Jelenlegi hely

174. A keddi reggel a templomban

174. írás / 1. hozzászólás

1) 174:2.2 Mi csak tanulók vagyunk, és szeretnénk tudni, hogy mi az igazság a nekünk gondot okozó kérdésben; a problémánk ez: Törvényes dolog-e adót fizetnünk Cézárnak? Tegyük vagy ne tegyük?” Jézus, aki észrevette az álszentségüket és fortélyosságukat, azt mondta nekik: „Miért jöttök hozzám, hogy próbára tegyetek? Mutassátok meg nekem a hódító sarcát, és válaszolok nektek.” És amikor átadtak neki egy dénárt, ránézett és azt mondta, „Kinek a képe és felírása van ezen az érmén?” És amikor azt felelték neki, „Cézáré,” Jézus így szólt: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és adjátok meg az Istennek, ami az Istené.”

(I. Jézus kijelentéseinek pontos közlése fontos az ő megértése és követése érdekében. Amíg az evangéliumok alapján törekedtem megérteni Jézust, kevésbé sikerült, mint most, az Urantia kinyilatkoztatás alapján. Éreztem Jézus tiszta jellemét és szellemiségét, de az értelmemmel kevésbé értettem őt, mivel az evangéliumok megítélésem szerint olyan magatartásokat és kijelentéseket is rögzítenek vele kapcsolatban, melyeket nem mindig találtam összhangban levőnek azzal a képpel, amely az Isten Fiáról eszményi szinten kialakult bennem. Gondolok itt pl. a fügefa megátkozására, a megszállottnak mondott disznók tóba irányítására, a pénzváltók asztalainak felborogatására vagy arra, hogy az evangéliumok egyes kijelentései alapján még azt is kész voltam elfogadni, hogy Jézus a reinkarnáció mellett szól. Ezeket persze csak utóbb ismertem fel, miután Jézus tetteit és kijelentéseit az Urantia kinyilatkoztatás alapján olvashattam. Korábban azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, én nem értem jól és tisztán a közénk jött Istent.
Fontos közléseket – márpedig Jézus szavait ilyennek tartom – fontos pontos tartalommal olvasni a megértés érdekében. Ugyanis nem csak egy valaha köztünk élt ember szavairól van szó, hanem
- az Isten Fiának szavairól,
- melyeket az eligazítás szándékával mondott
- minden kor minden emberének
- arról, miként lehetünk szabadok és boldogok.
Érdemes tehát e szavakat pontosan olvasni. Mivel a hangrögzítés abban az időben még nem működött, a visszaemlékezés és a másolás pedig bizonyíthatóan torzító, marad a kinyilatkoztatás és a józan értelem.

Az Urantia kinyilatkoztatás által olyan esélyt kaptunk, amely utoljára Jézus kortárs hallgatóságának volt meg. Ugyanis meggyőződésem szerint e könyv által ma olyan formában olvashatjuk Jézus kijelentéseit, amelyek minden eddiginél pontosabban rögzítik azt, amit ő velünk közölni akart.

II. Jézus tanítói hozzáállása azon helyzetek kapcsán is jól látható, amikor az ellenségei számon kérik vagy kérdések által csapdába akarják csalni. Jézus e támadásokat is lehetőségnek tekintette a tanításra. Az ilyen esetekben is élte azt, amit tanított – jóval győzte le a rosszat.

Jézus a válaszaiban nem a kérdezőit támadta, hanem az igazságot képviselte.
A tanító mindenkit emelni akar. Azt nézi, hogy a mostani ellenségei miként lehetnek a jövőbeli barátai. Jó példa erre a hat farizeus kém, akik közül három Jézust kísérve és kísértve, a magatartását figyelve tért meg. A tanítónak egy fegyvere van: az igazság szeretetének képviselése a szeretet igazságának gyakorlata által.

A jó tanító úgy tanít, hogy még a támadóinak is feladatot ad, amely által törekszik felismerésre segíteni őket. De Jézus nem csak gondolkodni tanított, hanem állásfoglalásra is késztetett azáltal, hogy ő maga oly megingathatatlanul képviselte az igazságot. Ha pedig a támadói nem akartak új felismerésre térni, akkor megsértődhettek, de az már az ő felelősségük volt.

Jézus célja soha nem a bántás, hanem a helyes út megmutatása volt. Ezt az is jelzi, hogy nem kereste a küzdelmet a korabeli egyház képviselőivel. Szinte mindig az ellenségei mentek oda hozzá.

Az utolsó beszédét kivéve, Jézus az emberek miatt ment a templomba, s nem azért, hogy az ellenségeivel találkozzon. Mikor a vakon születettet meggyógyította, akkor is csak azt szerette volna, hogy az ellenségei magukhoz hívják, s előttük beszélhessen. Az igazság soha nem kényszer, azt keresni, megérteni, elfogadni és élni érdemes, különben elmegyünk mellette.

III. Mikor Jézust a csapdába csalás szándékával megkérdezték, hogy törvényes dolog-e a Cézárnak adót fizetni – okosan válaszolt. Megtehette volna, hogy igennel vagy nemmel felel. Ilyen választ kínáltak fel neki, ez lett volna az egyszerű, de egyben a végzetes is. A csapda azon alapult, hogy Jézus bármelyik felkínált lehetőséget választja, rosszul fog járni. Ha az adófizetés ellen szól, akkor a császár ellen lázad. Ha pedig az adófizetés mellett, akkor a népe érdeke ellen beszél.
A két lehetőség közötti választás helyett Jézus kért egy adópénzt a kérdezőktől, amit a hódító sarcának nevezett. Ezzel tulajdonképpen már közölte is a véleményét. A császárt hódítónak nevezte, az adóját pedig sarcnak. De nem állt meg itt, mivel ha további hangsúlyt helyez e burkolt állásfoglalásra, akkor megvádolják a császár előtt.

Jézus nagyszerű tanítói módszerrel válaszol. Azzal, hogy adópénzt kért az őt lejáratni akaróktól, átvette a helyzet irányítását. A kérdezők nem fogtak gyanút, mivel ők kérdeztek az adóról, Jézus pedig csak egy adópénzt kért. De ezzel, szinte észrevétlenül szereplővé teszi őket az új helyzetben, melyben már ő a rendező. Ezzel Jézus – képletesen szólva – kézen fogja és átvezeti az ellenfeleit a harc terepéről a tanulás helyszínére. Hogyan oldja meg ezt a feladatot? Jézus
- adópénzt vetet elő az ifjakkal,
- kérdést intéz hozzájuk, majd
- kimondatja velük azt, amire alapozva tanítani fogja őket.

A tanítás pedig ez volt: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és adjátok meg az Istennek, ami az Istené.”

E kijelentés megértéséhez tisztán kell látni két dolgot.
a) A császár, hódító.
b) A zsidók pedig nem az adófizetést nehezményezték – hiszen ők maguk is szedtek templomi adót – hanem a hódítónak történő adó fizetését.
Ezeket figyelembe véve Jézus fent idézett tanítása az olvasatomban a következőkre vonatkozik.

Jézus válasza egy útmutatás. Válaszának mindkét kijelentése az életet védi. Jézus válasza gyakorlatias: ha nem fizettek adót a hódítónak, az lázadás, ami az életetekbe kerülhet. Ami pedig az elnyomásos, sarcfizetéses helyzetből mindenkit örökre képes kivezetni az, ha megadjátok az Istennek azt, ami az Istené.

Jézus az emberi közösségek szabadságát nem fegyveres harc által látta megvalósíthatónak, hanem az Isten szabaddá tevő igazságát felvállaló egyének közössége által. Az Atya Jézus által és a zsidók közreműködésével minden egyént fel akar szabadítani minden félelemtől és elhordozhatatlannak érzett tehertől.

A zsidók ifjak nem azt kérdezték meg Jézustól, hogy „szerinted mit kér az Isten tőlünk?” vagy „szerinted mit adjunk az Istennek?” Pedig Jézus pontosan azért jött, hogy ezt elmondja a zsidóknak és minden más népnek is. Bár a zsidó ifjak a kérdésük által nem hozták szóba az Istent, Jézus úgy válaszolt nekik, hogy az Isten igényére is ráirányította a figyelmüket.
Aki megadja az Istennek azt, ami az Istené, azt adja neki, amit az Isten kér. Isten az ember szívének szeretetét és az akaratát kéri, azt, hogy kövesse Jézust. Jézus a válasza által lehetőséget adott a kérdezőinek arra, hogy tovább kérdezzék, ő pedig tovább taníthassa őket.

Ha egy tanulót tényleg a tudásvágy fűt, akkor Jézus válaszát hallva ez lett volna a következő kérdése: „Azt tudom, hogy mi a császáré és mit akar, hiszen most mutattad meg nekünk, emlékeztetve bennünket arra, amit már úgy is tudtunk. De mi az,
- ami az Istené,
- nálam is van, és
- meg kellene adnom neki?”

IV. Azzal, hogy így járt el, Jézus több dolgot is kezelt.
- kivédte a támadást,
- válaszolt a kérdésre,
- tanította a kérdezőit és a hallgatóit,
- igazolta a nép előtt a tanítói alkalmasságát, jó szándékát és
- hű maradt a mennyei Atya akaratához és képviseletéhez.

Jézusnak a fenti tanítási módszere mutatkozik meg akkor is, amikor az ellenségei azt kérdezik tőle, hogy milyen felhatalmazással tanít és cselekszik (173:2.2). Ha Jézus megmondja, hogy a felhatalmazása saját magában van, illetve az a mennyei Atyától való, akkor az ellenségei káromlással vádolják. Jézus célja megint nem az, hogy nevetségessé tegye az ellenségeit, hanem hogy képviselje az Isten igazságát. Az már más kérdés, hogy a tények és az Isten igazságának fényében az ellenfelei igaztalansága és a gondolkodásuk következetlensége is látszik. A ténykedésük így számunkra a nevetségesség határait súrolhatja, bár életekről van szó, s elsősorban nem Jézus életéről.

Jézus úgy válaszol az ellenségei által feltett kérdésre, hogy ismét átveszi a helyzet irányítását. 173:2.4 „Én is feltennék egy kérdést nektek, melyre ha megfeleltek, én is elmondom nektek, hogy milyen felhatalmazás alapján viszem véghez e tetteket.” S már változott is a helyzet. A dolog úgy indult, hogy Jézust kérdezték, s lám, már ő kérdezi a véneket arról, hogy János milyen felhatalmazással tette a dolgait. Amint az ellenségei okoskodásából kiderül, az általuk számba vett lehetőségek között fel sem merült, hogy Jézus isteni felhatalmazással működik. Fel sem merült, mert ők úgy gondolták, hogy ilyen felhatalmazással csak ők rendelkeznek.

V. Volt, amikor Jézus szavaira az ellenségei
- megjegyzéseket tettek /147:5.4, 147:5.5/ előfordult, hogy
- az érdeklődés szándékával kérdezték /147:7.2, 153:3.3, 153:4.5, 164:1.2, 166:1.5, 174:4.2/ volt amikor
- számon kérték /147:6.4, 148:9.3, 148:9.3/ és volt, hogy
- a csapdába csalás szándékával /157:2.1, 162:3.2, 164:5.2, 174:2.2, 174:3.1/ kérdezték.

De Jézus minden alkalommal az Istent ismerő és az Atyát képviselő tanító bölcsességével és bátorságával válaszolt.

VI. A tanító nem válaszol, ha nem szabad, ha szórakoznak vele és rajta, s ha nyilvánvaló, hogy nem akarnak általa tanulni.
Két kivétel mégis akadt.
- Az elfogása után Jézus válaszolt Annás kérdéseire, de a válaszai nem a főpapnak szóltak, hanem annak a személynek, aki Jézust ifjú kora óta ismerte.
- S Jézus, bár fogságban volt, de válaszolt Pilátusnak is, mivel őszinte érdeklődést fedezett fel a kérdéseiben.
Más vádlóit és Heródest azonban a Mester nem méltatta válaszra.

Az, ahogy Jézus kezelte az ellenfeleit – módjában és tartalmaiban – számomra elsődleges istenbizonyítékok. Annak bizonyítékai, hogy
- van Isten,
- az Isten jó Atya,
- és Jézus ezt a jó Atyát képviseli.

Általánosságban elmondható, hogy Jézus teljes körű tanítás adott, mikor a rosszindulatúság, a következetlenség vagy a bátortalanság várható következményeiről is beszélt.)

2) 174:5.12 „Hadd biztosítsalak titeket, hogy végül győzelem koronázza közös erőfeszítéseinket a világ megvilágosításában és az emberiség felszabadításában… minden embert felszabadít ama szellem fénye, melyet minden húsvér testre kiárasztok, miután felemelkedtem mennyei Atyámhoz.”

(Bár a „szellem fényét” közvetlenül nem foghatom meg, sőt még csak nem is láthatom, mégis szeretnék annak igazsága szerint élni, feléje törekedni. Ma már egyértelműen látom, hogy azáltal tudok a szellem fénye felé haladni, ha úgy élek, mintha az már most jelen lenne az életemben, meghatározva a gondolkodásomat és a magatartásomat. Azt tudom az Urantia írásokból, hogy a szellem fénye nem gyakorolhatna rám vonzerőt, ha emberként nem rendelkeznék a bölcsességre és az istenimádatra való képességgel. Tudom azt is, hogy az anyagi létből nézve a szellem lét állapotai és értékei nehezen értelmezhetők, de mivel azt, ami szellemi,
- egyben célként, értékként és engem szerető személyként is meg tudom fogalmazni,
- ezért nem csak vágyhatok utánuk,
- de tapasztalatokra is szert tudok tenni velük kapcsolatban,

Érdekes megfigyelni, hogy a „szellemi” szó minőségjelzőként milyen ismert emberi fogalmakhoz kapcsolódik a leggyakrabban: szellemi érték, szellemi gyümölcs, szellemi táplálék, szellemi tanítás, szellemi látásmód, szellemi vezetés, szellemi dicsőség, szellemi egység, szellemi szabadság, szellemi öröm, szellemi élet, szellemi igazság, szellemi megvilágosodás, szellemi fejlődés, szellemi jellem, szellemi ország, szellemi cél, szellemi közösség, szellemi megelégedés, szellemi vágy, szellemi műveltség, szellemi testvériség stb.

Látható, hogy a „szellemi” jelző olyan fontos köznapi tartalmakhoz társul mint érték, tanítás, vezetés, szabadság, öröm, élet, testvériség stb. Nyilvánvaló számomra, hogy ezek a tartalmak ténylegesen is léteznek a maguk létsíkján, még ha nem is láthatóak jelenleg közvetlenül, de számomra is valósággá lehetnek, ha a hétköznapi élethelyzeteimben a szellem igazságát törekszem megjeleníteni, láthatóvá, útmutató fénnyé tenni.

Jézus felsorolja a szellem gyümölcseit. 193:2.2 „És az isteni szellemnek a szellemtől született és Istent ismerő halandók életében termett gyümölcsei ezek: szeretetteljes szolgálat, önzetlen odaadás, bátor hűség, őszinte tisztesség, felvilágosult őszinteség, halhatatlan remény, gyanakvásmentes bizalom, irgalmas segédkezés, kimeríthetetlen jóság, megbocsátó türelem és tartós béke.”
Ezek alapján – magamra vonatkoztatva – azt látom, hogy e gyümölcsök a személyekkel kapcsolatos magatartásomra, a velük kapcsolatos hozzáállásra vonatkoznak. Úgy néz ki, hogy egy emberi magatartásnak a szellemi mérce szerinti értéke aszerint alakul, hogy az ember miként viszonyul az Istenhez és az emberekhez, mint személyekhez. Vagyis az egyén legnagyobb kincsei abból erednek, ha minőségi kapcsolatokat törekszik megélni isteni és teremtmény személyekkel.

Azt látom, hogy az egyén van elhívva a szellemi fejlődésre, s tudatos törekvés által csak az egyén képes fejlődni, de az egyén csak úgy fejlődhet, ha mások szellemi emelését, szolgálatát végzi. Mások szellemi indíttatású szolgálata az egyén szellemi emelkedésének leggyorsabb módja. Jézus is az övéit szolgálva kapott szellemi főhatalmat.

Válogattam és az Urantia írásokból összeszerkesztettem pár idézetet, amelyek jól kifejezik azt, hogy a „szellemi” miként lehet eszményi és gyakorlati valóság egyszerre, továbbá mi a „szellemi” jelentősége számunkra, vagyis miként érdemes viszonyulni hozzá.

132:3.4 Az igazságot megértő és a szépséget szerető lélek számára a jóság iránti vágy és szomj biztosítja az örök üdvözülést, melyek az Atya akaratának teljesítése, Isten megtalálása és az Istenhez hasonlóvá válás érdekében e halandót egységes cél kitűzésére késztetik.

132:3.5 De az igazságot sohasem szerezheti meg az ember hit gyakorlása nélkül. Ez azért van így, mert az ember gondolatai, bölcsessége, erkölcstana és eszményképei sohasem emelkedhetnek magasabbra hiténél, magasztos reményénél…

130:2.4 Nincs lebilincselőbb kaland a halandói létben, mint élvezni azt a lelkesültséget, hogy a szellemi energia és az isteni igazság anyagi létű társa lehetsz azokban a győzelmes csatákban, melyeket a tévedések és a rossz ellen vívnak.

140:8.32 A Mester azért jött, hogy egy új szellemet, egy új akaratot teremtsen az emberben – hogy új képességet adjon az igazság megismerésére, az irgalom megtapasztalására és a jóság választására…

140:10.3 Jézus nem azért élte a földi életét az Urantián, hogy személyes példát állítson a halandói életről e világ férfijai és női elé, hanem inkább azért, hogy megteremtsen egy magas szellemi és ösztönző eszményképet minden halandó lény számára minden világon.

132:2.9 A Paradicsom elérésekor a felemelkedő halandó azon képessége, hogy azonosítsa önmagát az igazi szellemértékekkel, már olyannyira kiteljesedett, hogy az élet fénye tökéletes birtoklásához vezet… Az ilyen szellemszemélyiségek mindegyikében a jóság többé már nem részleges, árnyat vető és viszonylagos; istenmód tökéletessé és szellemileg teljessé vált; közelít a Legfelsőbb tisztaságához és tökéletességéhez.)

* * *

174. írás / 2. hozzászólás

1) Hogyan egészíti ki az isteni megbocsátásról szóló szakaszban (174:1) közreadott tanítás a megbocsátásról hirdetett tant (159:1)?

(A kérdezett tanítás szerintem azt közli, hogy Isten a saját végtelen megértésére és a tökéletes tudására alapozza a tökéletlen gyermekeinek való megbocsátását. Ez engem arra ösztönöz, hogy én is törekedjek a megértésből eredő jó akaratra az embertársaim irányában.

A 159:1-ben lejegyzett tanítás a következőket közli még a megbocsátásra vonatkozóan:
- Isten keresi és hívja a bűnösöket.
- Akár 77-szer is tudni kell megbocsátani.
- Ki milyen mércével mér, neki is olyannal mérnek majd vissza. Aki nem bocsát meg, azt a saját igazság mércéje szerint kezelik – neki is azzal mérnek vissza – hogy megtapasztalhassa a saját mércéje értéktelenségét. S talán így – de ezt már én teszem hozzá – vágy ébred benne az egyedül igazságos mérce általános alkalmazására.)

2) Miért nem említi Jézus a feltámadás (a lakóvilágokra átkerülés) és az örök élet (a Gondolatigazítóval való eggyé kapcsolódás) közötti különbséget a 174:3.2 bekezdésben közreadott válaszában?

(Mert a szadduceusok kérdése a házassági kapcsolatok feltámadás utáni alakulására vonatkozott, nem pedig a feltámadás és az örök élet közötti különbségre. De a válaszában azért Jézus beszél arról is, hogy a feltámadás utáni állapotokat csak azok tapasztalhatják meg 174:3.2 „akik az igazak feltámadásán keresztül méltónak találtattak az eljövendő világok elérésére”.)

3) Mire kell gondolnunk a nagy parancsolat megcselekedésével kapcsolatban?
(a) A mennyei Atya szeretetére és a vele való személyes kapcsolat ápolására.

Mit jelent az, hogy a szomszédodat magadként szeresd?
b) Mindazt, amit szeretnék, hogy az emberek nekem megtegyenek, én is tegyem meg azt másoknak.
Ez egy kapcsolaterősítő törvény, amelynek megélése során magamból indulok ki, s mivel azt szeretném, hogy minél több ember egyre több mindent tegyen meg nekem, ezért nekem el kell kezdenem minél több ember számára egyre több mindent megtennem. Ez pedig azt eredményezheti, hogy az emberek felé irányuló szeretetem által vonzóvá válhat előttük a mennyei Atya szeretete és így őket felé közelebb segíthetem.)

4) Miképpen érzékelte Jézus azt, hogy véget ért egy megítéltetés és megkezdődött egy másik (174:5.6)?

(Jézus belül, önmagában érzékelte ezt, miközben egy csoport görög érdeklődőnek beszélt.

Megjegyzés: számomra úgy tűnik, hogy a mennyei Atya már ekkor biztos volt abban, hogy Jézus a földi küldetéséből még hátra levő részt is sikeresen fogja teljesíteni)

5) Miképpen lépünk be az Istennél való fiúi elismerés igazságának örömteli szabadságába (174:5.7)?
(a) Hitből fakadó döntés által, azonban csak hitből fakadó cselekedetek által maradhatunk meg benne.

Milyen tekintetben élvez bőségesebb életet a földön az, aki hajlandó életét elveszíteni Jézus kedvéért és az örömhírért (174:5.8)?
b) Az élvez bőségesebb életet már a földön, aki lelki-szellemi értelemben hajlandó lesz az életét elveszíteni Jézusért és az örömhírért. Ez új cél és új értékek vállalását jelenti a régiek helyett, ami az élethez való új hozzáállást és magatartást is eredményez. E folyamat éppen ezért nevezhető a régi élet elvesztésének.
Az életelvesztés az eszményi isteni magatartások emberi megélésére való törekvés által valósul, ami nevezhető az Isten akarata megtételének is. A lelki-szellemi értelmű bőség az Isten létező világainak emberek által megjeleníthető értékeit hozza az emberek világába. Ez által az Isten földi gyermekei új típusú szabadság élményt, békét, örömöt és nagyobb megértést élnek meg.)

6) Mit értett Jézus ezalatt: „De hiszen épp e célból jöttem a világba és éppen erre az órára.” (174:5.9)?
(a) Megelőző mondatában Jézus ezen órát „szörnyű” órának mondja. Úgy gondolom, hogy az „óra” kifejezés alatt Jézus azt a történés sorozatot érthette, amely az elfogásától a kereszthaláláig tartott. Ezt támasztja alá véleményem szerint az a tény is, hogy a kereszten való szenvedés tovább tartott Jézus számára egy óra hosszánál. Vagyis Jézus az óra kifejezést a fent jelölt időszak jelzésére használhatta.

A zsidók esetében van más példa is az időmegjelölés sajátos használatára:
171:4.8 A „harmadik nap” mindennapos zsidó kifejezés volt, és annyit jelentett, hogy „rövidesen” vagy „nem sokkal később”.

Mennyiben segíti az ilyen tanítás a hagyományos kereszténységgel való kapcsolatteremtést?
b) Véleményem szerint nincs hagyományos kereszténység, csak hagyományosan gondolkodó keresztények. Az Urantia kinyilatkoztatás minden olyan kijelentése, amely lényegét tekintve az evangéliumokban is szerepel, a híd szerepét töltheti be az Urantia kinyilatkoztatást elfogadók és a hagyományos kereszténység többféle ágát képviselők között. Azonban, véleményem szerint csak Jézus azon elfogadói között lesz egység, akik elegendő belső szabadsággal rendelkeznek ahhoz, hogy a vallásukat Jézus követésére merjék alapozni, s ne az egyházuk útmutatásaira. Azt látom, hogy Jézus az Atya jellemét mutatta be azzal, amit tett, az intézményesült egyházak pedig ma még nem tudják megtenni, hogy ne irányítsák a figyelmet magukra is azáltal, amit tesznek.)

7) Miért biztosíthatja a híveket Jézus a győzelemről (174:5.12)?

(Mert ismeri a Pünkösdkor kiárasztott Szent Szellem működésének hatékonyságát. Éppen ezért mondhatta: 174:5.12 „…minden embert felszabadít ama szellem fénye, melyet minden húsvér testre kiárasztok, miután felemelkedtem mennyei Atyámhoz.”)

8) Mit jelent a 174:5.14 bekezdésbeli szövegkörnyezetben az, hogy „mélyen elgondolkozva”?

(Jézus kortárs hallgatósága próbálta megérteni Jézus szavainak jelentését. Egyénileg törekedtek összeegyeztetni a jelen fenyegetettségének érzését a jövőbeli győzelem képével.)