretetem alapja is csak az Isten iránti, őt értő szeretetem lehet.

Az elemző hozzáállás abban segít engem, hogy ne maradjanak kiskapuim és kifogásaim arra nézve, hogy kihez tartozom és hogyan érdemes élnem. Jól kell ismernem az Istent, hogy bizalommal ki tudjam mondani: „Atyám, a te akaratod legyen meg az én életemben, legyen az bármi, mert tudom, hogy a te akaratod csak jót eredményezhet számomra!”

Az Urantia kinyilatkoztatás nem bálvány, hanem munkaanyag, melyet fel kell dolgoznunk, melynek tartalmait át kell gondolnunk, hogy Jézust követni tudjuk.

2) 167:1.4 „Barátaim, Izráel tanítói és tanult törvénytudók, hadd kérdezzelek meg titeket: vajon törvényes dolog-e beteget és szenvedőt gyógyítani a szombat napján vagy nem?”

(Érdemes összehasonlítani az emberek világának törvényeit az Isten világának szeretet törvényével:

- Az egyik sok előírást tartalmaz, a másik csak kettőt.
- Az egyik előírásai megtanulhatatlanok, a másik előírásai mindenki által megtanulhatók.
- Az egyik előírásai a szabályt hozók érdekeit szolgálják, a másik előírásai mindenkit.
- Az egyik változó érdek-rendet, a másik pedig örök érték-rendet képvisel.
- Az egyik előírásait csak kevesek értik, a másik előírásai mindenki által megérthetők.
- Az egyik előírásai tele vannak tiltó szabályokkal, a másikban csak két igenlő felszólítás van.
- Az egyik szabályrend külső erő által kikényszeríthető, a másik csak önkéntesen követhető.)

3) Az isteni csodák értelme: 167:1.5 „Ilyen dolgokat Atyám nem azért tesz, hogy becsábítson benneteket az országba, hanem hogy kinyilatkoztassa magát azoknak, akik már az országban vannak.”

4) 167:1.5 „Amikor fogadást adtok, hívjátok meg néha a szegényeket, a nyomorékokat és a vakokat is. Így áldottak lesztek a szívetekben, mert jól tudjátok, hogy a béna és a sánta nem tudja megfizetni a szeretetteljes segédkezéseteket.”

Jézusnak e kijelentése életszerű. Ha viszont azt a változatot fogadnám el, ami az evangéliumban van leírva, akkor soha nem hívnám meg a rokonaimat karácsonykor vacsorára magunkhoz: „amikor reggelit vagy estebédet adsz, ne hívd meg arra barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se jómódú (gazdag) földieidet, nehogy (esetleg ők is) visszahívjanak, és viszonozzák neked, hanem, amikor vendégséget rendezel, hívd a koldusszegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat, és boldog leszel, mivelhogy nincs miből viszonozniuk, de te viszonzásban részesülsz (visszaadják neked) majd az igaz(ságos)ak feltámadásakor”. (Lukács 14;12-14.)

Az evangélium nem közli mindig hitelesen Jézus szavait. Jézus igazsága, szélsőségtől való mentessége ma már az Urantia kinyilatkoztatásból ismerhető meg igazán.
Érdemes lenne legalább egy evangélium jézusi kijelentéseit összevetni az Urantia kinyilatkoztatás megfelelő közléseivel, hogy jól látható legyen a Jézus tanítására vonatkozó különbség. Az Urantia alapján Jézus igazsága jobban érthető és Jézus személye jobban szerethető. Vagyis az Urantia alapján Jézus nagyobb kedvvel követhető.

5) A nagy estebédről szóló példabeszéd szerintem való értelme.

A példabeszéd szerint a nagy lakodalmas estebédre szóló korábbi meghívásra a szolgák először a meghívottakat emlékeztették. Mikor ezek a kifogásaikra hivatkozva nem mentek el, a város szegényei lettek behívva. De mivel még mindig volt hely, az országutakról is behívtak mindenkit.

Ez alapján úgy látom, hogy a nagy estebédről szóló példabeszéd az Isten Országának urantiai történetére és fejlődésére vonatkozó előrejelzés, jóslat.
Az első meghívottak a zsidó nép és annak vallási vezetői. Jézus jóslata eddig beigazolódott: akik hivatalosak voltak, nem ízlelik most a lakomáját. Azok viszont igen, akik eleget tettek a további meghívásoknak. Mert a lakodalmas ház mindenkit fogad, a legszegényebbeket is.

Jézus az Isten Országában való együttlétet az akkori kor ismert közösségi jó élményéhez hasonlítja, egy közös lakomához. Jó ez a hasonlat, mivel az Isten Országa egyszerre egyéni és közös öröm is.

Nekünk könnyebb dolgunk van e példázat értelmezése során, mint Jézus kortársainak volt. Mi már ismerjük azt a történelmet, amit Jézus követői még nem ismerhettek. Jézus követői a példázat elhangzása idején még azt látták, hogy
- a csodák tételére is képes Jézus él,
- az örömhír szellemi felfogása terjed a zsidók között,
- s ott élt az apostolokban a vágy az Isten hatalommal eljövő országa után is, melyben ők majd különböző hivatalokat fognak betölteni.

6) 167:5.1 „Szerdán a déli ebédidőben beszélt az apostolaihoz és a követői alkotta eme csoporthoz az ’üdvözülés feltételeiről’, és e tanítás végén mondta el a példabeszédet a farizeusról és a publikánusról (adószedőről).”

(I. Melyek az üdvözülés feltételei?
a) Tudom, hogy közelednem kell az Istenhez és
b) tudom, hogy miként érdemes hozzá közelednem.

A farizeus tudta az elsőt, közeledni akart az Istenhez. Csak azt nem tudta, hogyan érdemes. Ezt az adószedő példáján keresztül mutatta be Jézus. Vagyis az Istenhez kicsiként, benne bízva érdemes közeledni, mert csak így tudjuk tőle a legtöbbet, legkönnyebben elfogadni, átvenni. Ezt a nyitott, befogadó állapotot nevezik alázatnak is, de úgy vettem észre, hogy az Istenre nyitott állapotot Jézus szívesebben hasonlítja a kisgyermek hozzáállásához.

A gyermek még esélyt ad magában minden válasznak, miközben a számára legjobbat törekszik kiválasztani közülük. A gyermek nyitottsága tevékenyen kereső nyitottság.
Ha nem vagyok képes a korábbi ismereteimet a Szellem mindig friss és eredeti látásával szemlélni, akkor egyszer csak azt fogom érezni, hogy nincs szellemi örömöm és megálltam a szellemi fejlődés útján.

Jézus mondja: 167:6.1 „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek; ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké a mennyország. Bizony, bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, az aligha jut be oda, hogy a szellemi ember teljes képességéig fejlődhessen.”

A kisgyermek szereti megvizsgálni a dolgokat. Szeret kérdéseket feltenni velük kapcsolatban. Tehát nekem is így kell hozzáállnom az Urantia kinyilatkoztatáshoz.

II. Az üdvözülés szempontjából az a cél, hogy az Istent olyannak ismerjem meg, akiben érdemes hinnem. A hitem kifejezi azt a jót, amelynek elérésére mindennél jobban törekszem. A célomat pedig azért is tartom jónak a magam számára, mert egyetemesnek tekintem, olyannak, ami mások számára is a legjobb lehet.

A Földön a hit az üdvözüléshez vezető híd. A Földön még csak hit által láthatom azt, aminek az elérésére törekszem. A jelenlegi képességeim még annyira távol vannak azoktól a valóságoktól, amelyek felé törekszem, hogy ezt a távolságot a hitem által kell áthidalnom. A hitem híd a lelkem jelenéből a Szellem valóságai felé.

Nem az Isten van messze tőlem, hanem én tőle. A hitem segíti az érzékelő képességem fejlődését e valóságok érzékelésére. A hitem megnyit engem az Isten és az ő szeretet világai felé, az Istent és az ő világait pedig hozzám vonzza. A lényeg a találkozás.

III. Jézus a példabeszéde előtt elmondja, hogy az üdvözülés ajándék. Ennek kiérdemlése érdekében senki sem tehet semmit, azonban az Istennél való fiúi elismerés jelentőségét minden embernek egyénileg kell megértenie, vágynia és elfogadnia. S ha az egyén már belépett az Isten családjába, akkor ezt azért is tette, mert vágyik arra, hogy e családi közösség kevés, de hasznos szabálya szerint éljen. E család főszabálya, vagyis a szeretet, nem jelent mást, mint a Forrás kiárasztását. A Forrás a Szellem Atya, aki bennünk élve, általunk szeretne tevékenykedni a nagy egész érdekében.

Hit nélkül egyébként nem lehet élni. Hitre annak is szüksége van, aki azért fekszik le este, mert szeretne felébredni reggel. Akiben nincs hit a holnapi életével kapcsolatban, nem úgy fog lefeküdni, hogy reggel fel akar ébredni. Aki viszont reggel fel akar ébredni, hisz abban, hogy így is lesz.

A hit éppen az Istennel és az ő világa lakóival való találkozás következtében erőt, alkotóképességet és örömöt szabadít fel bennem.

IV. A hit Jézus szerint nem templomi szertartásgyakorlás. A hit Jézus szerint annak megélése, hogy elfogadjuk az Isten felénk irányuló atyai szeretetét, visszaszeretjük őt gyermekként és ezen erőforrás birtokában szeretjük egymást testvérként. Az Isten élni akar a gyermekében.

A farizeus nem ismeri az Istent Atyaként. Az Istent a zsidó hagyomány szerint ismeri. Vagyis olyanként, akit ki kell engesztelni és aki felajánlásokkal megnyerhető annak érdekében, hogy az embert a tervei megvalósításában vagy az ellenségeivel szemben támogassa.

A farizeus elmondja az imájában, hogy ő nem olyan mint a többi ember. Ő nem zsaroló, nem házasságtörő, hanem tanult és igaz ember, aki előírás szerint böjtöl és dézsmát is fizet. A farizeus valójában nem szereti az Istent. Féli, de nem szereti. A baj az, hogy nem is akarja megismerni. Ha ugyanis megismerné, akkor megszeretné és olyan akarna lenni mint ő. Egy földi kisgyermek is azért akar olyan lenni mint az apja, mert szereti őt. Jézus pontosan azért jött, hogy az Istent megismerhessük szerető Atyaként, s hogy mi, a gyermekei, miután megszerettük, olyanok lehessünk mint ő.

Az adószedő csak ennyit mond: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.”
Míg a farizeus így szólítja meg az Istent „Ó, Isten”, addig az adószedő azt mondja „Istenem”. A farizeus hivatalnoknak látja az Istent, aki szigorúan számon tartja a neki járó adományokat. Az adószedő bizalmas módon szólítja meg az Istent és irgalmat kér. Az adószedő bűnösnek látja magát és vágyik egy megbocsátó Istenre. Egy olyan Istenre, akit Jézus mutatott be nekünk. Egy irgalmas, megbocsátó, személyes Istenre.)

7) Jellemző Jézusra. Úgy akart segíteni Lázáron, hogy az másoknak is a hasznára legyen167:4.2..

8) 167:5.2 „A farizeus igazságot keresett; a publikánus irgalmat. A világegyetem törvénye: kérj és adatik neked; keress és találsz.”

(Amilyen a látásmódom és a gondolkodásom, olyan az élettapasztalatom.
Ha minden nap azt látnám, hogy ma boldogabb vagyok mint tegnap, akkor minden nap elmondhatnám, hogy ma van az eddigi életem legboldogabb napja.

Isten szabadnak teremtett engem és szabadságot ad arra, hogy a látásmódomat szabadon alakítva higgyek és a hitem alapján lássak.

A hitem egyben a bizalmam kifejeződése is az élettel kapcsolatban. Az általános alaphangulatom jól tükrözi a hitemet. A hit olyan, mint egy belső kályha. Táplálnom kell, de aztán egy darabig tartja annak tüzét, és akkor is melegít, ha körülöttem váratlanul hideg lesz.

Ide írok pár bátorító mondatot, melyeknek ismételgetése – gyorssegélyként – alkalmas lehet a hit tüzének táplálására:
- Nem félek, mert szeretek!
- Isten a gyermekének tekint engem, én pedig őt mennyei Atyámnak.
- Isten családjában biztonságban vagyok.
- Atyám szelleme bennem él, nem vagyok magányos.
- A legnagyobb ott él a legkisebbekben is.
- Amikor Istenhez beszélek, ő is szól hozzám.
- Istennek mindent elmondhatok szégyenkezés nélkül.)

9) A következőket pedig csak úgy, magyarázat nélkül idézem: 167:6.5 „…nagy értéke van a szépségnek, mint az istenimádatra késztetés eszközének, különösen a gyermekek esetében.” Ilyen környezetben 167:6.6 „…a legmagasabb szintű emberi érzelmek az Istennel való szellemi közösségre irányuló értelmi közeledéssel társulva feléledhetnek.”

* * *

167. írás / 2. hozzászólás

1) Melyek a legszokványosabb módjai az önmagunk felmagasztalásának (167:1.5; 167:5.1)? Hogyan tudja az ember igaz módon lealacsonyítani magát mindenféle hamis, kérkedő jámborságtól mentesen?

(a) Önmagunk felmagasztalása történhet saját magunk előtt, mások előtt és az Isten előtt. Bízom abban, hogy nem így működöm, de ha így működnék, ezt azért tenném, hogy értékesnek láthassam magam, amihez megerősítést és igazolást másoknál és az Istennél keresnék. Arra használnám őket, hogy megerősítsem magam abban, hogy nem kell változnom.

Mindenki szeretné, ha szeretnék. Az emberek szeretnek szeretetet kapni. Mennyivel jobb lenne, ha azt írhatnám le, hogy az emberek szeretnek szeretetet adni.

Sokan azért is akarnak időnként a figyelem középpontjába kerülni, hogy értékesnek, szerethetőnek, fontosnak tudhassák magukat. Az Isten is szeretné, hogy így lássuk őt: értékesnek, hasznosnak, szerethetőnek, fontosnak. Azért szeretné ezt mindenki részéről, mert csak így tudjuk magunkat az ő egyetlenjének, szeretettjének látni, megélni.

b) Az Istent és embert szerető nem magasztalja fel magát.
Nem azért kell szeretetet adni, hogy kapjuk azt. Jó a kapott szeretet, de a boldogságunkat nem tehetjük függővé attól, hogy kapunk-e másoktól, kívülről, elég szeretetet és figyelmet. Az Isten biztos nem attól teszi függővé a szeretetét és a boldogságát, hogy viszont szeretik-e. Véleményem szerint a mennyei Atya soha nem remélheti, hogy azt a szeretetet, mellyel ő szeret minden egyes személyiséget a világegyetemben, valaha is pontosan visszakapja. A mennyei Atya volt az első személyiség, aki tudta, hogy elsősorban az adott szeretet számít, a kapott, csak hab a tortán. Egy jó torta hab nélkül is élvezhető. Vagyis az adott szeretetnek kell boldogító erővel rendelkeznie számunkra. Ez az isteni szeretet egyik jellemzője. Az Istennel való élő kapcsolat által az ember is képes ezzel a szeretettel szeretni. Mi is ismerjük azt a kifejezést, hogy a tett magában hordja a jutalmát. Ez mindig igaz abban az esetben, ha az Istennel együtt szeretünk valakit.

Az embernek elég kell legyen az Istentől felé áradó szeretet akkor is, amikor emberektől nem kap szeretetet. Ha viszont szeretjük az Istent, úgy is ki fogjuk fejezni a szeretetünket az emberek felé is, akik között lesznek olyanok, akik értékelni fogják ezt.

Ha Istent szerető vagyok, nem kell tudatosan lealacsonyítanom magam. Úgy kell élnem, ahogy a virág nyílik, ahogy a madár repül, ahogy az Isten szeret, vagyis természetesen, magától értetődő módon. Ebből következően, az Isten szeretete nem majomszeretet, nem lihegi túl a dolgokat. Hatékony, mivel arra törekszik, hogy a kellő időben, a szükséges módon és mértékben nyilvánuljon meg.

A Jézus által képviselt atyai szeretet először ráfigyelő és csak aztán cselekvő.)

2) Te hogyan értelmezed a nagy estebédről szóló példabeszédet (167:2)? Hogyan vette rá Jézus az apostolokat arra, hogy maguk értelmezzék ezt a példázatot?

(a) Véleményem szerint a nagy estebédről szóló példabeszéd az Isten Országa urantiai fejlődésének képe az evolúciós vallások fennmaradásának időszakáig.

b) Jézus azzal vette rá az apostolokat arra, hogy maguk értelmezzék a példabeszédét, hogy annak elmondásán túl, ahhoz nem volt hajlandó további magyarázatot fűzni.)

3) Milyen előnyei vannak a kint a természetben bemutatott istenimádatnak (167:6.5-6.6; 194:3.10)? Mennyiben egyeztethető össze a művészetről és a szépségről a 167:6.6 bekezdésben előadott tanítás azok jellemző, mai megnyilvánulási formáival?

(a) A természeti környezet – egy gondozott kerttől a távoli hegyek látványán túl egészen az égig – az otthonosságot a végtelenségig képes tágítani.
Mi olyasmit sugallhat a természeti környezet az ember számára, ami az Istenhez viheti őt közelebb? Összhangot, működési módot, a megújulás képességét, a fejlődés lehetőségét, szépséget, erőt stb.

Jézus maga is használ természetből vett hasonlatokat az isteni igazságok megértéséhez. Pl.:
- 150:4.3 „Ugye két verebet adnak egy filléren? S én mégis kijelentem, hogy az Isten szeme előtt egy sem merül feledésbe. Hát nem tudjátok, hogy nektek minden szál hajatokat számon tartják? Ne féljetek hát; sokkal többet értek a számtalan verébnél.”
- 156:5.1 E szerda délutánon a beszéde során mesélte el Jézus a fehérliliom történetét a követőinek először, mely a tiszta és hófehér fejét a magasba emeli a napsütésben, míg gyökerei lent a megfeketedett talaj sarában és szennyében találnak alapot. „Hasonló a helyzet”, mondta, „a halandó emberrel…….”

b) A művészet gondolatokat, vágyakat megjelenítő – értelemre és érzelemre egyaránt ható kifejezésmód. Lehet közönséges tartalmat művészi gonddal előadni és így felmagasztalni és lehet szellemi értéket művészi eszközökkel lealacsonyítani. A művésznek az Isten alkotótársának kellene tekintenie magát. A művészetnek az lenne az igazi célja, hogy egyetemes értékeket mutasson be vonzó módon, és az embert az Istenhez segítse közelebb. Amíg az emberekben nem tudatosul általánosan a legérdemesebb emberi cél, amíg a boldogságuk érdekében nem akarnak olyanná válni mint az Isten, addig a művészetek nem fogják általánosan az isteni igazság, jóság és szépség egységét hirdetni.

A művész, alkotó. Kicsit olyan, mint az Isten. Ha az alkotás nem lenne öröm, a művész nem alkotna. Ehhez viszont ihletre van szüksége, olyan ötletre, ami számára is új, értékes és ösztönző. Ennek szükségességét a művész nem is tagadja. A nagy művészek eddig is megkapták és ezután is meg fogják kapni a nagy művek megalkotáshoz szükséges isteni sugallatot, ha magukat az Isten képviselőjének tekintik.

A művészetnek nem a művészi technika a lényege, hisz az még csak kézművesség. A művészi alkotás lényegét inkább a közölt gondolat illetve funkció, a megjelenítési mód, és a technikai kivitelezés egysége adja.

c) Egy ideje motoszkál bennem egy gondolat, ami úgy gondolom e témához illik, ezért röviden kifejtem azt. Van egy kagyló, a fésűskagyló, amelynek domború oldalán a barázdák, mint kis ösvények futnak össze a kagyló csúcsán, amely finom ívben meghajolva bevezeti azokat a kagyló tányérjába.

Ez a kagyló – mely a spanyolországi El Camino zarándokút szimbóluma is – a felépítése által azt jelképezi számomra, hogy bár külön-külön, de mégis egymás mellett járjuk az életünk ösvényét, s ha önmagunkat, valamint az Istent keressük, akkor előbb vagy utóbb, de mindannyian odajutunk – az Isten tenyerébe, amit a kagyló belső tányérrésze jelképez számomra. Vagyis a külső útjaink befelé vezetnek, a bennünk élő Istenhez.

De e kagyló annak is jó szimbóluma, hogy a saját, különbözőnek látott problémáim megoldása érdekében egy valakihez érdemes fordulnom, a Feljebbvalóhoz, aki bennem is él.)

4) Mennyiben egyeztethetők össze Jézusnak a házassággal kapcsolatos tanításai (167:5.2-5.7) a mai kor házasságeszményével?

(A házasság az emberi faj két különböző nemű egyedének időleges szeretet szövetsége a kölcsönös előnyök reményére alapozva. A különbözőek együttélése csak akkor nem eredményez ellenségeskedést, ha egymás tiszteletével és szeretetével jár együtt. A tisztelet és a szeretet pedig csak akkor tartós, ha az Isten Atyaságán és az emberek testvériségén alapul.
Jézus szerint a házasság célja a közös szolgálat, közös öröm, egymás segítése és a faj fenntartása az utódok által.

Ma a házasság nem igazán helyeselhető elemei az önmagunk boldogításának elvárása a házastársunktól és a másik kihasználásnak a szándéka.
A házasság tanulsága az, hogy nem elég csak testileg összeölelkezni. Ha a felek a házasságot tartóssá szeretnék tenni, akkor egymás lelki-szellemi társává is kell válniuk.

Azt a legnehezebb szeretni, akivel a legtöbbet vagyunk együtt. A házastárs elvileg ilyen. A házastársat helyesen szeretni csak az Istent szeretve lehet. Akkor, ha a mennyei Atya akarata lesz az első az életünkben.)

5) Vajon Jézusnak az angyalokról közreadott tanításai (167:7) velejét képezik-e mindannak, amit velük kapcsolatban a könyv első, második és harmadik részében olvashatunk?

(Jézusnak a 167. írásban közölt tanítása az angyalokról – különös tekintettel az angyalok eredetére és az emberekkel való kapcsolatára – rövid lényege az Urantia könyv más részeiben róluk írtaknak.)

6) Meghatározatható-e a csoda fogalma úgy is, mint az Atya azon cselekedetének egyik fajtája, hogy kinyilatkoztassa magát azoknak, akik már az országban vannak (167:1.5)?

(A csoda feladata, értelme meghatározható így, de a fogalma nem. A csoda fogalma szerintem ez: isteni közbeavatkozás az ember érdekében, az ember által nem ismert módon.)

* * *

„[A]ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, az aligha jut be oda, hogy a szellemi ember teljes képességéig fejlődhessen.” (167:6.1)
Milyen is egy gyermek és hogyan tudjuk a megnyilvánulásaikat Isten országával, a hitünk révén összeegyeztetni?

- A gyermek számára a szülő az igaz példakép, az igaz érték. A türelem, a törődés, a gondoskodás alkotja azt az élő, feltétel nélküli szeretet kapcsolatot, amit a gyermek megtapasztal. (Hitünk révén felismerhető az Isten Atyasága és az a szerető gondoskodása is, amit tapasztalás útján érzékelni tudunk.)

- A gyermekek nem rendelkeznek előítélettel. Bőrszín, nem és hovatartozás figyelembe vétele nélkül képesek egymás társaságát élvezni, nem hajtja önző vágy és öntelt tettek sem vezérlik őket. (A kinyilatkoztatás második legnagyobb aranyszabálya, hogy senki sem különb a másiknál. Mi mindannyian Isten gyermekei és ezáltal szellemi testvérek vagyunk. Az országba való belépéshez vezető út az Isten atyasága és az emberek közötti testvériség kölcsönösen összefüggő tényének kettős fogalmával kell kezdődnie és abban kell összpontosulnia.)

- A kíváncsiság, mint olthatatlan vágy, az új dolgok felfedezése hajtja a gyermekeket a megismerés felé. Sok-sok apró bakik, elesések és felállások, rossz és jó együttes hatásai érik e csöppségeket, mire kifejlődik az az eszmei ember, amit a szülő támogatásával érhet el. (Örök kaland és örökké tartó felfedezés vár ránk. "A kalandvágy, a kíváncsiság és az egyhangúságtól való rettegés — a fejlődő emberi természettel született eme sajátságok — nem azért vannak jelen, hogy pusztán nehezítsék a dolgotokat és bosszantsanak benneteket rövid földi ottlétetek alatt, hanem inkább annak sugalmazása céljából, hogy a halál csak a kezdete egy végtelen és kalandos létpályának, egy elvárt örök életnek, egy örökké tartó felfedezőútnak.
A kíváncsiság — a vizsgálódás szelleme, a felfedezés késztetése, a feltárás hajtóereje — része az evolúciós térteremtmények veleszületett és isteni sajátságának. E természetes indíttatások nem pusztán azért jelentkeznek, hogy akadályozzanak és visszatartsanak benneteket. Igaz, e nagyratörő késztetéseket szükségképpen gyakorta vissza kell fognotok a rövid földi életetek során, gyakran csalódást kell megélnetek, azonban az eljövendő hosszú korszakokban mindezeket teljesen kibontakoztatjátok és dicsőségetekre tesztek eleget nekik." 14:5.10.)

- Mindennemű ármánykodástól mentesek ők. Őszintén és tiszta szívvel tekintik a világot és egymást, harag és gyűlölet nélkül. Harapás, bokarúgás, hajhúzás vagy esetleg összedöntik a homokvárat? Rosszul esett, de folytassuk, ha nem harapsz, nem rugdosol és megígéred, hogy nem döntöd össze a várat. S csupán csak öt perc telt el.
Következetesek, igazán őszinték és nem félnek az élettől. (Jézus így tanít bennünket: "És megint csak azt mondom nektek, ne a rossz győzzön le benneteket, hanem inkább jóval győzzetek a rossz felett." "Az igaz hívő nem fárad bele a jó cselekedetbe csak azért, mert nem jár sikerrel. A nehézség fokozza az igazságot szerető buzgalmát, míg az akadályok csak kihívást jelentenek a tántoríthatatlan országépítő erőfeszítései számára. Tudja, hogy milyen bátran kell viselkednie az elkerülhetetlen szenvedés elviseléséhez; nem panaszkodik, amikor kikerülhetetlen nehézséggel kerül szembe."156:5.)

A szülő-gyermek kapcsolatban számos más felismerést is tehetünk. A szülő a nevelés folyamán le kell, hogy ereszkedjen arra a szintre, ahol a gyermeke éppen tart. Igaz ez éppúgy a közös játékra vagy a tanulásra, esetleg a nagybetűs életre való felkészítésre. Nem helyes többet belesulykolni a gyerekbe, mint amit megérteni képes. Számos esetben azonban ez nem így van, többet mondunk annál, mint amit megértene, s így fejezzük ki magunkat: "Gyermekem, amit most mondok, azt nem érted meg teljesen, de eljön majd az idő, amikor képes leszel megérteni, hogy ezt miért is mondtam." (Hitünk révén felismerhető, tapasztalásaink által érzékelhető az az igazság, hogy az Isten leereszkedik az emberhez, azért, hogy osztozzon velünk az élet viszontagságainak megtapasztalásában. "És miként ti az emberi szülei vagytok, úgy az Igazítók az isteni szülei az igazi valótoknak, az önmagatok magasabb rendű és fejlődő sajátlényegének... Az Igazító a ti kifejlődő halhatatlan lelketek örökkévaló elődje, isteni eredete; ők az a szüntelen késztetés, mely az embert rábírja arra, hogy megpróbálja megszerezni az uralmat az anyagi és jelenlegi léte fölött a szellemi és jövőbeli létpályája tükrében." Az 5. korszakos kinyilatkoztatás a mindenségtudat tágítására és a szellemi felfogóképesség fejlesztésére szolgál. Mégis számos esetben közölnek velünk - vagy nem - olyan információkat, amit akár nyelvezetünk, akár a korlátolt anyagi elménk által nem tudunk megérteni, felfogni. De tudjuk, hogy mindaz, amit most még nem vagyunk képesek megérteni, az a megfelelő időben megvilágosodik előttünk.)

A szülő arra törekszik, hogy önmagából a lehető legjobb jót, értéket átadhassa a gyermekének. Még ha egészen más nemzedéket is képvisel majd, más kulturális hatások lesznek jellemzőek az ő életében, de sajátosságait, természetét tekintve olyanná válik, mint a szülője. A gyermek részéről, persze nem tudatosan, de ez az utánzásokban kerül legelőször kifejeződésre. (Az Egyetemes Atya, aki az örökkévalóságban lakozik, adta ki a legfelsőbb utasítást: „Légy tökéletes, miként magam is az vagyok.” S ez az amely a halandó embert mindegyre tovább hajtja és beljebb hívja azon a hosszú és lenyűgöző küzdelemben, melynek célja a szellemi értékek és az igaz világegyetemi jelentéstartalmak egyre magasabb és magasabb szintjeinek elérése. A világegyetemek Istenének e magasztos keresése a legfelsőbb rendű kaland az idő és tér összes világának lakói számára." 1:0.6.)

A gyermek születésétől a szülő, szerető, óvó és féltő figyelmeztetések sokaságát alkalmazza. Ne nyúlj a vasalóhoz, mert meleg, ne rohanj, mert elesel, nézz a lábad élé stb. Amennyiben a gyerkőc megszívlelné a szülői tanácsokat, sok kellemetlen tapasztalást nélkülözhetne. Ez a megszívlelés hosszú, hosszú ideig érvényes.
(Rólunk elmondható, hogy a teremtő azzal a szándékkal teremtette a halandó embert, hogy szereteten alapuló közösségeket hozzunk létre, melyben tudatosan kapcsolatban is állhatunk a teremtővel. Saját tapasztalataim alapján azt mondom, hogy amikor nem követem az isteni útmutatást, akkor mindig valami rosszat élek meg. Helytelen döntések, melynek később iszom a levét, rossz közérzet, idegesebb állapot és az anyagi világunk sodrával együtt sodródom én is. Szembetűnőbb azonban az isteni útmutatás hanyagolását felismerni másokban, hiszen ő éppen azért viseltetik irántam úgy ahogy, mert mentes minden ismerettől vagy nem is akarja azt elfogadni, végrehajtani. Tehát mind magamra vetítve és mind másokra nézve is igaz, hogy a rossz dolgok azért vannak, mert nem követjük az Atyánk akaratát.)
Talán, mindezek tükrében kiteljesedni látszik a következő kijelentés: „Ahogy lent úgy fent is.”

* * *

Kapcsolódva az emberek közötti testvériséggel kapcsolatos gondolathoz:

Jézus a szellemi testvériség eléréséhez közvetlenül elvezető utat mutatta meg, azonban a társadalmi testvériség megvalósítása a mi világunkon nagymértékben függ attól, hogy megtörténnek-e a szükséges személyes hozzáállásbeli és világviszonylatú változtatások az alábbi öt területen:

1. A népek között társadalmi kapcsolatok és társulások sokszorozódása utazáson, társadalmi érintkezésen és versengő játékon keresztül; közös nyelv kifejlesztése és a több nyelven beszélők számának növelése; tanítványok, tanítók, iparosok és vallási bölcselők cseréje a népek között.

2. A nemzeti és faji irodalom kicserélése; minden egyes emberfajtának meg kell ismernie minden más emberfajta gondolkodását; minden egyes nemzetnek ismernie kell a többi nemzet érzéseit.

3. Az emberi türelmetlenség erkölcstelenségének és a testvérviszály bűnös voltának leleplezése etikai tudatosság által; a nemzeti irigység és a faji féltékenység rosszainak elítélése az erkölcsi érzék használatával; az aranyszabály megélése szempontjából alapvető jelentőségű szellemi látásmódra való törekvés.

4. A háború embertelen bíráskodásának a civilizált ítéletalkotás nemzetközi eljárásaival való leváltása érzelmi érettségre támaszkodva; a nemzeti érdekek érvényesítésére való törekvésben érvényesüljön az emberiség jóléte érdekében való munkálkodás.

5. A mai emberiség szellemi átalakítása az Isten atyai voltának felismertetése révén; az erkölcsi látásmód kiteljesítése és minden halandó azon lelki képességének kifejlesztése, hogy minden más halandót megértsen és szeressen. (52:6.2-6.7)