Jelenlegi hely

Galaxisok és az Urantia könyv

Szerző:

Tárgykör:

Keletkezés éve:

Nyelv:

Ez az összeállítás az Urantia könyvben megfogalmazott egyes, a világegyetem felépítésével kapcsolatos állítások valóságtartalmával foglalkozik, közelebbről is a galaxisok számával és a Tejút galaxis világegyetemi elhelyezkedésével.

 

A galaxisok száma

Az 1955-ben kiadott Urantia könyv szerint: „A nem is olyan távoli jövőben az új távcsövek nem kevesebb mint 375 millió új galaxist fognak a csodálkozó urantiai [vagyis a földi] csillagászok szeme elé tárni a messzi külső térből.” [12:2.3]

Még évtizedekkel az Urantia könyv megjelenését követően is úgy gondolták a csillagászok, hogy van korlátja a tér mélységeibe való kitekintés mértékének. Nem volt általános az a nézet, hogy az egyre nagyobb teljesítményű távcsövek feltalálásával egyre több és több galaxist figyelhetünk meg.

„Az 1930-as években Richard Tolman egy olyan vizsgálati próbát, igazán jó adatokat javasolt, melyek csak most válnak felhasználhatóvá. Tolman kiszámította, hogy a távolodó galaxisok felszíni fényessége (az egységnyi területre vonatkoztatott látszólagos fényesség) a vöröseltolódással drámai módon csökken – valóban drámai módon, mert a kozmológusok azt mondták nekünk, akik az 1980-as években a Hubble Űrtávcsőhöz felhasználandó első kamerák elkészítésén dolgoztunk, hogy nem érdemes aggódni a távoli galaxisok miatt, mert úgysem fogjuk látni őket. Elképzelhető a meglepetésünk, amikor a Hubble minden mély-ég képén elszórtan elhelyezkedő, nyilvánvalóan távoli galaxisok százait fedeztük fel (...)” [Disney, M.J.: Modern Cosmology: Science or Folktale? American Scientist. September-October 2007, p.385.]

A galaxisokról szóló jelentés készítése során feldolgozott, a galaxisok számbavételéről a legátfogóbb történeti leírást nyújtó weblap szerint:

„Hogy valójában mi történik az égen, azt akkor fogtuk fel, amikor befejeződött az első Palomar (fotografikus) égboltfelmérő program (Palomar Observatory Sky Survey – POSS). Ez volt a jel ahhoz, hogy megkezdjük az égbolt módszeres feltárását annak érdekében, hogy a különböző objektumcsoportokat besorolhassuk. George Abell 1958-ban kezdte a munkát a nagysűrűségű galaxishalmazok kutatásával és 2.712 ilyen halmazt talált. Voroncov-Veljaminov és Fritz Zwicky is átvizsgálta a POSS adatait galaxisok után kutatva (mindhárman vizuális [!] vizsgálatnak vetették alá az eredeti felvételeket). Voroncov-Veljaminov és munkatársai 29.981 galaxis létéről közöltek adatot a Galaxisok morfológiai katalógusában (Morphological Catalogue of Galaxies – MCG) 1962 és 1974 között. Zwicky és munkatársai 1963 és 1968 között jelentették meg a Galaxisok és galaxishalmazok atlaszát (Catalogue of Galaxies and of Clusters of Galaxies – CGCG), melyben 29.378 galaxist és 9133 galaxishalmazt írtak le. Zwicky később arról publikált, hogy több mint 1,5 millió galaxist (beleértve a halmazok tagjait is) azonosított a POSS-on.” [http://klima-luft.de/steinicke/Deep-Sky/deep-sky_e.htm]

1977-re a becslések nagyságrendje már elérte a 10 milliós galaxisszámot a 2.800 millió fényéves láthatósági határon. [http://www.urantiabook.org/archive/science/milkyway.htm] Az 1995-ben 7. kiadásban megjelentetett Abell’s Exploration of the Universe szerint „a távcsöveinkkel sokmilliárdnyiukat figyelhetjük meg a modern műszerek érzékelési határán belül.” [Morrison, D. – Wolff, S. – Fraknoi, A.: Abell’s Exploration of the Universe, 7. kiadás. Saunders. Philadelphia, 1995. p.7.] Néhány évvel később a World Book Encyclopedia már arról számolt be, hogy „a tér távoli részeinek optikai és rádiótávcsöves vizsgálatai azt mutatják, hogy mintegy 100 milliárd galaxis lehet az univerzumban.” [World Book Encyclopedia. World Book. Chicago, 1997. p.205.]

A megfigyelhető galaxisok becsült számai további növekedést mutatnak. A Hubble Űrtávcsőnek nagy szerepe volt az univerzum hatalmas voltáról alkotott fogalmaink kiterjesztésében. Némely kutatás egytrilliónál is nagyobbra becsülte a galaxisok számát. [http://www.astro.uu.nl/~strous/AA/en/antwoorden/melkwegstelsels.html#13]

E rövid történeti áttekintéssel azt kívántuk igazolni, hogy a megfigyelhető galaxisok csillagászok által becsült száma az adat publikálása idején nem érte el az Urantia könyvben említett, a „nem is olyan távoli jövőben” megfigyelhető galaxisok legkisebb számának, vagyis a 375 milliónak a tizedét. Mára egyes becslések meghaladják e legkisebb szám kétszázszorosát.

Minden, a galaxisok összes számára vonatkozó korabeli becslés az éggömb viszonylag kis részére vonatkozó megfigyeléseknek az extrapolációját jelenti, nem pedig a közvetlen megfigyelésekét. Ezért ezeket a számadatokat csak durva becsléseknek tekinthetjük.

A „külső tér” kifejezésnek sajátos értelme van az Urantia könyvben. Az idevágó megjegyzés a 12. írásban, vagyis a Világegyetemek mindensége c. írásban található: [az új távcsövek] „nem kevesebb mint 375 millió új galaxist fognak [feltárni] a messzi külső térből.” Az Urantia könyv e része írja le azt, hogy mit is jelent a hét lakott „felsőbb-világegyetem”, melyek mindegyike nagyjából egy-egy olyan rendszer, mint amit mi a Tejút galaxisnak nevezünk:

„Az Urantiáról szabad szemmel látható csillagos terek gyakorlatilag a nagy világegyetem hetedik részéhez, az Orvonton felsőbb-világegyetemhez tartoznak. A hatalmas Tejút csillagrendszer alkotja az Orvonton központi magját (...) A napokból, a tér sötét szigeteiből, kettős csillagokból, gömbhalmazokból, csillagfelhőkből, csavarvonalú és egyéb csillagködökből álló halmaz az egyedi bolygók miriádjaival együtt egy zsebóraszerű, megnyújtott kör alakú csoportot alkot, mely a lakott evolúciós világegyetemeknek nagyjából az egy hetedét teszi ki.” [15:3.1]

A „külső tér” a jelenleg még lakatlan területekre utal a hét felsőbb-világegyetemen túl, mely területeknek a jövőbeli lakóhelyül való előkészítése és megszervezése folyik. Az Urantia könyv szerint jelenleg négy külső térszint létezik.

„A Külső Térszintek. Messze kint a térben, a hét lakott felsőbb-világegyetemtől roppant nagy távolságban hatalmas és hihetetlenül nagy erőkörök és anyagiasuló energiakörök kialakulása zajlik. A hét felsőbb-világegyetem energiakörei és ezen erő-tevékenységi óriási külső övezet között egy viszonylag nyugodt térkörzet helyezkedik el, melynek kiterjedése változó, átlagosan azonban mintegy négyszázezer fényévnyire tehető. E térkörzetekben nincs csillagköd — mindenségrendi felhő. (...) [M]mintegy fél millió fényévvel a jelenlegi nagy világegyetem peremén túl megfigyelhetünk egy, a terjedelmében és erősségében már több mint huszonötmillió fényévnyi, hihetetlen energiaműködési körzetet. E hatalmas, energiát adó erőkerekek az első külső térszintben helyezkednek el, abban a mindenségrendi működésű folytonos övben, mely a teljes ismert, szervezett és lakott teremtést körülveszi.” [12:1.14]

„Az e vidékeken túli tevékenységek nagyságrendje még ezt is meghaladja (...) Mindezek a megnyilvánulások kétségkívül arra engednek következtetni, hogy folyamatban van a (...) második külső térszin[t] anyagi teremtésrészeinek szervezése.” [12:1.15]

A felsőbb-világegyetemeket az első külső térszinttel ellentétes irányban forgónak mondják.

„Noha a ti színképelemzéses becsléseitek igen megbízhatóak a felsőbb-világegyetemetekhez vagy a szomszédos felsőbb-világegyetemekhez tartozó csillagos terek csillagászati sebességének méréséhez, a külső tér területeinek megfigyelése esetében teljesen megbízhatatlanok. (...)” [12:4.14]

„A torzítások legnagyobbika azonban onnan ered, hogy a külső tér hatalmas világegyetemei a hét felsőbb-világegyetem szomszédságában a nagy világegyetem keringési irányával szembe forgónak látszanak [az Urantia könyv állítólagos mennyei szerzői számára]. Vagyis a csillagködök és az azokat kísérő napok és szférák e miriádjai jelenleg az órajárás szerint forognak a központi teremtésrész körül. A hét felsőbb-világegyetem az óra járásával ellentétes irányban forog a Paradicsom körül. Úgy tűnik, hogy a galaxisok második külső világegyeteme a hét felsőbb-világegyetemhez hasonlóan az óra járásával ellentétesen forog a Paradicsom körül. (...)” [12:4.15]

A fizikus dr. Chris Halvorson, aki maga is az Urantia könyvvel foglalkozó tudós, úgy véli, hogy a megfigyelhető galaxisok számára vonatkozó becslések erősen túlzóak. Felhívja a figyelmet arra, hogy neves csillagászok – mint Halton Arp, Geoffrey Burbidge és Margaret Burbidge – számos részletkérdésre kiterjedő bizonyítást közöltek arról, hogy a nagy vöröseltolódással jellemezhető objektumok a legtöbb csillagász feltételezésével ellentétben nem roppant távol helyezkednek el, s hogy a fiatalabb objektumok nagyobb eredendő (nem a sebességüktől függő) vöröseltolódást mutatnak. Halvorson úgy véli, hogy ez a bizonyíték arra utal, hogy a mély-ég felmérési képeken nagy vöröseltolódást mutató galaxisok távolsága nem milliárd fényévekben mérhető; ezek mindössze néhány száz millió fényévnyire vannak (ebben az esetben pedig az Urantia könyv leírása szerinti térszintek közül a másodikban helyezkednek el, nem a harmadikban). Ezenfelül a galaxisok eloszlása nem gömbszimmetrikus, ahogyan ezt az Urantia könyv is megadja: a szintek toroidálisak (körgyűrű alakúak). E két alapvetésből arra lehet következtetni, hogy a jelenlegi extrapolációk – azaz a mély-ég felmérési képeken nagyon kicsi látószögű területekben lévő galaxisok számából a teljes éggömbre alkalmazott extrapolációk – erősen túlbecsülik a valóságos helyzetet.

Ma még nem tudjuk, hogy e következtetések révén el lehet-e jutni az alig 375 milliós galaxisszámhoz. Mindazonáltal, ha igazodni akarunk a mai ismeretszinthez, akkor a megfigyelhető galaxisok jelenleg általánosan elfogadott számára vonatkozó becslések alapján az egyetlen helyes következtetés az, hogy a számuk jóval meghaladja azt a legkisebb számot, melyet az Urantia könyv 1955-ben úgy határozott meg, mint amennyit a „nem is olyan távoli jövőben” megláthatunk.

 

Vajon a Tejút azonos az Orvontonnal?

Az Urantia könyv 163. oldalán megtudjuk, hogy „[a] hatalmas Tejút csillagrendszer alkotja az Orvonton központi magját (...), ezért lennie kell olyan Orvonton-résznek, amely nem a Tejútban található. Megtudjuk azt is, hogy a szerzők ebbe az utalásba beleértenek „gömbhalmazokból, csillagfelhőkből, csavarvonalú és egyéb csillagködökből álló” halmazrészeket is.

Először is a könyv szerzői a „Tejút” alatt az égen szemmel is látható jelenséget értik. Ez a „galaxis” eredeti jelentése. A legutóbbi időkben egyre szélesebb szakmai körben fogadják el Hubble azon elméletét, miszerint a spirális csillagködök valójában extragalaktikus objektumok s ezért a csillagászok már nem tekintik a „spirális csillagködöket” a Tejút részének, azt feltételezik, hogy attól jóval kijjebb találhatók. (Sokuk természetesen az ég más részeiben helyezkedik el.)

Az utóbbi évek során a rádiócsillagászat eszközeit alkalmazzák a „galaxisunk” feltérképezésére. Ezt egyfajta spirális csillagköd kinézetű objektumnak minősítették, melynek sugara mintegy 30.000 fényév, középpontja pedig egy roppant erős rádióhullám-forrás a Sagittarius (Nyilas) csillagképben. Ez a leírás általában véve összhangban van az Ensza, vagyis a kisövezetünk feltételezett méretével és központjával, melynek központi világain „fizikai szabályozók hatalmas tartalékos állománya” van jelen. (315. o.) A 163. oldalon megtudhatjuk, hogy „[a] kisövezetetek forgási középpontja (...) [a] Nyilas[ban] található (...) és a hatalmas (...) csillagrendszer átellenes oldalairól láthatnátok két nagy csillagfelhő vonulatot (...). E két vonulatot már megfigyelték és fel is térképezték a csillagászok. A hagyományos csillagászat „a galaxisunk spirális karjainak” fogalmát társítja hozzájuk.

Az Ensza az Orvonton 1/1000 részét teszi ki, vagyis a sugara is és a vastagsága is 1/10 része az Orvontonénak (a térfogat változása a lineáris méret változásának a köbével arányos). Ha az Ensza sugara 30.000 fényév, akkor az Orvontoné nagyjából 300.000 fényév. A 349. oldalon azt olvashatjuk, hogy az Orvonton legszélén elhelyezkedő lakott világok távolsága az Uverszától, vagyis a felsőbb-világegyetem központjától 250.000 fényév.

A „Tejút spirális csillagköd” méretéhez hasonló objektumból valóban ezernyi van az égen. 1.000 van belőlük az Orvontonban, és ugyanennyi van mindegyik felsőbb-világegyetemben. A 128. oldalon megtudhatjuk, hogy rövidesen láthatunk majd „nem kevesebb mint 375 millió új galaxist (...) a messzi külső térből”. 1977-ig a legátfogóbb galaxiskutatás eredményei alapján arra lehetett következtetni, hogy nagyjából tízmillió látható galaxis van a 2.800 millió fényéves határon belül. [A galaxisfelmérésekről és a becsült eloszlásukról ld. The Clustering of Galaxies. In: Scientific American. 1977 november. p.76. E cikkben közölt némely következtetés azonban nem feltétlenül helytálló.]

Ha a Tejút névlegesen 100 milliárd napot foglal magában, akkor ez nem összeegyeztethetetlen azzal az állítással, hogy a Tejút megfelel az Enszának, a maga egymilliárd lakott bolygójával.

Úgy tűnik, hogy a „csillagköd” kifejezés és a „galaxis” kifejezés magában hordozza a fogalomzavar kialakulásának lehetőségét. Amikor az ember először próbálkozott az égen szabad szemmel és kezdetleges távcsövekkel kivehető rendszertelen foltok osztályozásával, olyan latin eredetű szavakat használt [az angolban], mint a „nebulae” (csillagködök) és „clouds” (felhők). A Tejút másrészről viszont szemmel láthatóan is különleges volt és innen kapta a sajátos „galaxis” elnevezést, mely a „tej” szó görög megfelelője. Ezek egyszerű megfigyelésbeli tények voltak, mint ahogy a „szívtáji szorító fájdalomból” „angina pectoris” lett [az angolban]. Ahogy az angina esetében is történt, itt is úgy alakult, hogy a szavakhoz tapadó jelentéstartalmak együtt változtak az ember által az őt körülvevő világról szerzett ismeretek bővülésével.

Később aztán a jobb teljesítményű távcsövekkel feltárták, hogy némely „csillagköd” valójában egyedülálló csillag, míg másokat nem tudtak csillagként azonosítani. A csillagokból állónak látszó objektumokhoz leginkább közel állókról kiderült, hogy valamiféle szabályos felépítésük van (a két véglet a gömbszerű és a spirális), így azt feltételezték, hogy az égen ilyen alakúnak látható objektumok mindegyikét sok csillag alkotja, akár lehet látni az egyes csillagokat, akár nem. Lévén, hogy a legnagyobb és legismertebb ilyen rendszertelen csillagfoltnak már saját neve volt („galaxis”), ezért ezt az általános elnevezést kezdték alkalmazni az összes rendszertelen foltra, akár nyilvánvalóan csillagokból felépülőnek láthatták, akár a gömbszerű-spirális alakzatúak valamelyik csoportjába gondolták besorolhatónak, amelyek némelyikéről legalább tudták, hogy csillagokból áll. Ezekből lettek aztán a galaxisok, míg a többi csillagköd megmaradt a megkülönböztetést nem jelölő „csillagködnek”.

Hubble készített egy nagyon híressé vált ábrát a szabályos galaxisok tízféle csoportba sorolásáról (szabályos = a gömbszerűtől a spirálisig terjedő alakzatú). A csillagászati színképben megmutatkozó vöröseltolódást bizonyos, standard fényességűnek feltételezett változócsillagok luminozitásának (abszolút fényességének) megfeleltetve és erre alapozva (Cefeida-típusú változók) Hubble kozmológiai iskolát alapított, mely feltevésrendszer a mai napig meghatározza a csillagászatot. Kijelentette, hogy a galaxisok (általában) extragalaktikusak (vagyis kívül esnek a Tejúton). Természetesen úgy tűnik, hogy alapvetően igaza volt ebben. Ugyanakkor talán mégsem minden „galaxis” esett kívül a tér helyi régióján. Hubble és számos követője következetesen figyelmen kívül hagyta a galaktikus (tejúti) tömegnek a fény terjedésére gyakorolt hatását, amely pedig következik az általános relativitáselméletből.

A kvazárokkal és egyéb szokatlan objektumokkal kapcsolatos legutóbbi felfedezések komoly kihívást jelentenek a Hubble-féle felfedezések általános alkalmazhatóságára nézve a kozmológia terén. Ezek az objektumok közel fénysebességgel tőlünk távolodónak tűnnek. Ez felettébb valószínűtlen dolog, és nemrégiben kutatások indultak azoknak az elméleti alapoknak a letételére, amelyek révén képesek lehetünk részleges magyarázatot adni a nem kozmológiai források keltette vöröseltolódásra. Ettől még tény marad, hogy a Hubble által azonosított „spirális csillagködök” többsége extragalaktikus; ugyanakkor azok, amelyek a Tejút közelében vagy azon belül helyezkednek el, talán nem mind extragalaktikusak. A Tejút tömegének hatására vöröseltolódás jelenik meg a megfigyelhető fényen. Ez éppen olyan hatást kelt, mintha egy tőlünk messzi galaxis nagy sebességgel távolodna.

Más hatások is közrejátszanak abban, hogy színképelemzéses megfigyelésekkel miért nem tudjuk pontosan meghatározni a galaxisok helyét a külső térben.

A felsőbb-világegyetemek átfedésének kérdését felvetni nem kellően megalapozott. A felsőbb-világegyetemeket nyugalmi térkörzetek választják el az első külső térszinttől, és vélelmezhető, hogy van némi üres tér a felsőbb-világegyetemek között is. A 163. oldalon azt olvashatjuk, hogy „[a]z Urantiáról szabad szemmel látható csillagos terek gyakorlatilag a nagy világegyetem hetedik részéhez (...) tartoznak.” Nyilvánvalóan vannak olyanok, amelyek nem tartoznak hozzá, de nem sok ilyen van. Valószínűleg e kivételek közé tartoznak a külső tér némely galaxisai is. A hatodik és az első felsőbb-világegyetem egyes részei is közéjük tartozhatnak, de ezt nemigen lehetne biztosan kijelenteni. Talán valami különös látványt várhatnánk, ha a Nyilasból bármelyik irányban kifelé tekintenénk a Tejút síkjában mintegy 90 fokos szögben. Nem tudni, mit találhatnánk ott. A többi felsőbb-világegyetem talán túlságosan messze van ahhoz, hogy láthatók legyenek (persze az is lehet, hogy éppen nem így van).

 

Összefoglalás

Az Urantia könyv igen részletesen mutatja be a fizikai univerzum felépítését. A bemutatás kitér arra is, hogy „A nem is olyan távoli jövőben az új távcsövek nem kevesebb mint 375 millió új galaxist fognak a csodálkozó (...) csillagászok szeme elé tárni a messzi külső térből.” Az Urantia könyv első kiadása 1955-ben jelent meg. A Scientific American szaklapban 1977-ben megjelent cikkben megemlítik, hogy a csillagászok akkori becslése szerint a látható galaxisok száma mintegy 10 millió. A Hubble távcső segítségével gyűjtött adatok alapján ezeket az első becsléseket jelentősen felfelé kellett pontosítani. Ma már a csillagászok a 100 milliárdot jócskán meghaladóra teszik a galaxisok számát.

Bár a „csillagköd” kifejezés és a „galaxis” kifejezés talán magában hordozza a fogalomzavar kialakulásának lehetőségét, tekintetbe kell vennünk, hogy a szavakhoz tapadó jelentéstartalmak együtt változtak az ember által az őt körülvevő világról szerzett ismeretek bővülésével.

A „Tejút spirális csillagköd” méretéhez hasonló objektumból ezernyi van az égen. 1.000 van belőlük az Orvontonban, és ugyanennyi van mindegyik felsőbb-világegyetemben. Ha a Tejút 100 milliárd napot foglal magában, akkor ez nem összeegyeztethetetlen azzal az állítással, hogy a Tejút megfelel az Enszának.

A Hubble által azonosított „spirális csillagködök” többsége extragalaktikus; ugyanakkor azok, amelyek a Tejút közelében vagy benne helyezkednek el, talán nem mind extragalaktikusak.

 

Felhasznált irodalom:


Creative Commons Licenc