Jelenlegi hely

Jézus életéről és tanításairól közérthetően

Szerző:

Tárgykör:

Keletkezés éve:

Nyelv:

Tartalomjegyzék:

  • Krisztus Mihály alászállásai
  • Mihály megtestesülése az Urantián
  • Mihály alászállásának kora
  • Jézus megszületése és kisgyermekkora
  • Jézus zsengekora
  • Jézus kései gyermekkora
  • Jézus Jeruzsálemben
  • A két legválságosabb év
  • A kamaszkori évek
  • Jézus korai felnőttkora
  • Jézus későbbi felnőttkori élete
  • Úton Rómába; A világ vallásai
  • Időzés Rómában
  • Visszatérés Rómából
  • Az átmeneti évek
  • Keresztelő János
  • A keresztelés és a negyven nap
  • Időzés Galileában
  • Az Ország hírnökeinek felkészítése
  • A tizenkét apostol
  • A tizenkettek felavatása
  • A nyilvános működés elkezdése
  • A páska-ünnep Jeruzsálemben
  • Utazás Szamarián át
  • Gilboában és a Tízvárosban
  • Négy eseménydús nap Kapernaumban
  • Az első tanhirdető vándorút Galileában
  • Rövid látogatás Jeruzsálemben
  • A vándor hitszónokok tanítása Betszaidában
  • A második tanhirdető vándorút
  • A harmadik tanhirdető vándorút
  • Időzés és tanítás a parton
  • A kapernaumi válsághoz vezető események
  • A kapernaumi válság
  • Az utolsó napok Kapernaumban
  • Menekülés Észak-Galileán át
  • Időzés Tiruszban és Szidonban
  • Cezárea-Filippiben
  • Az átlényegülés hegye
  • A tízvárosi vándorút
  • Alexandriai Rodan
  • További viták Rodannal
  • A sátoros ünnepen
  • A hetvenek felavatása Magadánban
  • A templomszentelés ünnepén
  • A pereai küldetés kezdete
  • Az utolsó látogatás Észak-Pereában
  • Látogatás Filadelfiában
  • Lázár feltámasztása
  • Az utolsó tanítás Pellában
  • A mennyország
  • Úton Jeruzsálembe
  • Bevonulás Jeruzsálembe
  • A hétfői nap Jeruzsálemben
  • A keddi reggel a templomban
  • Az utolsó templomi beszéd
  • Kedd este az Olajfák hegyén
  • Szerda, a pihenés napja
  • Az utolsó nap a táborban
  • Az utolsó estebéd
  • A búcsúbeszéd
  • Az utolsó intelmek és figyelmeztetések
  • A Getszemániban
  • Jézus elárulása és elfogása
  • A Szanhedrin bírósága előtt
  • A Pilátus előtti per
  • Röviddel a keresztre feszítés előtt
  • A keresztre feszítés
  • A sírban töltött idő
  • A feltámadás
  • Jézus morontia jelenései
  • Jelenések az apostolok és más vezetők előtt
  • Jelenések Galileában
  • Az utolsó jelenések és a mennybemenetel
  • Egyes események és történések időrendi sora az Urantia könyv szerint

 

 

Krisztus Mihály alászállásai (119.)

A Teremtő Fiak az alászállás képességével eredendően megáldottak. Az isteni Fiak alsóbbrendű lényként való megtestesülésben, tapasztalati úton válnak rokonszenves, irgalmas és megértő vezetőkké. A Teremtő Fiúnak olyannyira fontos megismernie még a legalsóbb rendű teremtményeinek szemléletmódját is, hogy ténylegesen is a teremtésrészében élő lénnyé kell válnia hét alkalommal. A Nappalok Elődei addig nem ismerik el a Teremtő Fiakat a helyi világegyetemük uraiként, amíg tényleges tapasztalás útján szert nem tesznek a teremtményi nézőpontra.

A nebadoni Mihály, vagyis a helyi világegyetemünk ura, a rendjének tagjai közül 611.121-ként nyerte el a Nappalok Elődeinek a helyi világegyetem vezetésére vonatkozó elfogadó nyilatkozatát. Mihály csaknem egymilliárd évvel ezelőtt teljesítette az első alászállását, és mintegy másfél millió évente vett részt egy-egy újabb alászállási küldetésen. Mihály hétszer testesült meg a Nebadonban, mégpedig úgy, mint:

1. Melkizedek Fiú

2. Lanonandek Fiú

3. Anyagi Fiú

4. Szeráf

5. Szellemi besorolású felemelkedő halandó

6. Morontia halandó

7. József-fia-Jósua, az urantiai gyermek

 

Mihály megtestesülése az Urantián (120.)

Egy Teremtő Fiú bármikor uralkodhat a saját jogán a világegyetemében, azonban a paradicsomi Háromság képviselőjeként csak azt követően uralkodhat, hogy hét teremtményi alászállást teljesített. Mihálynak, a Nebadon Teremtő Fiának a hetedik és egyben utolsó alászállására az Urantián került sor, amikor a názáreti Jézusként megtestesült. Ezen alászállását megelőzően Mihály fivére, Immanuel a következő tanácsokat adta neki:

1. Maradjon töretlen bensőséges kapcsolatban a paradicsomi Atyjával.

2. Vessen véget a Lucifer-féle lázadásnak.

3. Elsősorban az emberek szellemi igényeire, másodsorban az értelmi igényeikre, végül pedig a testi egészségükre legyen gondja.

4. Olyan életet éljen, mely épülésére szolgál és ösztönzést jelent az egész Nebadon világegyetemnek.

5. Ne éljen a teremtő fiúi emberfeletti hatalmával.

6. Részesítse előnyben ama családi élet elfogadott szabályait és szokásait, amelyben megjelent.

7. Korlátozza az erőfeszítéseit a szellemi megújításra, és kerülje a gazdasági és politikai elköteleződést.

8. Kerülje mindenféle szervezett kultusz megalapítását.

9. Ne hagyjon hátra írásokat.

10. Ne hagyjon maga után emberi utódot.

Jézus nem az emberrel társult Isten, hanem inkább az emberben megtestesült Isten volt. Jézus nem fokozatosan vált Istenné; Isten nem valamely pillanatában vált emberré. Jézus Isten és ember volt mindig is. A Mihály-féle alászállás legfelsőbb szellemi célja az volt, hogy kiteljesítse az Istenről szóló kinyilatkoztatást. Jézuson keresztül az Atya a maga döntése szerint úgy jelentette meg magát, ahogy mindig is teszi – szokásos, természetes és biztos módon.

 

Mihály alászállásának kora (121.)

Mihály különleges időszakot választott az urantiai látogatásához. Az európai civilizációt három hatás egyesítette: a római politikai rendszerek, a görög nyelv és kultúra, valamint a zsidó vallási és erkölcsi tanítások. Palesztina három kontinens útkereszteződése volt. A Keletről érkező karavánforgalomnak több mint a fele szelte át Galileát vagy haladt közvetlenül mellette. A kereskedelmi és egyéb célú utazások élénkebben folytak ebben az időszakban, mint korábban bármikor.

A zsidó nép komoly mértékű önkormányzatiságot élvezett. Jézus születésének idején Júdea királya Heródes, az edómi volt. Heródes baráti kapcsolatai a római uralkodókkal biztonságossá tették a világot a zsidó utazók számára és lehetővé tették, hogy a zsidók eljussanak a római birodalom legtávolabbi területeire is.

A mediterrán világ társadalma öt néposztályból állt: a felsőbb osztály, az üzleti osztály, a kis létszámú középosztály, a szabad proletariátus és a rabszolgák. A népesség felét a rabszolgák tették ki. A korai keresztény egyház nagyobbrészt az alsóbb néposztályokból és a rabszolgákból állt.

A nem-zsidó világot négy bölcselet uralta. Az epikureusok a boldogság keresésének szentelték magukat. A sztoikusok hittek az irányító Értelem-Végzetben (Világelv) és azt tanították, hogy az ember lelke isteni. A cinikusok a tantételük jelentős részét a Melkizedek tanításainak fennmaradt elemeiből nyerték, és egyszerűséget s erényt hirdettek. A szkeptikusok negatív világlátást vettek fel; úgy tartották, hogy a tudás hamis dolog, a bizonyosság lehetetlen.

A nyugati vallások között voltak pogány kultuszok, császárimádás, asztrológia és misztériumvallások. A rejtelemvallások felvétele számos személyi kultusz megszületéséhez vezetett. A rejtelemkultuszok általában fajközi testvériségek voltak, s kifinomult szertartások és valamilyen isten életével, halálával és életre kelésével kapcsolatos mitikus legendában való hitek jellemezték. Ezek a kultuszok mind üdvözülést ígértek, megszabadulást a rossztól és továbbélést a halál után. A rejtelemkultuszok nem igazán elégítették ki az emberek személyes vallás és üdvözülés utáni vágyát, de előkészítették a terepet a jézusi tanítások elfogadásához.

Palesztinában három nyelvet beszéltek: az arámit, a hébert és a görögöt. A héber szentírások görög fordításának később komoly szerepe volt abban, hogy a Pál-féle keresztény kultusz a Nyugat felé fordult, s nem a Kelet felé. Az alexandriai Filó hangolta össze a görög filozófiát és a héber teológiát, és Pál ezt a szintézist használta a kereszténység alapjául. A Pál-féle kereszténység végül a jézusi evangélium, a görög filozófia, a rejtelemkultusz-tanok és a zsidó erkölcsiség keveréke lett.

A zsidó kultúra és vallás központja Jeruzsálem volt. A zsidók megvetették a nem-zsidókat; a nem-zsidókat pogányoknak tartották és igyekeztek elszigetelődni a nem-zsidó világtól. A zsidó nép a törvény betűjének és a hagyományoknak való alárendeltségben élt. Az írástudók, a farizeusok és a papság olyan kötelékkel tartotta fogva a zsidókat, mely még a római uralomnál is sokkal szorosabb volt.

Az evangéliumok megírását sokáig késleltette az, hogy az apostolok tudták, hogy Jézus mennyire ügyelt arra, hogy ne hagyjon hátra feljegyzéseket. Több évtizednyi idő is eltelt, mire néhány tanítvány hozzáfogott feljegyezni Jézus életének történéseit. A korunkig fennmaradt írásos emlékek közül a legkorábbi a Márk által írt evangélium; János Márk írta ezt a feljegyzést röviddel Péter Kr.u. 68-ban bekövetkezett halála után; az evangélium megírására Péter bátorította őt. Máté evangéliumát Izador, az ő egyik tanítványa készítette. A zsidó keresztények tájékoztatása céljából készült, és úgy írták meg, hogy Jézus élete olyannak lássék, mint amelyben beteljesedtek a korábbi szentírások kijelentései. Lukács evangéliumát Kr.u. 82 és 90 között írta meg Lukács, a nem-zsidó orvos, aki Kr.u. 47-ben lett Pál követője. Ez a feljegyzés bizonyos tekintetben a Pál-féle evangélium volt. János evangéliumát Nátán írta Kr.u. 101-ben, aki Zebedeus János társa volt; csak az „első jánosi” nevet viselő levelet írta maga János.

E feljegyzések, bár tökéletlenek, elegendők voltak ahhoz, hogy alakítsák a történelem menetét csaknem kétezer éven át.

Az Urantia könyvben Jézus életéről és tanításairól olvasható beszámoló több különböző forrásból táplálkozik, beleértve András apostol feljegyzéseit; Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát; és egy seregnyi mennyei lény feljegyzéseit, akik Mihály alászállása idején a Földön tartózkodtak. Új kinyilatkoztatást csak akkor tettek közzé a szerzők, amikor az emberi feljegyzések és fogalmak nem tartalmazták a megfelelő gondolatmintákat.

 

Jézus megszületése és kisgyermekkora (122.)

A melkizedekek jelentése alapján Mihály az Urantia bolygót választotta az utolsó alászállása helyszínéül. Ezt követően Gábriel ellátogatott az Urantiára, hogy megvizsgálja a világot és annak népeit szellemi, értelmi, faji és földrajzi szempontból. Végül a hébereket választotta az alászállási emberfajtaként. Gábriel kijelölt és az Urantiára küldött egy bizottságot azzal a feladattal, hogy vizsgálódjanak a zsidó családi élet terén; végül Gábriel maga döntött úgy, hogy József és Mária a legalkalmasabb arra, hogy a helyi világegyetemi Teremtő Fiú földi szülei legyenek.

Jézus életművét az ő távoli unokatestvére, Keresztelő János kezdte meg. János Kr.e. 7 márciusában született Zakariás és Erzsébet gyermekeként. Gábriel János születése előtt megjelent Erzsébetnek és elmondta neki, hogy János küldetése az, hogy annak az isteni tanítónak az előfutára legyen, aki rövidesen megszületik Erzsébet nőrokonának, Máriának a gyermekeként. Gábriel Kr.e. 8-ban jelent meg Máriának s tájékoztatta, hogy egy fiúgyermek élete fogant meg benne, és a fiú fogja elhozni a mennyországot a földön. Józsefnek voltak kétségei a gábrieli látogatást illetően, de végül elfogadta, miután egy mély benyomást keltő álmot látott. József és Mária arra jutott, hogy bizonyára ők lesznek a Messiás szülei.

József jóindulatú, lelkiismeretes, gyöngéd, rokonszenvező, szemlélődő és istentisztelő ember volt. Mária vidám, higgadt, bátor és derűlátó volt, és volt tehetsége a tanításhoz is. Mindkettejük jól képzett volt a korabeli viszonyokhoz képest. József a zsidó vallás keleti, babiloni nézetei felé hajlott, Mária viszont annak szabadelvűbb hellén felfogása felé.

Heródes palesztinai királyságában Kr.e. 7-ben került sor a római birodalomban elrendelt népszámlálás megtartására. Józsefnek Názáretből Betlehembe kellett utaznia, hogy eleget tegyen a megjelenési kötelezettségnek. Mária félt egyedül maradni a szülés időpontjához ennyire közeli időszakban, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérje Józsefet. Mire József és Mária Betlehembe ért, a város már zsúfolásig megtelt, így egy jászollal szemközti magtárban telepedtek le éjszakára.

Másnap, Kr.e. 7. augusztus 21-én délben Mária megszülte gyermekét. A következő napon szobát kaptak a közeli a fogadóban, ahol csaknem három hétig laktak. Urból három pap érkezett látogatóba, akik előzőleg egy vallási tanító azon álmáról értesültek, hogy az élet fénye csecsemőként fog megjelenni a földön.

A nyolcadik napon Jézust körülmetélték és a Jósua nevet adták neki. Zakariás bizalmasan közölte Simeonnal, az énekessel és Annával, a költővel, hogy a csecsemőből a zsidó nép megszabadítója lesz. Jézus templomi szertartása alatt Simeon Anna költeményét énekelte az ígéret gyermekének küldetéséről, aki az ellenségeiktől való megszabadulást hozza el a zsidó népnek.

Heródes kémei jelentették, hogy az Urból való papok Betlehemben jártak. Heródes kikérdezte a papokat, de a kapott válaszok nem elégítették ki. Heródes jelentéseket kapott Simeon énekéről, s úgy döntött, hogy elpusztít mindenkit, akiből „a zsidók királya” lehet, ezért megöletett minden betlehemi fiúgyermeket. Heródes udvari követeinek egyike az öldöklés előtti éjszakán értesítette Zakariást. Zakariás szólt Józsefnek és Máriának, akik elmenekültek Egyiptomba két évre. Nem is tértek vissza Betlehembe, csak Heródes halála után.

 

Jézus zsengekora (123.)

Jézus nem sokkal múlt el három éves, amikor József és Mária visszatért a názáreti otthonukba. József egy kis műhelyt épített a falu vízforrása mellett. Jármokat és ekéket készített, és dolgozott bőrökkel, kötelekkel és vásznakkal is. Jézus öccse, Jakab Kr.e. 3. áprilisában született meg, a húga, Mirjám pedig Kr.e. 2. júliusban jött világra.

Jézus Gondolatigazítója, mely egykor Makiventa Melkizedeknél szolgált, akkor érkezett meg, amikor Jézus elérte a négy és fél éves kort. Jézus öt éves volt, amikor József vette át a fia nevelésének felelősségét és el is kezdte tanítani a gyermeket a héber szentírások görög nyelvű másolatából.

Kr.e. 1. nyarán Zakariás és Erzsébet elvitte Jánost Názáretbe. Az unokatestvérével való találkozás eredményeként Jézus érdeklődni kezdett Izráel történelme és a zsidó vallási szertartások és ünnepek iránt. József ekkoriban kezdett építőként munkát vállalni, s dolgozott Kánában, Betlehemben, Magadánban, Nainban, Szeforiszban, Kapernaumban, Éndórban és Názáretben is. Jézus gyakran tartott Józseffel.

Ebben az évben Józsefnek és Máriának gondjai támadtak Jézussal az ő imái miatt. Jézus ragaszkodott ahhoz, hogy úgy beszélgessen a mennyei Atyjával, ahogy Józseffel is beszélt. Jézus látta, hogy ez mennyire zavarja Máriát, ezért először úgy mondta el az imákat, ahogy tanították neki, mely után azonban „beszélgetett egy kicsit” a mennyei Atyjával. Jézus megtanulta kordában tartani az érzéseit az otthoni családi élet követelményeinek megfelelően. József elmagyarázta neki annak okait, hogy miért kell a személyes vágyakat visszafogni a család jóléte és nyugalma érdekében, és amint Jézus megértette a helyzetet, mindig együttműködő lett.

Jézus átlagos, de sokat kérdező gyerek volt. Szeretett gyönyörködni a virágokban, a növényekben és a csillagos égben. Jézus szeretett együttjátszani más gyerekekkel az ácsműhely sarkában talált faanyaggal és faforgáccsal. Ő kezelte azt az alapot, amelybe a Mária által tartott galambok eladásából származó nyereséget tették. Jézust nem kerülték el teljesen a balesetek. Hét éves korában egy homokvihar miatt leesett a házuk kőlépcsőjéről, s emiatt Mária sokat aggodalmaskodott.

József nevű öccse Kr.u. 1. márciusában született meg. Augusztusában Jézus megkezdte az iskolai éveket, és hat évet töltött a héber nyelven való olvasás, írás és beszéd elsajátításával. A gyerekek körében szokás volt kiválasztani a tanulmányaik kezdetével a maguk születésnapi szövegét. A szöveg, melyet Jézus választott, Ésaiás látnoktól származott: „Az Úr Isten szelleme nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem; elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és hogy megszabadítsam a szellemi börtönök lakóit.”

József és Jézus szeretett sétákat tenni szombat délutánonként. Nyolc éves korára jézus megtanult tehenet fejni, sajtot készíteni és szőni is. Szeretett agyaggal játszani a fazekasműhelyben a barátjával, Jákobbal. Jézus olyan jól végezte az iskolai feladatait, hogy havonta egy hétre felmentették az iskolalátogatás alól. E hetet rendszerint az egyik nagybátyja gazdaságában vagy a Galileai-tó partján töltötte. Kialakult benne a számok, a távolságok és az arányok jó érzéke. Jézus szerette a zenét, és elintézte, hogy tejtermékekért cserébe hárfaórákat vehessen. Az iskolában sokat kérdezett, különösen a földrajzzal és a csillagászattal kapcsolatban.

Harmadik öccse, Simon Kr.u. 2. áprilisában született meg.

Nahor, a jeruzsálemi rabbi azt javasolta Józsefnek és Máriának, hogy küldjék Jézust Jeruzsálembe továbbtanulni. Máriának tetszett a terv, József azonban habozott. Amikor aztán Jézust is megkérdezték az ügyben, ő azt mondta Nahornak, hogy úgy érzi, inkább itthon kellene maradnia a szüleivel, mert ők szeretik és biztosabban tudnák vezetni őt, mint az idegenek.

 

Jézus kései gyermekkora (124.)

Jézus nagy örömét lelte a tájképek rajzolásában és az agyagmások készítésében, de a zsidó törvény minden ilyesmit tiltott. Kilenc éves volt, amikor egy nap szénrajzot készített a tanítóról. Az idősebb názáretiek, miután megtekintették a rajzot, bizottságot menesztettek Jézus szüleihez és követelték Józseftől, hogy tegyen valamit annak érdekében, hogy a fia felhagyjon ezzel a tevékenységgel.

Jézus figyelte az apja és a küldöttek közötti vitát. Neheztelt az idősekre, amiért az apját hibáztatták az ő helytelen cselekedete miatt, és ragaszkodott ahhoz, hogy szólhasson a bizottság előtt. Bátran védte az álláspontját, majd kijelentette, hogy aláveti magát az apja döntésének. Jézus többé semmi hasonlót nem rajzolt vagy formázott attól a naptól fogva egészen addig, amíg az apja házában élt; e kedvenc időtöltésének feladása jelentette az ifjúi életének egyik legnagyobb próbatételét.

Jézus húga, Márta Kr.u. 3-ban született. József ebben az évben hozzáépített a házukhoz egy olyan helyiséget, mely műhelyül és hálószobául is szolgált. Jézusnak lett saját gyalupadja és lehettek saját szerszámai, és később a járomkészítés mesterévé vált. Az iskolalátogatás alóli felmentésének idején tett utazásai sokat segítettek neki abban, hogy jobban megérthesse a családját, és a szülei is elkezdtek tanulni tőle, de még tanították is.

Amikor Jézus tíz éves lett, elkezdett tudatosulni benne az életküldetésének természete. A szülei meghallgatták, de egyikük sem volt hajlandó elmondani neki azt, amiről tudomásuk volt. Az iskolában állandóan csak kérdezett. A legszokatlanabb vonása az volt, hogy nem akart kiállni magáért, és barátja, Jákob gondoskodott arról, hogy senki se élhessen vissza azzal, hogy Jézus kerüli a verekedést. Ugyancsak ebben az évben kezdett érdeklődést mutatni az idősebb emberek társasága iránt, s örömmel beszélgetett velük kulturális, oktatási, gazdasági, politikai és vallási kérdésekről. Jézus sok időt töltött az utasellátó-műhelyben, ahol a világ minden részéről érkezett utazókkal elegyedett beszédbe. Született vezető volt, s ez még akkor is megmutatkozott, amikor csak játszottak a társaival. József már korán elkezdte megtanítani Jézust a különböző megélhetési módokra.

Jézus tizenegy éves volt, amikor megszületett Júdás. A szülés során fellépett komplikációk miatt Mária olyan beteg lett, hogy Józsefnek néhány hétig otthon kellett maradnia. Jézusnak nagyon sok dolga akadt az anyja betegsége miatti számos feladatból eredően, és rákényszerült arra, hogy vállalja az elsőszülött fiú helyzetével járó felelősségeket két évvel azelőtt, mint ahogy annak rendes esetben történnie kellett volna.

Kr.u. 5. májusában Jézus és József üzleti útra utazott a görög Szkítavárosba. Épp ekkoriban tartották az éves atlétikai versenyeket, és Jézus ragaszkodott ahhoz, hogy az apja elvigye őt az amfiteátrumba a játékokat megnézni; Józsefet megdöbbentette a fia lelkesedése a versenyek iránt; ez volt az egyetlen eset, amikor József láthatóan mérges volt Jézusra. Jézust nem lehetett meggyőzni az efféle játékok rossz voltáról, de az atlétikával kapcsolatos véleményét többé nem hozta elő, míg csak az apja élt.

Jézus otthoni iskolát tartott fenn az öccsei és húgai számára. Ekkor kezdte felismerni Józsefnek és Máriának az ő életküldetése természetére vonatkozó nézeteiben meglévő különbségeket. Ő az apja nézőpontjának elfogadására hajlott, vagyis a küldetését inkább szellemi természetűnek gondolta. Az idő múlásával Jézus egyre többet tett a családi imáik és az egyéb vallási szokásaik megváltoztatása érdekében. Sok belső küzdelmet okozott neki az is, hogy hű akart maradni a meggyőződéseihez és közben eleget akart tenni a családja iránti kötelességeknek is.

Kr.u. 7-ben született meg a következő fiútestvére, Ámósz. Ugyanebben az évben fejezte be Jézus a tanulmányait a názáreti zsinagóga iskolájában, s ezzel jogosulttá vált részt venni a jeruzsálemi páska-ünnepen. A páska-ünnep szombatját megelőző napon egy szalvingtoni hírnök jelent meg Jézus előtt, és közölte vele, hogy: „Az idő elérkezett. Itt az ideje, hogy hozzáfogj Atyád ügyének intézéséhez.” Jézus ekkor még tizenhárom éves sem volt.

 

Jézus Jeruzsálemben (125.)

Jézus nagyon izgatott volt, hogy úgy vehet részt a páska-ünnepi szertartásokon, mint Izráel teljes jogú polgára. Attól kezdve, hogy a csoportjuk elhagyta Názáretet, Jézus türelmetlenül várta a közelgő történéseket. A nők ritkán mentek el a páska-ünnepre Jeruzsálembe, de Jézus ragaszkodott ahhoz, hogy az anyja elkísérje, és igencsak megdöbbent azon, hogy Mária és a többi nő különvált a férfiaktól, amint elérték Jeruzsálemet. Máriának nem engedték meg, hogy végignézze a fia felavatási szertartását.

Jézust a következő csalódás a felavatási szertartások felületes volta miatt érte. Bár némely zsidó rituálét szépnek tartott, nem tudta elfogadni azokat, amelyek az Isten haragjában való hitre épültek. Amikor az apja szelíden erőltetni kezdte, hogy fogadja el az ortodox zsidó felfogást, Jézust így felelt: „Én bizony nem hiszek abban, hogy a mennyei Atyám kevésbé szeret engem, mint az én földi atyám.”

Jézusban viszolygást keltett az emberek tiszteletlen viselkedése a templomban, valamint a pénzváltók, az állatárusok és a kurtizánok jelenléte a nem-zsidók udvarában. Különösen megviselte az állatok leölésének látványa a papok udvarában. Bizonyos volt abban, hogy az Isten nem örül ezeknek az áldozati felajánlásoknak. Az évek múlásával egyre határozottabban eltökélte, hogy egyszer majd megalapítja a vértelen páska-ünnepet.

A páska-ünnepi hét alatt Jézus gyakran vonult félre gondolkodni. Józsefet és Máriát zavarba hozta mindez, és már várták, hogy mikor térhetnek haza a fiukkal.

A hét végén a názáreti társaság összegyűlt a hazainduláshoz. Az volt a szokás, hogy a férfiak az asszonyok és gyerekek csoportjától elkülönülten utaztak. József is, Mária is úgy gondolta, hogy a fiuk a másikukkal van, s ezért nélküle indultak el. Csak akkor vették észre, hogy Jézus nincs meg, amikor éjszakára megálltak Jerikóban. Másnap reggel József és Mária visszament érte Jeruzsálembe.

Jézus a templomban töltötte az időt és számos kérdést tett fel a tanítóknak. Oly nagy érdeklődést mutatott, hogy a templomi tanítók többsége jóindulatúan viszonyult hozzá, még ha némely kérdése bíráló jellegűnek tűnt is. A tanítókat meglepte, hogy Jézus milyen jól ismeri a szentírások héber és görög szövegét. Jézus ilyesmiket kérdezett:

1. Mi van a szentek szentjében?

2. Miért különítik el az anyákat az istentisztelet alatt?

3. Mitől nyerné el az isteni kegyet az állatok leöldösése?

4. Miért engedélyeznek világi csereüzleteket az istentiszteletre szánt templomban?

5. Vajon a Messiásnak múlandó hercegnek vagy szellemi vezetőnek kell-e lennie?

Ezalatt József és Mária továbbra is lázasan kereste a fiút, de nem gondoltak arra, hogy éppen a templomban találhatnának rá. A negyedik napon elindulnak Zakariáshoz, mivel úgy gondolták, neki talán tudomása van Jézus hollétéről. Ahogy áthaladtak a templomon, meglepetésükre felismerték a fiuk hangját, aki éppen az imával és az istenimádattal kapcsolatos nézeteit fejtette ki. Mária odaszaladt hozzá és komolyan leszidta az összegyűlt emberek előtt s ezzel megakasztotta a templomi beszédét.

Jézus így szólt az anyjához: „Miért kerestetek engem ilyen sokáig? Hát nem gondoltátok, hogy itt fogtok engem találni az Atyám házában, hiszen eljött az idő, amikor az Atyám ügyében kell járnom?” Mindenki meghökkent a fiú szavain.

A Názáretbe tartó háromnapos útjuk során Jézus keveset szólt. Hazaérvén Jézus azt mondta a szüleinek, hogy bár neki a mennyei Atyja akaratát kell megcselekednie, azért engedelmes lesz a földi atyjával szemben is. Jézus valóságos művész lett abban, ahogy a szellemi kötelességét és a családi kötelezettségeit összeegyeztette. József nem tudott eligazodni a fia szavain és viselkedésén, Mária azonban most már teljesen meg volt győződve arról, hogy a fiából Izráel megszabadítója válik. Ettől kezdve azon munkálkodott, hogy felkészítse Jézust arra, hogy elfoglalhassa helyét Dávid trónján.

 

A két legválságosabb év (126.)

A jeruzsálemi templomban Jézussal történtek örömet okoztak egész Názáretnek, különösen a korábbi tanítóinak. Jézusból ekkorra remek járomkészítő lett és jól tudott dolgozni vászonnal és bőrrel is. Tanulta az ácsmesterséget és az asztalosságot. A család anyagi helyzete kezdett jobbra fordulni; Jézus arra is engedélyt kapott, hogy befejezze a zeneóráit. Az év során József és Mária kezdett kételkedni Jézus rendeltetését illetően – oly nehéz volt őt megérteni, és semmi csodás dolog nem történt vele.

Kr.u. 8 szeptemberében József életét vesztette munka közben egy daru összeomlása miatt. Máriát és a gyermekeket is elöntötte a szomorúság. Az ekkor tizennégy éves Jézus lett az apja családjának egyedüli támasza és vigasza. Rúth, a legkisebb gyermek a következő év áprilisában született meg, és Jézus töltötte be az apja helyét a gyermek megszületésével és gondozásával kapcsolatos apai feladatokban.

A családjáról való törődéssel járó feladatok miatt nem is gondolhatott az Atyja ügyével kapcsolatos tervek azonnali végrehajtására. Megértette, hogy a földi családjának jóléte fontosabb minden más kötelezettségénél; az elsőrendű kötelessége a családjáról való gondoskodás lett.

A tizenötödik életéve alatt Jézus már tudta, hogy nem belőle lesz a Messiás. Nagy hatással volt rá a Hánókh könyvében említett „Ember Fia” kifejezés, és a nyilvános tevékenységének megkezdésekor ezt választotta a rá vonatkozó megjelölésül.

Ifjúságának legzavaróbb kérdései akkor merültek fel benne, amikor megpróbálta értelmezni a várt Messiásra vonatkozó szentírásbeli hivatkozásokat. Vajon felismerné-e ezt a messiást? Hogyan kellene viszonyulnia hozzá? Jézus ilyen és hasonló kérdéseken gondolkodott, miközben ácsként dolgozott a munkapadja mellett. Máriát aggasztották Jézus különös eszméi, valamint a meditálás és imádkozás végett a hegytetőre tett gyakori útjai.

Jézus sokat dolgozott nap mint nap, hűen viselte az élete pillanatnyi állomásával járó közvetlen felelősségeket. Minden egyes hónappal egyre szerényebb és szerényebb életvitelre kényszerültek. A szentírás görög fordítását Jézus inkább felajánlotta a názáreti zsinagógának, minthogy esetleg elkobozzák az adószedők. Bérbe vett egy földterületet, ahol a többi gyerek számára veteményeskerteket alakított ki. Jézus komolyan gondolkodott egy kisebb gazdaság megvásárlásán, de a család gazdálkodói álma szertefoszlott, amikor a József után visszajáró pénzösszeget nem kapták meg.

 

A kamaszkori évek (127.)

A tizenhatodik életévére Jézus testi növekedése kiteljesedett. A teste egészséges, az elméje éles, a kiállása pedig rokonszenves volt, és erős személyiség lett belőle. A testvérei egyre kevésbé tudták elképzelni a küldetésének lényegét. Mária elárulta nekik, hogy Jézusból lesz a zsidó nép megszabadítója, de Jézus tagadta ezt.

Most Jakab vette át a három húga tanítását, s így Jézus több időt tölthetett kenyérkeresettel a munkapadja mellett. Jézus egyre kevesebbet beszélt az életküldetésével kapcsolatos gondolatairól. Mária sok mindent nem tudott megérteni a fiával kapcsolatban, viszont nagyon is értékelte a család iránti felelős hozzáállását.

Jézus tizenhét éves korában politikai jellegű mozgolódások támadtak Júdeában. A zélóták felkelést akartak kirobbantani a római uralom ellen. Mária igyekezett rávenni Jézust, hogy csatlakozzon a zélótákhoz, de Jézus nem volt hajlandó rá. Egy Izsák nevezetű pénzkölcsönző hajlandó lett volna támogatni Jézus családját, ha Jézus csatlakozik a lázadókhoz, de ő megint csak nemet mondott. Jézus beszélt a zsinagóga előéneklőjével, majd bejelentette, hogy a családjának olyasmire van szüksége, ami pénzen nem vehető meg, és szüksége van az apai gondoskodásra is. Jézus a régi családi ellátó- és javítóműhelyben kezdett tovább dolgozni, ahol szívesen elegyedett szóba az ország minden részéből nap mint nap ott áthaladó emberekkel.

Idővel Jézusnak sikerült elfogadtatnia Máriával az ő gyermeknevelési módszereit – a jócselekedetre való igenlő késztetést ahelyett, hogy a rosszcselekedetet tiltották volna. Jézus a nyilvános tanítási pályafutása során is ezt alkalmazta. Mindig azt emelte ki, hogy mit kell tenni és nem azt, hogy mit kell kerülni.

Rebeka, Ezra leánya beleszeretett Jézusba és arra kérte, hogy vegye el feleségül. Jézus megköszönte a lány kérését, de egyúttal el is hárította, mondván, hogy addig nem is gondolhat házasságra, amíg a családját fel nem nevelte, aztán pedig várnia kell, amíg a rendeltetése teljesen világossá nem válik előtte. Rebeka szíve összetört, de továbbra is annyira rajongott Jézusért, hogy követte végig a nyilvános munkája alatt.

A tizenéves korának végére Jézus jól megtanulta a felelősségvállalást, már tudja, hogy miként kell továbblépni a csalódás ellenére; hogy miként kell bátran talpra állni, amikor a tervei meghiúsulnak; hogy miként legyen tisztességes az igazságtalanság jelentétében is; hogy miként igazítsa hozzá a szellemi életről alkotott eszményképeit a földi létezés gyakorlati igényeihez; és hogy miként támaszkodjon kizárólag az ő mennyei Atyjának útmutatására.

 

Jézus korai felnőttkora (128.)

Huszonegy éves korára Jézus megtanulta az isteni és az emberi természetét hatékonyan eggyé szervezni. Éppen úgy gyűjtött tudást és tapasztalatot, és úgy tett szert bölcsességre, ahogy más emberek. Egészen a megkeresztelkedéséig nem élt természetfeletti hatalommal; úgy akarta élni az életét, mint egy átlagos halandó.

Amikor Simon befejezte az iskolát, a család tagjai úgy döntöttek, hogy ne mindenki dolgozzon ugyanabban a szakmában. Ezért Simon Jákobnál, a kőművesnél állt munkába; Jakab az utasellátó és javítóműhelyben dolgozott, József pedig asztalosmunkákat végzett az otthoni munkapadon. Jézus eltöltött némi időt Szeforiszban egy kovácsműhelyben, ahol lehetősége adódott megismerni a nem-zsidók életvitelét.

Jézus bölcsen így készítette elő a terepet ahhoz, hogy később visszavonuljon a családja ügyeiben való tevékeny részvételtől. Mielőtt Szeforiszba utazott volna, megbízta Jakabot a családfői feladatok ellátásával. Jézus hat hónap múltán tért vissza Názáretbe, de a családfői szerepet többé nem töltötte be.

Kr.u. 17-ben Simon elérte a megfelelő kort és Jézus magával vitte Jeruzsálembe a páska-ünnepre. Még ugyanebben az évben Jézus négy hónapot töltött Damaszkuszban egy kereskedő vendégeként, akivel Filadelfiában találkozott. A kereskedő egy komoly vallásfilozófiai iskolát akart alapítani, és azt szerette volna, ha Jézus végigjárja a világ hasonló oktatási intézményeit és utána ennek az iskolának a vezető tanára lesz. Hasonlóan megtisztelő ajánlatot kapott az alexandriai zsidók egy csoportjától, akik Jézust szerették volna megnyerni a központi zsinagógájuk előéneklőjének helyettesi tisztére. Jézus mindkét ajánlatott visszautasította.

Kr.u. 18-ban Jakab is, Mirjám is Jézus véleményét kérte a jövőbeli házasságkötésük kapcsán. Végül az a döntés született, hogy két év leteltével, ha József addigra készen áll a családfői feladatok ellátására és Márta vállalni tudja a legidősebb leánygyermekre háruló feladatokat, Jakab elveheti Esztát, Mirjám pedig hozzámehet Jákobhoz, a kőműveshez.

A következő évben Jézus Júdást vitte el Jeruzsálembe a páska-ünnepre. Itt tanúi voltak, amint egy római őr sértő megjegyzéseket tesz egy előtte elhaladó zsidó leányra, és Júdás olyannyira nem tudta visszafogni magát a felháborodástól, hogy az őrök letartóztatták és elzárták. Jézus ide is vele tartott. Két napot töltöttek a fogházban, majd bíró el kerültek, ahol Jézus szólt az öccse védelmében. A bíró, miután megismerte a letartóztatás körülményeit, figyelmeztetésben részesítette Júdást és elengedte.

Jakab éveken keresztül nehezen bírt Júdással, mert a fiú nem akart dolgozni és nem is lehetett számítani rá abban, hogy kivegye a részét a családi kiadások fedezéséből. Júdás annyira nem tudta visszafogni a rómaiakkal szembeni hazafias kitöréseit, hogy Jakab és József már azon gondolkodott, hogy kitagadják őt a családból. Jézus azonban türelmet javasolt, azt mondta nekik, hogy Júdás jobb belátásra fog térni, ha példát vehet a többiek bölcs viselkedéséről.

Kr.u. 20-ban Jakab és Eszta, valamint Mirjám és Jákob házasságot kötött. Jézus bizalmasan közölte Jakabbal, hogy a ház elhagyására készül. A fivérek aláírtak egy titkos szerződést, melyben Jakabé lett a javítóműhely feletti rendelkezés joga, cserébe viszont átvállalt Jézustól minden anyagi jellegű felelősséget a család eltartása tekintetében. Jézus azonban egészen a nyilvános működésének megkezdéséig továbbra is rendszeresen küldött pénzt nekik.

 

Jézus későbbi felnőttkori élete (129.)

Jézus huszonhat éves korában hagyta el a családi házat. Megfordult a Galileai-tó néhány városában, majd elszegődött a kapernaumi hajóépítőhöz, Zebedeushoz, aki az apja barátja volt. Jézus több mint egy évet dolgozott Kapernaumban, s ezalatt egy új hajótípust is tervezett, melynek akkora sikere lett, hogy a műhely évekre elegendő megrendelést kapott.

Jézus hetente öt estét a kapernaumi zsinagóga könyvtárában töltött. Egy estét a fiataloknak, egyet pedig az időseknek szentelt. Azért tudott olyan jól kijönni mindkét korosztállyal, mert mindig érdeklődést mutatott a dolgaik iránt. Csak ritkán adott tanácsot úgy, hogy nem kérték tőle. Kérdezz-felelek vitákat vezetett esténként a könyvtári órái előtt, s ezeken az összejöveteleken politikai, társadalomtani, tudományos és bölcseleti témák került elő.

Kr.u. 22 márciusában Jézus elindult Jeruzsálembe. Szalómétól, Zebedeus feleségétől ajánlólevelet kapott, melyet az asszony a rokonának, Annásnak, az egykori főpapnak írt. Így Annás közreműködésével Jézus ellátogathatott a jeruzsálemi iskolákba; sok időt töltött a templomi viták hallgatásával is.

Még e páska-ünnepi hét vége előtt Jézus összetalálkozott két indiai utazóval, Gonoddal és fiával, Ganiddal. Az utazók felfogadták Jézust tolmácsként s a fiú mellé nevelőként arra az időre, amíg a földközi-tengeri üzleti útjukat járták. E mediterránumi utazás során szerzett tapasztalatok tették lehetővé Jézus számára, hogy közelebbről is megismerhessen számos különböző bőrszínű, képzettségű, kultúrájú, társadalmi rangú és vallási felfogású embert.

 

Úton Rómába; A világ vallásai (130., 131.)

Jézus, Gonod és Ganid Kr.u. 22. április 26-án hagyta el Jeruzsálemet és kezdte meg a földközi-tengeri utazást, melynek során eljutottak Alexandriába, Krétára, Karthágóba, Nápolyba, Rómába, Korinthoszba, Athénba, Efezusba, Ciprusra, Szíriába, Damaszkuszba, Mezopotámiába, Babilonba és Urba is. Az út alatt Jézus a fél napját mindig Ganid tanításával és Gonod üzleti tárgyalásain való tolmácsolással töltötte, a nap másik felét pedig az emberek megismerésének szentelte. Ganid sokat tanult Jézustól az együtt töltött idő alatt.

Joppai ottlétük alatt Jézus megismerkedett Gadiahhal, a filiszteus tolmáccsal. Az egyik nap Jézus és Gadiah épp a tengerparton sétált, amikor Gadiah arra a kikötőhelyre mutatott, melyről úgy tartották, hogy Jónás itt kezdte meg balsorsú utazását. Gadiah megkérdezte Jézustól, hogy szerinte valóban lenyelte-e Jónást egy nagy hal.

Jézus látta, hogy Jónás története arra a balga szemléletre vezette Gadiahot, hogy kitérjen a kötelessége elől. Jézus azt felelte neki: „Barátom, mi mindannyian Jónások vagyunk, életünket Isten akarata szerint kell élnünk, és minden alkalommal, amikor az élet kötelmei elől megpróbálunk elszökni, távoli ábrándokhoz menekülni, akkor közvetlenül olyan hatásoknak tesszük ki magunkat, melyeket nem az igazság hatalmai és nem az igazságosság erői irányítanak. A kötelességtől való menekülés az igazság feláldozása. A fény és az élet szolgálatától való menekülés csakis az önzőségünk rettenetes bálnáival való gyötrelmes küzdelmekbe torkollhat, melyek lényegében a sötétségbe és a halálba vezetnek, hacsak az ilyen istentagadó Jónások, akár a legnagyobb kétségbeesés közepette, szívükben újból Isten és az ő jóságának keresésére nem indulnak. És amint e csüggedő lelkek őszintén keresik Istent – áhítják és szomjazzák az igazságosságot – akkor többé már semmi sem tarthatja őket fogságban.

Később Gadiah azt kérdezte, hogy ha az Isten jósága végtelen, akkor hogy engedheti a rossz létezését. Válaszul Jézus azt mondta: „Testvérem, az Isten szeretet; ezért jónak kell lennie, és az ő jósága oly hatalmas és valóságos, hogy a rossz kis és valótlan dolgait nem foglalhatja magába. Isten oly határozottan jó, hogy őbenne a tagadáson alapuló rossznak egyáltalán nincs helye. Mennyei Atyád, miután felruházott téged az igazság és a tévelygés közötti választás hatalmával, megteremtette a fény és az élet előrevivő útja választásához annak lehetséges tagadását is; de mindeme rossz tévelygések valójában nem léteznek addig, amíg egy értelmes teremtmény a rossz életút választása révén nem akarja a létüket.”

Cezáreában Jézus és barátai a tervezettnél tovább időztek, mert a hajójukat meg kellett javítani. Hiány volt képzett hajóácsokból, ezért Jézus felajánlotta a segítségét. Anaxandnak, a Jézussal együtt dolgozók egyikének figyelmét felkeltették Jézus szavai arról, hogy a mennyei Atyát érdekli a földi gyermekeinek jóléte. A fiatalember megkérdezte, hogy „Ha az Istenek törődnek velem, akkor miért nem távolítják el a műhelyből azt a kegyetlen és igazságtalan munkafelügyelőt?”

Jézus ezt válaszolta neki: „Mivel te tudod mi a jóság, és értékeled az igazságot, az Istenek talán éppen azért vezették a közeledbe ezt a tévelygő embert, hogy e jobb útra tereld. Talán te vagy a só, mely őt a többi ember számára kellemesebbé teszi; feltéve, hogy még nem veszítetted el ízedet. Ha ez így van, akkor ez az ember uralkodik rajtad annyiban, hogy a rossz viselkedése kedvezőtlenül befolyásol. Miért nem kerekedsz felül a rosszon a jóság ereje révén, és így te irányíthatnál mindent a kettőtök közötti kapcsolatban? Állítom, hogy a benned lévő jó le tudja győzni az őbenne lévő rosszat, csak valódi esélyt kell adnod ennek.”

Amikor a hajó javítása végre befejeződött, a társaság elhajózott az egyiptomi Alexandriába. Mialatt Gonod az üzleti ügyeit intézte, Jézus és Ganid ellátogatott az egyetemre és a legendás könyvtárba. Jézus és Ganid mindennap töltött valamennyi időt a könyvtárban, ahol a világ minden tájáról összegyűjtött, csaknem egymillió kéziratot őrizték. Jézus irányításával Ganid összeállítást készített a világ mindazon vallásainak tanításaiból, melyek elismertek valamiféle egyetemes istenséget: a cinizmusról, a judaizmusról, a buddhizmusról, a hinduizmusról, a zoroasztrizmusról, a szuduanizmusról, a sintóról, a taoizmusról és a konfucianizmusról. Ganid hatvannál is több fordítót alkalmazott e kivonatoláshoz.

Alexandriából az utazók kikapcsolódás céljából látogattak el Krétára. Egy nap, kint a hegyekben, Jézus találkozott egy csüggedt fiatalemberrel. Jézus útbaigazítást kért az ifjútól, és a fiatalember meg is mutatott és részletesen leírt minden gyalogutat. Jézus rövidesen a fiatalember szomorúságára terelte a beszélgetés menetét. „Kelj fel, barátom! Állj a sarkadra, mint egy férfi! Kis ellenségek kerítettek be és számos akadály tartóztat fel, ám e világ és a világegyetem nagy dolgai és igaz dolgai a te oldaladon állnak. A nap minden reggel felkel, hogy köszöntsön téged is, mint ahogy e föld leghatalmasabb és leggazdagabb emberét is.”

További beszélgetést követően Jézus így folytatta: „E napon, fiam, újjá fogsz születni, Isten kedve szerint hites, bátor és az embert odaadóan szolgáló férfivá alakulsz. És amint magadban így az élethez alakultál, hozzáidomultál a világegyetemhez is; újraszülettél – a szellemtől születtél – és attól fogva életedet győzelmesen teljesíted be. A gondok megerősítenek; a csalódásoktól erőre kapsz; a nehézségek kihívást jelentenek számodra; és az akadályok cselekvésre sarkallnak. Kelj fel, ifjú ember! Búcsúzz el a félelem miatti meghunyászkodástól és a gyávaságból való meneküléstől. Siess vissza a kötelességedhez és úgy éld az életet a húsvér testben, mint az Isten fia, mint olyan halandó, aki az ember nemes szolgálatának szentelte magát a földön és akinek rendeltetése az Isten fenséges és örök szolgálata az örökkévalóságban.”

Ez a fiatalember később a krétai keresztények vezetője lett.

Krétáról az utazók Karthágóba, Máltára, Szirakuzába, Messzinába, Nápolyba majd Rómába mentek tovább.

 

Időzés Rómában (132.)

Rómában Jézus hat hónapot töltött a város és lakosai megismerésével. Ez idő alatt a munkája teljes mértékben személyes segédkezés volt. Gyümölcsöző kapcsolatot teremtett Rómában a sztoikusok, a cinikusok és a misztériumkultuszok vezetőivel. E harminckét vallási vezetőből harminc később a kereszténység támogatója lett. Ezek a találkozások jelentős mértékben segítették a kereszténység gyors elterjedését az első századi Európában; a másik két segítő tényező Péter apostolként való kiválasztása, valamint az volt, hogy Jézus beszélt Istvánnal, akinek későbbi halála megnyerte Pált.

A római vallási vezetőkkel folytatott különféle beszélgetések során például a következő fontos dolgokat mondta:

„Az egyes korok tudósainak és a vallások követőinek fel kell ismerniük, hogy az emberiség szükségleteinek vádpadja mögött állnak. Le kell mondaniuk az ellenségeskedésről, miközben az emberiség fejlődésének elhivatott szolgálatával élénken igyekeznek igazolni továbbélésüket.”

„Ha erkölcstani szempontból lusta és közösségi értelemben közömbös vagy, akkor elfogadhatod magad számára a jónak azt a formáját, amit az adott társadalmi rendszabály testesít meg.”

„A szellemileg vak egyén esetében, tehát annál, aki az okszerűség mellett megmaradva elfogadja a tudomány megszabta igazságot, a társadalmi megszokást és a vallási tantételeket, fennáll annak a komoly veszélye, hogy feladja erkölcsi függetlenségét és elveszíti szellemi szabadságát.”

„A tényleges rossz nem szükségszerűen személyes tapasztalás. A lehetséges rossz az erkölcsi fejlődés világában a szellemi fejlődés alacsonyabb szintjein a döntések kiváltójaként éppolyan jól működik közre.”

„A kinyilatkoztatott igazság, a személyesen felfedezett igazság, ez az emberi lélek legnagyobb boldogsága; az anyagi elme és a benne lakozó szellem közös teremtménye ez.”

„Az ember élete folytatódik – tovább él – mert egyetemes feladata van, mégpedig Isten megtalálása.”

Jézus sok időt töltött a vallási vezetők jövőbeli feladatokra való felkészítésével. Emellett szeretett megismerkedni azzal, hogy az emberek miként viszonyulnak az élethez s megosztotta velük az Atya szeretetéről és irgalmáról szóló üzenetet. Rendszerint ő kezdeményezett beszélgetéseket az emberekkel azáltal, hogy kérdéseket tett fel nekik, de gyakran az lett a vége, hogy ő válaszolt az emberek kérdéseire. Azoknak tanította a legtöbb igazságot, akiknek a legkevesebbet mondott. Jézus nagyon szeretett megtenni dolgokat az emberekért.

Egy római szenátor, miután beszélt Jézussal, az életének hátralévő részét azzal töltötte, hogy megpróbáljon változtatni a politikán abban a tekintetben, hogy a népet támogató kormányzat eszméjétől térjenek át a nép által támogatott kormányzatéhoz. Jézus hosszan elbeszélgetett egy rabszolgatartóval, aki másnap több mint száz rabszolgáját szabadította fel. Jézus tanácsokat adott egy gazdag embernek, aki azt szerette volna tudni, hogy mihez kezdjen a pénzével. Jézus azt javasolta neki, hogy előbb vizsgálja meg a pénzek eredetét, s ennek ismeretében döntsön bölcsen a pénzek megtartásáról vagy az azoktól való megszabadulásról.

Egy nap Jézus és Ganid több órát töltött azzal, hogy visszavezessen egy elveszett gyermeket az anyjához. Ennek során mondta Jézus: „(...) a legtöbb emberi lény olyan, mint az elveszett gyermek. Sok időt töltenek a félelemtől sírásban és a szomorúságtól szenvedve, amikor valójában nagyon is közel vannak a biztonsághoz és az oltalomhoz (...)”

Jézus beszélt arról is, hogy mennyire nem lehetséges kinyilatkoztatnunk Istent azoknak, akik nem keresik őt. Elmondta, hogy az ember vagy az életélmények eredményeként vágyik az igazságra, vagy az olyanok életének megismerésén keresztül, akik ismerik az Atyát. Ha ismerjük az Istent, akkor az igazi földi dolgunk úgy élni, hogy engedjük az Atyát az életünkben megnyilatkozni.

 

Visszatérés Rómából (133.)

Jézus, Ganid és Gonod a nagy appiai úton utazott át Itálián. Az indiai kasztrendszerről folytatott beszélgetés során mondta Jézus: „Az Isten szemében a halandók csak két csoportra oszthatók: az ő akaratát megcselekedni akarók és az erre nem vágyók.”

Az utazók szemtanúi voltak, amint egy suhanc rátámad egy kisebb gyerekre. Jézus a fiú segítségére sietett, lefogta a támadót, így a fiú el tudott menekülni. Ganid viszont ütlegelni kezdte a suhancot. Jézus azonnal leállította Ganidot. Ganid nem értette, hogy Jézus miért nem engedte neki a suhanc megbüntetését. Jézus elmagyarázta, hogy „Az irgalmas segédkezés mindig az egyén dolga, de az igazságos büntetés a társadalmi, kormányzati vagy világegyetemi igazgatási csoportok feladatkörébe tartozik.” Jézus azt mondta, hogy az irgalom lehet bőséges, de az igazságnak pontosnak kell lennie. Még napokig beszélgettek erről a témáról.

Korinthoszban Jézust és Ganidot leszólította két prostituált. Ganid, úgy gondolván, hogy Jézus ezt nem veszi jó néven, gorombán elküldte őket. Jézus válaszán mind Ganid, mind a nők meghökkentek: „A szándékod helyes volt, de nem engedheted meg magadnak, hogy így beszélj az Isten gyermekeivel, még ha azok éppen az ő tévelygő gyermekei is. Kik vagyunk, hogy ítélkezzünk e nők felett?” Jézus később elvitte a két nőt a barátjának, Jusztusznak a házába, aki egy helyi kereskedő volt. Bemutatta a nőket a kereskedő feleségének, Mártának s részükre ételt és a sorsukkal kapcsolatos tanácsot kért. Márta meg is tett minden olyat e két idegenért, amiben Jézus bízott. Az idősebbik nő röviddel ez után meghalt, a fiatalabbik viszont Jusztusz üzletében dolgozott és később tagja lett az első keresztény egyháznak Korinthoszban.

Jézus sok érdekes beszélgetést folytatott az emberekkel Korinthoszban. A megmentő üzenetét mindig a beszélgetőtársa által befogadható módon adta elő – egy mitrászpapnak, egy epikureus tanítónak, egy építési vállalkozónak, egy kínai kereskedőnek, egy brit utazónak és egy elítélt bűnözőnek. Egy molnárnak elmagyarázta, hogy miként őrölje meg az igazságot az élő tapasztalás malmában, hogy hasznosíthatóvá tegye mások számára. Egy fogadó tulajdonosnőjének azt mondta Jézus, hogy úgy segédkezzen a vendéglátásban, mint aki jól tartja a Fenséges gyermekeit. Egy elszökött fiúnak azt mondta, hogy az emberek két dolog elől nem szökhetnek el – az Isten elől és saját maguk elől.

Két hónappal később áthajóztak Athénba, ahol Ganid és Gonod élvezettel hallgatta Jézus beszélgetését egy görög filozófussal. Jézus azokról a korlátokról beszélt, amelyek a logika és a matematika útjában állnak az élet dolgaira való alkalmazásuk során. Jézus azt mondta, hogy az emberi lények csoportja sokkal nagyobb erőt képvisel annál, mint ami a tagok számának egyszerű összegéből következne. Elmondta, hogy a világegyetemben egység van, és hogy a világegyetem barátságos az Isten minden gyermekével.

Később, Cipruson Ganid megkérdezte Jézustól, hogy miként van az, hogy az ember az öntudatnak egy magasabb formáját tapasztalja meg, mint az állatok. Jézus azt hangsúlyozta, hogy az öntudat valóság. Az öntudatra ébredés biztosítja a mennyei Atya szellemének adományozását, s ez az abszolút fókusz az emberi személyiség számára. Az emberek nem csak az örökletes és a környezeti adottságok tekintetében különböznek egymástól, hanem abban is, hogy milyen mértékben valósítottak meg egyesülést az Isten bennük lakozó szellemével. Eredményesen egyesített elme az, amely teljes mértékben a mennyei Atya akarata teljesítésének szenteli magát.

Az utazók eljutottak Szalamiszba, Antiókhiába és Ur ősi városába is. Urban Jézus elbúcsúzott indiai barátaitól és nem is látta őket viszont a húsvér testben. Ganid az élete későbbi szakaszában értesült egy bizonyos Ember Fiáról, aki kereszthalált halt Palesztinában, de sohasem tudta meg, hogy az illető valójában az ő kedves nevelője volt.

 

Az átmeneti évek (134.)

A Názáretben való néhány heti ottléte alatt Jézus meglátogatta a családját, majd elszegődött egy karavánhoz vezetőnek, mely a Káspi-tenger felé tartott. Az út során járt egy urmiai amfiteátrumban, melyet a vallások bölcseletének templomaként vettek igénybe. A templomban tanítók több mint harminc olyan vallást és vallási kultuszt képviseltek, mely elismert valamiféle legfelsőbb Istenséget.

A Káspi-tengertől hazafelé tartó útján Jézus megállt Urmiában és előadásokat tartott az Isten országáról és az emberek országairól. Jézus azt tanította, hogy a mennyország nem anyagi, és nem is értelmi, hanem szellemi kapcsolat Isten és ember között. A vallási béke – a testvériség – nem jöhet létre addig, amíg az összes vallás le nem mond minden egyházi hatalomról és el nem fogadja Istent az egyedüli szellemi főhatalomként.

Beszélt arról, hogy a politikai főhatalom miként ered az önrendelkezési jog átadásából, elsőként az egyén által a család számára, majd a család által a nemzetség számára, aztán a törzs számára, végül az állam számára. A hazafiság megnehezíti az egész emberiség kormányának kialakulását.

Jézus azt mondta, hogy a nemzetek szövetségei megakadályozhatják a kisebb konfliktusokat, de háborúk mindaddig lesznek, amíg a világkormányt az emberiség létre nem hozza. A háború nem egy betegség, hanem a nemzeti felségjog betegségének tünete. A háború problémáját nem lehet fegyverkezéssel vagy leszereléssel megoldani; az emberek, ha másként nem, akkor ököllel és kövekkel fognak harcolni mindaddig, amíg ragaszkodnak a nemzeti főhatalom jogának általuk alkalmazott téveszméihez.

Azt tanította, hogy a halandók nem tudnak egymással békében élni anélkül, hogy ne engedelmeskednének azoknak a törvényeknek, melyek minden egyes személynek ugyanolyan fokú szabadságot adnak, s közben egyenlő mértékű szabadságot biztosítanak a többi halandónak. A képviseleti emberiség-kormány politikai főhatalma tartós békét fog eredményezni a földön, és az emberek szellemi testvérisége mindörökre biztosítani fogja az összes ember közötti jó szándékot. Ez az egyetlen módja annak, hogy a béke a földön megvalósuljon és a jó szándék az emberek között érvényre jusson.

A következő évben Jézus családja Kapernaumba költözött. Jézus meglátogatta őket az új otthonukban, majd az év nagyobb részében utazgatott szerte Palesztinában és Szíriában. Hat hetet töltött a Hermon-hegyen, ahol az Atyához imádkozott és az életküldetéséből még hátralévő feladatoknak szentelte magát. Az elszigeteltség ezen időszakában Jézus teljesen megbizonyosodott arról, hogy az isteni természete felül fog kerekedni az emberi természetén.

Ennek a hegyen töltött időszaknak a vége felé Jézus azt kérte, hogy találkozhasson a Satania lázadóival. Sátán és Kaligasztia, vagyis Lucifer küldöttei számos kompromisszumos megoldást javasoltak és mindenféle ajánlatokat tettek neki. Jézus azzal felelt, hogy az ő irgalmát már durván elutasították; rábízta őket a Nappalok Elődeinek ítéletére. Ezzel a Lucifer-féle lázadás ügye nyugvópontra jutott.

Miután lejött a Hermon-hegyről, Jézus ismét meglátogatta a családját Kapernaumban, onnan pedig három hétre Jeruzsálembe utazott Zebedeus Jánossal. E pihenést követően visszatért a Zebedeus-műhelybe azzal, hogy „Kötelességem, hogy dolgozzak, amíg el nem jön az én időm.” És Jézus a következő év januárjáig Jakab öccsével együtt a hajóépítő-műhelyben dolgozott.

 

Keresztelő János (135.)

Keresztelő János egy Jeruzsálemtől nyugatra eső kis faluban nőtt fel. Tizennégy éves korában nazireus vallási fogadalmat tett. Húsz évesen elhagyta a szülőhelyét és birkatenyésztésbe fogott egy nazireus közösségben, melynek vezetője Abner volt. Az idő múlásával János arra a meggyőződésre jutott, hogy belőle lesz a közelgő mennyország hírnöke. Harminckét éves korában kezdte meg rövid, de fényes pályafutását prédikátorként.

János azon üzenetét, hogy „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyország!” a korabeli viszonyok között érthetjük meg a legjobban. Izráel csaknem egy évszázadon át folyamatosan a nem-zsidók uralma alatt állt. A zsidó nép nem találta okát, hogy az Isten miért bünteti így a választott népét. A zsidók többsége biztosra vette, hogy a mennyország rövidesen eljön, és hogy az Isten még az ő nemzedékük életében uralma alá hajtja a föld nemzeteit. A zsidók többsége úgy gondolta, hogy az Isten egy messiás elküldésével fogja véghezvinni a tervét.

János Kr.u. 25 márciusában indult el a nyilvános tanhirdető útjára. Új elemet vitt a régi vallási szokásba annyiban, hogy nála a bűnök megbocsátását a vízzel való keresztelés jelképezte; korábban kizárólag a nem-zsidó áttérteknek kellett megkeresztelkedniük. A tanhirdetés tizenöt hónapja alatt János több mint százezer hívőt keresztelt meg.

Jézus két öccse, Jakab és Júdás is azon volt, hogy megkeresztelkedik. Jézus véleményét is kikérték, és a három fivér együtt indult el a Jordán völgyébe. Jézus és testvérei megkeresztelésére Kr.u. 26. január 14-én, hétfőn délben került sor. Egy fényjelenség tűnt fel Jézus feje felett és egy hang így szólt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” A keresztelést követően Jézus elköszönt és negyven napra elvonult a hegyekbe.

Amikor Jézus február közepén visszatért, János már tudta, hogy az eljövendő mennyország felelőssége többé nem az ő vállain nyugszik. Hitszónoklatának jellege átalakult az egyszerű emberek iránti irgalom hirdetésévé, s közben újult erővel leplezte le a romlott politikai és vallási vezetőket. Heródes Antipász júniusban elfogatta Jánost.

János másfél évet töltött börtönben. Magányos és kissé megkeseredett volt. Az őt meglátogató tanítványai furcsállották, hogy Jézus nem próbálja megmenteni Jánost. János erre azt válaszolta nekik, hogy „Ez az ember semmit sem tehet, hacsak nem a mennyei Atyja rendelte neki azt. Jól emlékeztek, hogy azt mondtam, »Nem én vagyok a Messiás, de engem küldtek, hogy készítsem elő számára a terepet«. És én megtettem. A menyasszony a vőlegényé, de a vőlegény barátja csak ott áll mellette és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem. Én e földről való vagyok és elmondtam az üzenetemet. A názáreti Jézus a mennyből jött le a földre és mindannyiunk felett áll. Az Ember Fia Istentől szállott alá, és az Isten szavait fogja elmondani nektek.” János is elámult a saját szavain, mert megértette, hogy jóslatot mondott. Ettől kezdve sohasem kételkedett Jézus isteni mivoltában.

Jézus szerette Jánost. Tudta, hogy János életszolgálata befejeződött, s hogy nagy dolgok várnak rá, miután elhagyja ezt a világot. Jézus nem akart beleavatkozni a nagy prédikátor élete záróeseményeinek sorába.

János azért maradt börtönben, mert Heródes félt szabadon engedni és félt kivégeztetni is. Azonban Heródes törvénytelen felesége, Heródiás gyűlölte Jánost. Egyik este, Heródes születésnapi ünnepségén Heródiás leánya tánccal szórakoztatta Heródest. Heródest olyannyira elbűvölte a leány, hogy azt mondta neki, bármit kérhet tőle. A lány kikérte anyja tanácsát, s ennek eredményeként János fejét kérte tálcán. János földi élete azon az éjszakán véget ért.

 

A keresztelés és a negyven nap (136.)

A megkeresztelkedését követően Jézus negyven napra elvonult magában. Most már teljes mértékben tudatában volt a világegyetemhez fűződő viszonyának, és emlékezett Immanuel intelmeire is az alászállási küldetés kapcsán. Az elvonulása alatt Gábriel megjelent Jézus előtt és megvitatták a helyi világegyetem ügyeinek állását. Gábrielt elkísérte az edentiai Csillagvilági Atya, aki arról tájékoztatta Jézust, hogy immár szabadon dönthet a megtestesülési alászállásának befejezéséről.

Miután a mennyei látogatók távoztak, Jézus végiggondolta a földön még hátralévő idejének teendőit. Jézus úgy határozott, hogy nem kezd tanítani mindaddig, amíg János munkája véget nem ér. Áttekintette Immanuel intelmeit és elgondolkodott a számára rendelkezésre álló szolgálat lehetséges formáin. Jézus felismerte, hogy a nyilvános működése során előállhatnak olyan helyzetek, amikor ellentétbe kerülhet egymással a bolygóért érzett aggodalma és az Atya kívánsága az eszményi halandói élet megmutatására. Úgy döntött, hogy ha majd választania kell, alárendeli akaratát az Atya akaratának.

Jézus már három napja volt egymagában a hegyen, amikor egy kép jelent meg előtte a szeráfok és más mennyei lények összegyűlt seregéről, akiket az ő szolgálatára küldtek. Tizenkét szeráflégió, csaknem hatmillió angyal várta a parancsait. Jézus úgy döntött, hogy nem veszi igénybe őket, hacsak nem egyértelműen az lesz az Atya akarata.

Jézus tudatos döntést hozott arról, hogy nem lépi át a természeti törvényeket sem személyes szükségletei, sem az ő túl korai halálának megelőzése érdekében. Nem akart emberfeletti hatalomhoz nyúlni annak érdekében sem, hogy híveket szerezzen a megmentő üzenetének. Jézus úgy döntött, nem fogja megengedni a követőinek, hogy úgy tekintsenek rá, mint a Messiásra, és mindvégig teljes mértékben alárendeli magát az Atya akaratának minden dologban.

Jézus nem akart csodákat tenni azért, hogy az emberekkel elfogadtassa az üzenetét. Tudta, hogy a zsidó nép egy olyan messiást vár, aki képes csodát tenni, de Jézus nem volt hajlandó ilyen csekélységekre pazarolni az isteni hatalmát. A csodatételek talán megelégedésére szolgáltak volna a zsidóknak, azonban az ilyesmi nem minősült volna a mennyei Atyáról tett kinyilatkoztatásnak. Jézus a mennyország megalapításához olyan természetes, szokványos és bonyolult módszereket választott, mint amilyeneket minden embernek is alkalmaznia kell az ország kiterjesztésének munkájában.

 

Időzés Galileában (137.)

Kr.u. 26 februárjában Jézus Andrást választotta első apostolául. András javaslatára Simon Péter lett a második apostol. Jézus e szavakkal üdvözölte Simont: „Arra intelek, hogy vigyázz jobban arra, hogy mit mondasz. A nevedet pedig Péterre változtatom.”

Időközben Zebedeus fiai, Jakab és János visszatértek a keresésből, mert nem lelték a Mestert a pellai hegyekben. Amikor hírét vették, hogy Jézus az ő távollétükben választotta ki az első társait, elkedvetlenedtek. Jézus így dorgálta őket: „Meg kell tanulnotok az új ország titkát a szívetekben és nem a hegyekben keresni.” Jézus arra kérte őket, hogy ne aggodalmaskodjanak, és készüljenek, mert a többi emberrel együtt Galileába mennek.

Másnap reggel a kis úti társaság fel is kerekedett. A Galileába vezető útjukon találkoztak a betszaidai Fülöppel és barátjával, Nátániellel. Péter szóba elegyedett Fülöppel és sürgette, hogy ajánlja fel szolgálatait Jézusnak. Fülöp épp úton volt Keresztelő Jánoshoz, és nemigen tudta, hogy mitévő legyen. Végül úgy döntött, hogy Jézusra bízza a dolgot. „Tanító, menjek-e Jánoshoz vagy csatlakozzak a társaimhoz, akik téged követnek?” És Jézus azt felelte, „Kövess engem!” Fülöp ez után bemutatta Nátánielt Jézusnak, és Nátániel ugyancsak tagja lett az apostoli társaságnak.

A csoport aznap késő este kelt át a Jordánon és ért be Názáretbe. Másnap az apostolok elmentek Kánába egy esküvő előkészületeire, míg Jézus meglátogatta a családját, valamint Zebedeust Kapernaumban.

Az anyja és a barátai úgy vélték, hogy Jézus rövidesen bejelenti, hogy ő a Messiás. Jézus azon figyelmeztetése ellenére, hogy ne beszéljenek őróla senkinek, az emberek szép nyugodtan elhíresztelték, hogy történni fog valami. Emiatt aztán Noémi és Johab esküvőjére a meghívottak számánál több mint négyszer többen érkeztek Kánába.

Jézus érzékelte, hogy az esküvői nép számít tőle valamire, és különösen az aggasztotta, hogy a családja és az apostolok is nyilvánvalóan valamiféle jelet vártak. Koradélután Mária és Jakab kertelés nélkül rákérdezett Jézusnál, hogy miképpen tervezi megmutatni a hatalmát a násznépnek. Jézus csalódottan és kissé ingerülten azt felelte, „Ha szerettek engem, akkor várakozzatok velem, amíg megvárom az Atyám akaratát, aki a mennyben van”. Összegyűjtötte az apostolait és azt mondta nekik: „Ne higgyétek, hogy azért jöttem ide, hogy csodát tegyek a kíváncsiak kielégítése érdekében.”

Később, az est folyamán a vőlegény anyja négyszemközt tudatta Máriával, hogy a menyegzőre hozatott bor kifogyóban van. Mária Jézus segítségét kérte, de ő azt mondta neki: „Mi dolgom nekem ezzel?” Mária közölte vele, hogy ő már előre megígérte a segítségét. Amikor Mária meghallotta Jézus válaszát, miszerint nem lett volna szabad ilyen ígéretet tennie, sírva fakadt.

Jézus vigasztalni igyekezett Máriát e szavakkal: „Ne szomorkodj. Nagy örömmel tenném meg, amit kérsz tőlem, ha az részét képezné az Atyám akaratának –”. Jézus ekkor elhallgatott, mert hirtelen észrevette, hogy valami történt. Abban a pillanatban, amikor Jézusban feltámadt a vágy, hogy teljesítse anyja kérését, az akaratát nyomban teljesítették is az őt kísérő, láthatatlan mennyei személyek. A vizeskorsókban immár bor volt.

A víz borrá változásán Jézus mindenki másnál jobban meglepődött. A földi létpályája hátralévő szakaszában igyekezett megelőzni az efféle események bekövetkezését, azonban még számos hasonló csodás dolog ment végbe a földi élete során.

Jézus és az apostolok másnap korán reggel elindultak Kapernaumba. Útközben Jézus megpróbálta kifejteni a földi küldetésének természetét. Azt kérte az apostoloktól, hogy senkinek ne beszéljenek a víz borrá változtatásáról. Ahogy a küldetésének lényegét igyekezett elmagyarázni, kezdett ráébredni, hogy a zsidó messiás fogalom olyannyira meggyökeresedett az emberekben, hogy aligha lesz képes ettől eltéríteni őket. Úgy döntött, hogy az Atyára hagyja ezt a gondot.

Jézus és a hat apostol négy hónapig maradt Kapernaumban, ahol nappal dolgoztak és esténként három órát töltöttek a jövőbeli munkájukra való felkészüléssel. Ez a várakozási idő az apostolok türelmének próbája is volt; egyáltalán semmi csodás dolog nem történt. Jézus minden este tanította őket, s az apostolok egyre jobban megismerték egymást.

Júniusban Jézus beszélt a kapernaumi zsinagógában. Azt mondta az összegyűlteknek, hogy amint a földi munkáját elvégezte, az Igazság Szelleme el fog jönni minden néphez, zsidóhoz és nem-zsidóhoz egyaránt. Jézus kifejtette, hogy az ő országa nem e világi, és hogy a követőinek gyermeki hittel kell rendelkezniük a belépéshez. Kijelentette, hogy „[B]ármibe kerül is a világ dolgaiban mérve, mindegy milyen árat fizettek a mennyországba való belépésért, sokszor több örömet és szellemi fejlődést nyertek e világban, és az örökkévaló élet eljövendő korszakaiban.”

Mindenki, aki csak hallotta őt, megdöbbent a szavain. A hallgatóságának harmada hitt neki, még ha nem is értették meg teljesen, egyharmaduk elutasította az országról szóló tisztán szellemi felfogást, míg a fennmaradt egyharmad azt hitte, hogy Jézus nincs magánál.

 

Az Ország hírnökeinek felkészítése (138.)

Kr.u. 26 júniusában Jézus két hétre kiküldte az apostolokat. Mindegyiküket felhatalmazta, hogy egy-egy embert az apostoli csoportba meghívjanak, és arra kérte őket, hogy az emberekkel személyesen találkozásokon beszéljenek az országról. Az apostolok ekkor kezdték megismerni az emberek szellemi igényeit, és megtapasztalták a személyes kapcsolatok értékét. Ezalatt Jézus meglátogatta a családját Názáretben.

Visszatérvén mindegyikük hozott is egy-egy apostoljelöltet. András Lévi Mátét, Fülöp Didimusz Tamást, Zebedeus Jakab Alfeus Jakabot, Zebedeus János Alfeus Júdást, Péter Zélóta Simont választotta, Nátániel pedig Karióti Júdást hívta meg. Jézus személyesen kérte fel az apostolokat a munkájukhoz való csatlakozásra.

Úgy intézték, hogy az apostolok Kapernaumban, a Zebedeus-háznak lakhassanak, s egy hetet felkészüléssel töltsenek. Nappal a hat új apostol az első hat apostoltól tanult, esténként pedig mindannyian együtt hallgatták Jézus tanítását. Az ezt követő öt hónapban az apostolok párosával tevékenykedtek, egyszer személyes segédkezést végeztek, egyszer halásztak. Jézus megosztotta idejét a hat pár apostol között. Kr.u. 27 januárjában Jézus hivatalosan is felszentelte őket, mint az ország jó híreinek terjesztőit és mint az ország követeit.

A feltűnésmentes segédkezés és gyarapodás időszaka volt ez. Az apostolok nehezen fogták fel Jézus több tanítását, mert minduntalan a régi vallási keretekben akarták elhelyezni az ő tanításait. Elképesztette őket, hogy Jézus szellemi szempontból a nőket egyenlőknek tekintette a férfiakkal. Karióti Júdás elégedetlen volt, mert Jézus nem volt hajlandó cselekedni a bebörtönzött Keresztelő János érdekében. Az első hat apostol panaszt emelt, amikor meghallották, hogy a hat új apostol velük egyenlő helyet kap. Mindannyian azt kérdezgették Jézustól, hogy miképpen fogja megalapítani az országot és ők milyen helyet kaphatnak benne.

Jézus arra tanította az apostolokat, hogy úgy mutassák meg az Atya szeretetéről szóló kinyilatkoztatást, hogy közben nem tévednek a róla való prédikálás útjára. Arra kérte őket, hogy keressék a bűnösöket és vigasztalják meg az aggódókat. Jézus arról igyekezett meggyőzni az apostolokat, hogy az ő országa szellemi természetű, nem pedig hatalmi uralom vagy dicsőséges országlás.

Jézus azt tanította az apostoloknak, hogy a bűn megbocsátását hiten keresztül, vezeklés és áldozás nélkül hirdessék. Jézus azt várta tőlük, hogy személyes tapasztalásuk és bizonyosságuk legyen az Isten bennük lakozó szellemének szeretetében és kegyében. Az apostolok megtapasztalhatták, hogy Jézus mély tisztelettel viseltetik minden emberi lény iránt, akivel csak találkozik; semmi sem volt olyan fontos számára, mint az egyes ember, aki éppen a társaságában volt. Nem teljesen értették Jézust, de teljes mértékben hittek benne.

Az egyszerű emberek ámultak Jézus és apostolai tanításain. A rabbiktól azt hallották, hogy a tudatlanok nem lehetnek istenfélők vagy igazak, ám Jézus apostolai cáfolták ezt.

 

A tizenkét apostol (139.)

András, az elsőként választott apostol lett a csoport vezetője. Harminchárom éves volt, amikor Jézus elhívta őt, a legidősebb apostolt. András jó intéző volt, hatékonyan végezte a személyes segédkezést is, de sohasem volt hatásos tanhirdető. Jól kijött a testvérével, Simon Péterrel, viszont teljesen más vérmérsékletű volt, mint az öccse. Az összes apostol közül András tudta a legjobban megítélni az embereket. Rendelkezett azzal a képességgel, hogy fel tudta fedezni a bennük rejlő képességeket. Kiegyensúlyozott, állhatatos és logikus gondolkodású ember volt. András kereszthalált halt, miután ezreket vezetett el az országba Örményországban, Kis-Ázsiában és Macedóniában.

Péter már házas volt és volt három gyermeke, amikor csatlakozott a csoporthoz. Ösztönember volt, derűlátó, aki gyakran került bajba a meggondolatlan szavai miatt. Kiváló természetes képessége volt a beszédhez – gördülékenyen, ékesszólón és megindítóan tudott beszélni. Péter többet kérdezett Jézustól, mint az összes többi apostol együttvéve. Úgy jellemzik, mint aki „a bátorságnak és a gyávaságnak az egyik leginkább megmagyarázhatatlan keverékét alkotta, mely valaha is élt a földön”. Péter hű barát volt, de félt a nevetségessé válástól. Jézus halála után többet tett az ország felépítése érdekében, mint bármelyik másik apostol; ezrek számára lett a megmentő világosság. Péter felesége a női testület tagja lett és őt is a vadállatok elé vetették az arénában azon a napon, amikor Pétert Rómában keresztre feszítették.

Zebedeus Jakabnak felesége és négy gyereke volt, amikor Jézus kiválasztotta. Ő, János és Péter lettek Jézus személyes kísérői. Jakab kivételesen jó szónok volt, és minden apostol közül ő tudta a legjobban megérteni Jézus tanításait. Jakab kiegyensúlyozott gondolkodó volt. Szerény volt, nem dramatizálta a dolgokat, nem játszotta meg magát. Az apostolok közül ő halt meg elsőként, mégpedig Heródes Agrippa kezétől. Amikor eljött a vég, a kegyes viselkedése arra indította elárulóját, Heródes besúgóját, hogy csatlakozzon Jézus tanítványaihoz.

Zebedeus János, a tizenkettek legfiatalabbika huszonnégy éves korában csatlakozott. János megbízható és hűséges volt. Az evangéliuma is mutatja, hogy életét mennyire uralta a szeretetfelfogás. János öntelt volt, de rendszerint leplezte e jellemvonását. Kissé szűklátókörű volt, és türelmetlen azokkal, akiket magánál alacsonyabb rendűnek tekintett. Bátorságával a többi apostol nem vetekedhetett – Jézussal tartott még az elfogatásának éjszakáján is. Az apostolok közül ő hitte el elsőként a feltámadás tényét, és ő ismerte fel elsőként Jézust a morontia alakjában. János feleségül vette fivérének, Jakabnak az özvegyét. Többször is bebörtönözték, és a Patmosz szigetén töltött száműzetése alatt írta meg a Jelenések könyvét. János Efezusban halt természetes halált 101 éves korában.

Fülöp már házas volt, amikor az apostolokhoz csatlakozott. Módszeres volt, állhatatos és alapos; őt tették meg a csoport intézőjének. Fülöp jellemének gyengéjét a képzelőerő hiánya jelentette. Hatékony közreműködése abban állt, hogy szokása volt megmutatni az embereknek, hogy mire is gondolt; mindig azt mondta, „gyere, megmutatom” s nem azt, hogy „menj és nézd meg”. Fülöp felesége a női testület félelmet nem ismerő tagja volt; ott állt Fülöp keresztjének tövénél, bátorítva őt, és amikor Fülöp ereje elfogyott, ő folytatta az evangélium hirdetését, mígnem a feldühödött zsidók halálra kövezték.

Nátániel huszonöt éves és nőtlen volt, amikor beállt az apostolok közé. Nátániel könnyedén mozgott mind a humor, mind a bölcselet területén. Ő volt az apostolok között a legjobb történetmesélő. Hajlamos volt előítéletet táplálni, de azért mindenkivel jól ki tudott jönni, Karióti Júdást kivéve. Az apostoli társaságban az volt a feladata, hogy gondoskodjon a tizenkettek családjáról és a családok jóléte valóban jó kezekben volt nála. Nátániel Indiában halt meg.

Máté vámszedőként dolgozott, házas volt és négy gyermeket nevelt. Jó üzletember volt és jól ki tudott jönni sokféle emberrel. Mátét bízták meg az apostoli vagyon gyarapításával. Teljes mértékben az ország ügyének szentelte magát. Sokat feljegyzett Jézus beszédeiből, és később ezek a jegyzetek képezték annak a beszámolónak az alapját, mely a Máté szerint való evangéliumként vált ismertté. A többi apostol megütközött rajta a publikánus foglalkozása miatt, de az ő apostoli működése számos olyan csüggedt léleknek jelentett vigaszt, akik addig úgy tekintettek magukra, mint akik méltatlanok a vallás által nyújtott vigaszra. Jézus halála után Máté északra utazott, hirdette az evangéliumot és keresztelt, míg végül Thrákiában kivégezték.

Tamásnak felesége és négy gyermeke volt, amikor huszonkilenc éves korában bekerült az apostoli társaságba. Tamás logikus gondolkodású, kissé kétkedő és bátor állhatatossággal rendelkező ember volt. Az apostolok közül egyedül ő rendelkezett valódi elemző elmével. Borúlátó volt, némiképp gáncsoskodó és hajlamos volt a gyanakvásra, ugyanakkor őszinte is volt és rendíthetetlenül hűséges. Tamás azt a feladatot kapta, hogy szervezze meg és vezesse az úti programot, és ennek ügyesen eleget is tett. Elővigyázatos volt, de amint az ő maradiságát a csoport felülbírálta, már bátran kiállt a közösen meghozott döntés mellett. Jézus halála után elment Ciprusra, Krétára és Észak-Afrikába, végül elfogták és Máltán kivégezték.

Alfeus Jakab és Júdás huszonhat éves ikertestvérek voltak, és halászatból éltek, amikor elhívták őket. Testi, mentális és szellemi szempontból csaknem teljesen egyformák voltak. Jakab és Júdás keveset fogott fel az apostolok tanácskozásaiból, de nagyon örültek, hogy egy ilyen csoport tagjai lehetnek. Ők voltak a tanhirdető vándorutak fő felügyelői, és segítették Fülöp és Nátániel munkáját is. A korabeli egyszerű embereknek komoly bátorítást jelentett, hogy ezt a két embert ebben a tiszteletreméltó testületben láthatják. Jakab és Júdás nemigen tudta felfogni Jézus tanításait, de képesek voltak megtapasztalni az ő szellemi természetét. Az ikrek jó természettel rendelkeztek, egyenesek voltak és a többi apostol igen szerette őket. Jézus halála után visszatértek a családjukhoz és a halászhálóikhoz.

A huszonnyolc éves Zélóta Simon tüzes lázító volt, aki sokat beszélt meggondolatlanul. Legnagyobb jellemerőssége a hűsége volt, a gyengesége pedig az anyagias beállítottsága. Simon kiváló vitázó volt. Komoly kihívást jelentett neki az, hogy zsidó hazafiból egy szellemi beállítottságú nemzetköziség-hívővé váljon. A jeruzsálemi üldöztetés miatti szétszóródást követően Simon lelkileg összetört, de később összeszedte magát és elindult hirdetni az evangéliumot Alexandriában, a Nílus-völgyben és eljutott Afrika szívébe is.

Karióti Júdás nőtlen volt és éppen munkát keresett, amikor lehetősége adódott csatlakozni az apostolokhoz. Ő volt a legtanultabb a tizenkettek közül, és egyedül ő volt júdeai. Júdást megtették pénztárosnak, és ő hűségesen és eredményesen eleget is tett a kötelezettségeinek. Jó üzletember volt, tapintatos és türelmes. Júdás magában gyakran bírálta Jézust és a többi apostolt. Sohasem tudta legyőzni a galileaiakkal kapcsolatos előítéletét. Júdás túlértékelte önnön jelentőségét; rossz vesztes volt.

Jézus számára Júdás „hitbéli kalandot” jelentett. A Júdást társaként való elfogadással Jézus megmutatta minden világ halandóinak, hogy amikor felmerül a kétség valamely teremtménynek az Isten iránti odaadása őszinteségét illetően, akkor a világegyetemi gyakorlat az, hogy a jobbik eshetőséget feltételezik az illetőről. Jézus végig igyekezett erősíteni Júdás gyenge szellemi alapállását, elterelni őt a helytelen útra lépéstől. Júdás egyre többet rágódott vélt semmiségeken és a személyes csalódásain, és végül gyanakvás és gyűlölködés áldozata lett. Jézus elárulása után, a sajnálat pillanatának elmúltával öngyilkosságot követett el.

 

A tizenkettek felavatása (140.)

Az apostoli csoport immár teljes volt, így Jézus a Kapernaumtól északra lévő hegyekben összehívta az apostolokat, hogy hivatalosan is bemutassa őket Isten előtt mint az országának követeit. Az úgynevezett „hegyi beszéd” nem más, mint a Jézus által a tizenkét apostolnak azon a napon elmondott felavatási megbízás töredékes gyűjteménye. Jézus arra tanította az apostolait, hogy az örök továbbélésük összes lényeges dolgát azáltal biztosíthatják, ha először megalapítják az Isten országát. Jézus azt mondta nekik, hogy aki nagy akar lenni az országban, annak szolgálnia kell a testvéreit, és hogy az embereknek nem az apostolok szavai, hanem az általuk élt élet alapján kell megismerniük őket. Arra kérte őket, hogy ne úgy tekintsenek magukra, mint emberekre az emberek között, hanem úgy, mint egy mennyei ország megvilágosodott polgáraira, akik egy sötét világ tudatlan teremtményei között élnek.

A rákövetkező hetet az apostolok a közelgő nyilvános segédkezésre való felkészüléssel töltötték, nappal tanítottak, esténként pedig szűk körben összegyűlve tanácskoztak. Jézus folyamatosan ismételte előttük a küszöbön álló küldetés két vezérmotívumát: kinyilatkoztatni Istent az embereknek, és rávezetni az embereket annak felismerésére, hogy ők az Isten gyermekei.

A hét vége felé Jézus külön is tanította Pétert, Jakabot és Jánost. Azt tanította, hogy a mennyei Atya gondoskodásában bízni nem ugyanaz, mint a passzív végzethit. Idézte a régi héber mondást: „Aki nem dolgozik, ne is egyék.” Arra szólította fel őket, hogy hagyjanak fel az aggódással és a nyugtalankodással, de azért legyenek elővigyázatosak és előrelátók. Azt mondta, hogy az egyén ne álljon ellent a rossznak, a polgári kormányzatnak azonban néha erőt kell alkalmaznia a társadalmi rend érdekében. Világossá tette, hogy a tanításai csakis az egyénre vonatkoznak, nem az államra vagy a társadalomra.

Jézus arra tanította a követőit, hogy adjanak lakomát a szegényeknek, de figyelmeztette őket, hogy a válogatás nélküli kedvesség sok társadalmi rosszért okolható. Magasztalta a családi életet, mint a legfelsőbb rendű emberi kötelességet, de azt tanácsolta, hogy a család dolgai ne ütközzenek a vallási kötelezettségekkel. Jézus nem összpontosított a társadalmi, politikai és gazdasági problémák megoldására. Inkább azon dolgozott, hogy tökéletesebbé tegye az emberek szellemi életét annak érdekében, hogy ezáltal ők maguk váljanak képessé a saját emberi problémáik szakszerűbb megoldására. Jézus azt tanította, hogy az erkölcsiség nem az emberi természetből fakad, hanem az ember és Isten közötti kapcsolatból. Arra kérte a követőit, hogy atyai szeretetet mutassanak inkább, mintsem testvéri szeretetet.

 

A nyilvános működés elkezdése (141.)

Kr.u. 27 januárjában Jézus és az apostolok elindultak Betszaidából és megkezdték a nyilvános segédkezést. Sokan jöttek búcsúzkodni és sikert kívánni nekik az új munkában. Az apostolok már indulni készültek, de nem találták Jézust, ezért András elindult, hogy megkeresse. Meg is találta a parton, ahol egymagában ült és sírt. András megkérdezte „Melyikünk bántott meg téged?” és Jézus így felelt: „Az tett bánatossá, hogy József atyám családjából senkinek sem jutott eszébe, hogy eljöjjön és jó utat kívánjon nekünk.”

Több mint száz hívő akart a csoporttal tartani, Jézus azonban tudta, hogy Heródes hamarosan fel fog figyelni rájuk, ezért arra kérte őket, ne kísérjék az apostoli csoportot. Jézus és társai Pellába mentek, ahol két hetet töltöttek, nappal hirdették az evangéliumot, este pedig tanácskoztak.

Az apostolok Amathuszban töltötték a következő három hetet. András úgy rendelkezett, hogy a hét egyes napjain két-két apostol tartson pihenőt, míg a többiek dolgoznak. Az apostolok naponta két alkalommal tanítottak, és Jézus szombat délutánonként mondott beszédet. A tanhirdetés oroszlánrésze Péternek, Jakabnak és Jánosnak jutott. Fülöp, Nátániel, Tamás és Simon személyes munkát végzett, valamint kisebb csoportoknak tartottak előadásokat. András, Máté és Júdás az ügyek vitelével volt elfoglalva, de végeztek vallási természetű munkát is. Az első év során az apostolok sokat munkálkodtak Keresztelő János követőivel közösen.

Február végén a csoport a Jordán völgyébe utazott. Négy hétig dolgoztak Betániában és Jerikóban. Az apostolok szem előtt tartották Jézus ama kérését, hogy segédkezzenek a betegeknek, és azt vették észre, az evangéliumi üzenetük nem csak vigaszt hozott a szenvedőknek, hanem gyógyulást is. Néhány napra ellátogattak Betániába Lázárhoz, majd Jézus és az apostolok elindultak Jeruzsálembe a páska-ünnepre.

E hónapok során Jézus arra tanította az apostolokat, hogy ismerjék fel a különbséget a test betegségei, az elme betegségei és a rossz szellemektől való megszállás között. Ő ismerte a különbséget a szellemi megszállottság és az elmezavar között, azonban az apostolokkal nem tudta teljesen megértetni a dolgot. Jézus megígérte, hogy amint felment az Atyjához, attól fogva a rossz szellemek soha többé nem lesznek képesek az emberek zaklatására.

Jézus soha nem fáradt bele az apostolok tanításába; ha valamelyik magyarázatát nem értették meg, akkor más módon próbálkozott újra. Többször is figyelmeztette az apostolokat annak veszélyeire, ha a hívek vezetését vagy irányítását hitvallások és hagyományok megteremtésével kívánnák gyakorolni. Jézus arról igyekezett meggyőzni a tanítványait, hogy olyan életet éljenek, amelyben megmutatkozik az ország s ennek láttán az emberekben is tudatosulhat.

Jézus megpróbálta elmagyarázni az apostoloknak, hogy az ő küldetése nem abból áll, hogy példát mutasson a világunkon élőknek, hanem inkább abban, hogy mértéket mutasson az emberi életről minden népnek minden világon szerte a világegyetemben. Az üdvözülés egyedüli eszközeként a hitet tanította. Jézus szellemi örömöt és az Istennel való bensőséges közösséget ajánlott ezen a világon, és szellemi fejlődéssel töltött örök életet a következőben. Azt tanította, hogy „Az Isten a ti Atyátok, és a vallás – az általam terjesztett örömhír – nem több és nem kevesebb, mint azon igazság hites felismerése, hogy ti az ő fiai vagytok.” Jézus nem tanította a követőinek azt, hogy egymáshoz hasonlóan gondolkodjanak; azért jött, hogy szellemi szabadságot hirdessen és képessé tegye az egyént arra, hogy az Isten előtt eredeti módon és szabadon élje az életét. Nem kívánta azt, hogy a közösségi összhangot a szellemi eredetiség feladása árán teremtsék meg.

 

A páska-ünnep Jeruzsálemben (142.)

Kr.u. 27 áprilisában Jézus és az apostolok nap közben a jeruzsálemi templomban tanítottak. Személyesen adták tovább az embereknek az evangéliumi üzenetet, s ezek az emberek vitték el az evangéliumot a római birodalom és a keleti világ más területeire.

Egy zsidó kereskedő, Jákob arra kérte Jézust, hogy magyarázza el a különbséget a Mózes által leírt haragvó Isten és Jézus szerető Istene között. Jézus azt mondta neki: „Amikor a gyermekeid még nagyon fiatalok és éretlenek, és amikor megfenyíted őket, talán úgy gondolják, hogy az apjuk mérges és sértett haraggal teli. Éretlenségük nem tud túllépni a büntetésen, hogysem felfognák az atya előrelátó és kiigazító szeretetét. De amikor ugyanezek a gyermekek felnőtt férfiakká és nőkké lesznek, vajon nem butaság-e ragaszkodniuk e korábbi és rosszul értelmezett nézetekhez az apjukat illetően? (...) És az emberiségnek, az évszázadok múlásával vajon nem kell-e jobban megértenie a mennyei Atya igaz természetét és szeretetteljes jellemét?”

Jézust meghívták egy jómódú görög zsidó, egy bizonyos Fláviusz otthonába. Fláviusznak nagy műkincsgyűjteménye volt, és kissé tartott attól, hogy emiatt Jézustól szemrehányást kap. Ezzel szemben Jézus komoly érdeklődést mutatott a művészet iránt. Jézus észrevette, hogy Fláviusz kissé zavarban van emiatt, ezért így szólt hozzá: „Miért várnál dorgálást? Mózes gyermekei félreértették őt, és most hamis isteneket készítenek annak ellenére, hogy ő tiltotta a képeket és a mennybeli és földi dolgok ábrázolását. Kijelentem, hogy a közelgő országban nem fogják többé azt tanítani, hogy »Ne imádd ezt és ne imádd azt«; többé nem törődnek majd az ettől való tartózkodás és az attól való óvakodás parancsolatjaival, hanem mindenki egyetlen legfőbb kötelességgel fog törődni. És az ember e kötelessége két nagy kiváltságban fejeződik ki: a végtelen Teremtő, a paradicsomi Atya őszinte imádata, és az embernek a társai iránt teljesített szeretetteljes szolgálata. Ha úgy szereted a szomszédodat, mint ahogy magadat szereted, akkor valóban tudod, hogy te az Isten fia vagy.”

Egy damaszkuszi férfi azt kérdezte Jézustól, hogy honnan tudhatják biztosan, hogy az Isten küldte; Jézus azt felelte, hogy az üzenetét és a tanítványait a gyümölcseikről kell megítélni. Nikodémusz, a Szanhedrin tagja titkos találkozót kért a Mestertől, s ennek során Jézus azt mondta, hogy az Isten gyermekei újjászületnek, „megszületnek a szellemtől”. Nikodémusz azt kérdezte, „Hogy születhet valaki újjá, amikor már öreg?” Jézus, a szellemi országba való belépésről beszélve azt mondta, hogy „Ami a húsvér testből születik, az húsvér test, és ami a szellemtől születik, az szellem.”

Jézus azt mondta az apostoloknak, hogy az „ország eszme” nem a legjobb mód az embernek az Istenhez fűződő viszonya ábrázolására. Azért alkalmazott ilyen jelképeket, mert a zsidó nép egy új ország megjelenését várta. Jézus elmondta nekik, hogy egy másik kor emberei jobban megértik majd az országról szóló örömhírt, amikor az az igaz családi kapcsolatban nyer kifejeződést, melynek alapjai:

1. A létezés ténye

2. Biztonság és öröm

3. Nevelés és képzés

4. Fegyelmezés és korlátozás

5. Társaság és hűség

6. Szeretet és irgalom

7. Gondoskodás a jövőről

Április végére olyannyira felerősödött a Jézussal szembeni ellenállás Jeruzsálemben, hogy Jézus úgy döntött, délre, Betlehembe és Hebronba mennek dolgozni. Itt nyilvános tanhirdetést nem végeztek. Az ottlétük során Jézus ellátogatott Abner nazireus közösségéhez is. Június első hetére olyannyira lecsendesedett az ellenállás Jeruzsálemben, hogy az apostolok visszatértek. Jézus és az apostolok egész június folyamán sátrakban laktak a Getszemáni ligetben, és ez idő alatt egyáltalán nem végeztek nyilvános tanítást. A hétvégéket Lázárnál töltötték Betániában.

Amikor a jeruzsálemi zsidó vezetők észrevették, hogy Jézus nem végez nyilvános tanítást, úgy döntöttek, békén hagyják. Június végén azonban Simon, a Szanhedrin befolyásos tagja nyilvánosan is a magáénak mondta Jézus tanításait. Ez nyomban felszította a Jézus elleni hangulatot. Jézus és az apostolok elhagyták Jeruzsálemet és Szamariába vonultak át.

 

Utazás Szamarián át (143.)

Jézus és az apostolok a július hónapot Bétel, Arimathea és Thamna mellett töltötték. Augusztus első felében hirdették az evangéliumot Arkhelaisz és Faszélisz görög városokban. Itt részesültek először olyan élményben, hogy csaknem kizárólag rómaiak, görögök és szíriaiak alkotta csoportok előtt szónokolhattak, és az apostolok Jézus tanításai iránti új ellenérzésekkel találkoztak. Ezek a nem-zsidók azt mondták az apostoloknak, hogy Jézus tanításai csak a gyengéknek és a rabszolgáknak valók.

Jézus azt mondta erre: „Talán ti, választott apostolaim, gyengékre hasonlítotok? Talán János gyengének látszott? Talán úgy látjátok, hogy én a félelem rabja vagyok? A paradicsomi felemelkedés az egész idő legfelsőbb rendű kalandja, az örökkévalóság kitartást kívánó elérése. Az ország szolgálata a földön megköveteli tőletek és a munkatársaitoktól, hogy összeszedjétek minden férfias bátorságotokat. Ti vagytok az ezen országról szóló örömhírben őszintén hívők hosszú sorában az első önkéntesek, akik az e tanítások iránti hősies odaadásukkal ámulatba ejtik majd az egész emberiséget.”

Az apostolok augusztus közepén indultak el a szamariabeli Sikárba. A Szamariába tett látogatás egyfajta hűségpróba volt az apostolok számára, mert a zsidók és a szamariabeliek igen rossz viszonyban voltak egymással több mint hatszáz éve. Az út alatt az apostolok megtanulták legyőzni a szamariabeliekkel szembeni előítéletüket.

A Sikár melletti Jákob kútjánál Jézus találkozott egy Nalda nevű asszonnyal. Jézus azt mondta Naldának: „Megkaptad az élő vizet, és új öröm fog fakadni a lelkedben, és a Fenséges leányává leszel.” Azon az estén Nalda sok embert küldött Sikárból, hogy meghallgassák Jézus tanítását az önuralomról, mint a szellemi fejlődés mértékéről.

Az apostolok sohasem tudtak túllépni azon megdöbbenésükön, hogy Jézus milyen készségesen beszélget a nőkkel. Jézus pedig nagyon nehezen tudta meggyőzni az apostolokat arról, hogy még az úgynevezett erkölcstelen nőknek is van lelkük és az Isten leányává válhatnak.

Jézus és az apostolok Szamaria szívében táboroztak egészen augusztus végéig.

 

Gilboában és a Tízvárosban (144.)

Jézus és az apostolok a szeptembert és az októbert visszavonultan töltötték a Gilboa-hegy oldalában. Keresztelő János még mindig börtönben volt, és Heródes gyanította, hogy János és Jézus között valamilyen kapcsolat van. Jézus ezt az időt feltűnésmentes munkával töltötte, folytatta az apostolok felkészítését, hagyta, hogy a vele szembeni ellenállás mérséklődjön, s várta János sorsának beteljesülését.

A szeptemberi beszélgetéseik az ima és az istenimádat körül jártak. Az apostolok tisztában voltak azzal, hogy Jézus nem szívleli sem a kötött formájú, sem a nyilvános imákat, de a hívek gyakran kérték, hogy tanítsák meg őket imádkozni. Jézus megosztotta velük azt az imát, melyet a testvéreinek tanított Názáretben:

Mi Atyánk, ki a mennyben vagy,

Legyen a neved szent.

Jöjjön el a te országod; a te akaratod legyen meg

A földön éppúgy, miként a mennyben.

A holnapi kenyerünket add meg nékünk ma;

Üdítsd fel lelkünket az élet vizével.

És bocsásd meg nékünk minden adósságunkat,

Mert mi is megbocsátottunk minden adósunknak.

Ments meg minket a kísértésben, szabadíts meg a rossztól,

És fokozatosan tégy minket oly tökéletessé, mint amilyen te magad vagy.

Jézus azt tanította, hogy az ima személyes, önkéntelen és állhatatos legyen – „a lélek lélegzete”. Az apostolok megtanultak egymagukban imádkozni. Az ima a mindennapoktól való elszakadás egyik módszere, mely gyakran elvezet az istenimádathoz. A hatékony ima legyen önzetlen, hívő, őszinte, értelmes és bizodalmas. Bármely kérelem őszinte ismétlése, ha az ilyen fohász valóban őszinte és hiten alapuló megnyilatkozás, mindig magával hozza a lélek szellemi befogadóképességének növekedését, függetlenül attól, hogy mennyire nem ajánlatos az imára való közvetlen válaszadás.

Október első napjai környékén Fülöp összetalálkozott János apostolaival egy falusi piacon. A két csoport megállapodott, hogy három héten át tartó tanácskozásra gyűlnek össze a gilboai táborban. Az első hét alatt Jézus velük maradt és meghallgatta a huszonnégy ember által összegyűjtött kérdéseket, de nem volt hajlandó tanácsokat adni a dolgok elrendezésében.

A tanácskozáson a huszonnégy hívő néhány kérdésben talált közös megoldást. Úgy döntöttek, hogy a híveknek megtanítják a Jézus általa javasolt imát. Egyetértésre jutottak abban, hogy amíg János él, háromhavonta közös tanácskozást tartanak, és kizárólag János apostolai végzik a hívek keresztelését. Ha és amint János meghal, János apostolai Jézust fogják követni, és ettől kezdve mindkét csoport az isteni Szellem jelképeként fogja alkalmazni a keresztelést.

Az apostolok november elején bontottak tábort Gilboában, s feltűnés nélkül végezték a munkájukat a Tízváros görög településein, főleg Szkítavárosban, Geraszában, Abilában és Gadarában. Keresztelő János kivégzésére januárban került sor. Amikor Jézus megkapta János halálhírét, összehívta a huszonnégyeket és azt mondta: „Eljött az idő, hogy nyíltan és erővel hirdessük az országot. Holnap Galileába megyünk.”

 

Négy eseménydús nap Kapernaumban (145.)

Jézus és az apostolok a kapernaumi Zebedeus-házba az első galileai nyilvános körútjukra való felkészülés során tértek be. Azon a héten beszélt Jézus a zsinagógában a vallásról mint személyes tapasztalásról. Azt mondta, hogy az Istenhez az Isten gyermekeként kell közeledniük, nem Izráel gyermekeként. A kapernaumi emberek megdöbbentek azon, hogy Jézus úgy tanított, mint aki fennhatósággal rendelkezik s nem úgy, mint egy írástudó.

E különleges beszéd végén egy férfi rángógörcsrohamot kapott. Jézus akkor fogta kézen az illetőt, amikor annak állapota éppen javulni kezdett. Ennek olyan (megalapozatlan) híre kelt, hogy Jézus démont űzött ki a férfiból s ezzel meggyógyította. Még aznap délután Jézus meglátogatta Péter anyósát, aki hidegrázásos, lázas beteg volt. Az asszony láza történetesen akkor csillapodott, amikor Jézus éppen ott tartózkodott. Az apostolok ezt a véletlen egybeesést egy újabb csodának tekintették s e hírt így adták tovább a város lakosainak.

Vacsoraidőre már egész Kapernaum nagy izgalomban volt. Szenvedő emberek sokasága indult el Zebedeus betszaidai háza felé. Péter felesége hangokat hallott az előkertből s ott meg is látta az összegyűlt tömeget. Egy hang a tömegből ezt mondta: „Mester, rendelkezz, állítsd helyre az egészségünket, gyógyítsd meg a betegségeinket és mentsd meg a lelkünket!” Péter arra kérte Jézust, hogy méltányolja a segítségkérésüket, és Jézus azt felelte, hogy ha a mennyei Atya akarata ez, akkor szeretné egészségesként látni a szenvedőket. Egyetlen pillanat alatt hatszáznyolcvanhárom ember gyógyult meg.

E gyógyulás szemtanúi közül Jézus volt a legmeglepettebb. Az apostolok lelkesültsége a tetőfokán volt; számukra valószínűleg ez volt a legnagyobb nap a Jézus társaságában töltött napjaik között. A Mestert nagyon felkavarták a történtek, és nem volt hajlandó fogadni az elismeréseket. Az este meggyógyítottak többségénél nem volt tartós szellemi hatása az irányukban mutatott irgalom-megnyilvánulásnak. Csodák nem szerepeltek Jézus tervében. Ezek véletlen események voltak s azért következtek be, mert egy csaknem korlátlan teremtői erővel bíró isteni lény lakozott a húsvér testben.

Jézust olyannyira aggasztotta a dolog, hogy nem tudott aludni. Nem akarta teljesen mellőzni a fizikai gyógyítást, de tudta, hogy ennél fontosabb a tanítás és a vallási felkészítés. Reggel a Mester korán felkelt és kiment a hegyekbe, hogy bölcsességért és helyes ítélőképességért imádkozzon.

Péter, Jakab és János elindult megkeresni Jézust. Amikor megtalálták, arra kérték, mondja el nekik, hogy mi bántja. A Mester több mint négy órán át magyarázta nekik, hogy az Isten országa nem épülhet csodatételre és fizikai gyógyításra, de az apostolok nem fogták fel a mondanivalóját.

Időközben szenvedő emberek és kíváncsiskodók gyülekeztek Zebedeus házánál, és Jézust akarták látni. András felkerekedett, hogy megkeresse Jézust és megkérje, hogy jöjjön el az összegyűltekhez, de Jézus nem volt hajlandó visszamenni a házhoz. Az embereket hazaküldték, az apostolok pedig készülődni kezdtek az útra.

Az apostolok szomorúan hagyták maguk mögött a Kapernaumban támadt nagy érdeklődést. Péter szerint legalább ezer hívő állt készen a megkeresztelésre, de Tamás ezt hozta fel: „A Mester már beszélt. Nem számít, ha nem értjük teljesen a mennyország rejtélyeit, egy dologban azért biztosak vagyunk: olyan tanítót követünk, aki nem magának keres dicsőséget.”

 

Az első tanhirdető vándorút Galileában (146.)

A galileai első nyilvános tanhirdető vándorút nagyjából két hónapon át tartott. E vándorút egyik legkiemelkedőbb eseményére Jotapatában került sor, ahol Jézus az imáról és az istenimádatról beszélt az apostoloknak. Jézus ezt tanította:

Az ima nem változtatja meg az Isten viszonyulását az emberhez, viszont megváltoztatja az embernek az Istennel szembeni beállítottságát.

Az emberekért való imádkozás nem helyettesíti a szenvedők szükségleteit kielégítő segédkezést.

A köszönőimák megfelelők a csoportok számára, de a személyes imákat nem mások előtt kell elmondani.

A hívő embereknek imádkozniuk kell a mennyország kiterjesztéséért és a szellemi fejlődésért, de a materiális tárgyú imák kerülendők.

Az ima segíti az egyént abban, hogy az isteni szellem jelenlétével kapcsolatos befogadóképessége növekedjen.

Egy nap, Jirón városában, egy férfi ment oda Jézushoz és arra kérte, hogy gyógyítsa ki őt a leprájából. A leprásoknak tilos volt nyilvános istentiszteleten részt venniük, ezért ez az ember úgy hitte, hogy nem kerülhet közel Istenhez, hacsak nem tisztul meg. Jézus meggyógyította. Jézus kérte a férfit, hogy ne szóljon a dologról senkinek, de a férfi nyomban híresztelni kezdte a gyógyulását. Ennek eredményeként betegek sokasága gyűlt össze Jézusnál, aki emiatt kénytelen volt elhagyni a várost.

Kánában egy Titusz nevű férfi kereste meg Jézust és arra kérte, hogy gyógyítsa meg a fiát. Jézus azt mondta neki: „Az Isten hatalma köreitekben van, de hacsak nem láttok jeleket és csodákat, nem vagytok hajlandó hinni.” De Titusz addig erősködött, mígnem Jézus biztosította őt arról, hogy a fia élni fog. A férfi hazatért és valóban jobb állapotban találta a fiát. Titusz és családja tévesen azt hitte, hogy a Mester egyik csodatételének voltak tanúi.

Jézus Kánából Nainba ment tovább. Az úton találkozott egy temetési menettel, mely egy özvegyasszony fiát kísérte utolsó útjára. Jézus megvizsgálta a fiút és így szólt: „A fiad nem halott; alszik.” Amikor a fiú felült és beszélni kezdett, a falusiak úgy gondolták, hogy egy újabb csoda történt. Bárhogy is igyekezett Jézus elmagyarázni nekik, hogy a fiú soha nem is volt halott, az emberek nem hallgattak rá. El is terjedt a híre Galileában és Júdeában, hogy Jézus a holtából támasztotta fel ezt a fiút.

 

Rövid látogatás Jeruzsálemben (147.)

Jézus és az apostolok Kr.u. 28 áprilisában Jeruzsálembe utaztak a páska-ünnepre. Tábort vertek a Getszemániban, és Betánia és a Getszemáni között ingáztak, hogy elkerüljék az őket követő tömeget. Az apostolok némiképp nyugtalanok voltak.

János elvitte Jézust egy közeli hőforráshoz, amelynek vizétől a különféle nyavalyától szenvedők reméltek gyógyulást. János abban reménykedett, hogy a sok szenvedő ember látványa szánalmat kelt Jézusban, aki aztán majd csodát tesz, s ezzel megnyerhetik Jeruzsálemet az evangéliumnak. Jézus ez alkalommal is megpróbálta elmagyarázni Jánosnak, hogy a csodatételek nem helyettesítik az evangélium tanítását.

Még aznap este Nátániel arra kérte Jézust, hogy tanítsa meg nekik az aranyszabály általános alkalmazási módját. Nátániel a buja ember példáját hozta fel a kérdésében: „Hogyan taníthatjuk, hogy ennek a rossz szándékú embernek úgy kell bánnia másokkal, ahogy azt szeretné, hogy vele bánjanak?” Jézusnak csalódást okoztak az apostolok, mert nem voltak képesek szellemi nézőpontból értelmezni a tanításait. Elmagyarázta nekik az aranyszabály alkalmazásának különböző szintjeit, a legalsótól a legfelsőig, azaz a húsvért test szintjétől kezdve az érzések szintjén, az elme szintjén, a testvéri szeretet szintjén és az erkölcsi szinten át egészen a szellemi szintig. Szellemi értelemben az aranyszabály azt jelenti, hogy úgy kell bánnunk másokkal, ahogy szerintünk az Isten bánna velük.

Egy Simon nevű gazdag farizeus meghívta Jézust az otthonába lakomára. A farizeusoknak szokásuk volt, hogy ilyen vigalmakkor nyitva hagyták a ház ajtóit, hogy a koldusok is bejöhessenek alamizsnáért. A lakoma alatt egy egykori bordélyház tulajdonosnője, aki nem sokkal korábban lépett be az hívek országába, bejött a házba és Jézus mögött helyezkedett el, amíg Jézus az ételt fogyasztotta. Hozott magával egy illatszeres flaskát, melynek tartalmával bekente Jézus lábát, s amint ezzel végzett, csókolgatni kezdte Jézus lábát és a hála annyira megindította, hogy könnyezett is. Simon azt gondolta magában, hogy ha Jézus igazi próféta volna, akkor tudná, hogy ez a nő milyen súlyos bűnöket hordoz.

Jézus tudta, hogy mi jár Simon fejében és ezt mondta neki: „Egy bizonyos gazdag pénzkölcsönzőnek volt két adósa. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel aztán egyikük sem tudott fizetni, mindkettejüknek elengedte a tartozását. Simon, szerinted melyikük szerette jobban őt?” Az ezt követő beszélgetés során Jézus kifejtette, hogy miként juthatnak el az Isten iránti szeretetben igen messzire azok, akiknek bűnei meg vannak bocsátva. Isten elérhető mindazok számára, akik őszintén keresik Őt, s ez igaz a legigénytelenebb bűnös esetében is.

A jeruzsálemi zsidó vezetők meg akartak szabadulni Jézustól. Megpróbálták rávenni Heródest, hogy fogassa el, de ő nem volt hajlandó rá. A papok ekkor hat kémet küldtek Jézus után, hogy a társaságába vegyülve szerezzenek bizonyítékot az istenkáromlására, olyan bűnre, melynek vádjával maga a Szanhedrin ítélhetne felette.

A kémek rövidesen tanúi lehettek a zsidó törvény megszegésének. Az apostolok közül néhányan kalászt szakítottak az út menti búzamezőről és a kimorzsolt, érett gabonaszemeket megették. A kémek azt rótták fel Jézusnak, hogy a gabona leszedése tiltott munkának minősül a szombat napján. Jézus kijelentette, hogy a szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. „És ha ti azért vagytok itt, hogy figyeljétek a szavaimat, akkor én nyíltan is kijelentem, hogy az Ember Fia ura a szombatnak is.” A kémek megdöbbentek a szavain.

Jézus és az apostolok hajón mentek át Betszaidába, hogy megpróbálják elkerülni az őket követő sokaságot. De másnap a kémek beérték őket. Az egyik este Betszaidában az egyik kém megkérdezte Jézustól, hogy miért nem követeli meg az apostolaitól, hogy úgy böjtöljenek és imádkozzanak, ahogy azt a farizeusok és Keresztelő János tanította. Jézus azt válaszolta neki, hogy az Isten gyermekei számára az imádkozás természetes dolog, a böjtölés azonban nem. „Ezért a tanítványaim bölcsességet mutatnak annyiban, hogy nem emelnek be túl sok mindent a régi rendből az országról szóló örömhír új tanításába (...) az Isten fiai szabadságot élveznek a félelemtől és örömet az isteni szellemben.” Jézus azt tanította, hogy az ember számára a hit az, ami biztos kapcsolatot teremt az Istennel, nem pedig a test sanyargatása vagy a böjtölés. Helyes, ha megtartjuk a régi igazságokat és elvetjük az új hamisságokat, ugyanakkor bátran el kell fogadni az új igazságot.

 

A vándor hitszónokok tanítása Betszaidában (148.)

Kr.u. 28. májusától októberéig Jézus és az apostolok tábort működtettek Betszaidában a későbbi vándor hitszónokok felkészítése céljából. A tábor általános felügyeletét Zebedeus Dávid látta el, az iskola működtetéséért pedig Péter felelt. Délelőtt az apostolok tanították a vándor hitszónokok csoportjait, délután a tanulók és az apostolok közösen tanították a táborba látogatókat. A tábor fennállásának öt hónapja alatt több ezer látogatót fogadtak.

A betszaidai ottlétük során Jézus az idejének jelentős részét a hegyekben, „az Atya ügyében” járva töltötte. Az apostolok mindegyike a Mestertől hallott igazságoknak a saját, személyes felfogását tanította, s ezeket a különböző nézeteket Jézus hetente összehangolta, rendezte.

Egy este Jézus meghatározta a rossz, a bűn és a gonoszság fogalmát. A rossz az isteni törvény nem szándékos megszegése, és az emberi tökéletlenség mértéke. A bűn az Atya akaratának szándékos megszegése – annak mértéke, hogy valaki mennyire nem hajlandó elfogadni a vezetést. A gonoszság az isteni törvény következetes megszegése.

Nátániel megkérdezte, hogy miért engedi az Isten a sok szenvedést. Jézus elmagyarázta, hogy az Isten nem küld szenvedést az emberekre, de a világunkban uralkodó felfordulást azok bűnei okozták, akik hűtlenné lettek Istenhez. Elmondta, hogy az emberek sok szükségtelen szenvedést vállalnak azzal, hogy nem hajlandók figyelembe venni az isteni akaratot. Az emberek az idő véletlen eseményei és az éretlenség miatt szenvednek. Az Isten sohasem küld szenvedést önkényes büntetésül a helytelen cselekedetekért, és az anyagi javak sem az Isten kegyét jelzik.

Amikor egy nap Jézus éppen a zsinagógában beszélt, a farizeusok vezetője rávett egy deformált kezű embert, hogy kérdezze meg Jézustól, hogy megengedett dolog-e gyógyulásban részesülnie a szombat napján. Jézus visszakérdezett, hogy vajon ő kimentené-e a gödörbe esett bárányt szombaton? Az ember igennel felelt, a hallgatóság pedig helyeselt. Erre Jézus végignézett a jelenlévőkön és azt mondta: „Tudom, hogy mi célból küldtétek elébem ezt az embert. Okot akartok találni az ellenem való támadáshoz, ha rá tudnátok venni, hogy könyörületet mutassak a szombat napján.” „Mennyivel többet ér egy ember, mint egy bárány! Kijelentem, hogy megengedett dolog jót tenni az emberekkel a szombati napon.” A férfi keze meggyógyult.

A dühös farizeusok sietve elmentek Tibériásba és jelentették a dolgot Heródesnek, de ő nem mutatott érdeklődést. Az értelmetlen szombati vallási megkötések elleni lázadás volt az első olyan csodatétel, melyet Jézus az ellenségei támadására válaszul vitt véghez.

Időközben Jeruzsálemben a Szanhedrin egyik befolyásos tagja megkeresztelkedett Abnertől egy forrásnál. Az újonnan megtért férfitől származó anyagi hozzájárulás kapóra jött ahhoz, hogy elindíthassák a száz újonnan kiképzett vándor hitszónokot. Az elhíresült áttérés megdöbbentette Jézus ellenségeit Jeruzsálemben, és nyomban hírnököket küldtek Betszaidába, hogy a hat kémet visszahívják.

A betszaidai ottlétük utolsó napjainak egyikén egy lebénult ember jött el gyógyulásért. A Mester ekkor éppen a Zebedeus házban tanított. A házat annyira ellepték az emberek, hogy a férfi barátai nem tudták bejuttatni a beteget a szobába. Ezért aztán felmásztak a tetőre, felvitték magukkal a beteget is, kivettek néhány cserepet a helyükről, majd leeresztették a férfit a szobába, épp a Mester elé. A lebénult ember e szavakkal kért gyógyulást: „Én nem olyan vagyok, mint azok, akik meggyógyultak és nyomban megfeledkeztek a tanításodról. Én azért szeretnék meggyógyulni, hogy szolgálhassak a mennyországban.” Jézus, látva a férfi hitét, így felelt: „Fiam, ne félj; a bűneid meg vannak bocsátva. A hited meg fog menteni téged.”

A farizeusok istenkáromlásnak tekintették Jézus szavait, és maguk között méltatlankodni kezdtek. Jézus erre azt mondta: „De hogy ti, akik tanúi vagytok mindennek, végül megtudjátok, hogy az Ember Fiának felhatalmazása és hatalma van a földön, hogy megbocsássa a bűnöket, azt mondom e szenvedő embernek: állj fel, szedd az ágyadat és menj haza.” A szemtanúk elképedésére a béna felkelt, majd kisétált a szobából.

Nagyjából ekkor történt, hogy a Szanhedrin hírnökei megérkeztek és felszólították a hat kémet, hogy térjenek vissza Jeruzsálembe. A vezetőjük és két társa vissza is tért, viszont három kém hitet tett Jézusban, megkeresztelkedtek és beléptek az országba.

 

A második tanhirdető vándorút (149.)

A galileai második nyilvános tanhirdető vándorút Kr.u. 28. október elején kezdődött. Mindegyik apostol körülbelül tucatnyi, frissen kiképzett vándor hitszónokot vitt magával. Jakab és János pedig Jézussal tartott, együtt figyelték az új hívek munkálkodását. Ekkoriban állította fel Zebedeus Dávid azt a hírvivői szolgálatot, mely híven szolgálta Jézust és tanítványait egészen Jézus földi élete végéig.

Jézus gyógyítói hírneve elterjedt Szíriában és Palesztinában. A gyógyulási jelenségek megmagyarázhatatlan sorozata folytatódott is Jézus földi életének hátralévő részében. Számos ember gyógyulására került sor minden látható ok nélkül, jóllehet Jézus szándékosan nem tervezte a meggyógyításukat. Három tényezőnek volt meghatározó szerepe ezekben az esetekben: a szellemi hasznok érdekében gyógyulást kereső személy erős, élő hite; Jézus nagyfokú szánakozása, aki személyében csaknem korlátlan teremtői gyógyító erőkkel rendelkezett; és az, hogy Jézus az Atya akaratának megszemélyesült kifejeződése volt ezen a bolygón.

E vándorúton Jézus azt tanította a haragról, hogy a haragvó emberben a szellemi természet képtelen ellenőrzést gyakorolni az értelmi és fizikai természet felett. Beszélt a kiegyensúlyozott jellem kívánatos voltáról. A boldogság tárgyában Jézus azt mondta, hogy némely ember a természeténél fogva boldogabb másoknál, de nagyon sok függ attól, hogy mennyire vagyunk hajlandók elfogadni a Szellem vezetését. Azt tanácsolta a követőinek, hogy ne keressenek hamis békét és pillanatnyi örömöt, hanem törekedjenek a hit és az isteni fiúi elismertség bizonyságára, mely magasztos örömet hoz a szellemben.

Az egyik este Fülöp arra kérte Jézust, magyarázza meg, hogy miért van az, hogy a szentírások szerint félni kell az Urat, míg ő azt tanítja, hogy az emberek félelem nélkül szeressék az Istent. Jézus válasza: „Én azért jöttem el a világba, hogy a félelem helyébe szeretetet, a szomorúság helyébe örömöt, a rettegés helyébe bizodalmat tegyek, valamint szeretetteljes szolgálatot és elismerő imádatot a szolgai iga és az értelmetlen szertartások helyébe. Ám a sötétségben kucorgók esetében még mindig igaz, hogy »az Úr félelme a bölcsesség kezdete«. De a fény teljesebb eljövetele az Isten fiait már arra készteti, hogy a Végtelent azért imádják, aki, és ne azért féljenek tőle, amit tesz.”

A második tanhirdető vándorút december 30-án ért véget. A vándor hitszónokok közösen megbeszélték a tapasztalataikat Betszaidában, majd két hét pihenőt tartottak.

 

A harmadik tanhirdető vándorút (150.)

A harmadik vándorúton a tanhirdetők kis csoportokban járták be Közép- és Dél-Galileát.

Jézus tíz nőt választott tanítóul erre a vándorútra: Zsuzsannát, a názáreti kántor leányát; Johannát, Heródes intézőjének a feleségét; a tibériási és szeforiszi Erzsébetet; Mártát, András és Péter nővérét; Rákhelt, Júdás sógornőjét; Naszantát, Elman leányát; Milkát, Tamás unokatestvérét; Rúth-ot, Lévi Máté leányát; Keltát, egy római centurió leányát; és Agamant, egy damaszkuszi özvegyet. Később Rebeka, az arimateai József leánya, valamint a magadáni Mária is csatlakozott a csoporthoz. A női testület Zsuzsannát választotta vezetőül és Johannát tették meg pénztárosnak.

E női csoport létrehozása megdöbbentette a tizenkét apostolt. Hallották ugyan Jézustól, hogy minden ember, férfi és nő, egyformán az Isten fia és leánya, mégis elképedtek, amikor hivatalosan is vallási tanítónak jelölte ezeket a nőket. Jézus ellenségei ki is használták ezt, viszont a nők mindenütt helyeselték, hogy nők is szerepet kapnak a vallási munkában.

Magadánban a nők igazolták a kiválasztásuk bölcs voltát, amikor szabadon beléphettek a „rossz hírű” helyekre és hirdették a tant az ott tartózkodó prostituáltaknak. Az egyik ilyen alkalommal történt, hogy Márta és Rákhel megtérítette a magadáni Máriát, akiből később a női testület legeredményesebb tanhirdetője lett.

Jézus és az apostolok elmentek Názáretbe is. Názáret megváltozott azóta, hogy Jézus gyermekként utoljára látta, és Jézus gyermekkori barátai közül sokan már elköltöztek vagy meghaltak. A názáretiek egyre jobban átvették a szomszédos Szeforisz lazább erkölcsi normáit, és némelyek zokon is vették, hogy Jézus náluk nem tett csodát.

A szombat napján Jézus az „Isten fiairól és leányairól” beszélt a zsinagógában. A jelenlévők közül sokan örömüket lelték a felemelő beszédben, de a tanítványai észrevettek a gyülekezetben egy rendzavaró csoportot, melyet Jézus ellenségei béreltek fel a bajkeverésre. Zélóta Simon dühbe gurult és a tömeg hangulata felforrósodott. Az emberek megragadták Jézust és egy közelben álló domb pereméhez vitték, hogy lelökjék. A sziklapárkányon Jézus hirtelenül szembekerült velük, nyugodtan kitárta a karját és a tömeg szabad elvonulást engedett neki. Jézusnak semmi baja nem esett, de a történtek kijózanítólag hatottak a követőire. Az apostolok ekkor kezdték megérteni, hogy mit értett Jézus az alatt, hogy a jó hírek hirdetését nem mindig fogja béke kísérni.

 

Időzés és tanítás a parton (151.)

Jézus és a tanhirdetők Betszaidában, a Galileai-tónál gyűltek össze és végezték a segédkezést minden feltűnés nélkül, s közben készültek, hogy majd elindulnak Jeruzsálembe, a páska-ünnepre. Jézus ekkortájt kezdte alkalmazni a példabeszédeket. Jézus azért használta a példázatokat, hogy az igazságot megismerni vágyók megérthessék a mondanivalóját, míg az ellenségei hallhassák, de ne érthessék a szavait. A példázatok egyszerre szólnak az értelem és a szellem különböző szintjeihez – a példázatok ösztönzőleg hatnak a képzelőerőre, bíráló-elemző gondolkodásra sarkallnak és segítik a rokonszenvet anélkül, hogy fokoznák a szembenállást. A példabeszédek az anyagi valóságot veszik igénybe a szellemi tanulságok megmutatásához.

Jézus egyik első példabeszéde ezt volt:

„Kiment a magvető vetni, és amint vetett, némely szem a megkeményedett útszélre esett és az égi madarak fölcsipegették. Más mag köves talajba hullott, ahol nem volt elég föld, és gyorsan kikelt, mert nem volt mélyen a földben, amikor azonban forrón tűzött a nap, elszáradt, mert nem volt gyökere, mely révén nedvességhez juthatott volna. Ismét más szúrós bogáncsok közé esett, és amikor a bogáncsok felnőttek, elfojtották, s nem hozott magot. A többi jó földbe hullott és kinőtt, termést hozott, némelyik harmincszorost, mások hatvanszorost, némelyik meg százszorost.”

Az apostolok megpróbálták megfejteni a jézusi példázat jelentését. Péter arra a következtetésre jutott, hogy a példázat nem más, mint allegória (képi utalás), és igyekezett minden egyes részletéhez valamilyen jelentést társítani. Nátániel is próbált megmagyarázni minden egyes részletet, de ő más értelmezésre jutott. Tamás emlékezett, hogy Jézus arra intette őket, hogy ne keressenek szellemi alkalmazhatóságot minden részlethez, s ezért ő úgy értelmezte a magvetőről szóló példázatot, hogy nem számít, ki milyen hűen tanítja az evangéliumot, a siker mértéke olyan körülményektől függ, melyekre nem lehet ráhatása.

Jézus megdicsérte Tamást. Újra felidézte annak veszélyét, ha valaki képi utalásokat akar kiolvasni a példázatokból. Jézus azt mondta nekik, hogy az efféle elmélkedés ugyan a javukra válhat, ha megtartják azt maguknak, de nem szabad az ilyen tanítást a nyilvános tevékenységük részévé tenni. Jézus azt is tanácsolta a követőinek, hogy az igazságról szóló közlendőiket a hallgatóságuk elméjéhez és szívéhez szabják.

Másnap Jézus sok más példázatot mondott az mennyországról, melyekben a mustármaghoz, a kovászhoz, a földben rejtőző kincshez, a megszerzendő igazgyöngyökhöz és a halászhálóhoz hasonlította.

Ahogy a hét a vége felé közeledett, egyre többen jöttek el hozzájuk. Jézust kimerítette a sok ember, s úgy döntött, hogy átkelnek a tavon és néhány napot Kheresában töltenek. Ahogy odaértek Kheresa határához, egy Ámósz nevű eszelős szaladt oda hozzájuk, s így szólt: „Sok ördög szállt meg engem, és kérve kérlek, ne kínozz.” Jézus kézen fogta Ámószt és azt mondta neki, hogy nem szállta meg senki, és felszólította, hogy térjen észhez. Ámószt úgy megérintették Jézus szavai, hogy nyomban visszatért a józanesze. Ekkorra a falubeliek közül már többen jelen voltak és néhány disznópásztor is csatlakozott hozzájuk.

A kondások sietve visszatértek a faluba a hírrel, hogy Jézus meggyógyította Ámószt. Éppen ekkor azonban kutyák támadtak az egyik őrizetlenül hagyott kondára és leszorították az állatokat a szikláról, s a disznók a tóba zuhantak. Ez lett az alapja annak a legendának, hogy Jézus úgy gyógyította meg Ámószt, hogy az ördögöket a disznókba űzte át belőle. Az egész falu így hitte, és Ámósz híresztelésének is nagy szerepe volt abban, hogy a gyógyulás híre sokáig fennmaradt.

Másnap a kondások megkérték az apostolokat, hogy távozzanak, mert attól féltek, hogy még több disznó fog elpusztulni, ha Jézus tovább marad. Jézusnak úgy kellett távoznia Kheresából, hogy nem lehetett része az áhított pihentető nyugalomban.

 

A kapernaumi válsághoz vezető események (152.)

Jézus gyógyítói hírneve egyre többek előtt vált ismertté. Sem az apostolok, sem az egyszerű emberek láthatólag nem voltak képesek különbséget tenni az igazi csodák és a véletlen egybeesések között. Jézus kevés sikerrel próbálkozott természeti jelenségekkel magyarázni az ő láthatóan csodás tetteit, s ennek részben az volt az oka, hogy az emberek nagyon is kedvelték a csodás magyarázatokat.

Ámósz meggyógyításának története előbb érte el Kapernaumot, minthogy Jézus visszatért volna Kheresából. Már nagy tömeg várta, hogy a hajója kikössön. Jairus, a kapernaumi zsinagóga egyik vezetője elhívta Jézust a házához, mert a leánya a halálán volt. Ahogy Jézus Jairus háza felé tartott, azt érezte, hogy „élő energia” távozik belőle. A tömegből egy beteg asszony érintette meg s ezzel ki is gyógyult a betegségéből. Jézus megállt és biztosította az asszonyt, hogy a hite volt az, s nem az érintés, mely meggyógyította. Ez valódi, bár nem szándékosan véghezvitt csoda volt.

Ahogy a csoport odaért Jairus házához, arról értesültek, hogy a gyermek már meghalt, ám Jézus észrevette, hogy a leány csak alszik. Felszólította, hogy keljen fel, s a leány engedelmeskedett is. Jézus igyekezett elmagyarázni a családnak és az apostoloknak, hogy a leány csak kómában volt, de mindenki meg volt győződve arról, hogy Jézus a halálból hozta vissza a gyermeket. Bármit mondott is Jézus, nem tudta meggyőzni őket.

Jézus folytatta a tanítást Kapernaumban. Rövidesen azonban olyan fáradtság vett rajta erőt, hogy úgy rendelkezett, hogy a tanítványaival egy hétnyi pihenésre vonulnak, de a követőinek a fele nem volt hajlandó távozni. A tömeg egyre csak nőtt. Jézus és az apostolok megpróbálták észrevétlenül elhagyni a várost. Átmentek a tó másik partján lévő Magadán-ligetbe s ott reméltek néhány nyugodt napot eltölteni. Több mint ötezer ember azonban utánuk ment. Híre kelt, hogy Jézus azért választotta ezt a félreeső helyet, mert ott akarja megkoronáztatni magát. Az emberek nem voltak hajlandók hazamenni még akkor sem, amikor már minden magukkal hozott élelmük elfogyott.

Jézus úgy döntött, hogy enni ad az embereknek, és megkérdezte Fülöptől, hogy milyen ételt tudna szétosztani közöttük. Fülöpnél öt kenyér és két szárított hal volt. Jézus elvette a kenyereket, köszönetet mondott, kettétörte a kenyeret, majd átadta az apostolainak azzal, hogy adják tovább az embereknek. Ugyanígy tett a hallal is. Az emberek addig ettek a kenyérből és a halból, míg jól nem laktak, s akkor az apostolok összegyűjtötték a maradékot – tizenkét kosár telt meg vele. Ez volt az első és egyetlen természeti csoda, melyet Jézus előre megtervezetten vitt véghez. A jelenség igazi természetfeletti segédkezés eredménye volt.

Az emberek befejezték az evést és azt kezdték kiabálni, hogy „Tegyük királlyá!” Jézus azonban azt mondta: „Királlyá tennétek, de nem azért, mert a lelketeket nagy igazság világosította meg, hanem mert a gyomrotokat kenyérrel töltöttétek meg. Hányszor mondtam már nektek, hogy az én országom nem e világi? Most mindannyian térjetek haza otthonotokba. Ha királyt akartok, akkor a fények Atyját emeljétek királyszékbe mindegyikőtök szívében úgy, mint a minden dolog szellem-Urát.”

Az emberek elképedtek; az apostoloknak is elállt a szavuk. Az ötezer jóllakatott ember közül mindössze ötszázan követték Jézust továbbra is. Jézus megkérte Andrást, hogy vigye az apostolokat Betszaidába és imádkozzanak, míg ő elment a hegyekbe egymagában.

Amikor aztán Jézus csatlakozott az apostolokhoz a Zebedeus-házban, megpróbálta egyszer s mindenkorra elmagyarázni nekik, hogy a mennyországot miért nem lehet csodatételekkel elhozni.

„És látjátok-e most már mindannyian, hogy a csodatétel és az anyagi csodák művelése nem nyer meg lelkeket a szellemi országnak? Jóllakattuk a sokaságot, de ettől nem jött meg az étvágyuk az élet kenyerére és nem szomjaztak meg a szellemi igazság vizeire. Amikor az étvágyukat csillapították, nem keresték a bejutást a mennyországba, hanem arra törekedtek, hogy az Ember Fiát e világ királyainak módjára királlyá tegyék, csak hogy továbbra is úgy ehessenek kenyeret, hogy nem dolgoztak meg érte keményen. És mindez, amelyben ti mindannyian többé-kevésbé részt vettetek, semmiben sem nyilatkoztatja ki a mennyei Atyát, nem viszi előbbre az ország ügyét a földön. Hát nincs elég ellenségünk a terület vallási vezetői között, hogy olyat tegyünk, ami miatt vélhetően még a polgári vezetőink is elfordulnak tőlünk? Imádkozom, hogy az Atya felnyissa a szemeteket, hogy lássatok és kinyissa a fületeket, hogy halljatok, annak érdekében, hogy teljes hitetek legyen abban az örömhírben, melyet tanítottam nektek.”

Kr.u. április 29-én Jézus és az apostolok ismét elutaztak Jeruzsálembe a páska-ünnepre. Feltűnés nélkül tették meg az utat, és két fős csoportokban kerestek szállást magánházaknál. Az út során az apostolok megtapasztalhatták a Mester ellen uszító hangok megjelenését.

 

A kapernaumi válság (153.)

A Jeruzsálemből Betszaidába visszatérő Jézuson látták a társai, hogy valami nagyon komolyan foglalkoztatja. Az apostolok nyomott lelkiállapotban voltak. András elment a kapernaumi zsinagógába, hogy engedélyt kérjen Jézus számára a következő szombati istentiszteleten való felszólaláshoz.

A környező települések zsinagógáinak vezetői mellett több mint ötven farizeus és szadduceus jött el Jeruzsálemből a zsinagógába szombaton. Jézus tudta, hogy a zsidó vezetők azzal a szándékkal érkeztek, hogy nyílt szembenállást tanúsítsanak az evangélium iránt, és ő szembe is nézett ezekkel a támadásokkal. Jézus megértette, hogy a nem elkötelezett hívei el fogják utasítani őt, és hogy a tanítványai most áteshetnek azon a szükséges felkészítésen, melynek révén végleg megerősíthetik az evangéliumba vetett, lassan gyarapodó hitüket.

Jézus azzal kezdte a beszédét, hogy felolvasott a Deuteronomiumból és idézett Jeremiástól is arról a népről, mely nem hallgatott az Isten szavára. Feltette a hallgatóságának a kérdést, hogy miféle jeleket kívánnak az ő küldetésének bizonyságául. Korholta azokat, akik csodák művelése iránt győzködték őt s a nem munkával szerzett kenyérért cserébe királlyá tették volna. Jézus azt mondta nekik, hogy inkább az örök életet adó szellemi táplálékot kellene keresniük. „Aki hozzám fordul, nem fog éhezni, míg aki hisz nekem, az nem fog szomjazni sohasem. (...) Nem fogadnátok-e oly szívesen a szellem kenyerét, ahogyan az e világ kenyerét ettétek?”

Amikor feltették neki azt a kérdést, hogy ő és az apostolok miért nem mosnak megfelelően kezet étkezés előtt, Jézus azt felelte: „Nem az szennyezi be az embert szellemileg, ami a szájába kerül, hanem ami elhagyja a száját és a szívét. (...) Hát nem tudjátok, hogy a szívből törnek elő a gyilkosságok, lopások és házasságtörések rossz gondolatai, gonosz tervei, a féltékenység, a büszkeség, a harag, a bosszúvágy, a káromlás és a hamis tanúság gondolataival együtt? És épp az ilyen dolgok szennyezik be az embereket, és nem az, hogy a szertartás szempontjából nem tiszta kézzel vesznek a kenyérből.”

Az egyik ellensége egy fiatalembert hozott elébe, akit megszálltak, és nekiszegezte Jézusnak a kérdést, hogy képes volna-e meggyógyítani. Jézus kiűzte belőle a rossz szellemet. A fiatalember nyomban észhez is tért, az emberek pedig elámultak a dolgon. A farizeus azzal vádolta meg Jézust, hogy az ifjút meggyógyító hatalma Sátántól való. Jézus erre azzal a kérdéssel felelt, hogy „Hogyan képes Sátán Sátánt kiűzni?” Óva intette őket attól, hogy az Isten beavatkozását az ördögnek tulajdonítsák s kijelentette, hogy nem lesz részük megbocsátásban azoknak, akik szándékosan vétkeznek az Isten ellen.

Az összejövetel több mint három órán át tartott. Amikor Jézus befejezte a tanítást, a némiképp megszeppent apostolok hazakísérték Betszaidába. Meghökkentette őket az, ahogyan Jézus váratlanul ilyen harcias taktikára váltott. Jézus elvonult egymagában, míg az apostolok megvacsoráztak.

Röviddel éjfél után Jézus összehívta a tanítványokat és így igyekezett vigasztalni őket: „Úgy látom, hogy az ország megrostálása kínt okoz nektek, de ez elkerülhetetlen dolog. (...) Miért van az, hogy félelem és döbbenet tölt el benneteket, amikor azt látjátok, hogy e langyos sokaság és ezek a félig hívő tanítványok elvetik az országot? (...) Kedveseim, emlékeznetek kell, hogy a szellem elevenít meg; a húsvér test és minden, ami azzal jár, kevés hasznot hajt. Az általam elmondott szavak számotokra szellem és élet.”

Jézus előtt teljesen világos volt, hogy az emberek miként készülnek fel a válságban meghozandó bátor döntésekre a vissza-visszatérő jó és rossz helyzetek közötti újbóli választások lassú folyamata révén. Tudta, hogy amint a követői kiállták a végső próbát, akkor már a szokásos elmebéli és szellembeli beállítottságuk szerint fogják meghozni döntéseiket. Választott hírnökeit többszörös csalódások próbája elé állította és gyakori lehetőségeket kínált nekik arra, hogy válasszanak a szellemi próbák kiállásának helyes és helytelen módja között.

 

Az utolsó napok Kapernaumban (154.)

A zsidó vezetők nyomást gyakoroltak Heródesre, hogy letartóztassa Jézust, de Heródes elküldte őket. A Szanhedrin elrendelte, hogy Palesztinában minden zsinagógát zárjanak be Jézus és követői előtt. A Szanhedrin öt tagja tiltakozásul lemondott. A független gyülekezetek hatáskörének példátlan elvonása szokatlan esemény volt ugyan, egy kivételével mégis minden zsinagóga eleget tett a felhívásnak.

Májusban a zsidó vezetők ismét megpróbálták rávenni Heródest Jézus letartóztatására. Heródes nem volt hajlandó rá, de úgy rendelkezett, hogy a Szanhedrin vallási vádak alapján elfogathatja Jézust és tárgyalásra Jeruzsálembe vitetheti. Ezalatt Jézus és az apostolok pihenéssel töltötték az időt; nyilvános tanításra nem került sor ebben az időszakban.

A kapernaumi polgárok is összegyűltek, hogy megvitassák a Jézussal kapcsolatos nézeteiket. Néhányan úgy gondolták, hogy Jézus a messiás. Mások ártalmatlan vallási fanatikusnak, az ördöggel cimboráló, veszélyes agitátornak vagy őrültnek tartották. Jézus népszerűsége ekkor volt a mélyponton. Amikor Heródes rendelkezésének híre eljutott Kapernaumba, Jézus már készült a menekülésre. Korán reggel összehívta a tanítványait, hogy elmondhassa intelmeit.

Jézus családja is értesült a készülő letartóztatásról és úgy döntöttek, hogy találkozót szerveznek Jézussal és megpróbálják észre téríteni. Jézus földi családjában Rúth volt az egyetlen, aki még mindig hitt a fivére küldetésében. A farizeusok igyekeztek meggyőzni Máriát arról, hogy Jézus megháborodott, s az asszony szeretet és félelem között őrlődött. Jézus öccsei úgy érezték, hogy Jézus megszégyenítette, kínos helyzetbe hozta őket. A család úgy döntött, hogy mialatt József elhallgattatja Rúth-ot, addig Mária, Jakab és Júdás kísérletet tesz arra, hogy lebeszéljék Jézust a terveiről.

Ahogy a család odaért a Zebedeus házhoz, nem tudtak bejutni a sok embertől. Nem tudták, hogy Jézus ellenségei ekkor már közel járnak, s így a hátsó tornácon várakoztak s üzentek Jézusnak, hogy látni kívánják.

Amint Jézus meghallotta, hogy őrá várnak, azt mondta: „Mondjátok meg anyámnak és fivéreimnek, hogy nem kell aggódniuk miattam. Az Atya, aki a világra küldött, nem hagy el engem; és a családomat sem éri semmi baj. Jó bátorságra intsétek őket és vessék bizalmukat az ország Atyjába. De, végül is, ki az én anyám és kik az én fivéreim? Nekem nincsen anyám; nincsenek fivéreim. Nézzétek anyámat és nézzétek fivéreimet! Mert aki megcselekszi az én Atyám akaratát, aki a mennyben van, az az én anyám, öcsém és húgom.”

Jézus elmondta a tanítványoknak szánt üzenetét, s arra készült, hogy a kertbe megy, ahol beszélhet a családjával. De épp ekkor egy csapat férfi jelent meg a háznál azzal a hírrel, hogy a Jézus letartóztatására Tibériásból küldött hatósági emberek rövidesen befutnak. Jézus és az apostolok sietve elhagyták a házat a főbejáraton át, hajóra szálltak és áteveztek a Galileai-tavon Kheresába. A zsidó hatóságok képviselői rövidesen meg is érkeztek a házhoz, de mivel nem találták Jézust, még egy hétig maradtak Kapernaumban Jézus után kutatva.

 

Menekülés Észak-Galileán át (155.)

Miután épségben átkeltek a Galileai-tavon, Jézus elküldte a tizenkét vándor hitszónokot Korazinba Péterrel, ő pedig a többi tanítvánnyal Cezárea-Filippibe ment. A Péter által vezetett csoport az evangélium szellemi oldalait igyekezett kifejteni az embereknek, de csak kevés új követőt sikerült megnyerniük.

Az apostolok számos magánjellegű találkozót tartottak a helyi hívekkel. Az apostolokat egy kissé ugyan nyomasztotta a tanhirdetésnek ez az új, csöndesebb szakasza, de azért nap mint nap sokat tanultak a Jézussal folytatott beszélgetésekből. Jézus elmondta nekik, hogy az embereknek úgy lehet a legjobban megtanítani, hogy szeressék az Istent, ha előbb megtanulják szeretni az embertársaikat. Jézus úgy tekintett az igaz vallásra, mint az egyén legmagasabb rendű meggyőződéseihez való hűségre. A vallás enyhíti a létezés terhét és bátorságot ad a napi élethez.

Két hét elteltével a két csoport újra összegyűlt és a föníciai partok felé vették az irányt, hogy elkerüljék az ellenségeiket. Az egyik déli étkezés során Jézus beszélt nekik a vallásról. Annyira tetszett nekik a mondanivalója, hogy délután meg is kérték, hogy álljanak meg egy időre és Jézus beszéljen még a témáról.

Jézus háromféle vallási áhítatot különböztetett meg: a kezdetleges vallás – ez a félelem vallása; a civilizációs vallás – az elfogadott vallási tekintély vallása; és az igaz vallás – a szellem vallása, mely az emberi tapasztalásban mutatkozik meg. Jézus kijelentette, hogy mindaddig lesznek még babonás szertartások, amíg a világ civilizáltabbá nem válik; sokan fogják továbbra is előnyben részesíteni a tekintélyelvi vallásokat a szellemi útkeresés hitbeli kalandjával szemben. A félénk és bátortalan lelkek számára menedék a tekintélyen alapuló vallás, de ettől a menedéktől nem várható izgalmas igazságkeresés, intellektuális felfedezés és személyes vallási tapasztalás. A szellem vallása erőfeszítést, küzdelmet, összeütközést, hitet, határozottságot, szeretetet, hűséget és fejlődést jelent.

Jézus megkérdezte tőlük, hogy „Félősek, erőtlenek és nyugalmat keresők vagytok? Féltek attól, hogy az igazság Istenének kezébe tegyétek jövőtöket, akinek pedig a fiai vagytok? Bizalmatlanok vagytok az Atyával szemben, akinek a gyermekei vagytok? Visszatérnétek a hagyományalapú, tekintélyelvű vallás bizonyságát és értelmi megállapodottságát jelentő könnyű útra, vagy felkészültök, hogy elinduljatok velem azon bizonytalan és nyugtalan jövőbe, amelyben a szellem vallásának új igazságait hirdetjük, a mennyországot az emberek szívében?”

Azt mondta: „Felszólítottalak benneteket, hogy szülessetek újjá, hogy szellemtől szülessetek. Kihívtalak benneteket a tekintély sötétségéből és a hagyomány fásultságából ama felismerés érzékfeletti fényére, hogy a magatokénak tudhatjátok a lehető legnagyobb felfedezési lehetőséget (...) magatokért, magatokban és magatoknak, s hogy mindezt a saját személyes tapasztalásotok tényeként hajtsátok végre.”

Jézus elmagyarázta nekik, hogy az Isten nem úgy jár el, hogy megnyilatkozik az egyik nemzedék előtt és aztán elzárkózik egy másik elől. Minden dolog szent azok életében, akiket a szellem vezet, és akik szellemtől születtek, képesek érzékelni Isten szavát formájától, eredetétől függetlenül. Jézus megtanította az apostoloknak, hogy kétféleképpen lehet kimutatni azt, hogy valaki Istent ismerő: az első az, hogy a szellem gyümölcsei megmutatkoznak az illető mindennapi életében; a második pedig az, hogy a hívő képes kockára tenni mindent az Isten megtalálása és az örök élet elérése érdekében.

 

Időzés Tiruszban és Szidonban (156.)

Jézus és az apostolok két és fél hetet töltöttek Szidonban. Egy nő, Norana, tudomást szerezvén Jézus megérkezéséről, elvitte hozzá a gyógyulásra vágyó gyermekét. Az apostolok elmondták neki, hogy Jézus pihen és ezért nem szabad zavarni, de Norana nem volt hajlandó távozni.

Végül Zélóta Simon így támadt neki: „Asszony, te görögül beszélő pogány vagy. Nem helyes, hogy elvárod a Mestertől, hogy fogja a kenyeret, melyet a kegyelt háztartás gyermekeinek szántak, és a kutyák elé vesse azt.” Norana erre így felelt: „Én csak egy kutya vagyok a zsidók szemében, de a Mesteretek nézőpontjából hívő kutya vagyok.” Ahogy ott vitatkoztak, Norana leányára rátört a rángógörcs.

Norana e szavakkal igyekezett jobb belátásra bírni Simont: „Ha az ínségünk nem indít meg titeket, akkor megindítja a Mestereteket, akiről azt mondták nekem, hogy minden embert szeret és még a nem-zsidókat is meri gyógyítani, amennyiben azok hisznek. Ti nem vagytok méltók arra, hogy a tanítványai legyetek. Addig nem megyek el, amíg a gyermekem meg nem gyógyult.”

Jézus bentről hallotta az egész beszélgetést, de erre kijött és így szólt: „Ó asszony, nagy a te hited, oly nagy, hogy nem tudom megtagadni tőled, amire vágysz; menj békével. Leányod már egészséges.”

Jézus arra használta fel az asszony hitét, hogy megmutassa az apostoloknak, hogy még a nem-zsidók is szert tehetnek hitre. A tanhirdetők megtanulták a leckét és az elkövetkező néhány hét során sokakat nyertek meg az ország ügyének a pogány népek köréből. A nem-zsidók megértették, hogy nem csak arról van szó, hogy Jézus olyan mint az Isten, hanem arról is, hogy az Isten olyan mint Jézus.

Szidonban Jézus főként a szellemi fejlődésről tanított. Kijelentette, hogy vagy tovább kell mennünk az igazságosságban vagy vissza kell fordulnunk a bűn felé; hogy nem szabad pusztán felhagynunk a rosszcselekedetekkel, hanem meg kell tanulnunk tevékenyen jót tenni is.

Tiruszban mondta el Jézus az ostoba ácsmesterről szóló példabeszédét, mellyel arra intette az embereket, hogy ne pazaroljanak időt arra, hogy mérik és legyalulják a belül rothadó fát, amit aztán úgyis el kell dobni, mert gerendának alkalmatlan. Óva intette az embereket attól, hogy pusztán erővel elnyomják egyik vágyukat egy másik vágyuk kiszolgálása érdekében; elmondta, hogy szeretettel kell viseltetnünk a magasabb rendű viselkedésformák iránt, mert így szellemi átalakuláson keresztül s nem a halandói vágyak elfojtásán keresztül nyerhetünk szabadulást a kísértéstől.

Jézus arra kérte a követőit, hogy szeressék azokat, akiket nem könnyű szeretni, mert a leginkább nekik van szükségük a szeretetre. Tanácsolta azt is, hogy lépjenek ki az élet sodrából annak érdekében, hogy az istenimádatban felüdíthessék a lelküket és megújíthassák a szellemüket.

Mialatt Jézus távol volt Galileától, a tanításaival szembeni ellenállás mérséklődött. A zsinagógákból való kitiltása visszaütött a rendelkezést kiadókra; az emberek neheztelni kezdtek a farizeusokra és a Szanhedrinre. Még Heródes Antipásznak is megváltozott a hozzáállása. Azt üzente, hogy bár elfogatóparancsot adott ki Jézus ellen Galilea területén, ennek a parancsnak nincs hatálya Pereában. A Mester így szabadon utazhatott a Galileán kívüli területeken, s úgy tervezték, hogy Cezárea-Filippi közelébe fognak eltölteni némi időt.

 

Cezárea-Filippiben (157.)

Cezárea-Filippibe való elindulásuk előtt Jézus és az apostolok ismét csak a Magadán-ligetben táboroztak le. Hívek, vándor hitszónokok és a női testület tagjai jöttek el Kapernaumból arra a találkozóra, melyen eldöntötték, hogy szerte a Tízvárosban egyesített erővel fogják hirdetni az evangéliumot azt követően, hogy Jézus visszatér Cezárea-Filippiből.

Másnap, amikor Jézus és az apostolok megálltak ebédelni, Jézus megkérdezte tőlük, hogy „Mit mondanak az emberek, ki vagyok én?” Az apostolok válaszoltak is, elmondták neki, hogy az emberek szerint ő próféta, rendkívüli ember, olyan, akitől még az ellenségei is tartanak, az ördöggel cimboráló, sőt egyesek szerint maga a feltámadt Keresztelő János.

Erre Jézus azt kérdezte, „De mit mondotok ti, hogy ki vagyok én?” Simon Péter talpra ugrott és azt mondta: „Te vagy a Megszabadító, az élő Isten Fia.” A többiek mind helyeseltek, s erre Jézus így felelt: „Ez az Atyám által nyilatkoztatott ki nektek. Eljött az idő, hogy megtudjátok az igazat rólam.” Az apostolok érzékelték, hogy nagy dolog ment végbe ekkor.

A következő napon Jézus megint megkérdezte tőlük, hogy hiszik-e, hogy ő az Isten Fia, s ők ismét csak biztosították e meggyőződésükről. Jézus ekkor bízni kezdett az apostolai hitében. Azt mondta: „Ez az Atyám szellemének kinyilatkoztatása a legbenső lelketek számára. (...) [K]i kell jelentenem, hogy erre az alapra fogom építeni a mennyország testvériségét. A szellemi valóság e sziklájára fogom építeni a szellemi társaság élő templomát az Atyám országának örök valóságaiban. Sem a rossz erőknek, sem a bűn seregeinek összessége nem fog felülkerekedni az isteni szellem ezen emberi testvériségén.” Jézus közölte az apostolokkal, hogy felruházza őket az ország társadalmi és gazdasági vetületei feletti hatalommal, a külső ország „kulcsaival”.

E mellékesemény eredményeként az apostolok arra az új és fontos felismerésre jutottak, hogy Jézus igazán isteni lényegű. Jézus éveken át azt mondta magáról, hogy ő ez Ember Fia, most viszont már kijelenthette előttük, hogy ő az Isten Fia is, két természet együttesen, egyetlen személyben. Jézus e bejelentéssel kezdte meg a földi létpályájának utolsó szakaszát. Az emberi életének hátralévő részében nyíltan úgy élt, mint az Isten földi megszemélyesülése.

Az apostolok feje beleszédült a Jézustól aznap hallott sok új tanításba. Este András egyenként elbeszélgetett az apostolokkal. A Júdással folytatott beszélgetése aggodalommal töltötte el, ezért Jézushoz fordult tanácsért. Jézus azt mondta Andrásnak, hogy ők többet már nem tehetnek Júdásért, és kérte, hogy erről nem beszéljen a többiek előtt.

Júdást megdöbbentette Keresztelő János halála, megsértődött a Jézustól kapott rendreutasításokon, csalódott Jézusban, amiért nem volt hajlandó elfogadni a királlyá választást, és kedvét szegte az apostoli vagyon kimerülése, mely az irányukban ellenségessé váló közhangulat eredményeként következett be. A legnagyobb tévedése azonban az volt, hogy amikor Jézus elküldte az apostolokat, hogy ki-ki imádkozzon szellemi vezetésért, Júdás nem imádkozott, hanem elmerült a félelmeiben, a kétségeiben és a bosszúszomjas gondolataiban.

 

Az átlényegülés hegye (158.)

Jézus azért ment el a Hermon-hegyhez, hogy találkozzék Gábriellel és a Melkizedek Atyával. Kilenc apostolt a hegy lábánál hagytak, Péter, Jakab és János pedig Jézussal tartott fel, a hegyre. A hegyoldalban Jézus elvált a három férfitól, arra kérve őket, hogy várakozzanak, mialatt ő az Atya hírnökeivel találkozik.

Jézus először egy három órán át tartó beszélgetést folytatott a világegyetemi személyekkel. Gábriel az Örökkévaló Anya-Fiú részéről arról tájékoztatta Jézust, hogy az alászállását teljesítettnek minősítették. A Melkizedek Atya a Végtelen Szellem megelégedettségét tolmácsolta. Jézust örömmel töltötték el ezek a nyilatkozatok, de megjegyezte azt is, hogy az Atya Isten még nem jelezte, hogy a munkája véget ért volna. Amikor visszament a három apostolhoz, elmondta nekik azon döntését, hogy végigjárja a halandói létpályáját.

Vacsora után Péter, Jakab és János elaludt a tűz mellett. Egy sercegő hangra ébredtek, és ámulva látták, hogy Jézus két lénnyel beszélget. Jézus, Gábriel és a Melkizedek Atya alakját mennyei fény övezte, és az apostolok előtt ismeretlen nyelven beszélgettek. A három apostolt megijesztették a látottak, de amint a jelenség eloszlott, olyan izgatottak lettek az átélt élményektől, hogy végleg ott akartak maradni a hegyen. Amint előadták a javaslatukat Jézusnak, egy felhő jelent meg fölöttük és egy hang szólalt meg: „Ez az én szeretett fiam; figyeljetek rá.” Jézus arra kérte őket, hogy senkinek ne szóljanak a látottakról addig, amíg a holtából fel nem támadt. Társai megdöbbentek a szavain.

Ezalatt lent, az alaptáborban a kilenc apostol szokás szerint arról beszélgetett, hogy melyikük kap becsesebb helyet a közelgő országban. Ahogy egymás között erről vitáztak, egy férfi, egy bizonyos sáfedi Jakab hozta elébük a fiát, hogy Jézus meggyógyítsa.

Simon és Júdás azt mondta Jakabnak, hogy nem szükséges megvárni Jézust; most már náluk az ország kulcsai, így maguk is meggyógyíthatják a fiút. Simon a fiú fejére tette a kezét és megpróbálkozott a gyógyítással, de csődöt mondott. A közönség gúnyolódott is rajta. Ekkor András tett egy próbát, de neki sem sikerült a gyógyítás. András végül arra kérte Jakabot, hogy várja meg Jézus visszatérését.

Másnap, röviddel a reggeli étkezés előtt érkezett vissza Jézus, Péter, Jakab és János az apostolok táborához. Az aggódó apa Jézus elé térdelt s elsorolta a fiú tüneteit és beszámolt az apostolok kudarcáról is. Jakab a fia gyógyulásáért könyörgött. Jézus azt mondat neki, hogy ne kérdőjelezze meg az Isten szeretetét, hanem inkább higgyen őszintén abban, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Jakab erre így felelt: „Uram, én hiszek. Kérlek, segíts a hitetlenségemen!” És Jézus meggyógyította a fiút.

Aznap este az apostolok arra kérték Jézust, hogy tárja fel a fiú meggyógyítására tett kísérletük kudarcának okát. Jézus elmondta nekik, hogy ahelyett, hogy az Atya akarata teljesebb megismeréséért imádkoztak volna, inkább azzal foglalkoztak, hogy milyen becses helyet kaphatnának az anyagi országban. Még mindig egy olyan országról álmodoznak, amely nem létezik, és még mindig nem hajlandók elfogadni azt, hogy a mennyország nem e világi. Jézus azt mondta nekik: „A szellemi nagyság isteni hasonlatosságú, megértő szeretetben áll fenn, és nem a sajátlényeg felmagasztalását szolgáló anyagi hatalom gyakorlásának élvezetében. Amivel ti próbálkoztatok, s amiben oly tökéletes kudarcot vallottatok, az a célját illetően nem volt tiszta. Szándékotok nem volt isteni. Eszményképetek nem volt szellemi. Törekvésetek nem volt önzetlen. Eljárásotok alapja nem a szeretet volt, és az elérendő célotok nem a mennyei Atya akarata volt.”

Jézus közölte velük, hogy rövidesen megkezdődik a földi küldetésének utolsó szakasza. Az apostolokat megijesztette mindaz, amit Jézus a haláláról és feltámadásáról mondott. Egyenesen megmondta, hogy sok gyötrelmet fog elszenvedni a jeruzsálemi papoktól, és hogy meg is ölik őt, de aztán feltámad.

Péter ekkor talpra szökkent és kijelentette, hogy ezek a dolgok sohasem fognak megtörténni. Jézus megfeddte őt ezért, mondván: „Amikor így beszélsz, nem az én oldalamon állsz, hanem az ellenségem oldalán. Így a szeretetedből olyan akadályt gördítesz elébem, amely gátolni akar az Atya akaratának megcselekedésében.”

A Mester így folytatta: „Ha valaki követni akar engem, vegye semmibe magát, vállalja a mindennapi felelősségeit, és kövessen. Mert aki önzőn meg akarja menteni az életét, elveszíti, de aki elveszíti értem és az örömhírért, az megmenti életét. Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot és elveszíti a saját lelkét? Mit adhat cserébe az ember az örökkévaló életért?”

Az apostolokat megrendítette a feddés. Szörnyűnek találtak Jézus szenvedésének és halálának gondolatát, s Jézus kérése is komolyan elgondolkodtatta őket. Jézus és a tizenkettek gyalogszerrel indultak tovább Kapernaum irányában, a Magadán-liget felé.

 

A tízvárosi vándorút (159.)

Amikor Jézus és az apostolok a Magadán-ligethez értek, már várta őket a vándor hitszónokok százfős csoportja, akik készen álltak a négyhetes tízvárosi vándorút megkezdésére. Mindegyik apostol a tanhirdetők egy kisebb csoportjával dolgozott a városokban és a falvakban, s eközben Jézus és a női testület a különböző csoportok között ingázott. E vándorút alkalmával több száz hívő csatlakozott az országhoz, az apostolok pedig értékes tapasztalatokat szereztek a tan oly módon való hirdetésében, hogy Jézus nem volt mindennap mellettük.

Ezen a tanhirdető vándorúton jelentette ki Jézus, hogy nagyobb örömet okoz a mennyben egyetlen bűnbánó lélek, mint kilencvenkilenc olyan személy, akinek nincs mit megbánnia. Arra tanította a híveit, hogy ne csak hétszer bocsássanak meg a testvéreiknek, amint azt az írás tanítja, hanem akár hetvenhétszer is. Arra intvén a követőit, hogy az evangéliumban hívők közül nem vonhatnak mindenkit az irányításuk alá, a Mester azt mondta: „Örvendezz[etek], hogy tanításunk már elkezdett megmutatkozni a személyes befolyásunkon kívül is.” Nyilvánvalóvá tette azt is, hogy az Atya nem korlátozza az igazság kinyilatkoztatását sem valamely nemzedék, sem valamely nép előtt.

Jézus vette az ismert írások legjavát és beleszőtte az ő új evangéliumának tanításaiba. Az ő vallása a határozott cselekvés szellemét mozgósítja. Jézus azt tanította, hogy az embernek nem csak hinnie kell abban, amit az evangélium mond, hanem tevékenyen meg is kell cselekednie azt, amit az evangélium igényel. A Mester tanítása a másik orcánk odatartásáról nem az, hogy az ember visszahúzódón vesse alá magát megaláztatásoknak, hanem az, hogy a követői határozottan ragadják meg annak lehetőségét, hogy legyőzhessék a rosszat a jóval. Hangsúlyozta, hogy a jóság mindig erősebb a rossznál. Jézus három lehetséges módját írta le a rossz kezelésének:

1. Rosszal viszonozni a rosszat: a pozitív, de helytelen módszer

2. Elszenvedni a rosszat panasz nélkül: a negatív módszer

3. Jóval viszonozni a rosszat: a pozitív és helyes módszer

Jézus azt mondta: „Az evangéliumban való hit nem akadályozza meg, hogy valaki bajba kerüljön, azonban biztosítani fogja azt, hogy ne féljetek, amikor a baj elér benneteket. Ha mertek hinni bennem és teljes szívvel vállaljátok, hogy követtek, akkor így cselekedve a bajhoz vezető útra bizonyosan ráléptek. Nem ígérem, hogy távol tartalak benneteket a szenvedés vizeitől, de azt megígérem, hogy veletek együtt kelek át rajtuk.”

 

Alexandriai Rodan (160.)

Az apostolok többsége egyheti pihenőt vett ki és meglátogatták a családjukat és a barátaikat, Nátániel és Tamás azonban Magadánban maradt és vitát folytattak egy görög bölcselővel, Rodannal. Rodan tíz részből álló előadássorozatot tartott Nátánielnek, Tamásnak és mintegy kéttucat hívőnek. Rodan elfogadta az evangéliumot és azon volt, hogy összhangba hozza a maga bölcseletét Jézus tanításaival. Úgy gondolta, hogy Jézus vallása azért magasabb rendű minden korábbi felfogásnál, mert szerepel benne az a kijelentés, hogy az értékek isteni forrását, a világegyetem örök középpontját személyesen is elérheti minden olyan halandó, aki Isten megtalálására indul.

Rodan szerint az emberi életben három nagy hajtóerő nyilvánul meg – késztetések, vágyak és csábítások. Erős jellemre, figyelmet követelő személyiségre az ember csak annak révén tehet szert, hogy az élet természetes késztetéseit átalakítja a társas életvezetés művészetévé, hogy a jelenlegi vágyait átformálja azon felsőbbrendű vágyódásokká, melyek tartós előrelépést tudnak biztosítani, míg a létezés hétköznapi csábítását át kell terelnie a szokványos és bevett eszméktől a felfedezetlen és feltáratlan eszményképek felsőbb területeire. Nézete szerint az őszinte és józan elme feltárta dolgokat nyíltan beismerni és azzal félelmet nem ismerőn szembenézni csak bátor ember hajlandó.

Az életvezetés művészetének felsőbb szintjeit alkotó tényezők közé sorolta Rodan a kölcsönös önkifejezést és önismeretet, a lelkek egyesülését (vagyis a bölcsesség mozgósítását), az életlelkesültséget és a minden rosszal szembeni fokozottabb védelmet. Kijelentette, hogy az ilyen ösztönző és magasztos közösség eszményi lehetőségekre lel az emberi házassági kapcsolatban.

Az érettség csábításai kapcsán azt vizsgálta, hogy ha az ember már rendelkezik ép testtel és elég jó egészséggel, akkor hogyan képes megtalálni azokat a csábításokat, melyek serkentőleg hatva előcsalják az ember szunnyadó szellemi erőit. Jó példaként Jézusnak az Atyával való közösség megélése érdekében tett elvonulásait hozta fel. E közösségben az összeszedett elmélyedés és ellazulás teremt kapcsolatot az elme és a szellem között, s az ellazulás határozza meg a szellemi fogékonyságra való képességet.

Nézete szerint az érettségi egyensúly megteremtése az élet két nagy problémájának kezelését jelenti: ideigvaló életet élni és az örök továbbélést elérni. Az ideigvaló élet lényeges dolgai közé sorolta a jó testi egészséget, a tiszta és világos gondolkodást, a tehetséget és szakértelmet, a vagyont (az élet javait), a vereség elviselésének képességét és a műveltséget (a képzettséget és bölcsességet). Véleménye szerint az Isten-kereső ember létpályája az örökkévalóság tükrében nagy sikernek bizonyulhat, még ha az egész ideigvaló-élet vállalkozás megsemmisítő kudarcnak tűnik is, feltéve, hogy minden egyes életkudarc a bölcsesség- és szellem-elérés műveltségének megteremtéséhez járult hozzá.

Úgy gondolta, hogy az országról szóló új evangélium nagy szolgálatára van az életművészetnek annyiban, hogy új és gazdagabb ösztönzést ad a magasabb rendű élethez, új és fennköltebb beteljesülési célt, egy legfelsőbb életcélt jelent. És az örökkévaló és isteni létcél ezen új fogalmai önmagukban olyan érzékfeletti ingerek, melyek kiváltják annak a legjobbnak a megnyilvánulását, mely az ember felsőbbrendű természetében lakozik.

Az eszmén alapuló vallások és az eszményképi vallás összehasonlításakor Rodan kijelentette, hogy alsóbbrendű vallások úgy alakítják az Istenre vonatkozó eszméiket, hogy azok megfeleljenek az emberi szív természetes állapotának, míg a felsőbbrendű vallások megkövetelik, hogy az emberi szív változzon meg annak érdekében, hogy megfeleljen az igaz vallás eszményképeinek. Rodan ilyen kérdéseket tett fel: „De vajon hajlandók vagyunk-e megfizetni a mennyországba való eme belépés árát? Hajlandók vagyunk-e újjászületni? Újjá alakítottá lenni? Hajlandók vagyunk-e alávetni magunkat a sajátlényeg leépítése és a lélek helyreállítása e szörnyűséges és megpróbáltatást jelentő folyamatának?” Rodan figyelembe vette a Mester azon kijelentését, hogy aki meg akarja menteni az életét, annak el kell veszítenie azt.

Rodan kijelentette, hogy Jézus vallása megköveteli az élő és szellemi tapasztalást; más vallások fennállhatnak hagyományokon alapuló hiedelmekben, érzelmi alapú megközelítésekben, bölcseleti felfogásban és mindezekben együtt is, ám a Mester tanítása megköveteli a valódi szellemfejlődés szintjeinek elérését.

 

További viták Rodannal (161.)

A pihenésről Magadánba visszatérő apostoloknak és vándor tanhirdetőknek Jézus bejelentette a másnapi jeruzsálemi utazás tervét. Nátániel és Tamás azonban még mindig nem tudta lezárni a vitát az alexandriai Rodannal, ezért engedélyt kértek Jézustól, hogy ők Magadánban maradhassanak még néhány napig.

Az egyetlen dolog, melyben Rodan és Jézus apostolai nem értettek egyet, az Isten személyiségének kérdése volt. Rodan úgy gondolta, hogy a mennyei Atya nem lehet olyan személy, mint amilyennek az ember a személyiséget elképzeli. E nézetkülönbség annyira zavarta Tamást és Nátánielt, hogy még Jézust is megkérdezték, de a Mester nem volt hajlandó bekapcsolódni a vitába.

Rodan úgy tartotta, hogy személyiség csakis az egyenlő lények teljes körű és kölcsönös közléscseréjének vonatkozásában létezhet. Azt képviselte, hogy mivel Isten a Teremtője minden más lénynek, ebből következik, hogy a világegyetemben nincs senki, aki vele egyenlő lenne, és nincs senki, akivel egyenlőként tudna érintkezni. Tamás igyekezett meggyőzni Rodant, hogy az Isten személy, de Rodan két nap múltán is csak annyit volt hajlandó elfogadni, hogy Tamás tudja bizonyítani az Isten valóságát, de a személy voltát nem.

Ekkor Tamás feladta a Rodan meggyőzésére irányuló kísérleteit, és most Nátánielen volt a sor. Nátániel úgy érvelt, hogy mivel az Örökkévaló Fiú és a Végtelen Szellem egyenlő Istennel, ezért még Rodan meghatározása szerint is lehetséges, hogy Isten személy. Rodan el is fogadta ennek lehetőségét. Ez után Nátániel azt hozta fel, hogy mivel Jézus egyenlő az Istennel, és lévén, hogy Jézus képes emberekkel kapcsolatot teremteni, mindez bizonyítja, hogy Isten és ember képes kapcsolatba lépni egymással. Továbbá, mivel Jézus és az Atya egy, ezért Jézus személye bizonyítja az Isten személyének létét. Végső érve pedig az volt, hogy az Istennek személyiségnek kell lennie, mert ő a Teremtője minden személyiségnek és ő a beteljesülése minden személynek.

Ezek után Rodan el is fogadta, hogy az Isten személy. A három férfi még további két napot töltött Jézus isteni természetének megvitatásával. Az apostolok kifejtették Rodan előtt a Mesterük isteni mivoltának elfogadását megalapozó érveiket:

Jézus azt mondta, hogy ő isteni.

Ő sohasem követ el hibát; következetesen bűntelen.

Betegségeket gyógyít, és elismerte, hogy bűnöket bocsát meg.

Láthatólag ismeri az emberek gondolatait.

Láthatólag előre tudomása van a dolgokról, még a saját haláláról is.

Tudja, hogy mi történik ott, ahol ő maga személyesen nincs is jelen.

Egy isteni tanító tekintélyével beszél.

Keresztelő János az Isten Fiáként utalt rá.

Jézus úgy beszélt Istenről mint egy mindig jelenlévő társról.

Láthatólag közvetlenül kapcsolatba tud lépni Istennel.

 

A sátoros ünnepen (162.)

Kr.u. 29. októberében Jézus és az apostolok Jeruzsálemben, illetőleg annak környékén tartózkodtak. E hónap során Jézus az idejének java részét Betániában és Betlehemben az apostolokkal, illetőleg Abner csoportjával töltötte. Abner volt a vezetője Keresztelő János egykori követőinek.

Jézus apostolai sokszor kérték a Mestert, hogy hirdesse az evangéliumot Jeruzsálemben, mely kérésekre mindig azt felelte, hogy még nincs itt az ideje. Most, hogy a Szanhedrin üldözte Jézust, az apostolok azt kérték Jézustól, hogy ne menjen Jeruzsálembe. Jézus erre úgy válaszolt nekik, hogy „De már itt van az ideje.”

Spanyolországtól Indiáig az egész világból érkeztek emberek a sátoros ünnepre Jeruzsálembe. Jézus merészen bement a városba több alkalommal is és nyilvánosan tanított a templomban.

Jézus nyilvános megjelenése ezen az ünnepen zavarba ejtette mind a követőit, mind az ellenségeit. Abner és társai sokat tettek annak érdekében, hogy kedvező közhangulatot teremtsenek a jézusi evangélium iránt, s emiatt az ellenségei nem mertek nyíltan szembeszállni vele. A Szanhedrin némely tagja hitt Jézusban, mások pedig ellenezték a letartóztatását addig, amíg ennyi ember tartózkodik a városban. A Szanhedrin körében arra is gondoltak, hogy Jézus azért jelenhetett meg nyíltan a közvetlen közelükben, mert valamiféle védelmi ígéretet kapott a rómaiaktól. Ezért aztán a Mestert nem háborgatták a tanításban.

A Jézust hallgató emberek körében különféle vélemények alakultak ki róla: ő a Messiás, jó ember, próféta, minden lében kanál, őrült. Még az ellenségei is ámultak a tanításain. Egy férfi azt kérdezte tőle, hogy honnan ered ez az alapos tudása, amikor nem is tanult a rabbiknál. Jézus azt felelte, hogy a tanítása nem a sajátja, hanem az Istené.

A hallgatóság egyik tagja megkérdezte Jézustól, hogy a vezetők miért akarják a halálát. Jézus így felelt neki: „A vezetőitek azért akarnak elpusztítani, mert neheztelnek az országról szóló jó hírekkel kapcsolatos tanításom miatt, azon örömhír miatt, mely megszabadítja az embereket a szertartások alakias vallásának terhes hagyományaitól, melyeket e tanítók mindenáron fenn akarnak tartani. (...) [J]ól tudják, hogy ha őszintén hiszitek és el meritek fogadni a tanításomat, akkor az ő hagyományos vallási rendszerük megbukik, örökre megsemmisül.”

A Szanhedrin Ébert, az egyik hivatalos személyt küldte ki Jézus elfogására. Ahogy Éber Jézus közelébe ért, Jézus így szólt hozzá: „Tudom, hogy azért küldtek, hogy elfogj, de meg kell értened, hogy semmi sem történhet az Ember Fiával, amíg el nem jön az ideje.” Jézus tovább beszélt az Atya szeretetéről. Kijelentette, hogy azért jött, hogy mindenkinek örök élete lehessen. Amikor a beszédét befejezte, Éber már nem volt hajlandó letartóztatni; a tisztviselő visszament a Szanhedrinhez és jelentette a feletteseinek, hogy Jézus szavaiban irgalmat és reményt, bátorítást és vigasztalást találhatnak a csüggedők. Nem értette, hogy mi rossz lehet a tanításaiban, még ha Jézus nem is a Messiás. Az ezt követően kialakult zavarodottság miatt a Szanhedrin ülése feloszlott.

Egy férfi, akit Jézus még gyermekkorából ismert, összejátszott a Szanhedrin ügynökeivel Jézus kelepcébe csalása érdekében. Ennek a férfinak volt egy Hildana nevű felesége, akit kurválkodásra kényszerített. A férj aztán beárulta a feleségét a Szanhedrin embereinél, hogy ezzel csapdahelyzetet teremtsenek Jézusnak.

A Szanhedrin ügynökei ezzel az ürüggyel hozták Hildanát Jézus elé: „Mester, e nőt házasságtörésen érték – rajtakapták. Mózes törvénye megparancsolja, hogy az ilyen asszonyt meg kell kövezni. Mit mondasz, mi legyen vele?” Ha Jézus tartja Mózes törvényét, akkor meggyűlik a baja a római vezetőkkel. Ha megtiltja a megkövezést, akkor a Szanhedrin előtt megvádolható azzal, hogy a zsidó törvény fölébe helyezi magát. Ha hallgat, akkor gyávasággal vádolható.

Jézus végignézett az összegyűlteken és észrevette a férjet. Oda is ment hozzá, majd néhány szót írt előtte a homokba. A férfi elolvasta a szavakat és sietve elhagyta a helyszínt. Ezután a Mester a Szanhedrin ügynökeihez ment oda és ismét írt valamit a homokba előttük. Az ügynökök egymás után ugyancsak elszéledtek. Végül Jézus ahhoz a férfihoz is odament, akivel Hildanát tetten értek és előtte is írt néhány szót a homokba, mire ez a férfi is távozott. Jézus erre azt kérdezte Hildanától: „Asszony, hol vannak a vádlóid? Nem maradt senki, aki megkövezzen?” Hildana azt felelte, „Senki, Uram.” Erre Jézus azt mondta: „Ismerem a dolgaidat; én sem ítéllek el téged. Menj békével.” És Hildana később csatlakozott az ország tanítványaihoz.

Keresztelő János egykori tanítványaira nagy hatással volt Jézus bátor fellépése a sátoros ünnep alkalmával tartott nyilvános tanhirdetéseken, és az a megértő és rokonszenvező hozzáállás is, melyet irántuk tanúsított Betlehemben. Ez idő alatt Abner és Jézus elrendezte a két csoport ügyeit. November elején Abner és csoportja csatlakozott Jézushoz, és egészen a keresztre feszítésig együtt dolgoztak az apostolokkal.

 

A hetvenek felavatása Magadánban (163.)

Jézus visszatért Magadánba, ahol találkozott Abnerrel és tanítványaival, a női testülettel, a vándor hitszónokok testületével és mintegy százötven egyéb tanítvánnyal Palesztina különböző részeiből. Az egész csoport alapos felkészítése itt kezdődött el. Reggelente Jézus beszélt a híveknek. Péter a hallgatóság előtti beszédmódokat oktatta, Nátániel a tanítási módszerekről beszélt, Tamás pedig azt magyarázta el nekik, hogy miként válaszoljanak a kérdésekre.

A hetvenek kiválasztásáról az Andrásból, Abnerből és a vándor hitszónokok testületének vezetőjéből álló bizottság döntött. Ha ők hárman nem tudtak egyhangú döntést hozni, akkor a jelentkező személy ügyét Jézus elé vitték.

Az egyik ilyen tanítvány, akit Jézus elé vittek, azt kérte Jézustól, hogy a szolgálatba lépés előtt még hazatérhessen megvárni az apja közelgő halálát és miután eltemette, visszajöhessen. Jézus azt felelte erre, hogy az ember lehet hűséges tanítvány s közben segédkezhet a szeretteinek, de ha azt szeretné, hogy felavassák, akkor másokra kell hagynia a holtak eltemetését. Egy másik tanítvány azért akart előbb hazamenni, hogy megvigasztalhassa a családját. Neki azt mondta Jézus, hogy választania kell a két dolog között.

Egy jómódú ifjú, Matadormusz, aki egykor tagja volt a Szanhedrinnek, azzal a kéréssel fordult Jézushoz, hogy engedélyt kapjon az újonnan felavatott hírnökök sorába lépni. Jézus azt mondta, hogy hajlandó elfogadni Matadormuszt, ha cserébe ő hajlandó megfizetni az árát. Matadormusz így felelt: „Mester, megteszek bármit, ha megengeded, hogy kövesselek.” Jézus erre azt mondta neki, hogy adja el mindenét és a javait adományozza a szegényeknek.

Matadormusz abban a hitben nőtt fel, hogy a vagyon az Isten kegyének a jele. Jézus tudta, hogy az ifjúból addig nem lehet felavatott tanító, amíg meg nem szabadul a vagyon imádatától. Jézus látta azt is, hogy Matadormuszból a csoport vezetője válhatna, de amíg meg nem szabadult a vagyonától, addig a többiek, akik valóban feladták mindenüket, nem fogadnák el őt vezetőjüknek.

Matadormusz azonban nem tudta megtenni ezt a dolgot. Jézust elszomorította, hogy Matadormusz nem a felavatást választotta, mert igen kedvelte az ifjút. Később aztán Matadormusz eleget tett Jézus kérésének és ő lett a jeruzsálemi egyház kincstárnoka. De a késlekedése miatt elmulasztotta annak esélyét, hogy a Mesterrel tarthasson annak a földi létben még hátralévő néhány hónapnyi ideje alatt.

Később Péter azt a kérdést tette fel, hogy „Vajon megköveteljük-e a téged követni akaróktól, hogy adják fel minden világi javaikat?” Jézus úgy felelt, hogy ez csak azok esetében szükséges, akik apostollá akarnak válni. „Bármely dolog vagy személy áll közétek és az ország igazságainak szeretete közé, azt fel kell adni. Ha a vagyon nem tör be a lélek területeire, akkor annak nincsenek következményei azok szellemi életében, akik be akarnak lépni az országba.”

A kéthetes felkészülési időszak végén Jézus felavatta az evangélium hetven új tanítóját. A felavatás keretében Jézus a következő útmutatásokat adta nekik:

Az evangéliumot a nem-zsidóknak éppúgy hirdetni kell, mint a zsidóknak.

Tartózkodjanak a csodavárástól.

Szellemi testvériséget hirdessenek, ne világi királyságot.

A megfelelő szállásul választott házban maradjanak végig az adott településen való ottlétük során.

Mondják el a híveknek, hogy eljött az ideje a jeruzsálemi vallási vezetőkkel való kenyértörésnek.

Hirdessék, hogy az embernek a legfőbb kötelessége teljes odaadással szeretni az Istent, és hogy az ember úgy szeresse a szomszédját, mint saját magát.

 Péter is szólt az új tanítókhoz, s arra kérte őket, hogy:

Imádkozzanak több munkásért az ország számára.

Számítsanak ellenségességre és üldöztetésre.

Bízzanak az Atyában, s ő gondoskodni fog élelemről és szállásról.

Lelkesedéssel végezzék a munkájukat és ne hagyják, hogy bármi elterelje a figyelmüket.

Mindenki iránt kedvességet és udvariasságot tanúsítsanak.

Segédkezzenek a lelki és a testi betegségekben szenvedőknek.

A felavatási szertartás után Abner kijelölte őket a hat hetes galileai, szamariai és júdeai küldetésre. A hetvenek párosával indultak útnak. Jézus és az apostolok december elején bontottak tábort és indultak el a pereai szálláshelyre.

Miután elvonultak, Zebedeus Dávid karcsúsított a hírvivői szolgálaton. Tábort szervezett az apostoli szállás közelében, ahol el lehetett helyezni a római birodalom minden részéből naponta érkező zarándokokat. Egy hét leforgása alatt Dávid tábora alkalmassá vált ezerötszáz látogató befogadására.

December 30-án a hetven hírvivő a pellai találkozóhelyen gyülekezett és beszámoltak a hat hét során szerzett tapasztalataikról. Jézus örült, hogy az emberek most már az ő személyes jelenléte nélkül is képesek hirdetni az evangéliumot. A Mester ezt mondta a hetveneknek:

„Nektek és mindazoknak, akik a nyomotokban járnak majd az idők során, hadd mondom el: én mindig itt állok a közelben, és hívószavam most és mindig az, hogy »Gyertek hozzám mindnyájan, akik dolgoztok és akik nehéz terhet hordoztok, és én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert én igaz és hűséges vagyok, és szellemi nyugalmat találtok a lelketeknek.«”

A három hónapos pereai küldetésre, a Mester utolsó küldetésére való felkészülés elkezdődött. Jézusnak most már nem kellett utaznia ahhoz, hogy taníthassa az embereket; az emberek egyre nagyobb számban jöttek el hozzá. Ő és az apostolok a pereai küldetés során az idejük nagy részét a táborban töltötték és tanították az embereket, a hetvenek és a női testület pedig kétfős csoportokban a városokat járta.

 

A templomszentelés ünnepén (164.)

Kr.u. 29 decemberében Jézus egy újabb esélyt kívánt adni a jeruzsálemi vezetőknek arra, hogy elfogadják az evangéliumot, ezért Nátániellel és Tamással elment Jeruzsálembe a templomszentelés ünnepére.

Útjuk során éjszakára megálltak Jerikóban. Ahogy a helyiekkel beszélgettek, egy törvénytudó ember kérdezgetni kezdte Jézust, mert szerette volna kelepcébe csalni vagy zavarba hozni. „Mester, szeretném, ha megmondanád, hogy kicsoda az én szomszédom?” A zsidók általában nem vették emberszámba a nem-zsidókat, és a zsidó törvény úgy határozta meg az ember szomszédját, mint „az ember népének gyermekeit”.

Jézus ismerte a törvénytudó ember valós szándékát, ezért egy történet elmesélésével válaszolt. Egy utazót útonállók támadtak meg, kirabolták, megverték és félholtan otthagyták az útszélen. Rövidesen egy pap ért a helyszínre, de amikor meglátta a szerencsétlenül járt utazót, áttért a másik oldalra és továbbment. Egy lévi ember is hasonlóképpen ment el mellette. Később aztán egy szamaritánus talált rá az utazóra. Megszánta, s bekötözte a sebeit és elvitte egy fogadóba, ahol gondoskodott róla. A történet végén Jézus megkérdezte a törvénytudót: „E három közül ki volt a szomszédja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmat mutatott irányában.” Erre Jézus azt felelte neki, hogy „Tégy te is hasonlóképp.” Azzal, hogy Jézus a kérdezőt a saját maga által feltett kérdés megválaszolására bírta, egyúttal tanulságos történetet mondott el a hallgatóságnak, elítélte a zsidóknak a szamaritánusokkal szembeni magatartását és elkerülte a törvénytudó ember által felállított kelepcét.

Jeruzsálemben a Mester tanult emberek csoportjával találkozott Nikodémusz házában, akik közül többen is a Szanhedrin egykori vagy akkori tagjai voltak. A tanult férfiak figyelmesen hallgatták Jézus tanításait és felajánlották segítségüket a Szanhedrin többi tagjának esetleges megnyeréséhez. Jézus azon nem kívánt élni a felajánlott lehetőséggel, mert e kérdésben az Atya útmutatását szándékozott követni.

Másnap reggel, a szombat napján Jézus és a két apostol a templom mellett összetalálkozott egy ismert vak koldussal, Jósiással. Jézus úgy döntött, hogy nyílt kihívást intéz a Szanhedrin felé azzal, hogy helyreállítja Jósiás látását. A földre köpött, a nyálat agyaggal keverte, s a masszát Jósiás szemeire helyezte. Jézus azt mondta Jósiásnak, hogy meggyógyulnak a szemei, mihelyst lemossa róluk az agyagot Siloám tavában. Jósiás úgy is tett, ahogy mondták neki, és miután visszanyerte a látását, visszatért szokott helyére a templomhoz és mindenkinek híresztelni kezdte a vele történteket.

Jósiás beszéde nyomán élénk érdeklődés támadt az emberek körében. A Szanhedrin összeült, bár ezzel nyíltan megszegték a szombat törvényét, mely tiltotta ülés tartását ezen a napon, és Jósiást kikérdezés céljából maga elé idézte. Jósiás vallomásának meghallgatása után a vezetők arról kezdtek vitázni, hogy e tett vajon Istentől vagy az ördögtől való. A kérdés erősen megosztotta a testületet.

A Szanhedrin elküldetett Jósiás szüleiért és őket is kikérdezték, majd folytatták Jósiás kihallgatását. A szüntelen kérdezgetés hatására Jósiás némileg kijött a béketűrésből és visszakérdezett: „Elmondtam már nektek, hogy miként történt az egész, és ha nem hiszitek el a vallomásomat, akkor miért hallgattok meg újra? Esetleg ti is az ő tanítványaivá akartok válni?” A Szanhedrin ülésén felborult a rend, s ekkor hangzott el Jósiás szájából az, hogy „Nézzetek hát meg engem, ti mind, és lássátok, hogy mi történt ma Jeruzsálemben! Azt mondom nektek, hogy ha ez az ember nem Istentől való, akkor nem tehette volna meg ezt.”

Mialatt az ülés tartott, Jézus a közelben tanította az embereket, de a Szanhedrin félt maga elé idéztetni őt. Az oly buzgón keresett alkalmat Jézus most önként felkínálta nekik, ők azonban féltek akárcsak tanúként is berendelni. Később, amikor Jézus tovább folytatta a tanítást, némely zsidó vezető próbálkozott kelepcét állítani neki. Az egyikük azt kérdezte, hogy „Ha te vagy a Messiás, akkor miért nem mondod meg nekünk egyenesen?”

Jézus erre ezt felelte: „Én már sokszor beszéltem nektek magamról és az Atyámról, de nem vagytok hajlandók hinni nekem. (...) Az igazság tanítója csak azok számára vonzó, akik vágynak az igazságra és akik szomjazzák az igazságosságot. A bárányaim hallgatnak szavamra és én ismerem őket és ők követnek engem. És örökkévaló életet adok mindazoknak, akik követik a tanításomat; nem vesznek el soha, és nem ragadja ki őket a kezemből senki. (...) Az Atya és én egy vagyunk.” Az e szavakat hallók közül többen szerették volna megkövezni Jézust mindezért, de ő végül sértetlenül hagyta el a templomot.

Jézus később értesült arról, hogy Jósiást kiátkozták a zsinagógából, ezért meghívta, hogy tartson velük a pellai táborba. Jósiás megérdemelten részesült a Mester által tett csoda jótékony hatásából, mert belőle egy életre az országról szóló evangélium tanhirdetője vált.

 

A pereai küldetés kezdete (165.)

Kr.u. 30 januárjában Abner kiküldte a vándor hitszónokok teljes csoportját Perea városaiba és falvaiba. E régió lakosai, melyek között egyenlő számban voltak zsidók és nem-zsidók, minden más régió lakosságánál kedvezőbben fogadták a Mester tanításait. A pereai küldetés három hónapon át tartott. Jézus idejének egy részében az embereket tanította Pellában, más részében pedig az utazó tanhirdetőknek segített.

A templomszentelés ünnepe után több mint háromszáz farizeus és egyéb, Jeruzsálemből való ember követte Jézust egészen Pelláig. Nem sokkal a megérkezésük után Jézus beszédet intézett az összegyűltekhez, s elmondta, hogy tudja, hogy a jelenlévők között vannak olyanok, akik meghalnának érte s vannak olyanok is, akik a halálát akarják.

Jézus előadott egy példázatot, melyben úgy írta le magát, mint igaz pásztort, aki vész idején összetereli a nyáját és aki, ha kell, hajlandó életét is adni a rábízott nyájért. Nyíltan megmondta, hogy nincs senki, aki elvehetné az ő életét: „Megvan a jogom és a hatalmam, hogy odaadjam életemet, és megvan ugyanazon hatalmam és jogom azt újra felvenni. Ti nem érthetitek ezt, de ilyen hatáskört kaptam az Atyámtól még mielőtt e világ meglett.” A szavain elképedt emberek, a barátai éppúgy, mint az ellenségei, vitázni kezdtek az elhangzottakról. Másnap a jeruzsálemi farizeusok fele hitet tett Jézus mellett.

Január vége felé beszélt Jézus a bizodalomról és a szellemi felkészültségről. Arra intette a követőit, hogy ne rettenjenek meg a vallási ellenfeleiktől, mert nekik legfeljebb a test elpusztítására van hatalmuk. Az apostolokat arra oktatta, hogy ne rágódjanak létfenntartási kérdéseken: „Aggodalmában melyiktek tudja egy tenyérnyivel is megnövelni a termetét vagy egy nappal is meghosszabbítani az életét? Lévén, hogy e dolgok nem a ti kezetekben vannak, miért engedtek hát teret bármely ilyen problémával kapcsolatos aggodalmas gondolatotoknak? (...) A nagyobb dolgokra törekedjetek, és ráleltek a kisebbekre azokban; kérjétek a mennyeit, és a földit is megkapjátok vele. Az árnyék bizton követi az anyagot.” Jézus arra is kérte a követőit, hogy ne aggódjanak, hogy mit fognak majd válaszolni az ellenségeik kérdéseire: „(...) mert a bennetek lakozó szellem bizonyosan sugalmaz nektek abban az adott órában, hogy mit mondjatok az országról szóló örömhír tiszteletére.”

Egy fiatalember odament Jézushoz és az örökölt vagyonához való hozzájutásban kérte a segítségét, mert az örökség ráeső részét a fivére magánál tartotta. Jézus azt felelte neki, hogy az anyagi javak öröklése kapcsán megmutatkozó mohósága miatt elszalasztja az alkalmat a mennyei örökségének megismerésére. Azt tanácsolta neki, hogy panaszával forduljon a megfelelő hatóságokhoz, végül pedig e szavakkal bocsátotta útjára: „Fiam, mi hasznod abból, ha megnyered az egész világot és elveszíted a saját lelkedet?”

 

Az utolsó látogatás Észak-Pereában (166.)

Egy Nátániel nevezetű jómódú farizeus meghívta Jézust, hogy egy csoport farizeus társaságában tartandó reggeli lakomán díszvendégként vegyen részt. A meghívottak közül sokan ismerték Jézus tanításait, így nem is csodálkoztak azon, hogy Jézus úgy ült asztalhoz, hogy előtte nem mosott kezet szertartás szerint, azonban Nátániel és az egyik ellenséges érzületű farizeus összesúgott emiatt. Jézus e szavakkal dorgálta meg őket: „Mily gondosan tisztogatjátok a poharakat és a tálakat, miközben a szellemi-étel edényeitek mocskosak és szennyezettek! Nagyon ügyeltek arra, hogy jámbor és szent külsővel jelenjetek meg az emberek előtt, de a lelketek mélye csupa képmutatás, mohóság, zsarolás és mindenféle szellemi gonoszság.”

Jézus még hosszasan ecsetelte a farizeusok némely hibáját, majd otthagyta őket. Az őt e napon meghallgató farizeusok közül többen is a híveivé lettek, de a többségük továbbra is elutasította Jézust.

Másnap Jézus elmagyarázta az apostoloknak, hogy a nem-zsidók és a kevésbé ortodox vallási nézeteket képviselő zsidók fogékonyabbak az evangélium elfogadására, mint az óhitű zsidók. Felhívta a figyelmüket arra, hogy milyen készségesen fogadták üzenetüket a galileaiak és a szamariabeliek. Épp ekkortájt találkoztak az apostolok egy csoport leprással, akik között kilenc zsidó és egy szamaritánus volt. Amikor a leprások meglátták a közeledő Jézust, irgalomért és gyógyulásért folyamodtak hozzá.

Zélóta Simon azt szerette volna, ha Jézus nem áll meg a leprásoknál, hanem folytatja útját, azonban a Mester megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy a tanítását jobban megértesse az apostolokkal. Jézus azt mondta a leprásoknak, hogy meggyógyulnak, ha felkerekednek és a papok elé járulnak. Ők el is indultak, ahogy Jézus meghagyta nekik, s ahogy haladtak útjukon, meggyógyultak.

Amikor a szamariabeli férfi észrevette magán a gyógyulás jeleit, visszament Jézushoz, térdre borult előtte és köszönetet mondott neki, a társai viszont ezalatt is folytatták útjukat. Jézus meg is jegyezte: „Látjátok miként van az, hogy a ház gyermekei, még ha engedetlenek is Atyjuk akaratával szemben, természetesnek veszik az áldásokat. (...) de az idegenek, amikor ajándékot kapnak a ház urától, elcsodálkoznak és kötelességüknek érzik, hogy köszönetet mondjanak azokért a jó dolgokért, melyeket kaptak.”

Egy nap azt kérdezte Jézustól egy hívő farizeus: „Uram, sokan lesznek vagy kevesen, akik igazán üdvözülnek?” A zsidóknak azt tanították, hogy csak a zsidók léphetnek majd be a mennyországba, és hogy az örökkévaló élethez vezető út egyenes és keskeny. Jézus így felelt: „[K]ijelentem, hogy az üdvözülés elsősorban a személyes döntéseteken múlik. Még ha az élet útjához vezető kapu szűk is, azért elég tágas ahhoz, hogy átengedjen mindenkit, aki őszintén be akar jutni, mert én vagyok az a kapu. És a Fiú sohasem fogja megtagadni a bejutást a világegyetem bármely olyan gyermekétől, aki hit révén törekszik a Fiún keresztül megtalálni az Atyát.” Jézus egyértelművé tette, hogy a megmentettek kis vagy nagy száma attól függ majd, hogy kevesen vagy sokan fogadják el az ő hívását: „Én vagyok a kapu, én vagyok az új és élő út, és aki akar, belevághat az örökkévaló élettel járó végtelen igazságkeresésbe.”

Tamás megkérdezte, hogy a szellemi lényeknek van-e a közük az anyagi világban végbemenő eseményekhez, és az angyalok képesek-e megelőzni a baleseteket. Jézus válaszul elmondta, hogy azt hinni, hogy a jólét az isteni helyeslés jegye vagy hogy a hányattatás az Isten nemtetszésének bizonyítéka, valójában nem más, mint babonaság. „Az Atya esőt ad igazaknak is, igaztalanoknak is; a nap ugyancsak süt igazakra és igaztalanokra.” Jézus tovább tanította őket e dolgokra s elmondta azt is, hogy a betegség és egészség anyagi okokra vezethető vissza és nem isteni kegyre vagy kegyvesztettségre, de bizony nehéz volt rávennie az apostolokat, hogy feladják a régi nézeteiket.

 

Látogatás Filadelfiában (167.)

Több mint hatszázan kísérték el Jézust Filadelfiába februárban. A tízvárosi tanhirdető út alkalmával nem történtek csodák, és a leprások megtisztítását kivéve egész Pereában nem került sor csodatételre. E vándorúton az evangélium hirdetésére csodatétel nélkül került sor, és az idő legnagyobb részében maga Jézus vagy maguk az apostolok sem voltak jelen.

Az egyik nap egy jómódú farizeus meghívta Jézust reggelire Filadelfiában. Sok látogató volt jelen ezen a fogadáson, közöttük számos farizeus is. Az étkezés vége felé egy beteg ember jött be a résztvevők közé az utcáról. Az egyik farizeus kifogásolta, hogy miért engedték be a beteget a terembe, de Jézus olyan barátságos arccal fogadta a férfit, hogy az közelebb jött és leült a padlóra.

Jézus megkérdezte az összegyűltektől: „Törvényes dolog-e beteget és szenvedőt gyógyítani a szombat napján vagy nem?” Senki nem felelt. Erre Jézus kézen fogta az illetőt és ezt mondta: „Kelj fel és menj utadra. Nem kérted a gyógyulást, de én ismerem a szíved vágyát és a lelked hitét.” A vendégekhez fordulva így folytatta: „Ilyen dolgokat Atyám nem azért tesz, hogy becsábítson benneteket az országba, hanem hogy kinyilatkoztassa magát azoknak, akik már az országban vannak.”

Jézus elmondott egy példázatot is: Egy uralkodó vendégeket hívott az esküvői vacsorára. Amikor elérkezett az ünnep időpontja és a barátai nem voltak sehol, az uralkodó kiküldte a szolgáit az utcákra, hogy szegényekkel, nyomorékokkal, vakokkal és más szerencsétlen sorsú emberekkel töltse meg az ünneplő házat. A Jézus beszédét hallgató farizeusok egyike megértette Jézus mondandóját és még aznap megkeresztelkedett és belépett az országba.

A szombat napjára Abner elintézte, hogy Jézus szólhasson a zsinagógában. A beszéd után a Mester megszólított egy görnyedt testtartású asszonyt, akinek testi baját a súlyos depresszió és a félelmek okozták. Az asszony hitt Jézusban, és hosszú évek óta először tudott kiegyenesedni, amiért hálát adott az Istennek és dicsőítette.

A zsinagóga vezetője egy ellenséges hozzáállású farizeus volt, s ő rossz néven vette az asszony meggyógyítását, mert szerinte a gyógyítás is munka, s a szombat napján tilos munkát végezni. Jézus így felelt: „Vajon nem oldjátok-e el mindnyájan szombaton is az ökrötöket a karámtól, hogy megitassátok? Ha az ilyen szolgálat megengedett a szombat napján, akkor vajon e nőt, Ábrahám leányát, akit a rossz kötött gúzsba tizennyolc éven át, ne szabadítsam meg e rabságból és ne vezessem inni a szabadság és élet vizeihez, akár e szombat napján is?” A zsinagóga vezetőjét, aki e szombaton nyíltan bírálta Jézust, eltávolították a beosztásából, és Jézus egyik követőjét tették a helyére.

Betániából hírnök érkezett s tudatta, hogy Lázár nagyon beteg. Jézus közölte az apostolokkal, hogy készüljenek, mert Júdeába mennek. Az apostolok úgy gondolták, hogy Jézus számára veszélyes dolog Betániába utazni s megpróbálták lebeszélni a tervéről.

Jézus elmondta az apostoloknak, hogy Lázár meghalt. A Mester újabb esélyt akart adni a zsidóknak, hogy elhiggyék az Atya üzenetét. Azt mondta a követőinek, hogy még ha több zsidót már nem is nyernek meg az országnak, a betániai úton olyan új hitre tesznek majd szert az evangéliummal kapcsolatban, hogy abból erőt meríthetnek azokra az időkre, amikor ő már nem lesz velük.

Az apostolok belátták, hogy nem tudják lebeszélni Jézust az utazásról. Közülük egyesek vonakodtak vele tartani, de Tamás lelket öntött beléjük: „Elmondtuk a Mesternek a félelmeinket, de ő elszánta magát, hogy elmegy Betániába. Meggyőződésem, hogy ez a vég; meg fogják ölni, de ha ez a Mester döntése, akkor viselkedjünk bátrak módjára; menjünk mi is, hogy vele halhassunk meg.”

Júdea felé menet Jézus elmondta a farizeusról és az adószedőről szóló példabeszédet. A farizeus a templomban állva imádkozván köszönetet mondott Istennek, hogy ő más, mint a többi ember, s felsorolta az általa véghezvitt jótetteket. Az adószedő lesütött szemmel kérte az Isten irgalmát a bűnei miatt. Jézus így összegezte a példázatot: „Azt mondom nektek, hogy inkább a publikánus tért haza Isten jóváhagyásával, mintsem a farizeus, mert aki felmagasztalja magát, az megaláztatik, de aki lealacsonyítja magát, az felemeltetik.”

Jerikóban megkérdezték Jézus véleményét a házasságról. Bár Jézus nemigen akart állást foglalni a házasság és a válás kérdésében, azt azért elmondta, hogy a házasság tiszteletreméltó dolog s arra minden embernek vágynia kellene. Elítélte a farizeusok laza válási szabályait azon az alapon, hogy igazságtalan a nőkkel és a gyermekekkel szemben.

A házassággal és a gyermekekkel kapcsolatos jézusi üzenet elterjedt egész Jerikóban. Másnap több anya kereste fel Jézus szálláshelyét, hogy áldást kérjenek a gyermekeinek. Az apostolok megpróbálták elküldeni az asszonyokat, de Jézus megdorgálta őket ezért, mondván: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek; ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké a mennyország.” A gyerekekre helyezte a kezét és néhány bátorító szót mondott az anyáknak. A nők helyzete sokat javult Jézus tanításai révén, és ez így lett volna az egész világon, ha a követői nem tértek volna el a tanításaitól.

 

Lázár feltámasztása (168.)

Amikor Kr.u. 30. március 2-án Jézus megérkezett Betániába, Lázár már négy napja halott volt. Máriát és Mártát többen próbálták vigasztalni, közöttük Jézus néhány ellensége is. Márta így szólt Jézushoz: „Mester, ha itt lettél volna, a fivérem nem halt volna meg!” Jézus erre azt mondta: „Csak legyen hited Márta, és a fivéred felkel újra.”

A gyászoló nővérek a sírhoz vezették Jézust, aki könnyezett. Nagyon szerette Mártát és Máriát, s együtt érzett velük. Jézus rossz néven vette a gyászolók között jelenlévő képmutatók viselkedését, és némiképp habozott visszahozni Lázárt, mert tudta, hogy ennek nyomán elkeseredett üldöztetés fog indulni ellene.

Mintegy negyvenöt fős csoport gyűlt össze a sír előtt, s jelen volt egy seregnyi mennyei lény is, akik a szeretett Uruk parancsára vártak. Márta és a Mária vegyes érzelmekkel fogadta, hogy Jézus arra kérte az embereket, hogy vegyék el a követ a sír bejárata elől. Márta azt mondta: „Valóban szükséges elgördítenünk a követ? A fivérem már négy napja halott, s így a test bomlása már megkezdődött.”

Jézus azt kérdezte: „Nem megmondtam először, hogy e betegség nem halálos?” Az apostolok néhány szomszéd segítségével félregördítették a zárókövet. A jelenlévők ekkor láthatták Lázár bepólyált, fekvő alakját.

Jézus hangos imába kezdett, majd így kiáltott: „Lázár, jöjj elő!” Lázár pedig, ahogy volt, halotti öltözékben, felült. Lázár testvérei és az apostolok kivételével mindenki elfutott a helyszínről.

Lázár megkérdezte a jelenlévőket, hogy mit keres ő a kertben, gyolcsba bugyolálva. Nem emlékezett a halálára. Márta elmondta neki, hogy mi történt, mire Lázár odament Jézushoz, letérdelt előtte és dicsőíteni kezdte az Istent. Jézus talpra állította a barátját, és azt mondta neki: „Fiam, ami veled történt, azt megtapasztalja mindenki, aki elhiszi ezt az örömhírt, azzal a különbséggel, hogy dicsőbb alakban támadnak fel. Te azon igazság élő tanúja leszel, melyről beszélek – én vagyok a feltámadás és az élet.”

Másnap délre Lázár feltámasztásának híre Jeruzsálem szerte elterjedt. Az emberek tömegestül jöttek Betániába, hogy a saját szemükkel lássák Lázárt. A megijedt farizeusok ülést hívtak össze; ez a csoda megerősítette a hívek hitét, de a Szanhedrin esetében csak azt érte el, hogy még inkább elszánták magukat Jézus elpusztítására.

Az egyik farizeus azzal a javaslattal állt elő, hogy Jézust azon nyomban, tárgyalás nélkül ítéljék halálra. Erről a javaslatról aznap végül nem szavaztak, mert a Szanhedrin tizennégy tagja tiltakozásul lemondott. Két héttel később öt másik tagot kizártak a tanácsból, mert úgy gondolták róluk, hogy hisznek a jézusi evangéliumban.

A Szanhedrin tudomásul vette Lázár holtából való feltámadását, de ezt és Jézus minden más csodatételét ördöginek minősítették. Ezeket a zsidó vezetőket nem érdekelte a csodatévő hatalom forrása, ők mindenképpen úgy gondolták, hogy ha nem állítják meg Jézust, akkor a nép hamarosan hinni fog benne.

A következő vasárnap reggel Jézus és az apostolok Pellába utaztak. Az úton az apostolok az imára érkező válaszról kérdezgették Jézust. Jézus elmondta nekik, hogy az ima a véges elme törekvése a Végtelen megközelítésére. Biztosította az apostolokat, hogy minden szellemben született imára bizonyosan adatik válasz, még ha esetleg úgy is tűnik, hogy a kérés megválaszolatlan marad. Némely imára csak az örökkévalóságban adható válasz, vagy akkor, ha az illető már magasabb szellemi szinteket ért el. Az emberek néha nem ismerik fel az imáikra kapott választ.

Lázár a betániai otthonában maradt Jézus halálának hetéig. Amikor hírét vette, hogy a Szanhedrin a megöletését tervezi, elmenekült Pereába. Később Mária és Márta is követte őt Filadelfiába, ahol Lázár az Abner vezetésével működő egyház kincstárnoka lett.

 

Az utolsó tanítás Pellában (169.)

Jézus és az apostolok visszatértek a pellai táborba, ahol már várta őket a Lázár feltámasztásáról értesült tömeg. Jézus beszélt előttük Pellában, elmondta az elveszett bárány történetét, az elveszett pénzérme történetét és tékozló fiú történetét. E három történetet azzal a gondolattal fűzte egybe, hogy az Isten tudja, mikor vagyunk elveszettek, s ilyenkor igyekszik megtalálni az elveszetteket, s amikor egy eltévelyedett lélek visszatalál Istenhez, örömmel fogadják a visszatértét.

Jézus azt tanította, hogy amikor az emberek keresik Istent, az Isten is keresi őket. Azt mondta, hogy nagyobb örömet okoz a mennyben az, ha egy bűnös megbánja bűneit, mint az, ha kilencvenkilenc olyan jut a mennybe, akinek nincs mit megbánnia. Jézus kiemelte, hogy ő és az Isten keresve keresi az elveszett lelkeket, és minden lehetséges eszközzel igyekeznek megtalálni az üdvösségre vágyókat.

Egy este Jézus elmondta a ravasz intézőről szóló példabeszédet annak szemléltetésére, hogy az embernek úgy kell élnie az életét, hogy örömet szerezzen e létben is, és a mennybeli kincsek gyűjtése révén a jövőben is. Azt monda, hogy „aki a kicsiben hűséges, az hű lesz a nagyban is, míg aki igaztalan a kicsiben, az igaztalan lesz a nagyban is. Ha nem mutattatok előrelátást és tisztességet e világ ügyeiben, akkor miként reménykedhettek abban, hogy hűek és körültekintők lesztek, amikor megbíznak benneteket a mennyei ország igaz kincseinek intézőségével?”

Jézus mindig nehezen tudta megértetni az apostolokkal azt, hogy a mennyei Atya nem király. Jézus korában az emberek hozzá voltak szokva a királyok és császárok uralmához, és a zsidó tanítások már régóta hirdették az Isten királyságának eljövetelét. Jézus ez okból utalt a szellemi testvériségre úgy, mint az Isten országára, de az Atyára sohasem utalt úgy, mint királyra.

Ezalatt Jeruzsálemben a papok összeállították a Jézus elleni vádakat:

Bűnösök barátja; még együtt is étkezik velük.

Káromolja az Istent, amikor azt állítja, hogy az ő atyja az Isten.

Betegeket gyógyít a szombat napján, semmibe veszi Izráel szent törvényét.

Ördögi hatalommal tesz csodákat.

 

A mennyország (170.)

A „mennyország” alatt sokféle dolgot értettek Jézus korában. A zsidók úgy hitték, hogy az ország a messiás eljövetelét fogja jelezni, akinek az a rendeltetése, hogy megteremtse a zsidók uralmát a földön. A perzsák pedig úgy gondolták, hogy az isteni ország csodák közepette fog beköszönteni a világvégén.

Jézus azt tanította, hogy a mennyország központi eleme az Isten atyasága és az emberek testvérisége. Így tanította imádkozni az apostolokat: „Jöjjön el a te országod, a te akaratod legyen meg.” Őszintén, bár sikertelenül arra törekedett, hogy „az Isten országa” kifejezés helyett inkább „az Isten akarata” kifejezést használják. Az apostolok a téves felfogásaikat Jézus halála után azzal a képzettel gyúrták össze, hogy Jézus még az ő életükben vissza fog térni és megalapítja az új királyságot hatalomban és dicsőségben.

Az Isten országa ezen a világon nem más, mint a leghőbb vágyunk, hogy az Isten akaratát megcselekedjük és önzetlenül szeressük a többi embert. Az ember az országba hittel, őszinteséggel, az Atyában való bizodalommal, elfogulatlanul, az igazságot keresve lép be, valamint vágyva arra, hogy megtalálja Istent és olyan legyen mint ő. Az Isten megbocsátásának elfogadása utat nyit az Isten gyermekei előtt az igazságosságban való folyamatos fejlődéshez.

A valódi pártatlanság a mások iránti önzetlen szeretet természetes eredménye. Az igazságosság ugyan több mint egyszerűen csak jót tenni, az ország igaz vallása azonban mindenképpen megmutatkozik a közösségi szolgálatban. Jézus az erkölcsökkel és az etikával mint olyanokkal nemigen törődött, viszont nagyon is foglalkoztatta őt az a benső szellemi közösség Istennel, mely kifelé szeretetteljes szolgálatban nyilvánul meg. A vallás személyes, de a vallás eredményei családiak és közösségiek.

Jézus az Isten országának öt szakaszát különböztette meg: az Istennel való szellemi közösség személyes megélése; magasabb szintű közösségi etika, melynek elérése az ember szívében lakozó isteni szellem közreműködésének az eredménye; a szellemi lények halandó-feletti testvérisége a földön és a mennyben; az Isten akarata tökéletesebb teljesítésének reménye az emberiség következő korszakában; a fény és élet szellemi korszaka a földön.

A mennyország jellemzői: az egyén elsődlegessége; a saját akarat, mint az emberi tapasztalás meghatározó tényezője; az Atya Istennel való szellemi közösség; a szeretetteljes szolgálatból eredő legmagasabb szintű megelégedettség; a szelleminek az anyagit meghaladó volta az emberi személyiségben.

A világnak komoly lépéseket kell tennie a mennyországra vonatkozó jézusi eszményképek elérése érdekében. Jézus tanításai majdnem eredménytelenek lettek, ugyanis a követői eltorzították az általa alkalmazott fogalmakat. A zsidó hívek továbbra is úgy tekintettek rá, mint a messiásra, aki majd visszatér és megalapítja az országot a földön. A nem-zsidó keresztények elfogadták a Pál-féle tantételeket, melyek úgy ábrázolták Jézust mint az egyház megváltóját.

Az egyház mint az ország közösségi velejárója kívánatos, feltéve, hogy nem válik a mennyország intézményes helyettesítőjévé. A zsidók zsidó közösségként képzelték el az országot; a nem-zsidók pedig egyházként. Jézus azt tanította, hogy az ország mindazok közössége, akik megvallják hitüket az Isten atyaságában és kinyilvánítják őszinte odaadásukat az Atya akaratának megcselekedése iránt. A keresztény egyház egyfajta gubó, melyben ott szunnyad az országról alkotott jézusi felfogás. Eljön a nap, amikor majd egy új Keresztelő János újra életre kelti a Mester tanításait és Jézus vallása felváltja a Jézusról szóló vallást.

 

Úton Jeruzsálembe (171.)

Kr.u. 30. március 12-én Jézus bejelentette, hogy az apostolokkal elmegy Jeruzsálembe, a páska-ünnepre. A követői úgy gondolták, hogy most fogja megalapítani a zsidók földi királyságát, pedig Jézus mindig azt tanította, hogy az ő országa nem e világi.

Szalómé, a Zebedeus fivérek anyja odaállított Jézushoz a két fiával, s próbált ígéretet venni tőle, hogy a fiai Jézus jobbján és balján fognak ülni az ország vezetőségében. Jézust elszomorította, hogy az általa kedvelt apostolok még mindig nem ismerik az ő országának természetét. Biztosította őket arról, hogy ők is inni fognak a keserűség poharából és osztozni fognak az ő megaláztatásában, de elmondta azt is, hogy nem az ő tiszte Szalómé kérésének teljesítése. Később, amikor Szalómé tanúja volt a Mester keresztre feszítésének, látván őt a két lator között a kereszten, eszébe jutott a szerencsétlen kérése.

A többi apostolt feldúlta, amikor arról értesültek, hogy Jakab és János miként járult Jézus elé titokban a maguk előnyét keresve. Önnön fontosságuk miatt egymással is vitába keveredtek. Jézus azonban azt mondta nekik: „Aki nagy akar lenni közöttetek, annak előbb a szolgátokká kell válnia. Aki első akar lenni az országban, az hadd segédkezzen nektek. Kijelentem nektek, hogy az Ember Fia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon; és most azért megyek Jeruzsálembe, hogy meghaljak az Atya akaratának megcselekedésében és a testvéreim szolgálatában.”

Ezer ember tartott Jézussal az utolsó jeruzsálemi útján. A Jordán folyó egyik gázlójánál a Mester beszélt az ő tanítványává válás áráról. Jézus előre figyelmeztette a követőit, hogy kegyetlen üldöztetésben és lesújtó csalódásokban lesz részük; hajlandóknak kell lenniük arra, hogy lemondjanak mindenről és mindenüket fel kell áldozniuk az ügy érdekében. Többször is elmondta, hogy az ő országa nem e világi. Az apostolok elfogadták Jézus szavait, azonban ragaszkodtak ahhoz a felfogáshoz, hogy az ellenséges fogadtatás időszakát az ország megalapítása fogja követni, mégpedig oly módon, ahogy ő szerették volna.

A Jeruzsálemhez közelítő csoport létszáma kétszáz fő alá csökkent. Március 29-én Liviaszban táboroztak le. Itt Zélóta Simon és Simon Péter több mint száz kardot szerzett, szétosztották az emberek között, s arra kértek őket, hogy rejtsék a fegyvereket a ruhájuk alá.

Jézus óva intette a követőit attól, hogy bizodalmukat a hústest bizonytalan dolgaiba vessék. Világosan értésükre adta, hogy őt a papok kezére adják és megölik Jeruzsálemben. A Mester arra kérte őket, hogy ne essenek kétségbe, és emlékezzenek, hogy a harmadik napon majd fel fog támadni. Az elképedt apostolok nem voltak hajlandók tudomásul venni a hallottakat. Annyira mereven ragaszkodtak a régi felfogásaikhoz, hogy egyszerűen nem tudták elhinni, hogy Jézus szó szerint érti azt, hogy az ellenségei meg fogják ölni Jeruzsálemben.

Jerikóban egy Zákeus nevezetű adószedő annyira szerette volna látni Jézust, hogy emiatt felmászott egy szikomorfára, gondolván, hogy onnan többet láthat majd. Ahogy Jézus a fa alá ért, felnézett Zákeusra és így szólt: „Siess, Zákeus, gyere le, mert ma éjszakára a házadban kell megszállnom.” Akik a tanúi voltak ennek, mind meglepődtek, hogy Jézus egy publikánusnál kíván megszállni, s az egyik farizeus ezt úgy fogta föl, hogy Jézus olyannál akar megszállni, aki a saját népét fosztja ki.

Amint Zákeus meghallotta ezt, így felelt: „Jerikói emberek, hallgassatok meg! Talán publikánus vagyok és bűnös, de a nagy Tanító az én házamba jött megszállni; és mielőtt belép, elmondom nektek, hogy minden vagyonom egyik felét a szegényeknek adományozom (...). Teljes szívvel fogom keresni az üdvözülést és arra törekszem, hogy megtanuljak igazul cselekedni az Isten előtt. Amikor Zákeus elhallgatott, Jézus ezt mondta: „Ma üdvözülés jött e házhoz, és te valóban Ábrahám fiává lettél. (...) És ne csodálkozzatok azon, amit mondok, és ne ütközzetek meg azon, amit teszünk, mert mindvégig azt hirdettem, hogy az Ember Fia eljött megkeresni és megmenteni azokat, akik elvesztek.”

Másnap, amikor az apostolok megálltak ebédelni, Jézus elmondott nekik egy példázatot. Egy nemesember utazni készült, s a távolléte idejére mindegyik intézőjének azonos pénzösszeget adott, hogy gazdálkodjanak vele. Visszatértekor aztán elszámoltatta őket. Az első intéző tízszeres pénzt tudott visszaadni. A nemesember tíz város intézőségét bízta rá cserébe. A második szolgáló ötszörös pénzre tett szert. Neki öt város intézőségét adta cserébe. Az utolsó intéző az urától kapott pénzt egy kendőbe tette s biztos helyen tartotta az ura visszatértéig. A nemesember elvette tőle a pénzt és odaadta annak, aki tíz várost kapott s ezt mondta: „Akinek van, még több adatik, de attól, akinek nincs, elvétetik még az is, amije van.”

 

Bevonulás Jeruzsálembe (172.)

Jézus és az apostoli csoport március 31-én délután ért Betániába. A páska-ünnep előtt hat nappal Betánia és Betfage lakói közül sokan jöttek el Simon házába a Jézus és Lázár tiszteletére adott fogadásra. A Szanhedrin parancsa szerint bármely zsidónak, aki látta Jézust, jelentenie kellett a hollétét, de az emberek nyíltan dacoltak a papok parancsával.

A fogadás vége felé Lázár testvére, Mária odament Jézushoz és kinyitott egy drága balzsamot tartalmazó edényt. A balzsammal bekente Jézus halántékát és lábát, s Jézus lábát a hajával törölte meg. Az emberek összesúgtak. Júdás szerint a Mesternek meg kellett volna feddenie a nőt ezért a pazarlásért. Az mondta, hogy a balzsamot el kellett volna adni s az árából a szegényeket kellett volna segíteni.

Jézus erre így szólt: „Hagyjátok őt békén (...) a szegények mindig veletek vannak, így hát segédkezhettek nekik bármikor, amikor csak jónak látjátok; de én nem leszek mindig veletek; rövidesen elmegyek Atyámhoz. Ez a nő már régóta tartogatta ezt a balzsamot a testem számára a temetéshez, és mivel most úgy látta jónak, hogy e kenetet a halálom előtt tegye fel, ezért nem tagadható meg tőle ez az öröm. Ennek megcselekedésében Mária mindannyiatokat megdorgált annyiban, hogy e tette révén bizonyítja a hitét abban, amit a halálomról és a mennyei Atyámhoz való felemelkedésemről mondtam.”

Júdás megszégyenítettnek érezte magát. Ez volt az a pillanat, amikor először döntött úgy, hogy a sérelmei miatt elégtételt fog venni Jézuson.

Jézus a nyilvánosság előtt akart bevonulni a városba, ezért a zsidó szentírásból idézte azt a részt, melyet egykor a messiás eljövetelével hoztak kapcsolatba: „Ujjongj, ó Sion leánya; zengj éneket, ó Jeruzsálem leánya. Nézd, közeleg királyod. Igaz ő és megszabadulást hoz. Alázatosan, szamáron jön, szamárháton, szamárnak csikaján.” A várost meghódító királyok lóháton vonultak be a városba, míg a békeküldetést teljesítő király mindig szamárháton jött. Jézus azért választotta ezt a jelképes megoldást, mert erősíteni akarta azt a felfogást, hogy az ő országa nem földi királyság.

Több százan kísérték Jézust Jeruzsálembe. A menet egyre ünnepélyesebbé vált, ahogy a város felé tartottak. Az emberek azt a zsoltárt énekelték, hogy „Dicsőség Dávid fiának; áldott, aki az Úr nevében jön.” Jézus jókedvű volt az úton, egészen addig, amíg az Olajfák hegyére nem értek, ahol ő megállt. Az emberek mind elcsendesedtek, amint meglátták Jézust, hogy Jeruzsálem eljövendő pusztulását siratja.

Zebedeus Dávid és az emberei elhíresztelték, hogy Jézus be fog menni a városba, s a hírre több ezer zarándok özönlött ki Jézus üdvözlésére. A farizeusoknak nem tetszett ez a váratlan népszerűség, mert így nem tudták elfogatni a Mestert. A nép lelkesedésének azonban nem volt különösebb jelentősége. Azok, akik oly örömmel üdvözölték a városba érkező Jézust, később gyorsan elfordultak tőle, amint rájöttek, hogy nem hoz el semmiféle földi királyságot.

Jézus és az apostolok egész nap a jeruzsálemi templomnál tartózkodtak, de nem tartottak beszédet. Este az apostoli társaság vegyes érzelmekkel tért vissza Betániába. András attól tartott, hogy a többi apostolt, különösen a karddal felfegyverkezetteket elragadja majd a hév a nap során átéltek miatt. Simon Péter csalódott, amiért Jézus nem használta ki a templomi beszédre adódott jó alkalmat. Zebedeus Jakab nem tudta felfogni, hogy Jézus miért fogadta a tömeg rajongását s aztán miért nem volt hajlandó szólni hozzájuk, amikor biztonságosan bejutottak a templomba.

Zebedeus János sejtette, hogy Jézus szándékosan élt a szentírásbeli jelkép alkalmazásával, amikor szamárháton vonult be Jeruzsálembe. Nátániel is megértette a jelképes utalást, de ő rájött, hogy e nélkül Jézus nem juthatott volna el a templomig, mert elfogták volna; Nátániel nem csodálkozott azon, hogy a Mester nem vette igénybe a tömeg támogatását az után, hogy bejutott a városba. Máté is emlékezett az írásra. Mámoros volt attól a gondolattól, hogy valami nagyszerű dolog fog történni, s amikor aztán nem történt semmi, magába roskadt.

Fülöp először örült a Jézust övező általános tiszteletnek, de aztán azon kezdett aggódni, hogy miként fogja élelemmel ellátni ezt a sok embert. Tamást először meghökkentette a Mester bevonulási terve, de hamar megértette, hogy a tömeg szerepe az, hogy sakkban tartsa a Szanhedrint. A nap végére Tamást már felvidította a felismerés, hogy Jézus milyen ügyesen túljárt a papok eszén. Zélóta Simon arról ábrándozott a bevonuláskor, hogy a nemzeti gondolkodású zsidók most végre tettekre szánják el magukat s ő lesz az ország katonai erejének parancsnoka, és hogy az egész Szanhedrint megölik. Simon érzelmileg összeomlott, amikor a nap eseménytelenül ért véget; ezen a levertségen és csalódáson csak nem sokkal Jézus feltámadása után tudott túljutni. Az Alfeus ikreknek nagyon kedvére való volt ez a nap, minden egyes percét élvezték.

Karióti Júdás még mindig nem tudta feldolgozni a Mestertől az előző napon kapott kioktatást. Számára nevetségesnek tűnt ez a jeruzsálemi bevonulás. Ott akarta hagyni őket, de aztán mégsem tett így, mert még mindig nála volt az apostolok pénze. Júdás nagyon megalázónak érezte a szadduceus barátai gúnyolódását, akik azzal piszkálták, hogy milyen nevetséges látványt nyújt a Mestere, ahogy szamáron vonul a városban.

 

A hétfői nap Jeruzsálemben (173.)

A jeruzsálemi papok nagy hasznot húztak a templomudvarban folyó kereskedelemből. Sok hívő azért vásárolta meg a drága áldozati állatokat ezektől a kereskedőktől, mert biztos akart lenni abban, hogy az áldozás előtti ellenőrzés megfelelőnek fogja találni az áldozati állatot. Kiterjedt pénzváltói tevékenység is folyt, mert a templomi főadót sékelben kellett megfizetni; a pénzváltók három-négy fillért kértek minden tízfillérnyi összeg átváltásáért.

Jézus és az apostolok hétfő reggel elmentek a templomba, hogy Jézus beszélhessen a hívőkhöz. Jézus épp belekezdett, amikor az udvaron átterelt száz ökör bömbölése töltötte be a templomot, és a hangzavart fokozta annak a hangos vitának a zaja, mely az egyik pénzváltó asztalánál folyt.

Az apostolok nagy meglepetésére Jézus lelépett az emelvényről, az ökröket hajtó fiútól elvette a korbácsát és kiterelte a marhákat a templomból. Aztán kinyitotta a többi állat karámját és kiengedte őket, az emberek pedig elkezdték felborogatni a pénzváltók asztalait. Kevesebb mint öt perc alatt a templom megtisztult mindenféle kereskedelmi tevékenységtől.

A templom megtisztítása a Mesternek a vallás elüzletesítésével szembeni hozzáállását tükrözi, valamint azt, hogy irtózott mindenféle tisztességtelenségtől, melyet a szegények és a tanulatlan emberek kárára követnek el. Ez a mellékesemény jól szemlélteti azt is, hogy Jézus nem helytelenítette az erő alkalmazását azon igazságtalan kisebbségek elnyomó gyakorlatával szemben, akik politikai, pénzügyi vagy egyházi hatalom mögé bújnak. Nem szabad megengedni, hogy agyafúrt, gonosz és számító emberek megszervezzék mások kizsákmányolását és elnyomását.

Mire a római őrség megérkezett, a templomi hangulat már nyugodt volt. Jézus így prédikált: „Ma láthattátok, ami meg van írva az Írásokban: »Házam minden nemzet számára az imádság háza lesz, de ti rablók barlangjává tettétek.«” Az apostolokra akkora hatással volt a Mester fellépése, hogy a meglepetésükben szólni sem tudtak.

Az események híréről értesült papok megdöbbentek; most még elszántabban kívánták Jézus halálát. Egyetértettek Jézus elpusztításának szükségességében, de nem merték nyilvánosan letartóztatni. Végül úgy döntöttek, hogy megpróbálják lejáratni a hallgatósága előtt.

Papok egy csoportja azt kérdezte tőle, hogy kitől kapott felhatalmazást efféle dolgok művelésére. Jézus a kérdésre kérdéssel válaszolt, mert azt kérdezte tőlük, hogy vajon Keresztelő János a mennyből vagy az emberektől kapott felhatalmazást. A papok zavarba jöttek. Ha ugyanis azt mondják, hogy a felhatalmazása mennyei volt, akkor Jézus jogosan szegezheti nekik a kérdést, hogy miért nem hittek neki. Ha viszont azt mondják, hogy a felhatalmazása emberi volt, akkor a tömeg haragjától félhettek, mert az emberek közül sokan prófétának tartották Jánost. Így aztán nem nyilváníthattak véleményt s azt felelték, hogy nem tudják. Erre Jézus azt mondta: „Akkor én sem mondom meg nektek, hogy milyen felhatalmazás révén teszem e dolgokat.” A szadduceusok és a farizeusok aznap már nem is tettek fel több kérdést.

A papok még jelenvoltak, amikor Jézus elmondta a gazda és két fia történetével kapcsolatos példázatot. A gazda megkérte az egyik fiát, hogy menjen ki dolgozni a szőlőjébe. A fiú előbb nem volt hajlandó rá, de mikor az apja elment, meggondolta magát és kiment dolgozni. A gazda megkérte a másik fiát is, hogy menjen dolgozni, s a fiú bele is egyezett, de amikor az apja távozott, ő nem ment ki a szőlőbe. Jézus megkérdezte: „[E] fiak közül melyik teljesítette igazán az apja akaratát? (...) [M]ost kijelentem, hogy a publikánusok és a szajhák, még ha láthatólag nem is hajlandók hallgatni a bűnbánati felhívásra, belátják a tévelygésüket és előbb jutnak be az Isten országába, mint ti, akik erősen kérkedtek azzal, hogy a mennyei Atyát szolgáljátok, közben meg nem vagytok hajlandók véghezvinni az Atya tetteit.”

A Mester elmondott egy másik történetet is, melyben egy gazda bérlőknek adta ki a szőlőjét. Amikor szolgákat küldött ki, hogy szedjék be a bérlet ellenértékét, a bérlők megverték és üres kézzel küldték vissza őket. A gazda még további szolgákat küldött, de mindegyikük próbálkozása eredménytelen lett. Ekkor elküldte a legjobb intézőjét, majd a fiát is, és a bérlők megölték mindkettőt. Jézus ekkor arra kérte az embereket, hogy képzeljék el, hogy mit fog tenni az úr ezekkel a gonosz bérlőkkel. Némelyek megértettek, hogy a példázat arra utal, hogy a zsidó nép elutasítja Jézust és a prófétákat.

Jézus ezt követően elmondta a lakodalmas ünnepségről szóló példabeszédet. Egy király hírnököket küldött ki, hogy vendégeket hívjon a fia esküvőjére, de a meghívottak közül senki sem jött el. Egyesek nyíltan visszautasították a király meghívását és megölték a hírnököket. A király kiküldte a seregeit s elpusztíttatta a lázadókat. Ekkor a szolgáit küldte ki a néphez, hogy hívjanak meg mindenkit, jót és rosszat, gazdagot és szegényt, hogy megtölthesse velük az esküvői termet. Amikor a király belépett a terembe, észrevette, hogy az egyik férfi nem viseli az ünneplőruhát. Meglepődött ezen, mert az ünnepi viseletet mindenki számára ingyen biztosította. A király elzavarta az előkészületlen embert az ünnepségről és ezt mondta: „Csak azokat akarom itt tudni, akik örömmel fogadják a meghívásomat, és akik megtisztelnek azzal, hogy viselik azt a díszruhát, melyet ingyen adtam mindenkinek.”

Egy férfi megkérdezte Jézust, hogy vajon milyen jelet fog adni annak igazolására, hogy ő valóban az Isten Fia. Jézus, a saját testére mutatva így felelt: „Pusztítsátok el e templomot, és én három nap múltán feltámasztom.” De az emberek nem értették. Az apostolok is csak a feltámadása után értették meg az elhangzottakat.

Amint délután a városból kifelé tartottak, az apostolok érzékelték, hogy rövidesen valamilyen tragikus dolog fog történni.

 

A keddi reggel a templomban (174.)

Kedd reggel Jézus négy apostollal bement Jeruzsálembe, míg a többiek tábort állítottak fel a Getszemániban. Az úton Jakab és Péter arra kérte Jézust, segítsen megérteni az isteni megbocsátás mibenlétét. Jézus elmagyarázta, hogy a tartalmas kapcsolat képes megelőzni minden olyasféle elhidegülést, mely később a gyermek részéről megbánást vagy a szülők részéről megbocsátást tenne szükségessé. A jó szülő a gyermeke éretlenségét a saját tapasztalatai tükrében szemléli, és az isteni szülő végtelen rokonszenvvel és megértéssel viseltetik a gyermeke iránt. Jézus azt mondta, hogy ha szeretünk másokat, akkor már meg is bocsátottunk nekik. A megbocsátás vonása istenszerű. Az éretlen gyermek a helytelen cselekedetével járó vétke miatt úgy érezheti, hogy a szülője eltávolodott tőle, de az igaz szülő valójában nem él meg ilyen eltávolodást. A bűn a teremtményi tudat tapasztalása, a bűn az Isten tudatában nem jelenik meg. A megbocsátásra való képtelenség a személyiség éretlenségének mértéke.

Jézus és a négy apostol rövidesen odaért a templomhoz. Alig kezdett hozzá Jézus a beszédhez, egy csoport felsőbb iskolás ment oda hozzá a farizeusok által betanított kérdéssel: „Törvényes dolog-e adót fizetnünk Cézárnak?” A papok úgy okoskodtak, hogy ha Jézus igennel felel, akkor az emberek elfordulnak tőle, mert utálják a rómaiakat. Ha viszont nemmel felel, akkor okot ad nekik, hogy a római hatóságok elé vigyék az ügyet és lázadás szításával vádolják meg.

Jézus felmutatott egy érmét s megkérdezte, hogy kinek a képe van rajta. A hallgatók azt felelték, hogy a császáré. Erre Jézus azt mondta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és adjátok meg az Istennek, ami az Istené.” A fiatalok elcsodálkoztak Jézus bölcs válaszán.

A farizeusok egy csoportját képviselő jogtudó ember megkérte Jézust, hogy nevezze meg a legfőbb parancsolatot. Jézus így felelt: „Csak egy parancsolat van, és az a legnagyobb mind közül, és ez a parancsolat: »Halld, ó Izráel, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr; és szeressétek az Úr Isteneteket teljes szívvel és teljes lélekkel, és teljes elmével és teljes erővel.« Ez az első és nagy parancsolat. És a második parancsolat az elsőhöz hasonló; valójában közvetlenül abból fakad, és ez pedig: »Szomszédodat magadként szeresd.« Nincs ezeknél nagyobb parancsolat; e két parancsolaton függ az egész törvény és minden látnok.” A kérdést feltevő törvénytudó ember megértette a Mester bölcs válaszát. A férfi még aznap este megkeresztelkedett a Getszemáni ligetnél.

Más csoportokat is megbíztak azzal, hogy kérdéseket tegyenek fel Jézusnak, de amikor azok látták, hogy miként alakulnak a dolgok, inkább hallgattak. Látván, hogy több kérdést már nem kap, Jézus maga tett fel kérdést a hallgatóságnak: „Mit gondoltok a Megszabadítóról? Azaz, kinek a fia ő?” Az egyik írástudó azt felelte, hogy „[a] Messiás Dávid fia.” Jézus erre egy zsoltárt idézett, melyet a zsidók Dávidnak tulajdonítottak: „»Az Úr azt mondta az uramnak, jobbom felől foglalj helyet, és lábad alá teszem zsámolyul minden ellenségedet.«” Jézus azt kérdezte: „Ha Dávid Úrnak szólítja őt, akkor hogyan lehet az ő fia?” A papok megértették az ellentmondást és nem feleltek. Aznap délelőtt több kérdés nem hangzott el a templomban.

Déltájban András és Fülöp egy csoport görög hívőt invitált meg magukhoz, hogy találkozhassanak Jézussal. Ebéd közben Jézus megjegyezte, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy olyan csoport előtt beszél, amelyet zsidók és nem-zsidók egyenlő arányban alkotnak. A görögökre nézve ezt mondta:

„Aki elhiszi ezt az örömhírt, az nem pusztán bennem hisz, hanem Őbenne, aki engem küldött. Amikor rám tekintetek, nem csak az Ember Fiát látjátok, hanem Őt is, aki engem küldött. Én vagyok a világ világossága, és aki elhiszi a tanításomat, az többé nem marad sötétségben. Ha ti, nem-zsidók meghallgattok, megkapjátok az élet szavait és nyomban beléptek az Istennél való fiúi elismerés igazságának örömteli szabadságába.”

„De mondom zsidóknak és nem-zsidóknak egyaránt, már majdnem itt az idő, amikor az Ember Fia megdicsőül. Jól tudjátok, hacsak nem esik a földbe és pusztul el a búzamag, magában marad meg; de ha jó talajban pusztul el, újból életre szökken és bő termést hoz. Aki önzőn szereti az életét, annál nagy a veszélye, hogy elveszíti azt; de aki hajlandó életét elveszíteni a kedvemért és az örömhírért, az bőségesebb életet élvez majd a földön és a mennyben, örökkévaló életet.”

A beszéd után Jézus visszatért a templomba.

 

Az utolsó templomi beszéd (175.)

Jézus az arimateai József, harminc görög hívő, néhány egyéb tanítvány és a tizenegy apostol kíséretében tért vissza a templomba (Júdás nem volt velük). Jézus itt tartotta meg az utolsó beszédét. Még egyszer elmondta, hogy az Istennél való fiúság igazságáról szóló üzenete mindenkihez szól. Elmondta, hogy ő mindig a békét kereste, de Izráel vezetői nem akarnak békét. „Nem lehet béke a világosság és a sötétség között, élet és halál között, igazság és tévedés között.” Újból kegyelmet ajánlott az őt elutasító vezetőknek.

Jézus beszélt az irgalom hosszú történeti hagyományairól, arról, amikor a zsidó nép adományt kapott az Atyától, s arról, hogy az Atya próféták sorát küldte a zsidók nemzedékeihez. Figyelmeztette őket annak veszélyére, hogy nem lesznek többé az isteni törvény letéteményesei. Jézus ismét lehetőséget adott nekik a bűnbánatra, az Istenhez való visszatalálásra és a mennyországba való bejutásra.

Jézus az írástudók és a farizeusok hibájául rótta fel, hogy képmutatók, hogy nem hajlandók belépni az országba és mások belépést is akadályozzák, hogy nem mutatnak irgalmat a szegények iránt, hogy hamis tanítók, hogy tisztességtelenek, hogy szigorúan beszedik az egyházi adókat, de semmibe veszik a hit, az irgalom és az igazságos ítélkezés törvényeit, hogy elutasítják az igazságot és durván visszautasítják a felajánlott kegyelmet, és hogy kifelé vallásos képet mutatnak magukról, de lélekben gonoszak. Figyelmeztette őket, hogy ha továbbra is rossz úton járnak, számon fogják kérni rajtuk. Ezzel zárta Jézus a beszédét és a követőivel együtt elhagyta a templomot.

Az apostolok összezavarodtak. Jézus hallgatósága is megdöbbent. Aznap este mindenki Jézus sorsát latolgatta. Éjjel több mint harminc ismert zsidóember gyűlt össze és megegyeztek, hogy ha Jézust letartóztatják, akkor ők nyíltan ki fognak állni mellette.

Amikor Júdás a templomhoz ért, még hallhatta Jézus beszédének második felét. Bár már végleg eldöntötte, hogy szakít az evangélium ügyével, mégis a többi apostol társaságában hagyta el a templomot és velük is maradt azon az éjszakán az Olajfák hegyén.

A Mester kegyelmi ajánlatára a Szanhedrin által adott egyhangú válasz a halálos ítélet volt, melyet még Jézus elfogása előtt meghoztak. A Szanhedrin úgy rendelkezett, hogy Jézust titokban le kell tartóztatni és bíróság elé kell állítani éjfélkor. A Mester kíséretében lévő angyalok és egyéb mennyei lények készek lettek volna az oldalán beavatkozni, de a Mester akarata ellenében tehetetlenek voltak.

 

Kedd este az Olajfák hegyén (176.)

Kedd este, amint a Mester és tanítványai elindultak Jeruzsálemből a Getszemáni tábor felé, Jézus közölte az apostolokkal, hogy a jeruzsálemi templomot le fogják rombolni. Arra intette őket, hogy ne aggódjanak túlságosan amiatt, hogy a hatóságok elfogják, kitiltják a zsinagógából, börtönbe vetik, vagy esetleg kivégzik őket az evangélium miatt. Azt tanácsolta az apostoloknak, hogy addig maradjanak Jeruzsálemben, amíg a római csapatok körül nem veszik a várost, s aztán meneküljenek el a hegyekbe.

Az apostolok megdöbbentek Jézus jóslatain. Hiába igyekezett meggyőzni őket, az apostolok közül többen is úgy gondolták, hogy Jeruzsálem pusztulása egybe fog esni Jézus megígért visszatérésével.

„Nem azt tanítottam-e mindezen idő alatt, hogy az országgal való kapcsolatod szellemi és egyéni, teljes mértékben a szellemben való személyes tapasztalásod azon hitbeli felismerés révén, hogy az Isten fia vagy? Hát mit mondjak még? A nemzetek bukása, a birodalmak összeomlása, a hitetlen zsidók pusztulása, egy korszak vége, sőt a világ vége, mi közük ezeknek a dolgoknak ahhoz, aki elhiszi ezt az örömhírt, és aki az életét az örökkévaló ország bizonyosságába rejtette? (...) Mit számít az nektek, akik elhiszitek az országról szóló ezen örömhírt, hogy nemzetek buknak el, a korszak lezárul vagy minden látható dolog összeomlik, ha tudjátok, hogy az életetek a Fiú ajándéka, és hogy az örökre biztonságban van az Atyában?”

„A hívek minden egyes nemzedékének az Ember Fia esetleges visszatértét szem előtt tartva kell folytatnia a munkáját, pontosan úgy, ahogy minden egyes hívő az elkerülhetetlen és mindig küszöbön álló természetes halált szem előtt tartva viszi tovább az életművét.”

Jézus elmondott egy történetet egy férfiról, aki az elutazása előtt a vagyonát felosztotta s a szolgáira bízta, hogy viseljék jó gondját, amíg ő távol van. A szolgák többsége jól gazdálkodott a rábízott vagyonnal és gyarapította értékét, de az egyik szolga elásta a földbe a rábízott pénzt. A gazda visszatérvén elszámoltatta a szolgáit, s még többet bízott azokra, akik bölcsen használták a rájuk bízott javakat. Viszont megbüntette azt a szolgát, aki elásta a pénzt, s a rábízott vagyonrészt is visszavette tőle. „Mindenkinek, akinek van, még több adatik, és bősége lesz annak; de attól, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. Az örökkévaló ország dolgainak tételében nem állhattok meg.”

„Az igazság élő; az Igazság Szelleme mindegyre a szellemi valóság és az isteni szolgálat új területeire vezeti a fény gyermekeit. Nem azért kaptok igazságot, hogy azt rögzült, biztos és tisztelt formákká merevítsétek. A ti igazság-kinyilatkoztatásotoknak olyan mértékben ki kell teljesednie annak révén, hogy személyes tapasztaláson mentek keresztül, hogy új szépség és tényleges szellemi nyereségek mutatkozzanak meg mindazok számára, akik a szellemi gyümölcseiteket figyelik, hogy annak következményeként megdicsőítsék az Atyát, aki a mennyben van.”

 

Szerda, a pihenés napja (177.)

Szerdán Jézus azt javasolta az apostoloknak, hogy töltsék kedvük szerint a napot, csak azt kérte, hogy ne menjenek be Jeruzsálembe. Jézus arra készült, hogy egymagában fölmegy a hegyekbe, hogy ott az Atyjával legyen. Zebedeus Dávid felajánlotta, hogy három embere elkíséri, de Jézus nem fogadta el a fölajánlott védelmet.

Jézus már indulóban volt, amikor János Márk egy kosár élelmet és vizet hozott elé. Jézus a kosárért nyúlt, de a fiú nem adta át, hanem arra kérte Jézust, hogy vele tarthasson. János Márk megígérte, hogy nem fogja zavarni a Mestert és hogy ő majd vigyáz a kosárra, amíg Jézus imádkozik. Jézus engedett neki, mondván: „Mivel teljes szívedből szeretnél velem tartani, nem tagadhatom meg tőled. Magunk megyünk tehát és kellemesen eltöltjük az időt.”

Az apostolok a nap legnagyobb részét a tanítványokkal töltötték. A nap vége felé már egyre jobban aggódtak Jézus biztonsága miatt. Hiányzott nekik a Mester. Nátániel ezt így fogalmazta meg: „(...) [a]z a baj a legtöbbünkkel, hogy lélektelenek vagyunk. Nem úgy szeretjük a Mestert, ahogy ő szeret minket. Ha mindannyian annyira szerettünk volna vele tartani, mint János Márk, akkor biztosan magával vitt volna mindannyiunkat.”

Aznap délután Zebedeus Dávid hírét vette, hogy az anyja elindult Jeruzsálembe, s vele tart Jézus anyja és családja is. Dávid nem osztotta meg senkivel a jövetelük hírét.

Röviddel Jézus távozása után Karióti Júdás elillant a táborból, hogy odaérjen a Jézus ellenségeivel tartandó találkozóra Kajafás főpap házában. Júdás a szadduceus barátaitól azt hallotta, hogy ha változtat a Jézussal kapcsolatos felfogásán, akkor azt nagyra fogják értékelni s emiatt a Szanhedrin majd nagy megtiszteltetésben részesíti.

Júdás meg volt győződve arról, hogy Jézus hagyja majd, hogy a zsidó vezetők legyőzzék, és Júdás nem tudta volna elviselni ezt a vereséget. Úgy gondolta, hogy Jézus feltehetően nem teljesen ép elméjű. Júdás neheztelt Jézusra, mert nem bánt vele nagyobb tisztelettel, és haragudott amiatt is, hogy Jakab, Péter és János közelebb került a Mesterhez, mint ő. A Szanhedrinnel való találkozás alkalmat adott Júdásnak arra, hogy dicsőséget szerezzen magának s egyúttal bosszút álljon azokon, akikre most már olyannyira neheztelt.

Júdás elmondta Kajafásnak és a többi zsidó vezetőnek, hogy miképpen látja a dolgokat és felajánlotta a segítségét Jézus letartóztatásában. Megegyeztek abban, hogy Júdás a templomőrség kezére adja Jézust csütörtök este. Júdás örült, hogy az új országban remélt dicsőség helyett milyen ügyesen sikerült új és megbecsült helyet találnia a régiben. A többi apostol is megbecsülést akart, de az ő esetükben a Jézus iránti szeretetük erősebb hatással volt rájuk mint a személyes dicsőségszerzés iránti vágyuk.

Eljött az este. Jézus visszatért a táborba és igyekezett felvidítani a követőit, de ez a lehetetlennel határos feladat volt, mert olyannyira elcsüggesztette őket a küszöbönálló katasztrófa előérzete. Az apostolok kezdték átérezni a közelgő szörnyű elszigeteltséget, és mindannyian úgy érezték, hogy nem készültek fel rá.

Az esti beszéde során Jézus arra intette a tanítványait, hogy óvakodjanak az olyan tömegek támogatásától, akik ímmel-ámmal hisznek az igazságban, de nem engedik, hogy az gyökeret verjen a szívükben. „Akik csak elméjükben ismerik az örömhírt, és akik nem tapasztalták meg azt a szívükben, azok támogatására nem lehet számítani a bajok idején.” Jézus tudta, hogy ez az utolsó együtt töltött estéjük, s e szavakkal küldte aludni őket: „Menjetek aludni testvéreim, és béke legyen veletek, míg fel nem kelünk holnap, egy további napra, hogy megcselekedjük az Atya akaratát és megtapasztaljuk annak örömét, hogy tudjuk, mi az ő fiai vagyunk.”

 

Az utolsó nap a táborban (178.)

Csütörtökön, a reggeli étkezés után Jézus ötven tanítvánnyal egy félreeső helyet keresett a tábor felett, mert ott kívánta elmondani a búcsúbeszédét. Csaknem két órán át beszélt a földi országok és a mennyország viszonyáról. Jézus azt tanította, hogy a földi országok igénybe vehetnek fizikai erőt a törvények betartatása és a rend fenntartása érdekében, de a mennyországban a hívek ezt nem tehetik meg, bár a hívek közösségeinek meg van a joguk ahhoz, hogy rendet és fegyelmet tartsanak a közösség tagjai között.

A szellemi fiúi rang tudata segíti a halandókat abban, hogy ideális földi polgárok lehessenek. Nincs ellentét a kozmikus (mindenségrendi) létpolgárság és a földi állampolgárság között, feltéve, hogy az emberek vezetői nem vetemednek az Istennek kijáró szellemi tisztelet és imádat bitorlására. Az anyagias gondolkodású emberek csak akkor ismerhetik meg a szellemi világosságot, ha azok, akik rendelkeznek vele, önzetlen közösségi szolgálatban közelednek hozzájuk.

Jézus ezt tanította: „A mennyország hit révén megvilágosodott és szellemben felszabadult fiaiként az ember iránti kötelezettség és az Isten iránti kötelezettség kettős felelősségével néztek szembe, miközben önként egy harmadik és szent kötelességet vállaltok: az Istent ismerő hívek testvériségének szolgálatát.”

Jézus arra intette a követőit, hogy ne imádjanak földi vezetőket és ne éljenek múlandó hatalommal a szellemi ország ügyének előmozdításában. Arra kérte őket, hogy szeretetteljes szolgálatukat hívőknek és nem hívőknek egyaránt ajánlják fel; az őszinte és szeretetteljes szolgálat hatalmas segítséget jelent a társadalmi felemelkedésben. Jézus azt tanácsolta a követőinek, hogy igyekezzenek ügyesen kezelni a félreértéseket és az ellentéteket, és törekedjenek békében élni mindenkivel.

Jézus figyelmeztette a követőit, hogy rövidesen bajra, üldöztetésre és pusztulásra számíthatnak. Elmondta, hogy az elmaradott testvéreik számára megvilágosodást fog hozni az, ahogyan nekik, a követőinek szenvedésben lesz részük az evangéliumért. Kérte őket, hogy maradjanak hűek az országhoz még a béke idején is, és szüntelenül munkálkodjanak az emberek meggyőzésén, de soha ne akarják kényszeríteni őket.

Sok mindent tanított nekik arról, hogy az evangélium terjesztése során miként kezeljék a többi embert. „A számotokra tett kinyilatkoztatás élő kinyilatkoztatás, és én azt szeretném, hogy az minden egyes egyénben és minden egyes nemzedékben megfelelő gyümölcsöt hozzon a szellemi gyarapodás, növekedés és alkalmazkodó fejlődés törvényei szerint. (...) Nektek nem szabad a régi gyakorlatot támadnotok; az új igazság kovászát tegyétek ügyesen a régi meggyőződések közepébe. Hadd végezze el az Igazság Szelleme a maga feladatát.” A Jézust hallgatók közül csak kevesen tudták felfogni a mondandójának lényegét, azonban a görögök a legtöbbet megértők között voltak. Az apostolokat összezavarták a hívek több nemzedékére tett utalások.

Zebedeus Dávid értesült a Jézus letartóztatására irányuló tervről – s benne Júdás szerepéről – de amikor meg akarta beszélni a dolgot Jézussal, Jézus arra kérte, hogy hallgasson róla. Fülöp a páska-ünnepi vacsora megszervezése felől érdeklődött Jézusnál. Júdás megpróbálta kihallgatni a beszélgetésüket, de Dávid gyorsan félrevonta Júdást, hogy megvitassa vele az apostoli vagyon kérdését. A beszélgetés során Júdás átadta Dávidnak a nála lévő pénzt.

Ezalatt Fülöp, Péter és János is értesült arról, hogy Jézus azt tervezi, hogy az aznap esti vacsorát János Márk szüleinek jeruzsálemi házában fogják elfogyasztani. Be is mentek a városba, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket, majd visszatértek a táborba, hogy a csoport többi tagját elvezessék a jeruzsálemi találkozó helyszínére.

A csoport az Olajfák hegyének nyugati lejtőjén haladt, hogy elkerüljék az embereket. Ahogy letekintettek a városra, Jézus azt mondta a követőinek, hogy rövidesen elhagyja őket és visszatér ahhoz a munkához, mellyel az Atya megbízta. Óva intette őket, hogy szükségtelen veszélyeknek tegyék ki magukat, amikor őt elfogják, mert ha egyszer az Atya azt szeretné, hogy hagyja itt ezt a világot, akkor az apostolok nem tehetnek semmit ellene. A Mester kérte őket, hogy ne tervezzenek semmilyen esztelen dolgot a védelme érdekében. Beszélt nekik azokról a városokról, melyek építője az Isten, s azokról a világokról, melyek megszokott élete az igazságosság és az igazság feletti öröm. Elmondta nekik, hogy egy nap majd ott fognak ülni vele a magas mennyekben, miután a földi munkájuk véget ért. Ez után az apostolok felálltak és folytatták útjukat a város felé, ahol János Márk várt rájuk és elvezette őket a szülei házához.

 

Az utolsó estebéd (179.)

A János Márkék házához érkező apostolok nem nagyon értették, hogy Jézus miért döntött úgy, hogy a páska-ünnepi összejövetelt a szokásosnál egy nappal korábban tartják meg. Egyből a felsőterembe mentek, mialatt Jézus a családdal beszélgetett odalent.

Ahogy beléptek a felsőterembe, észrevették, hogy a háziak vizeskancsókat, tálakat és törölközőket készítettek be, hogy a vendégek lábát megmoshassák. Ehhez azonban nem volt személyzet, így tűnődni kezdtek, hogy vajon melyikük fogja eljátszani a szolga szerepét és mossa meg a többiek lábát. A megterített asztalt is vizsgálgatták, s azt latolgatták, hogy vajon szabadon dönthetnek-e arról, hogy hová üljenek, vagy megvárják vele Jézust.

Júdás az est házigazdájának székétől balra lévő helyhez, a legmegtisztelőbb vendégnek szánt helyhez ment és le is ült. Erre a többiek vitatkozni kezdtek. Zebedeus János rögtön leült a második legrangosabb vendéget megillető helyre, a házigazda székétől jobbra. Péter dühbe gurult, hogy ezek ketten arra vetemedtek, hogy a Mesterhez legközelebb eső helyeket elfoglalják, így aztán megkerülte az asztalt és leült a legkisebb rangú vendégnek járó helyre. Abban bízott, hogy Jézus majd felkéri, hogy cseréljen helyet valamelyik másik apostollal s majd így lesz az övé a legmegtisztelőbb helyek egyike. A többi apostol is helyet keresett magának az asztalnál, s addig folytatták a vitát, amíg Jézus meg nem jelent s le nem ült az asztalhoz.

Alfeus Jakab hozta Jézusnak az első kehely vizet és bort. Jézus felemelte a kelyhet és azt mondta: „Vegyétek e poharat és osszátok meg egymás között, és amikor isztok belőle, jusson eszetekbe, hogy én nem fogok többet inni a szőlő terméséből veletek azért, mert ez az utolsó estebédünk. Amikor újra leülünk így, az már az eljövendő országban lesz.”

Az első kehely ital elfogyasztása után zsidó szokás szerint az est házigazdájának kezet kellett mosnia. Az apostolok kíváncsian figyelték, ahogy Jézus felkel az asztaltól és elindul a vizeskancsók felé, mert tudták, hogy Jézus nem tartja ezt a vallási szokást. Megdöbbentek, amikor azt látták, hogy a Mester vizet önt az egyik tálba és arra készül, hogy megmossa Simon Péter lábát. Ahogy Jézus letérdelt Péter elé, meglepetésükben mind a tizenketten felálltak a székből.

Péter zavarában megkérdezte Jézust, hogy tényleg meg akarja-e mosni a lábát. Jézus így felelt: „Talán nem teljesen érted, hogy mit is akarok tenni, de később megérted mindennek az értelmét.” Péter erre azt mondta, „Mester, te ne mosd meg soha az én lábamat!” És mindegyik apostol helyeslően bólintott.

Jézus azt mondta: „Péter, azt mondom, hogyha nem mosom meg a lábadat, akkor nem lesz részed velem abban, amit meg akarok cselekedni.” Péter egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondta: „Akkor, Mester, ne csak a lábamat mossad meg, hanem a kezemet és a fejemet is.” Jézus ezután az összes többi apostol lábát is megmosta.

Amikor végzett, Jézus megkérdezte a követőitől, hogy szerintük mi a tanulsága annak, hogy a Mesterük oly készségesen megtette azt a szolgálatot, melyet ők nem voltak hajlandók megtenni egymásnak. Beszélt nekik arról, hogy miként élte életét az ő szolgálatukban, és utalt arra, hogy még nem értik, hogy a szellemi országban nem úgy válik naggyá az ember, ahogy az anyagi világban szokás hatalomra szert tenni. Megrótta őket, amiért az ülésrend miatt vitatkoztak, s a viselkedésüket a farizeusokéhoz hasonlította. Megerősítette, hogy mindegyiküket egyformán szereti, és hogy ennél az asztalnál nincsenek kiváltságok.

Az étkezés második szakaszában a Mester megismételte, hogy a következő este már nem lesz velük: „Most eljött az időm, de ehhez nem volt szükség arra, hogy egyikőtök árulással az ellenségeim kezére juttasson engem.” Amint a tizenkettek meghallották ezt, mind egymásra néztek és azt kérdezték: „Én vagyok az?” Amikor Júdás szájából is elhangzott ez a kérdés, Jézus így szólt: „Te mondtad.” A többiek nem hallották a Júdásnak mondott szavakat. Folytatták a sugdolózást, mígnem Jézus megszólalt: „Sajnálom, hogy e rossz dolog megtörtént, és egészen mostanáig reménykedtem abban, hogy az igazság ereje győzedelmeskedik a rossz megtévesztései felett, de ilyen győzelmeket nem lehet kivívni az igazság hitből fakadó és őszinte szeretete nélkül.”

Jézus odahajolt Júdáshoz és azt mondta neki, hogy siessen. Júdás erre felállt és kiment a helyiségből. Látván a távozását, a többiek úgy gondolták, hogy Jézus bizonyára valamilyen feladattal küldte el Júdást, és még mindig nem sejtették, hogy ő az áruló.

A harmadik kehely bor mellett Jézus azt mondta: „Vegyétek kézbe e poharat mindannyian, és igyátok ki. Ez lesz az én megemlékezésem pohara. Ez a kegyben és az igazságban való új megítéltetés áldásának pohara. Ez lesz számotokra az Igazság isteni Szelleme alászállásának és segédkezésének jelképe. És én addig nem iszom újra e pohárból, amíg új alakban nem iszom veletek az Atya örökkévaló országában.”

Amint a bort kiitták, Jézus e szavakkal törte meg a kenyeret: „Vegyétek az emlékezés eme kenyerét és egyétek. Mondtam már, hogy én vagyok az élet vize. És az élet e kenyere az Atya és a Fiú egyesített élete egyetlen ajándékban. Az Atya szava, mely a Fiúban nyilatkoztatik ki, valóban az élet kenyere.” Néhány pillanatnyi közös áhítat után Jézus azt mondta: „Amikor e dolgokat teszitek, idézzétek fel a földön veletek töltött életemet és örvendezzetek, hogy én továbbra is a földön élek veletek és rajtatok keresztül szolgálok.” A páska-ünnep megtartását a 118. zsoltár eléneklésével zárták.

 

A búcsúbeszéd (180.)

A zsoltár eléneklése után Jézus így szólt az apostolokhoz: „Amikor előadtam nektek egy példázatot arról, hogy miként kell hajlandóknak lennetek egymás szolgálatára, azt mondtam, hogy egy új parancsolatot szeretnék adni nektek; és ezt most teszem meg, mivel távozni készülök. Jól ismeritek azt a parancsolatot, mely azt mondja, hogy szeressétek egymást; hogy a szomszédodat magadként szeresd. De én nem elégszem meg még ezzel az őszinte odaadással sem a gyermekeim részéről. Azt szeretném, ha még nagyobb szeretetteljes tetteket vinnétek véghez a hívő testvériség országában. És így e parancsolatot adom nektek: szeressétek a másikat éppen úgy, ahogy én szerettelek titeket. És ennek révén minden ember megtudja, hogy ti az én tanítványaim vagytok, ha így szeretitek egymást.”

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Én vagyok a szőlőtő, és ti vagytok az ágak. (...) Ebben dicsőül meg az Atya: hogy a szőlőtőnek számos élő ága van, és hogy minden egyes ág sok gyümölcsöt hoz.” Jézus elmondta a követőinek, hogy ha őbenne lakoznak, akkor a szelleme átjárja őket s így már „kérhettek bármit, amit a szellemem akar és mindezt ama bizonyságban tehetitek, hogy az Atya teljesíti a kérésünket.”

Ezt a tanítást nagyon félreértelmezték az évszázadok során. Némelyek tévesen úgy gondolják, hogy Jézus nevének felidézése egyfajta varázsigeként segít abban, hogy megkapják Istentől azt, amit szeretnének. Az ima nem alkalmas arra, hogy Istent a halandói akarat szerinti cselekvésre bírja, viszont alkalmas eszköze annak, hogy az ember megismerje az Isten akaratát. Amint az ember igaz összhangot talál Jézussal, attól kezdve bizonyos lehet abban, hogy minden vágya összhangban lesz az Isten akaratával.

A Mester további tanácsokat adott az apostoloknak, arra kérte őket, hogy ne csüggedjenek, ha a bátortalan hívek ellenük fordulnak. Azt tanácsolta nekik, hogy emlékezzenek arra, hogy ő maga is mennyi szenvedést viselt el az evangéliumért. Megígérte, hogy nem fogja magukra hagyni őket e világban, mert miután eltávozott, a szellemét fogja elküldeni segítségül. Jézus azt mondta, hogy az Atyához kell mennie s oda ők még nem követhetik.

Tamás erre így szólt: „Mester, nem tudjuk hová mész; így természetesen az utat sem ismerjük. De ma éjszaka követünk téged, ha mutatod az utat nekünk.” Jézust azt felelte: „Tamás, én vagyok az út, az igazság és az élet. Az Atyához csak rajtam keresztül lehet eljutni. (...) Ha ismertek engem, ismeritek az Atyához vezető utat.” Fülöp erre azt mondta: „Mester, mutasd meg nekünk az Atyát, és minden, amit mondtál, világos lesz.” Jézus így válaszolt: „Fülöp, oly hosszú időt töltöttem veled és te még most sem ismersz engem? Újból elmondom: aki látott engem, az látta az Atyát.”

Jézus részletesen beszélt az Igazság Szelleméről: „Én szerettem az Atyát és megtartottam a szavát; ti szerettetek engem, és megtartjátok a szavamat. Miként Atyám adott nekem a szelleméből, úgy fogok én is adni nektek a szellememből. És az Igazság e Szelleme, melyet nektek adományozok, vezetni és vigasztalni fog titeket és végül elvezet benneteket a teljes igazságba.” Jézus elmondta nekik, hogy az Atya és a Fiú szelleme fog lakozni bennük, s ezek a mennyei adományok együtt fognak munkálkodni azon, hogy felidézhessék a Jézus által tanítottakat.

„Ez az új tanító az Igazság Szelleme, aki mindegyikőtökkel ott fog élni a szívetekben, és a világosság minden gyermeke eggyé lesz és egymáshoz közelíttetik. Atyám és én épp így leszünk képesek arra, hogy mindegyikőtök lelkében éljünk és minden más ember szívében is, akik szeretnek minket és e szeretetet valódiként élik meg azáltal, hogy szeretik egymást, éppen úgy, ahogy én most szeretlek titeket.”

Az Igazság Szelleme szellemi jelentéstartalmak megértésében segíti az emberi elmét. Ez az élő és növekvő igazságnak, a kiterjedő és alkalmazkodó igazságnak a szelleme. Az igazságot nem lehet szabályokba vagy tantételekbe foglalni, de meg lehet ismerni és meg lehet élni. A statikus igazság halott; az élő igazság viszont dinamikus. Az Igazság Szelleme segít az embernek abban, hogy szellemi módon értelmezze a tapasztalásait.

A Szellem segít az Istent ismerő embernek az aranyszabály oly módon történő alkalmazásában, hogy az ilyen kapcsolatból mások számára a lehető legtöbb jó származzon. Az aranyszabályt dogmatikusan értelmezni helytelen dolog, felfogni csak úgy lehet, ha annak alapján élünk. Semmiféle jámborság nem pótolhatja az őszinte és nemes barátságosság hiányát, mint ahogy az alakias istenimádat sem pótolhatja a mások iránti valódi szeretet hiányát.

Jézus figyelmeztette az apostolait, hogy a hatóságok várhatóan keményen fel fognak lépni ellenük. Emlékeztette őket, hogy a szelleme mindvégig velük lesz a megpróbáltatásaikban, még ha neki magának el is kell hagynia őket. „És így fogtok ti is szenvedni az eltávozásom miatt, de rövidesen viszontlátlak titeket, és akkor a szomorúságotok örvendezéssé fog változni, és az Isten üdvösségének egy új kinyilatkoztatása jön el hozzátok, melyet ember soha nem vehet el tőletek.” Az apostolok azonban még ezen egyenes beszéd után sem fogták fel egészen, hogy Jézus el fogja hagyni őket.

 

Az utolsó intelmek és figyelmeztetések (181.)

A táborba való visszaindulás előtt mondta el Jézus az utolsó vigasztaló szavakat és tanácsait az apostoloknak. Elmondta, hogy miután megvált a halandói alakjától, a szelleme vissza fog térni s beléjük költözik, hogy mindegyiküknek utat mutathasson. Jézus elmondta, hogy mindenki megvilágosodik, megtisztul és vigaszra lel, aki az ő szellemét megkapja. Kérte őket, hogy ne bánkódjanak és ne féljenek, mert őbenne mindannyian diadalmaskodni fognak hitükben.

Jézus olyan békét hoz a követőinek, mely nem a legrosszabbra készülő ember lemondó megadása, és nem is az eljövendő békét remélő optimista ember nyugalma. Valamilyen fokú szenvedélymentesség és derűlátás hasznos lehet az életben, de nem ezekből ered az a béke, melyet a Mester elhoz. Jézus békéje azon alapul, hogy az ember hisz az Isten gondoskodásában. Ez a béke annak a gyermeknek a magabiztossága, aki tudja, hogy a világegyetemi létpályájának egy bölcs, szerető és mindenható Atya viseli gondját.

Ahogy az apostolok ott ültek az asztalnál János Márkék házában, Jézus körüljárta az asztalt és egyenként szólt a követőihez. Jézus azt kérte Jánostól, hogy továbbra is működjön közre őhelyette a földi családját érintő ügyekben, és szentelje az életét annak, hogy megtanít másokat úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett. János sírva kérdezte Jézustól, hogy miként tudná jobban szeretni a testvéreit. Jézus azt mondta neki, hogy jobban szeretné a többi embert, ha előbb megtanulná jobban szeretni az Istent. Jézus azt mondta Jánosnak, hogy igyekezzen békében élni mindenkivel, és ne küzdjön azokkal, akiket meg akar nyerni az országnak.

Jézus észrevette, hogy Simon még mindig a maga felfogása szerint akarja megteremteni az országot. Jézus tudta, hogy az apostolai közül egy sem őszintébb vagy nyíltabb mint Simon, és hogy egyiket sem viselné meg jobban Jézus távozása. A Mester arra intette Simont, hogy adja meg a császárnak, ami a császáré, és megnyugtatta, hogy mind Jézus szelleme, mind pedig az apostolok ott lesznek, hogy vigaszt nyújtsanak neki szomorúsága idején. Figyelmeztette, hogy aki karddal él, az kard által vész el. Jézus megígérte Simonnak, hogy találkozni fognak majd az általa olyannyira vágyott országban, de arra nem a földi életében kerül sor.

A Mester azt tanácsolta Máténak, hogy készüljön, mert az apostolok rövidesen szétszóródnak és a világ minden részében hirdetni fogják az evangéliumot. Máté megkérdezte, hogy honnan fogják majd tudni, hogy merre menjenek és ki lesz majd az, aki útnak indítja őket. Jézus azt felelte, hogy az Igazság Szelleme fogja vezetni őket. Azt mondta Máténak, hogy mutassa meg a világnak, hogy mi mindent képes megtenni az Atya egy olyan adószedőért, akinek volt bátorsága az Ember Fiát követni. Arra kérte, hogy Máté a szolgálatával mutassa meg az embereknek, hogy az Isten nem személyválogató, hogy minden hívő az Isten gyermeke.

Jakabtól azt kérte Jézus, hogy engedje az új tanítónak, hogy részvétet és türelmet tanítson neki. Arra intette, hogy emlékezzen, a bölcsesség megfontoltságot és bátorságot is magában foglal, és hogy eljön majd az idő, amikor bölcsebb lesz lecsendesíteni a hitetlenek haragját annak érdekében, hogy egy újabb napot élhessen és taníthasson. Jézus azt is mondta Jakabnak, hogy őt és a fivérét elszakítják egymástól és az egyikük jóval a másik előtt veszti életét.

Amint Andrásra került a sor, Jézus fölmentette őt az apostoli csoport vezetésével kapcsolatos teendők alól és megköszönte a hűséges szolgálatait. Arra kérte Andrást, hogy tartsa össze az apostolokat addig is, amíg az Igazság Szelleme meg nem érkezik, hogy aztán mindegyiküknek külön-külön mutassa az utat. Andrást arra kérte, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt az evangéliumban hívők különféle csoportjai közötti összhang megteremtése érdekében.

Az Alfeus ikerpárnak Jézus azt tanácsolta, hogy amint a vele töltött idő lejár, térjenek vissza a korábbi foglalatosságukhoz, és egy nap majd ők is együtt lesznek vele a mennyekben. Arra kérte az ikreket, hogy szenteljék életüket annak, hogy nemesebbé teszik a mindennapi nehéz munkát. Azt mondta, hogy számukra minden dolog szent lett és a munkájuk az Atya számára teljesített szolgálattá vált.

A Mester emlékeztette Fülöpöt a sok oktondi kérdésre, melyeket Fülöp az évek során föltett. Fülöp mindig azt akarta, hogy mutassák meg neki a dolgokat, és Jézus megnyugtatta, hogy rövidesen nagy dolgokat fog látni. Jézus azt jósolta, hogy nagy feladat áll előtte, mert sokan vannak a világon olyanok, akik Fülöphöz hasonlóan viszonyulnak az élethez. Azt mondta Fülöpnek, hogy amikor az élete véget ér, el fog menni Jézushoz az ő országában, és Jézus ekkor majd nagy örömmel mutatja meg neki azt, „amit szem nem látott, fül nem hallott és a halandói elme nem fogott fel.”

Nátánielt arra intette, hogy az őszintesége gondokat okozhat a többi emberrel való kapcsolatában. Azt mondta neki, hogy annak a személynek az értelmi szintjéhez és szellemi fejlettségi állapotához kell igazítania a mondandóját, akivel beszél. „Az őszinteség akkor igazán hasznos az ország munkájában, amikor megfontoltsággal társul.” Jézus figyelmeztette Nátánielt, hogy hátráltatja őt azon hajlama, hogy az evangéliumot a zsidó tanítások szerint értelmezze, és hogy amit nem tanult meg Jézustól, azt „a minden tanító mesterének kezéből (...) – a tényleges tapasztalásból” fogja megkapni.

Jézus Tamásnak azt említette fel, hogy még ha gyakran kevés volt is a hite, bátorságban sohasem volt hiány nála. Jézus biztos volt abban, hogy hamis próféták nem fogják tudni megtéveszteni Tamást, és arra kérte őt, hogy szentelje életét annak, hogy megmutatja, az emberi elme miként képes legyőzni az értelmi alapú kétkedés tehetetlenségét.

Péternek Jézus elmondta, hogy sajnálja, hogy Péter annyi együtt töltött év után sem tudta megtanulni, hogy gondolkodjon, mielőtt kinyitja a száját. „Milyen tapasztaláson kell átesned, mire megtanulod, hogy lakatot tegyél a szádra?” Jézus elmondta Péternek, hogy elkerülhetetlenül sok bajt hoz a fejére, ha nem győzi le ezt a hibáját.

Jézus ez után az összes apostolhoz szólva mondta, „Ezen az éjszakán mindannyiatok esetében nagy lesz a veszélye annak, hogy megütköztök rajtam.”

Péter erre így felelt: „Nem számít, hogy ha minden testvérem enged is a kétségeknek veled kapcsolatban, megígérem, hogy én nem fogok megütközni semmin, amit teszel.”

Jézus erre azt mondta, hogy Péter három vagy négy alkalommal fogja megtagadni őt még aznap este. „De emlékezz az ígéretemre: miután én felemeltetek, egy időre veletek leszek, mielőtt az Atyához elmegyek. És még ezen az éjszakán könyörögni fogok az Atyának, hogy öntsön erőt mindegyiketekbe ahhoz, amin oly hamar keresztül kell mennetek. Mindannyiatokat azzal a szeretettel szeretlek, mellyel az Atya szeret engem, és ezért mostantól fogva éppen úgy kell szeretnetek egymást, ahogy én szerettelek titeket.”

 

A Getszemániban (182.)

Csütörtökön késő éjjel Jézus és a tizenegy apostol visszatért a táborba, ahol Jézus arra kérte őket, hogy körben térdeljenek le, s ő imádkozni kezdett. Kérte az Istent, hogy segítse őket és tartsa meg őket hűségben az Igazság Szellemének eljöveteléig. „Tizenkét embert adtál nekem, és én mindet megtartottam, egynek, a bosszúállás fiának a kivételével, aki nem akar társunk lenni többé. Ezek a férfiak gyengék és esendők, de én tudom, hogy megbízhatunk bennük; próbára tettem őket; szeretnek engem, éppen úgy, ahogy tisztelnek téged.” Erőt és bátorságot kért számukra és ezzel fejezte be imáját: „Ez a világ nagyon keveset tud rólad, igazságos Atyám, de én ismerlek, és megismertettelek e hívekkel, és ők megismertetik a nevedet más nemzedékekkel. És most megígérem nekik, hogy velük leszel a világban, éppen úgy, ahogy velem voltál – úgy legyen.”

Jézus úgy nyilatkoztatta ki Isten nevét a világnak, ahogy előtte senki. Mózes előtti megnyilatkozásakor az Atya csak annyit tudott közölni, hogy „VAGYOK, aki VAGYOK”. Jézus minden nemzedék számára kiteljesítette az Isten nevének kinyilatkoztatását:

Én vagyok az élet kenyere.

Én vagyok az élő víz.

Én vagyok a világ világossága.

Én vagyok minden korszak vágya.

Én vagyok a nyitott kapu az örökkévaló üdvözüléshez.

Én vagyok a vég nélküli élet valósága.

Én vagyok a jó pásztor.

Én vagyok a végtelen tökéletesség ösvénye.

Én vagyok a feltámadás és az élet.

Én vagyok az örök továbbélés titka.

Én vagyok az út, az igazság és az élet.

Én vagyok a véges gyermekeim végtelen Atyja.

Én vagyok az igaz szőlőtő; ti vagytok az ágak.

Én vagyok mindenkinek a reménye, aki ismeri az élő igazságot.

Én vagyok az élő híd az egyik világról a másikra.

Én vagyok az élő kapocs idő és örökkévalóság között.

Az apostolok a táborba menet Júdásról beszélgettek. János Márk és Zebedeus Dávid titokban elmondta Jézusnak, hogy tudomásuk van arról, hogy Júdás el akarja árulni őt az ellenségeinek. Jézus arra kérte őket, hogy emiatt ne aggódjanak.

Mielőtt nyugovóra tértek volna, Zélóta Simon fegyvereket akart adni az apostoloknak. Nátániel kivételével el is fogadták a kardokat, Nátániel azonban más véleményen volt s emlékeztette őket, hogy Jézus nem akar fegyverekhez folyamodni a mennyország megalapításában. Nátániel azt mondta, hogy ő imádkozik inkább, de nem vesz magához fegyvert. Nátániel szavai hallatán András is letette a kardot. Kilencüknél azonban így is ott maradt a fegyver.

Az emberek a sátraikba mentek, Jézus pedig magához hívatta Dávid egyik hírnökét. Üzenetet küldött vele Abnernek Filadelfiába, melyben tájékoztatta a közelgő eseményekről és egyben megígérte, hogy rövidesen találkoznak. Jézus a táborban lévő görögök vezetőjétől is azt kérte, hogy ne aggódjanak a közelgő események miatt.

Az apostolok közül senki sem számított arra, hogy azon az estén bármi is történni fog; csak Dávid és János Márk tudta, hogy a Mester ellenségei épp azon az estén fognak eljönni. Dávid így búcsúzott Jézustól: „Mester, igen nagy örömömre volt, hogy veled szolgálhattam. A testvéreim a te apostolaid, de én örültem, hogy megtehetem a csekélyebb dolgokat, mivel azokat is meg kellett tenni, és teljes szívemből hiányolni foglak, amikor már eltávoztál.” Erre Jézus azt felelte: „Dávid, fiam, mások azt tették, amire utasították őket, de e szolgálatot te a saját szívedből indíttatva végezted, és én nem fogok megfeledkezni az odaadásodról.”

Jézus Péterrel, Jakabbal és Jánossal visszavonult egy közeli szurdokba. Mély szomorúság telepedett Jézusra. Az előtte álló megpróbáltatások az idő múlásával egyre jobban megrémítették. Kimerült volt, és aggódott az apostolok biztonsága miatt. A követőitől való elválás nagy terhet jelentett neki. Az isteni Jézus tudta, hogy ő minden tőle telhetőt megtett, az emberi Jézus viszont azt szerette volna, ha még többet tehet értük.

Jézus azt szerette volna, ha a három apostol vele tart, amíg imádkozik, de azok folyton elaludtak. Jézus háromszor is imádkozni kezdett bátorságért az Atyjához, és mindháromszor vissza kellett térnie az elbóbiskoló barátaihoz. Az imái alatt egy angyal jött le hozzá és bátorságot öntött belé. Jézus biztos volt abban, hogy az Atya hagyni fogja az eseményeket a maguk természetes menete szerint haladni.

 

Jézus elárulása és elfogása (183.)

A Mester felébresztette Pétert, Jakabot és Jánost, és azt javasolta, hogy vonuljanak vissza a sátrukba és feküdjenek le. A táborban az apostolok már aludtak, a görögök viszont még mindig fent voltak. Jézusnak nem sikerült rávennie őket, hogy nyugovóra térjenek. Ott is hagyta őket, és a Getszemáni bejárata közelében lévő olajprés mellett telepedett le, mert abban bízott, hogy így majd elkerülhető lesz az összecsapás a követői, valamint azok között, akik az ő elfogására érkeznek.

Ezalatt Júdás megkereste a templomőrség kapitányát. A jeruzsálemi késlekedésük miatt az őrök már nem találták Jézust a Márk-féle házban. Ez nem volt ínyére Júdásnak. Tudta, hogy az apostolok közül csak ketten tartottak maguknál fegyvert a vacsora ideje alatt, viszont a Getszemániban ott volt Jézus hatvan követője és sokuknál fegyver volt.

Júdás és az őrség visszatért a templomhoz. Júdás azt mondta a zsidó vezetőknek, hogy Jézusért a Getszemániba kell elmenni, ezért fegyveres őröket kért. A zsidó hatóságok ezt a kérést továbbították a római parancsnoknak, aki nem volt hajlandó intézkedni és az egyik tisztjéhez küldte őket. Végül Poncius Pilátus engedélyt adott a katonák igénybevételére, aki azért tett eleget a kérésüknek, mert úgy gondolta, hogy később még orvosolni tudja az azon az éjszakán elkövetett esetleges baklövéseket.

Mintegy hatvan fő kísérte Júdást a Getszemánihoz. Júdás a csapat előtt haladt, mert remélte, hogy úgy tűnhet, mintha nem is velük lenne. Azt színlelte, hogy figyelmeztetni jön Jézust a közelgő letartóztatására, mert remélte, hogy a többi apostol így nem tud ellene fordulni.

Amint Péter, Jakab és János észrevette a közeledő fegyvereseket, harminc tanítvánnyal az oldalukon az olajütőhöz rohantak. Jézus még egy utolsó kísérletet tett, hogy megóvja Júdást az ő elárulásától. Mielőtt még Júdás megszólalhatott volna, Jézus odament az egyik római katonához és megkérdezte, hogy kit keresnek, és magát mint a názáreti Jézust azonosította.

Júdás azonban meg akarta mutatni, hogy ő is részes az árulásban, meg akarta alapozni az igényét a fizetségre. Júdás odalépett Jézushoz, homlokon csókolta s így szólt: „Üdvöz légy, Mester és Tanító.” Jézus így felelt: „Barátom, hát ennyi nem elég? Még el is árulnád az Ember Fiát egy csókkal?”

Az apostolok megdöbbentek. Jézus ismét megkérdezte az őrséget, hogy kit keresnek. A kapitány megismételte, hogy „a názáreti Jézust.” Jézus erre azt mondta: „Mondtam már, hogy én vagyok az. Ha tehát engem kerestek, a többiek hadd menjenek útjukra. Én kész vagyok veletek menni.”

Az őrség egyik tagja hátra akarta kötözni Jézus kezét. Péter és a többiek ezen annyira feldühödtek, hogy előrántották a kardjukat és az őrök felé rohantak, de Jézus megállította őket. A kapitány attól félt, hogy Jézus követői később megpróbálják megmenteni, ezért parancsot adott az elfogásukra, de amazok elszaladtak. János Márk futott Dávidhoz és tájékoztatta a történtekről. Együtt keltették fel a többi apostolt.

Zebedeus János és Péter követte Jézust és az őröket, mialatt a többiek az olajütőnél gyülekeztek, hogy megvitassák a teendőket. Zélóta Simon szenvedélyesen érvelt Jézus kiszabadítása mellett. Nátániel emlékeztette őket a Mesternek az ellen nem állással kapcsolatos tanítására és a legutóbbi intelmére, miszerint nekik most az életüket kell menteniük, hogy terjeszthessék az evangéliumot szerte a világon. Zebedeus János felidézte, hogy Jézus a letartóztatásakor megtiltotta az ellenállást. Végül Tamás meggyőzte őket, hogy semmit sem tehetnek Jézus megmentése érdekében, mert Jézus maga utasított el minden emberi és isteni közbelépést.

Úgy döntöttek, hogy szétválnak. Dávid a táborban maradt, hogy onnan működtesse tovább a hírnöki szolgálatot. Az apostolok Betániában, Betfagéban és Jeruzsálemben rejtőztek el. Nem sokkal pirkadat után érkezett meg Júdás, Jézus testvére a táborhelyhez, és itt értesült arról, hogy a fivérét elfogták.

A templomőrség zsidó kapitánya és a katonák római kapitánya között vita alakult ki amiatt, hogy hová is kell vinniük Jézust. A zsidó kapitány Kajafáshoz, a hivatalban lévő főpaphoz akarta vinni Jézust, a római őrség azonban azt a parancsot kapta, hogy Jézust az előző főpaphoz, Annáshoz kell kísérni. Ahogy menet közben erről vitatkoztak, Zebedeus János lépett a katonák közé, hogy a Mester közelében lehessen. A templomőrség le akarta fogni őt is, azonban a rómaiak nem engedték. A római törvény szerint minden fogolynak joga volt ahhoz, hogy ott legyen mellette valaki, amikor a bírái elé áll, ezért a római kapitány úgy rendelkezett, hogy János Jézus mellett lehet és ezért senki sem bánthatja. Emiatt aztán János Jézus közelében lehetett végig a per és a keresztre feszítés alatt és folyamatosan tájékoztatta Dávid hírnökeit az eseményekről.

A letartóztatásától kezdve egészen addig, amíg Annás elé nem állították, Jézus nem szólt egy szót sem.

A Mester földi létének végét jelentő eseményekkel kapcsolatban sok a félreértés. Az Atya akarata volt, hogy Jézus megtapasztalja a halandói létet a születéstől a halálig, de az Istennek semmi köze sem volt a Jézust érő kegyetlenkedésekhez és kínzásokhoz. Jézus életének utolsó, embertelen és megrázó órái semmilyen tekintetben nem az Isten akarata szerint alakultak; mindez a sok kegyetlenség gonosz emberek műve volt.

Mint ahogy az átlagos emberek sem remélhetik, hogy a földi létük utolsó óráit valamilyen isteni beavatkozás könnyűvé teszi, úgy Jézus is kitartott amellett, hogy nem menti ki magát isteni hatalommal.

 

A Szanhedrin bírósága előtt (184.)

Jézust Annás elé vitték, s a meghallgatásra Annás palotájában került sor, az Olajfák hegyén. Annás tudta, hogy a Szanhedrin Kajafás palotájában várja Jézus érkezését, de a bíróságot reggeli három óra előtt tilos volt összehívni.

Abban az időben Annás volt a leghatalmasabb ember a zsidóság körében. Annás szívesen fogadta Jézust fiatalabb korában, amióta viszont támadást intézett a pénzváltók ellen a templomban, Jézus magára haragította Annást. Annás rendzavarással vádolta Jézust és a tanítványai nevét akarta tudni. Jézus nem felelt neki.

Annást összezavarta Jézus hallgatása. Emlékeztette, hogy hatalmában áll befolyásolni a közelgő pere kimenetelét. Jézus erre azt mondta: „Annás, te is tudod, hogy nem lehetne hatalmad felettem, hacsak nem az Atya engedélye révén. Némelyek azért akarják elpusztítani az Ember Fiát, mert tudatlanok; nem tudnak jobbat, de te, barátom, te tudod, hogy mit teszel. Hogyan vagy képes elutasítani az Isten világosságát?” Annás tovább kérdezgette a Mestert, de magában már eldöntötte, hogy Jézust száműzni kell, vagy ki kell végezni. A hajnal közeledtével Annás átküldte Jézust Kajafáshoz.

Mialatt Annás Jézust kérdezgette, Simon Péter reszketve álldogált a palotaudvarban. Zebedeus János ismerte Annás kapuőrét, és megkérte, hogy engedje be Pétert is. Péter ideges volt, amiért az ellenség udvarában kellett lennie. Fegyvertelenül és összezavarodottan lézengett a helyszínen; szeretett volna inkább elbújni a többi apostollal.

A kapus odament a tűznél melegedő Péterhez és megkérdezte: „Te nem egyike vagy e férfi tanítványainak?” Péter rávágta, hogy „Én nem.” Egy másik szolga megemlítette, hogy emlékezete szerint Pétert látta a kertben Jézussal, Péter azonban tagadta, hogy ismerné a Mestert. A portásnő félrehívta Pétert és négyszemközt újból megkérdezte, hogy miért tagadja, hogy ő is az egyik tanítvány. Péter szitkozódott és kitartott amellett, hogy eddig még csak nem is hallott Jézusról. Még kétszer kérdeztek rá nála, de Péter mindkétszer tagadott.

Amint Péter a legutolsó megtagadó szavakat kiejtette, meghallotta a kakas hangját. Ekkor eszébe jutott Jézus aznap este mondott jóslata. Bűntudat mardosta Pétert, amint figyelte, hogy a palota kapui feltárulnak és az őrök elvezetik Jézust. Jézus látta Péter arcán a kétségbeesést, és olyan sajnálattal és szeretettel tekintett rá, hogy azt a nézést Péter egész életében nem felejtette el. Jézus az őrök kíséretében elhagyta a palotát, Péter pedig keservesen sírni kezdett. Később csatlakozott a testvéréhez, Andráshoz a bujdokolásban.

Jézusnak a Szanhedrin előtti pere reggel fél négykor kezdődött. A Szanhedrin már előre megállapította Jézus bűnösségét, és most már csak azon gondolkodtak, hogy milyen vádakkal alapozzák meg a halálos ítéletet. Több mint húsz hamistanút is odarendeltek, de a vallomásaikról olyannyira lerítt, hogy koholmányok, hogy még a Szanhedrin is szégyenkezett miatta.

Egy idő múlva Kajafás rákiáltott Jézusra: „Nem felelsz e vádak egyikére sem?” Jézus csak állt némán. Kajafás nem bírta tovább nézni, ahogy Jézus szótlanul áll előtte, ezért ujját vádlón a Mester arca előtt rázva, azt mondta: „Megparancsolom, az élő Isten nevében, hogy mondd meg nekünk, hogy te vagy-e a Megszabadító, az Isten Fia.” Jézus így felelt: „Én vagyok.”

Kajafás dühösen megállapította, hogy istenkáromlás hangzott el, és a tanács hangosan követelte Jézus halálát. Annás a tárgyalás folytatását szerette volna egészen addig, amíg a római törvény megsértését jelentő vádakkal nem tudnak előállni. A Szanhedrin többi tagja viszont mielőbb szeretett volna véget vetni a pernek. A zsidó vallási törvények tiltották, hogy a páska-ünnep előtti napon délnél tovább dolgozzanak, és Pilátus is csak egy rövid időre jött Jeruzsálembe. Kajafás megütötte Jézust.

Annást megdöbbentette, hogy a teremből kifelé tartó tanácstagok leköpték és megütötték Jézust. Ilyen példátlanul zavaros körülmények közepette ért véget a per első szakasza.

A halálos ítélet meghozatalához általában két ülést kellett tartani, közöttük egy nap szünettel. A Szanhedrin azonban csak egyetlen órára szakította meg a pert. Ezt az időt Jézus a kihallgatási teremben töltötte, ahol az őrök és a szolgák gúnyolták, leköpték és megütötték. Amikor ez a megaláztatás elkezdődött, Jézus jelezte Jánosnak, hogy hagyja el a termet.

A kegyetlenkedések alatt Jézus nem szólt. A világegyetemen felháborodás söpört végig, amint a figyelő mennyei lények tanúi lehettek annak, hogy uruk aláveti magát ezeknek a tudatlan, félrevezetett embereknek. Ezek voltak a Mester legnagyobb győzelmeinek pillanatai.

Félhatkor a bíróság újból összeült. Jézust az egyik kisterembe küldték át, ahol János is várakozott, s ezalatt a Szanhedrin összeállított egy három pontból álló vádiratot. Az egész eljárásban több olyan mozzanat is volt, amelyekkel megsértették a zsidók törvényeit: hamis tanúk felvonultatása, a védelem tanúinak hiánya, az egynapos tárgyalási szünet mellőzése, a végleges vádiratban foglaltakat alátámasztó tanúk hiánya, valamint az, hogy a fogvatartottal nem is közölték, hogy mi a vád ellene. Reggel hatra a per véget ért. Jézust elvezették, hogy Poncius Pilátus színe elé álljon.

 

A Pilátus előtti per (185.)

Poncius Pilátus a tartomány igazgatása során több hibát is elkövetett, melyek miatt kegyvesztett lett Tibériusz császár előtt. Ebben a helyzetben a júdeai zsidó vezetők némiképp nyomást tudtak gyakorolni Pilátusra. Megtanulták, hogy miként manipulálják őt a felkelés rémével.

A Szanhedrin Pilátus színe elé vitette Jézust és kérték az engedélyét a kivégeztetéséhez. A vádakat írásban is megfogalmazták: megrontja a nemzetüket és lázadásba hajszolja a népet; tiltja az embereknek, hogy adót fizessenek a császárnak; a zsidók királyának nevezi magát és egy új ország alapítását tanítja.

Jogilag egyik vádpontban sem volt bizonyított Jézus bűnössége. Sem Jézus, sem János nem szólt, amikor a vádakat felolvasták. Pilátus meg volt győződve arról, hogy a tárgyalás szabálytalanul zajlott, ezért Jézust és Jánost magánkihallgatásra egy belső terembe vezettette.

Miután az első két vádpontot megalapozatlannak találta és elvetette, Pilátus megkérdezte Jézust, hogy valóban ő volna-e a zsidók királya és valóban egy új királyság megalapítását tervezi-e. Jézus így felelt: „Nem látod, hogy az én országom nem e világi?” Pilátus erre megkérdezte: „Hát akkor te végül is király vagy?” Jézus azt felelte: „Igen, ilyen király vagyok, és az én országom a mennyei Atyám hű fiainak családja.”

Pilátus nem értette Jézust, de abban biztos volt, hogy csak egy ártalmatlan álmodozó. Visszament a papokhoz és közölte velük, hogy kikérdezte Jézust, de nem találta bűnösnek. A tömeg emiatt feldühödött. A Szanhedrin egyik tagja kijelentette, hogy Pilátus nagyon meg fogja bánni, ha elengedi Jézust.

Pilátus a fenyegetés hatására bejelentette, hogy mivel Jézus galileai, ezért elküldi a Galileát igazgató Heródeshez. Jézust tehát elvitték Heródeshez, de Jézus nem volt hajlandó válaszolni Heródes kérdéseire. Heródes erre visszaküldte őt Pilátushoz.

Pilátus még mindig szabadon akarta engedni Jézust. Régi szokás volt, hogy a páska-ünnep alkalmával egy elítéltet szabadon engednek. Pilátusnak eszébe jutott, hogy ez alkalmat adhat neki Jézus szabadon bocsátására. A tömeg azonban Barabbásnak, egy rablásért és gyilkosságért elítélt személynek az elengedését követelte. Pilátust dühítette, hogy a zsidók inkább egy gyilkosnak kérnek kegyelmet Jézus helyett, de nem mert szembeszállni a feldühödött zsidókkal. „Mit tegyek azzal, akit a zsidók királyának neveznek?” És a tömeg azt kiabálta: „Feszítsd meg!” Pilátus erre azt felelte: „Miért feszíttetnétek keresztre ezt az embert? Mi rosszat tett?” De az emberek továbbra is Jézus keresztre feszítését követelték.

Pilátus ekkor egy másik taktikát választott. Parancsot adott a katonáknak, hogy korbácsolják meg Jézust, mert azt remélte, hogy ez a büntetés majd lecsillapítja a népharagot. A korbácsolás után Pilátus elővezettette Jézust. A Mester látványa „óriási iszonyodást keltett egy hatalmas világegyetem területein”, de az emberek még mindig a halálát követelték. Pilátus tudta, hogy Jézus ártatlan, de nem akart szembeszegülni a zsidó vezetőkkel. Pilátus így Barabbást engedte szabadon.

Poncius Pilátus önkezével vetett véget az életének. A felesége, Klaudia viszont Jézus híve lett és ő is hozzájárult az evangélium terjesztéséhez.

 

Röviddel a keresztre feszítés előtt (186.)

A világegyetem igazgatási ügyeinek intézése csaknem teljesen szünetelt azalatt, amíg Gábriel és a mennyei seregek azt figyelték, ahogy „Pilátus perben áll Jézus előtt”. Amikor Jézust elfogták, ő már tudta, hogy a hústestben végzett munkája befejeződött. Tudta, milyen halál vár rá, és emiatt a perének részletei kevéssé érdekelték. Jézus sajnálta Pilátust és igyekezett megvilágosítani az elméjét, mialatt az egész világegyetem őket figyelte.

Jézus meg volt győződve arról, hogy az Isten akarata az, hogy az emberi események menetébe ne történjék se mennyei, se isteni beavatkozás. Jézus szerette a halandókat, mely egyértelműen megmutatkozott abban, amilyen türelemmel viselte a katonák és a szolgák gúnyolódását és ütlegelését. Jézus élete az Istenről tett kinyilatkozás volt az ember számára, míg a földi létpályájának utolsó mozzanataiban új és megindító kinyilatkoztatást tett az emberről az Istennek.

Azon a péntek reggelen félkilenc tájban Jézust átadták a katonáknak, hogy elkísérjék a keresztre feszítésének helyszínére.

Júdás elment Kajafáshoz a jutalomért. A Szanhedrin termébe be sem léphetett, mert egy szolgáló félrevonta és átadott neki harminc ezüstpénzt. Júdást megdöbbentette ez a mellőző hozzáállás. Be akart menni a terembe, hogy megbeszélje Kajafással a dolgot, de nem engedték be. Júdás megalázottnak érezte magát. Később messziről látta, amint felállítják Jézus keresztjét a Golgotán, és ez annyira felzaklatta, hogy visszarohant Kajafáshoz, a terembe. Elhebegte, hogy vétkezett és hogy megsértették, s hogy sajnálja, amit tett. A padlóra hajította az ezüstöket és elhagyta a termet. Kétségbeesésében kiment a városkapun és öngyilkos lett.

A templomőrség kivonult a Getszemániba, hogy elfogja a Mester követőit, de azok addigra már szétszéledtek. A Szanhedrin elégedetten értesült arról, hogy a Getszemániban már senki sincs, mert úgy gondolták, hogy ezzel végleg elmúlt a zendülés veszélye. Az ülést berekesztették és készülődni kezdtek a páska-ünnepre.

A tanítványok közül egyedül Zebedeus Dávid vette komolyan Jézus azon kijelentését, hogy harmadnapra feltámad. Hírnökeit az ünnepre való tekintettel elengedte azzal, hogy legközelebb majd vasárnap reggel hozzanak híreket.

Jézus halálát emberek tervezték el, nem az Isten. Nem függ Jézus halálától az az igazság, hogy az emberek hit révén az Isten szellem-tudatos gyermekeivé lehetnek. A halandók az Isten gyermekei, és ennek az igazságnak az emberek életében való ténylegessé válásához nem kell egyéb, mint szellemtől született hit. Az Istennek az ő teremtményei iránti szeretete eredendően meglévő világegyetemi tény, mely független a Teremtő Fiak alászállási küldetéseitől. Az Atya éppúgy szerette az embert Jézus földön töltött életét megelőzően, mint utána.

 

A keresztre feszítés (187.)

Jézus a két elítélt rabló és egy csapat római katona társaságában érkezett meg a Golgotához. A katonák levetkőztették Jézust és ágyékkötőt adtak rá. A karját rákötözték a keresztfára, majd a kezét odaszegezték a fára. A keresztfát ezután felvonták a felállított gerendára és a helyére szegezték. A katonák összekötözték Jézus lábát és egyetlen hosszú szeggel mindkét lábfejlét átszúrva odaszegezték a fához. Ekkor délelőtt féltíz volt.

A Teremtő Fiú kereszthalála öt és fél órán át tartott. Ezalatt két további embert nyert meg az országnak; az egyikük a mellette megfeszített latrok egyike volt, a másik pedig a római centurió, a katonák parancsnoka. Röviddel délután három óra előtt hangzottak el Jézus utolsó szavai: „Bevégeztetett! Atyám, kezedbe ajánlom szellememet.”

A Mester halálánál Zebedeus János, Júdás (Jézus testvére), Rúth, a magadáni Mária és Rebeka is jelent volt.

 

A sírban töltött idő (188.)

A keresztre feszítettek holttestét akkoriban szokás volt egy fedetlen sírverembe hajítani. Megelőzendő, hogy Jézus testével is ez történjen, az arimateai József és Nikodémusz engedélyt kért Pilátustól, hogy a Mester testét illően eltemethessék.

A Szanhedrin heves tiltakozása ellenére József és Nikodémusz elvitte Jézus holttestét a Golgotáról. A testet József családi sírhelyéhez szállították, ahol mirhával és aloéval átitatott gyolcsba tekerték, majd lenvászon lepellel fedték és elhelyezték a sírbolt falának egyik párkányán. E szomorú feladatnak József, Nikodémusz, Zebedeus János és a római centurió tett eleget. Ezt követően a centurió jelére a katonák egy nehéz követ gördítettek a sír bejáratához.

A magadáni Mária, Klópás Mária nevű felesége, Márta, vagyis Jézus nagynénje és a szeforiszi Rebeka egészen sötétedésig a sír közelében maradt. Távolról követték a halottas menetet, mert a törvények nem engedték, hogy a nők ilyen alkalmakkor a férfiakkal tartsanak. A négy nő látta, hogy a férfiak milyen hevenyészve készítik elő Jézus testét a temetéshez; megegyeztek, hogy a szombat napját követően visszatérnek és tisztességesen eltemetik a testet.

Jézus ellenségei nem felejtették el azokat a jelentéseket, miszerint Jézus harmadnapon fel fog támadni. A főpapok ezért azt kérték, hogy a rómaiak álljanak őrt a sír bejáratánál, nehogy Jézus követői kilopják a testet s utána azt mondják, hogy föltámadt. A sírhely őrzésére tíz római katonát jelöltek ki, s velük tartott tíz fő a zsidó templomőrségből. Az őrök egy második követ gördítettek az első elé és elhelyezték rajta Pilátus pecsétjét, mert ezzel akarták biztosítani, hogy senki se bolygathassa meg a sírt. Így álltak őrséget a sír előterében végig a feltámadás órája alatt.

Jézus kereszthalálának van néhány fontos tanulsága. Jézus egy egész világegyetemért élt és halt meg. Élete megvilágította az üdvözüléshez vezetői halandói utat, a halála pedig örökre nyilvánvalóvá tette a halál utáni továbbélés bizonyosságát. Jézus halála az általa teremtett világegyetemben élő legszerényebb teremtmények iránt is megmutatkozó tökéletes odaadás példája.

A kereszthalálbeli diadal abban teljesedik ki, ahogy Jézus az ellenfeleihez viszonyult. A Mester nem ítélte el és nem bocsátotta meg a bűnt. Az isteni szeretet nem egyszerűen csak megbocsátja a bűnöket, hanem megköti és elpusztítja azokat. Azáltal, hogy Jézus úgy imádkozott, „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, a kereszt mindörökre annak jelképévé vált, hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet, az igazság a gonoszságot. A halandók iránti szeretetteljes odaadása ragályos volt az egész világegyetemben. A fejlődő teremtmények egymillió világa kapott ösztönzést abból, ahogy Jézus az életét adta az emberi lények iránti önzetlen szeretetben.

A kereszt annak a szent szolgálatnak az örök jelképe, hogy valaki az életét a társai jólétének és üdvözülésének szenteli. Látva, hogy Jézus miként ajánlja fel életét, minden értelmes ember megértheti, hogy nincs oka panaszkodni a saját nehézségei és sérelmei miatt. A Mester kereszthalála mindenkit az Atya örök szeretetének és a Fiú végtelen kegyelmének egyetemes felismerésére ösztönöz.

 

A feltámadás (189.)

Mialatt Jézus teste a sírban feküdt, az Urantián állomásozó főangyalok vezetője tanácskozást hívott össze Jézus életbe való visszahozásának lehetséges módját illetően. De Gábriel azt mondta az angyaloknak, hogy Mihály eleve rendelkezett azzal a hatalommal, hogy életét újból felvegye. Mihály megszemélyesült Igazítója hasonló tanácsot adott nekik: „Azokat a dolgokat, melyeket ti rendszerint a teremtményekért tesztek, nem tehetitek meg most a Teremtőért.” Így hát a mennyei lények tanácsa türelmesen várt tovább, hogy mi fog történni.

Vasárnap hajnalban háromnegyed háromkor egy hét paradicsomi személyiségből álló bizottság érkezett a helyszínre. A sírboltból vibrálás sugárzott ki és két perccel három óra után Jézus előjött. A Mester a földi életének záró szakaszában a feltámadott morontia felemelkedők alakjában jelent. A halandói test továbbra is ott feküdt háborítatlanul a sírboltban. A katonák még őrségben álltak és Pilátus pecsétje is érintetlen volt.

Jézus fizikai testét nem lehetett oly módon eltávolítani a sírból, mint ahogy a morontia alakja megjelenhetett. A főangyalok vezetője engedélyt kapott Gábrieltől, hogy Jézus halandói testének lebontását elvégezze. Ehhez a „felgyorsított idő eljárását” hívta segítségül, mert el akarta kerülni, hogy a mennyei seregek a Teremtőjük emberi alakjának lassú elbomlását láthassák.

A sír bejárata előtt lévő nagy köveket másodfajú közteslények gördítették félre. A Mester fizikai testének maradványai ezután a szokványos bomlási folyamaton mentek keresztül, eltekintve az időtényező szokatlan voltától. Jézus testének fizikai lebomlása ugyanis csaknem pillanatszerűen ment végbe. A félregördülő kövek láttán a katonák félelmükben visszafutottak a városba.

Aznap reggel tíz apostol Márkék házában tartózkodott. Tamás a betfagei Simonnál volt egyedül. A nők az arimateai János házában tartózkodtak, míg a többi tanítvány Nikodémusznál vendégeskedett.

Az öt nő gyolcsokkal és balzsamokkal felszerelkezve még pirkadat előtt útnak indult, hogy Jézus testét megfelelően előkészítsék a végső nyugodalomra. Fél négyre értek a sírhoz. Meglepődve tapasztalták, hogy a kő már nincs a helyén, a bejárat szabadon van; útközben éppen azon tanakodtak, hogy miként fognak bejutni a sírba. A magadáni Mária összeszedte a bátorságát és belépett a sírboltba, a többiek azonban féltek utánamenni.

Mária észrevette, hogy a test nincs a helyén; a párkányon csak a felhasznált gyolcsok maradtak. Ijedtségében felkiáltott s erre a többi megijedt nő elszakadt a helyszínről. Egészen a damaszkuszi kapuig szaladtak, de aztán összeszedték a bátorságukat és visszatértek. Mária megmutatta nekik az üres sírt. Úgy gondolták, hogy a testet egy másik helyre vihették. Ahogy éppen arról beszélgettek, hogy mitévők legyenek, észrevették egy idegen alakját a közelben.

A magadáni Mária oda is szaladt hozzá s azt kérdezte: „Hová vitték a Mestert? Hová temették?” Az idegen nem felelt. Mária erre sírva fakadt. Jézus ekkor azt kérdezte tőle: „Kit kerestek?” Mária elmondta neki, hogy Jézust keresik, majd megint megkérdezte, hogy hová vitték. Jézus visszakérdezett: „Hát nem azt mondta nektek ez a Jézus, még Galileában, hogy meg fog halni, de feltámad?” Ezután a jól ismert hangon szólva Máriához azt mondta: „Mária”. A nő felismerte a Mester hangját és letérdelt a lába elé. Mária megpróbált átkarolni Jézus lábát, de a Mester nem engedte. Arra kérte a nőket, hogy menjenek vissza a városba és mondják el az apostoloknak, hogy föltámadt.

Az asszonyok siettek a Márk-féle házhoz és beszámoltak arról, amit láttak és hallottak. Az apostolok nem hittek nekik. Péter és János az üres sírhoz rohant, hogy a saját szemükkel győződjenek meg az igazságról. Nem tudták mire vélni a dolgot, s arra gondoltak, hogy talán az őrök ellophatták a holttestet.

Mária csüggedten tért vissza a sírhoz, mert rosszul esett neki, hogy az apostolok nem hitték el az igazat. Miután Péter és János távozott, a Mester ismét megjelent Mária előtt, s bátorította. Jézus arra kérte Máriát, hogy mondja meg az apostoloknak, hogy rövidesen előttük is megjelenik. Mária visszament a városba, hogy megint beszéljen az apostolokkal. A férfiak még most sem hittek neki, de amikor meghallották Péter és János beszámolóját, félelem kerítette hatalmába őket.

Az emberiség nehezen fogja fel, hogy mindenben, ami személyes, az anyag a morontia csontváza, és hogy e kettő az állandó szellemvalóság tükröződő árnyéka. Mikor fogjátok végre úgy tekinteni az időt, mint az örökkévalóság mozgó képét és a teret, mint a paradicsomi valóságok tovasuhanó árnyékát?

 

Jézus morontia jelenései (190.)

A magadáni Mária és a többi nő sikertelenül igyekezett meggyőzni az apostolokat arról, hogy Jézus valóban föltámadt, viszont beszámoltak a történtekről azoknak az asszonyoknak, akik József házában tartózkodtak, valamint azoknak is, akik Nikodémusznál voltak.

Zebedeus Dávid és József elindult körülnézni a sírnál. Onnan nyomban Márkék házához mentek és elmondták az apostoloknak, hogy a sír valóban üres. Csak Zebedeus János hajlott arra, hogy higgyen nekik. Dávid nem volt hajlandó vitába szállni az apostolokkal. E szavakkal hagyta ott őket: „Ti vagytok az apostolok, és nektek értenetek kellene ezeket a dolgokat. (...) Hallottam, ahogy a Mester azt mondja, hogy miután meghal, harmadnapra feltámad, és én hiszek neki.”

Délelőtt féltízkor a hírnökök csoportja gyülekezett Nikodémusz házánál. Dávid meghagyta nekik, hogy terjesszék a hírt, hogy Jézus feltámadt holtából. Huszonhat hírvivő indult el Betániába, Beersebába, Damaszkuszba, Szidonba, Filadelfiába, Alexandriába és más városokba.

Jézus családja éppen Betániában volt Mártánál és Máriánál, amikor Dávid egyik hírnöke megérkezett a feltámadás hírével. Amint Jakab, Jézus testvére egymagában álldogált Lázár üres sírja előtt s a hírnöktől hallottakon tűnődött, valakinek a jelenlétére lett figyelmes. Meglepetten figyelte az előtűnő, ismeretlen alakot. Jézus így szólt: „Jakab, azért jöttem, hogy elhívjalak az országért való szolgálatra. Komolyan fogj össze a testvéreiddel és kövess engem.” A két testvér három percet beszélgetett, majd Jézus búcsút vett öccsétől. Jakab berohant a házba és a történtekről beszámolt a családjának.

Két órával később Jézus ismét megjelent Lázárék házánál, ez alkalommal csaknem húsz családtagja és híve előtt.

Ezután a József házában összegyűlt nők látták Jézust. Így üdvözölte őket: „Béke legyen veletek. Az ország közösségében nem lesznek sem zsidók, sem nem-zsidók, sem gazdagok, sem szegények, sem szabadok, sem rabszolgák, sem férfiak, sem nők. Titeket is arra kérlek, hogy terjesszétek az emberiségnek az Istennél való fiúi elismerés örömhírén keresztül történő, mennyországban való felszabadulásának jó üzenetét. (...) És én mindig veletek leszek, egészen a föld határáig.”

A Mester ezt követően a Fláviusz házában tartózkodó negyven görög hívő előtt jelent meg.

Két fivér, Kleofás és Jákob éppen Jeruzsálem külterületén sétált s közben a feltámadásról hallott hírekről beszélgettek, amikor Jézus csatlakozott hozzájuk az úton. Hosszasan elbeszélgetett velük. Amikor hazaértek, behívták Jézust a házukba. Ételt vettek elő és az asztalnál Jézust kérték meg a kenyér megáldására. Jézus megtörte a kenyeret és átadta nekik. Kleofás és Jákob hirtelen megértette, hogy ki is az ő vendégük, mire Jézus eltűnt. A fivérek beszaladtak Jeruzsálembe, egyenest Márkék házához, és izgatottan mesélték az apostoloknak, amit láttak és hallottak.

A zsidó vezetőkhöz is eljutottak Jézus feltámadásának hírei. Összehívták a Szanhedrin ülését és úgy határoztak, hogy aki csak említést tesz a feltámadásról, az tiltassék ki a zsinagógákból. Felmerült az a javaslat is, hogy a büntetés halál legyen, azonban erről nem tudtak szavazni, mert az ülés a kitört riadalom miatt félbeszakadt. A Szanhedrin megértette, hogy a Jézussal kapcsolatos gondjaik csak most kezdődnek igazán.

 

Jelenések az apostolok és más vezetők előtt (191.)

Április 9., vasárnap, a feltámadás napja, siralmas nap volt az apostolok számára. Tamás magányos merengésben töltötte az időt Betfagéban. Péter nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e a feltámadás megtörténtében vagy sem. Jakab ki akart menni a sírhoz, hogy a saját szemével lássa, de Nátániel emlékeztette, hogy Jézus óva intette őket attól, hogy veszélybe sodorják magukat. András össze volt zavarodva, de egyúttal hálás is volt, hogy immár nem kell viselnie az apostoli csoport vezetésének felelősségét.

Zélóta Simon a nap nagy részét heverőn fekve töltötte s a falat bámulta. Mátét az nyugtalanította, hogy a korábban Júdás által őrzött apostoli vagyon most hozzá került, és nemigen tudta, hogy mit tegyen a pénzzel. Fülöp rengeteg kérdést tett fel. Az Alfeus ikrek elhitték, hogy Jézus él, mert találkoztak az anyjukkal, aki azt mondta, hogy beszélt a feltámadott Mesterrel.

Jézus azért nem egyből az apostolok előtt jelent meg, mert időt akart hagyni arra, hogy átgondolják az általa a haláláról nekik mondott dolgokat. A Mester emellett szerette volna, ha Péter túlteszi magát több gondján és hogy Tamás is újra együtt legyen a társaival.

Péternek akörül jártak a gondolatai, hogy vajon Jézus ezért nem hajlandó megjelenni a tanítványai előtt, mert Péter megtagadta őt Annás palotájának udvarán. Kiment a kertbe gondolkodni. Amint a történteken merengett, a hite új erőre kapott. Hangosan azt mondta: „Hiszem, hogy feltámadt holtából; megyek és elmondom a testvéreimnek.” Ebben a pillanatban megjelent Jézus és így szólt: „Péter, az ellenség meg akart szerezni téged, de én nem akartalak feladni.” Péter és Jézus csaknem öt percen át beszélgetett, majd a Mester eltűnt. Péter fölrohant a felsőterembe és elmondta az apostoloknak, hogy látta a Mestert. A beszámolója nagy hatással volt tárjuk, de nem győzte meg őket Jézus feltámadásáról.

Nem sokkal ez után Jézus megjelent a köreikben: „Béke legyen veletek. Miért ijedtek meg úgy a megjelenésemtől, mintha szellemet látnátok? Nem beszéltem nektek e dolgokról, amikor veletek voltam a húsvér testben?” Jézus azt mondta nekik, hogy amint mindannyian újra együtt lesznek, Galileába kell menniük, ahol az országért való szolgálatnak egy új szakasza veszi kezdetét. Amint ezt elmondta, a Mester eltűnt.

A hétfőt Jézus az urantiai közteslényekkel töltötte. Kedden megjelent Abner, Lázár és több mint száz másik hívő előtt egy filadelfiai összejövetelen, melyet azért szerveztek, hogy megvitassák a feltámadással kapcsolatos híreket. Jézus szerdai napja azzal telt, hogy fogadta a Norlatiadekbe tartozó helyi csillagrendszerek lakóvilágairól érkező morontia küldöttségeket.

Szombaton Péter és János elment Betfagéba és Tamással együtt tértek vissza Jeruzsálembe. Tamás továbbra sem hitte el a feltámadással kapcsolatos történeteket. „Nem fogok hinni, hacsak nem látom a Mestert a saját szememmel és ujjamat a szegek okozta sebhelyekbe nem teszem.” Abban a pillanatban megjelent Jézus morontia alakja. Előbb a csoporthoz szólt, majd Tamásnak ezt mondta: „[A]rra kérlek, hogy ne hitetlen légy, hanem hívő – és én tudom, hogy hinni fogsz, mégpedig teljes szívvel.”

Tamás térdre borult és így kiáltott: „Hiszek! Uram és Mesterem!” És Jézus így felelt: „Hittél Tamás, mert tényleg láttál és hallottál engem. Áldottak az eljövendő korszakokban azok, akik hisznek, még ha nem is láttak a húsvér test szemével és nem hallottak halandói füllel.” Ez után arra utasította őket, hogy menjenek Galileába, majd eltűnt. Ekkorra már mind a tizenegyen teljes mértékben hittek a feltámadásban. Másnap korán reggel keltek s elindultak Galileába.

A keresztre feszítés híre kilenc nap alatt jutott el Alexandriába. Április 18-án Rodan mintegy nyolcvan görög és zsidó hívőt gyűjtött össze, hogy a hírnök előttük mondhassa el a szomorú hírt. Ahogy a beszámoló véget ért, Jézus megjelent. Ezek voltak Jézus utolsó szavai az egybegyűltekhez:

„Ahogy az Atya engem e világba küldött, úgy küldelek én most titeket. Arra szólítalak titeket, hogy vigyétek el a jó híreket azoknak, akik sötétségben gubbasztanak. Az országról szóló ezen örömhír mindazoké, akik elhiszik azt; nem szabad pusztán a papok felügyeletére bízni. Az Igazság Szelleme rövidesen eltölt benneteket, és elvezet benneteket a teljes igazságba. Ezért hát menjetek el az egész világba és hirdessétek ezt az örömhírt, és meglátjátok, én mindig veletek vagyok, egészen az idők végezetéig.”

 

Jelenések Galileában (192.)

Az apostolok elindultak Galileába, János Márk pedig követte őket. A jeruzsálemi vezetők úgy látták, hogy az apostolok eltűntek a nyilvánosság elől s úgy ítélték meg, hogy a Jézus-féle mozgalmat sikerült felszámolni. Az apostolok szerdán késő este érkeztek meg Betszaidába. Zélóta Simon olyannyira elkedvetlenedett, hogy megfordult és hazament. Csütörtök este Péter javaslatára az apostolok halászni indultak. Egész éjjel kint voltak a vízen, de mivel nem fogtak semmit, hajnalban elindultak kifelé.

Amint horgonyt vetettek, a partról egy férfi azt kérdezte, hogy fogtak-e valamit. Azt mondták neki, hogy nem, mire a férfi azt javasolta, hogy vessék ki a hálójukat a hajó jobb oldalánál. Úgy is tettek, s a hálójuk nyomban megtelt hallal. Zebedeus János ekkor megértette, hogy kicsoda valójában a parton álló ember és odasúgta Péternek: „Ez a Mester.” A szenvedélyes természetű Péter belevetette magát a vízbe, kiúszott a partra s így a többiek előtt ért oda Jézushoz.

Jézus több mint egy órát beszélgetett János Márkkal és az apostolokkal reggelizés alatt. A reggeli után kettesével sétált velük a parton, tanácsot és útmutatást adott nekik s erőt öntött beléjük az előttük álló megpróbáltatásokhoz. Azzal az utasítással távozott, hogy keressék meg Zélóta Simont és térjenek vissza vele a másnapi kapernaumi találkozóra, a felavatás hegyén.

Szombaton délben Jézus megjelent az apostolai körében azon a helyen, ahol az ország követeiként először felavatta őket. A tizenegy apostol ismét letérdelt körben a Mester körül, aki megerősítette a felavatásukat. A szertartás végeztével Jézus eltűnt.

Sok hívő érkezett Betszaidába s a feltámadással kapcsolatos történésekre voltak kíváncsiak. Péter bejelentette, hogy a következő szombat délutánján nyilvános összejövetelt fognak tartani. A meghirdetett napon több mint ötszázan jelentek meg, hogy meghallgassák Péternek a feltámadás utáni első nyilvános beszédét. Péter e szavakkal zárta a mondandóját: „Megerősítjük, hogy a názáreti Jézus nem halott; kijelentjük, hogy feltámadt a sírból; azt hirdetjük, hogy láttuk őt és beszéltünk vele.” Alighogy ezt elmondta, megjelent Jézus, de csak annyit mondott: „Béke legyen veletek, és békével búcsúzom tőletek.”

Másnap az apostolok visszaindultak Jeruzsálembe, ahol János Márkék házában rendezkedtek be. Az Alfeus fivérek, Tamás és Zélóta Simon kivételével az apostolok megfogadták, hogy terjeszteni fogják a feltámadott Urukról szóló új evangéliumot. Ezzel kezdetét vette az a szövevényes eljárás, mellyel Jézus vallási tanítását átalakították a Jézusról szóló vallássá.

 

Az utolsó jelenések és a mennybemenetel (193.)

A következő alkalommal Jézus Nikodémusz házának udvarán, az apostolok, a női testület és mintegy ötven egyéb tanítvány körében jelent meg. Beszélt arról a változatosságról, melyet az összegyűlt emberek képviselnek, és emlékeztette őket, hogy az evangélium nem más, mint az Isten atyasága és az emberek közötti testvériség. Jézus óva intette őket attól, hogy az evangéliumi üzenetet a feltámadás örömhíre alapján átalakítsák.

Május 13-án Jézus Nalda és hetvenöt szamaritánus előtt Sikárban, Jákob kútja közelében jelent meg.

Május 16-án a föníciai Tiruszban jelent meg a hívek egyik összejövetelének végén; e hívek elvitték a történtek hírét Szidonba, Antiókhiába és Damaszkuszba.

Május 18-án került sor a Mester utolsó földi megjelenésére, mégpedig az apostolok körében, János Márk otthonában. Jézus vezetésével az apostolok kimentek az Olajfák hegyére, ahonnan letekintettek Jeruzsálemre. Az apostolok letérdeltek körben Jézus körül s így hallgatták a nekik szóló utolsó intelmeket.

„Meghagyom nektek, hogy addig maradjatok Jeruzsálemben, amíg fentről fel nem ruháztattok hatalommal. Én most itt hagylak titeket; felemelkedem az Atyámhoz, és rövidesen, nagyon is hamar, elküldjük az ittlétem e világába az Igazság Szellemét; és amikor ő eljött, akkor kezdjétek meg az országról szóló örömhír új terjesztését először Jeruzsálemben, majd pedig a világ legtávolabbi részeiben is. Azzal a szeretettel szeressétek az embereket, amilyennel én szerettelek titeket és úgy szolgáljátok a halandótársaitokat, ahogyan én szolgáltalak benneteket. Az életetek szellemgyümölcseivel vegyetek rá lelkeket arra, hogy higgyék el azt az igazságot, hogy az ember az Isten fia, és hogy minden ember testvér. Emlékezzetek mindarra, amit tanítottam nektek, és az életre, melyet közöttetek éltem. Szeretetem rátok vetül, szellemem veletek lakozik és békém veletek marad. Búcsúzom.”

Ezzel Jézus végleg eltűnt a szemük elől. Az Urantiáról a Jerusemre, majd az Edentiára ment, ahol a Fenségesek hozzájárulásával a morontia alakját levetette és teljes hatalomban visszatért a Szalvingtonra.

Péter még aznap délelőtt összehívta a tanítványokat Jeruzsálemben. Beszámolt nekik a Mesterrel való utolsó találkozásról, majd pedig imádkozni kezdtek s így készültek a megígért Igazság Szellemének eljövetelére.

 

Egyes események és történések időrendi sora az Urantia könyv szerint

Kr.e. 400.000.000.000 ― A nebadoni Mihály és a helyi világegyetemi Anyaszellem ezt a széteső csillagködöt választja a világegyetem-építő vállalkozásuk helyszínéül. (Az Urantia könyv, 119:0.7; 57:3.8)

Kr.e. 1.000.000.000 – Kr.u. 30 ― Csaknem egymilliárd évet vett igénybe Mihály alászállási küldetéseinek teljesítése és a maga alkotta világegyetem feletti legfőbb hatalmának végleges kiépítése. Mihály megtestesülései, mint Melkizedek Fiú, azután mint Lanonandek Fiú, majd mint Anyagi Fiú, rejtélyesek és megmagyarázhatatlanok. Minden alkalommal hirtelenül és az alászállási csoport teljesen felkészült egyedeként jelent meg. (Az Urantia könyv, 119:8.2; 119:3.6)

Kr.e. 1.000.000.000Mihály az első alászállási küldetésére készül, és bejelenti, hogy a testvérbátyja, Immanuel veszi át a Nebadon irányítását addig, amíg ő (Mihály) egy nem ismertetett küldetésen vesz részt. Az eltűnését követő harmadik napon a Melkizedek szférából, e rend nebadoni központjából híradás tudatja, hogy délben egy különös Melkizedek Fiú jelent meg a köreikben. Mihály szabványidőben mérve 20 év elteltével jelent meg újra a Szalvingtonon. (Az Urantia könyv, 119:0.7; 119:1.1)

Kr.e. 850.000.000Mihály második alászállásának hozzávetőleges időpontja. Három nappal a Szalvingtonról való eltűnése után a 37-es csillagvilág 11-es csillagrendszerében a nebadoni elsőrendű Lanonandek Fiak tartalékos csapatai körében mint közülük az egyik jelent meg hitelesített ajánlások és utasítások birtokában; e csillagrendszerben bontakozott ki a Nebadon addigi legkiterjedtebb és legpusztítóbb lázadása. Mihály több mint tizenhét egyetemes szabványévig dolgozott azon, hogy felszámolja a lázadó Csillagrendszer Fejedelem, Lutentia által tett rossz dolgok következményeit, s ezért Mihályt akkoriban a Palonia csillagrendszer Megmentő Fejedelmének nevezték. (Az Urantia könyv, 119:0.7; 119:2.1)

Kr.e. 700.000.000Mihály harmadik alászállásának hozzávetőleges időpontja. A Szalvingtonról való eltűnésének harmadik napján egy Anyagi Fiú jelent meg váratlanul a 61-es csillagvilág 87-es csillagrendszerének központi világán, akit a 217-es bolygóra jelöltek ki (az egyik Csillagrendszer Fejedelem rossz útra térése miatt ez volt a második alkalom, hogy lázadás ütötte fel a fejét a Nebadonban); Mihály ezen az elszigetelt, szakadár és felkelő bolygón kezdte meg nehéz küldetését mint bolygói Ádám. (Az Urantia könyv, 119:3.1)

Kr.e. 550.000.000Mihály negyedik alászállásának hozzávetőleges időpontja. A Szalvingtonról való eltűnése utáni harmadik napon a legfelsőbb angyali rendjébe tartozó, ismeretlen szeráf jelent meg, akit a tanító tanácsosok testületéhez jelöltek ki. Ő (Mihály) 40 egyetemes szabványéven át személyi titkárként működött 26 különböző tanítómester mellett 22 különböző világon, s az utolsó megbízatásaként az egyik Háromsági Tanító Fiú tanácsadója volt a Nebadon 3-as csillagvilága 84-es csillagrendszere 462-es világán. (Az Urantia könyv, 119:4.2-4.3; 119:0.7)

Kr.e. 300.000.000Mihály ötödik alászállásának hozzávetőleges időpontja. A világegyetemi hatalmát Immanuelre ruházta át és Gábriel kíséretében elhagyta a Szalvingtont. Nem sokkal ezt követően váratlanul egy halandói eredetű felemelkedő zarándok, Eventod jelent meg ismeretlenül az Uverszán, és ott élt és tevékenykedett 11 orvontoni szabványéven át; itt (Mihály) folytatta életútját addig az előléptetésig, amikor is a Havonába jutó felemelkedő halandók csoportjába felvétetett, majd elhagyta az Uverszát és visszatért a Szalvingtonra. (Az Urantia könyv, 119:0.7; 119:5.1)

Kr.e. 150.000.000Mihály hatodik alászállásának hozzávetőleges időpontja. Mihály Gábriel kíséretében hagyta el a Szalvingtont és felemelkedő besorolású, teljesen felkészült morontia halandóként jelent meg az ötös csillagvilág központi bolygóján a Fenséges Atyák bíróságainál. (Az Urantia könyv, 119:6.1; 119:0.7)

Kr.e. 35.790 ― Mihály az Urantiát választotta utolsó megtestesülése színteréül, nem sokkal azt követően, hogy Ádám és Éva vétsége ismertté vált. (Az Urantia könyv, 119:7.2)

Kr.e. 7Mihály hetedik alászállása. Mihály és Gábriel elindul a Szalvingtonról az Urantiára. Mihály földi időben számolva mintegy harmadévszázadnyi idő elteltével tért vissza a Szalvingtonra immár a Nebadon világegyetem elvitathatatlan jogú és legfelsőbb fejedelmeként. József-fia-Jósua, a zsidó gyermek ugyanúgy fogant meg és született a világra, mint minden más gyermek előtte és azóta is, azzal a különbséggel, hogy e különleges gyermek a Paradicsom isteni Fiának és a dolgok és lények e teljes helyi világegyeteme teremtőjének megtestesülése volt. A korábban Ádám és Éva mellett tevékenykedő szeráf a köztes teremtményeken keresztül tájékoztatta a káld papok egy csoportját, akiknek vezetője Ardnon volt, s beszámolt nekik a gyermek megszületéséről. (Az Urantia könyv, 119:7.1)

Kr.e. 7Augusztus 21., délidő. Jézus születése. Útitársnői szíves segédkezése mellett Mária fiúgyermeket szült. (Az Urantia könyv, 122:8.1)

Kr.e. 6 – Kr.e. 4 ― Kr.e. 6. október közepe. A gyermekek legyilkolására akkor került sor, amikor Jézus egy kicsivel már idősebb volt egyévesnél. A mészárlás előtti éjszakán József és Mária a gyermekkel elutazott Betlehemből az egyiptomi Alexandriába; itt két teljes évet töltöttek és csak Heródes halála után tértek vissza Betlehembe. (Az Urantia könyv, 122:10.4)

Kr.e. 4 ― Meghal Heródes, és fia, Heródes Antipász kormányozza Galileát és Pereát Jézus ifjúkorában és segédkezésének ideje alatt egészen Kr.u. 39-ig. (Az Urantia könyv, 121:2.11)

Kr.e. 4 ― Augusztus vége. József és Mária végül hajón elhagyja Alexandriát és Joppába tartanak. Innen egyenest Betlehembe mennek, ahol a teljes szeptembert a barátaikkal és a rokonaikkal való tanácskozással töltik annak tárgyában, hogy ott maradjanak-e vagy inkább hazatérjenek Názáretbe. (Az Urantia könyv, 123:0.4)

Kr.e. 4 ― Október. A Názáretbe való visszatérésük idején Jézus nagyjából három éves és két hónapos. (Az Urantia könyv, 123:1.2)

Kr.e. 4 ― Jézus teljes negyedik éve a szokványos testi fejlődés és a szokatlan elmebéli tevékenység időszakát hozza. Nagyon jól összebarátkozott az egyik, nagyjából vele egyidős szomszéd fiúval, Jákobbal. Jézus és Jákob mindig örömmel játszik együtt, és felnőve is nagyon jó barátok és egymás hű társai maradnak. (Az Urantia könyv, 123:1.4)

Kr.e. 3 ― Április 2. Megszületik Jakab, József és Mária második gyermeke. (Az Urantia könyv, 123:1.5)

Kr.e. 3 ― Július. Egy komoly bélfertőzéses betegség söpör végig egész Názáreten, melyet a településen átutazókkal kapcsolatba került emberek terjesztettek. Máriát úgy megrémisztette az, hogy Jézus e járványos betegség veszélyének van kitéve, hogy mindkét gyermekével felkerekedett és elmenekült a fiútestvére vidéki házába, mely Názárettől néhány kilométernyire délre állt a megiddói úton, Szárid közelében. Több mint két hónapig nem is tértek vissza Názáretbe; Jézus nagyon élvezte ezt, a vidéki gazdaságban szerzett első élményét. (Az Urantia könyv, 123:1.7)

Kr.e. 2 ― Február 11. Jézus első erkölcsi döntése és a Gondolatigazítójának megérkezése; a Gondolatigazító egykor Makiventa Melkizedeknél szolgált. Jézus nincs jobban tudatában az isteni Nevelő megérkezésének, mint az a sokmillió gyermek, akiknek elméjébe e napot megelőzően és azóta hasonlóképpen Gondolatigazító költözött. (Az Urantia könyv, 123:2.1)

Kr.e. 2 ― Július 11. Megszületik Mirjám, József és Mária harmadik gyermeke. (Az Urantia könyv, 123:2.3)

Kr.e. 2 ― Augusztus 21. A galileai zsidók körében az volt a szokás, hogy az anya vállalja a felelősséget a gyermek felkészítéséért az ötödik születésnapig, és azt követően, amennyiben a gyermek fiú volt, az apa felelőssége lett a fiú nevelése. Ebben az évben Mária az előírásoknak megfelelően Józsefnek adja át Jézust további nevelés céljából. (Az Urantia könyv, 123:2.13)

Kr.e. 1 ― Ekkorra az anyja segítségével Jézus már elsajátította az arámi nyelv galileai nyelvjárását; és most az apja kezdte görögre tanítani. Mária keveset tudott görögül, József viszont folyékonyan beszélt arámiul és görögül egyaránt. (Az Urantia könyv, 123:3.1)

Kr.e. 1 ― Zakariás és Erzsébet, valamint János fiuk jött el látogatóba a názáreti családhoz. Jézus és János jól érezte magát ezen az emlékezetük szerinti első találkozás alkalmával. (Az Urantia könyv, 123:3.4)

Kr.e. 1 ― Ebben az évben Józsefnek és Máriának gondjai támadtak Jézussal az ő imái miatt. Jézus ragaszkodott ahhoz, hogy úgy beszéljen az ő mennyei Atyjához, ahogy Józsefhez, a földi atyjához is beszélt. Az Istenséggel való fennköltebb és tisztelettudóbb beszédmódoktól való ezen eltávolodás egy kissé meghökkentette a szülőket, különösen Jézus anyját. (Az Urantia könyv, 123:3.6)

Kr.e. 1 ― Június. József a názáreti műhelyét átadja a fivéreinek és hivatalosan is építőként kezd dolgozni. Még az év vége előtt a család bevétele több mint a háromszorosára nőtt. (Az Urantia könyv, 123:3.7)

Kr.e. 1 ― Június. János kisgyermekkorának legjelentősebb eseménye a szüleivel Jézusnál és a názáreti családnál tett látogatás; János egy kevéssel már idősebb hatévesnél. (Az Urantia könyv, 135:0.3)

Kr.u. 1Kr.u. 4 ― Jézus a názáreti zsinagóga elemi iskolájába jár, ahol elsajátítja a Törvény Könyvének alapjait abban a formában, ahogyan az a héber nyelven fel volt jegyezve. A következő három évben a felsőbb tanintézetben tanul és annak szenteli magát, hogy a szent törvény mélyebb tanításait emlékezetébe vésse, s ennek módszere a hangos ismétlés volt. A zsinagóga e tanhelyét a tizenharmadik életévében végezte el. (Az Urantia könyv, 123:5.2)

Kr.u. 1 ― Jézus hetedik éve mozgalmas esztendő. Január elején egy nagy hóvihar alakult ki Galileában. Jó fél méternyi hó hullott, ez volt a legnagyobb hóesés, melyet Jézus az élete során látott és százéves viszonylatban is ez volt az egyik legnagyobb hó Názáretben. (Az Urantia könyv, 123:4.1)

Kr.u. 1 ― Március 16., szerda. Megszületik József, József és Mária negyedik gyermeke. (Az Urantia könyv, 123:4.9)

Kr.u. 1 ― Augusztus. Jézus ekkor hétéves, abban a korban jár, amikor a zsidó gyermekeknek el kellett kezdeniük a hivatalos tanulmányaikat a zsinagógai iskolákban. Ennek megfelelően meg is kezdte a mozgalmas iskolai életét Názáretben. Ekkorra már folyékonyan olvas, ír és beszél két nyelven, arámiul és görögül. Most meg kell tanulnia héberül olvasni, írni és beszélni. (Az Urantia könyv, 123:5.1)

Kr.u. 1 ― Mielőtt eléri a nyolcéves kort, Jézust már ismeri minden názáreti anya és fiatalasszony, aki csak találkozott és beszélt vele a forrásnál, mely nem volt messze Jézus otthonától, és amely a kapcsolattartás és a hírhordás társadalmi központja is volt az egész város számára. Ebben az évben Jézus megtanulja megfejni a család tehenét és a többi állat gondozását is elsajátítja. Ezen év alatt és a következő év során megtanul sajtot készíteni és szőni is. (Az Urantia könyv, 123:5.15)

Kr.u. 2 ― Jézus nagybátyjai és nagynénjei mindannyian nagyon kedvelik őt, és élénk vetélkedés alakul ki közöttük, hogy e havi látogatásokat kinél töltse el ebben és a következő években. A (csecsemőkora óta) legelső egyhetes ottlétére a nagybátyja gazdaságában ezen év januárjában kerül sor; az első egyhetes halász élményére a Galileai-tavon pedig májusban. (Az Urantia könyv, 123:6.2)

Kr.u. 2 ― Jézus lépéseket tesz az ügyben, hogy tejtermékekért cserébe hárfaórákat vehessen. Szokatlan érdeklődéssel fordul mindenféle zenei dolog felé. Később sokat tett azért, hogy felkeltse ifjú társai érdeklődését az énekes zene iránt. Tizenegy éves korára már ügyesen játszott a hárfán és nagyon élvezte, hogy a családját és a barátait is szórakoztathatja a rendkívüli előadásmódjaival és ügyes rögtönzéseivel. (Az Urantia könyv, 123:6.5)

Kr.u. 2 ― Április 14., péntek. Megszületik Simon, József és Mária ötödik gyermeke. (Az Urantia könyv, 123:6.7)

Kr.u. 3 ― Tízéves korára Jézus már mesterien bánik a szövőszékkel. (Az Urantia könyv, 123:5.15)

Kr.u. 3 ― Május. Jézus ekkor segít először a gabona betakarításában a nagybátyja gazdaságában. (Az Urantia könyv, 124:1.11)

Kr.u. 3 ― Szeptember 13., csütörtök éjjel. Megszületik Márta, József és Mária hatodik gyermeke, Jézus második húga. (Az Urantia könyv, 124:1.7)

Kr.u. 3 ― Az eddigi tanulóidők legkomolyabb problémája a tél vége felé alakul ki, amikor is Jézus szembe mert szállni az előéneklővel ama tanítás kapcsán, hogy minden faragott és más kép, valamint rajz a természetét illetően bálványszerű lenne. Jézus nagy örömét leli a tájképek rajzolásában, valamint a különféle tárgyakról való agyagmások készítésében. A zsidó törvény minden ilyesmit szigorúan tiltott, de egészen eddig Jézus le tudta szerelni a szülei ellenkezését olyan mértékig, hogy engedélyezték neki e tevékenységek folytatását. (Az Urantia könyv, 124:1.3)

Kr.u. 4 ― Július 5. A hónap első szombatján történt, hogy Jézus, miközben az apjával járta a vidéket, először ad hangot azon érzelmeinek és gondolatainak, melyek jelezték, hogy kezd tudatosulni benne az életküldetésének szokatlan jellege. (Az Urantia könyv, 124:2.1)

Kr.u. 4 ― Augusztus. Jézus elkezdi a zsinagóga felsőbb tanintézetét. A tanhelyen állandóan bajba kerül a kérdéseivel, melyek feltevéseitől pedig nem tágít. Egész Názáretben egyre jobban felkavarja a kedélyeket. (Az Urantia könyv, 124:2.2)

Kr.u. 4 ― Később ez év során Jézus kéthónapos halászati tapasztalatot szerez a nagybátyjánál a Galileai-tavon. (Az Urantia könyv, 124:2.7)

Kr.u. 5 ― Jézus sok időt tölt az utasellátó-műhelyben, és ahogy a világ minden részéről érkezett utazókkal beszélget, a 11 éves korához képest meglepően nagy tájékozottságra tesz szert a nemzetközi ügyek terén. Ez az utolsó év, hogy Jézus sok szabadidőt kap, hogy élvezze a szabad játékot és a gyermekkor örömeit. (Az Urantia könyv, 124:3.3)

Kr.u. 5 ― Június 24., szerda. Megszületik Júdás, József és Mária hetedik gyermeke. A szülésnél komoly nehézségek lépnek fel. Mária néhány hétig olyan beteg, hogy Józsefnek otthon kell maradnia. (Az Urantia könyv, 124:3.4)

Kr.u. 6 ― Mielőtt eléri a tizenhárom éves kort, Jézus sikeresen elsajátít valamennyit gyakorlatilag minden olyan munkából, melyet a férfiak és a nők végeztek Názáret környékén, kivéve a fémművességet, de idősebb korában néhány hónapot eltölt egy kovácsműhelyben is. (Az Urantia könyv, 124:1.11)

Kr.u. 6 ― Jézus minden korábbinál több figyelmet szentel a zenének, és folytatja a tanítást az öccsei és húgai otthoni tanodájában. Jézus nagyjából ekkoriban válik képessé élesen elhatárolni Józsefnek és Máriának az ő küldetése természetét illető szemléletét. (Az Urantia könyv, 124:4.5)

Kr.u. 6 ― Jézus utolsó tanéve; ekkor 12 éves. (Az Urantia könyv, 124:4.7)

Kr.u. 7 ― Január 9., vasárnap éjjel. Megszületik Ámósz, József és Mária nyolcadik gyermeke. (Az Urantia könyv, 124:5.2)

Kr.u. 7 ― Március 20. A hét első napján Jézus befejezi a tanulmányait a názáreti zsinagógához tartozó helyi iskolában. (Az Urantia könyv, 124:5.4)

Kr.u. 7 ― Szombat, április 4. Jézus első páska-ünnepe. Hivatalosan is elvégezvén a zsinagógai iskolákat, készen állt arra, hogy a szüleivel Jeruzsálembe menjen és részt vegyen velük az első páska-ünnepén. Rokonokból, barátokból és szomszédokból álló 103 fős társaság kel útra Názáretből Jeruzsálembe hétfőn kora reggel. Jézus egész eseménydús földi pályafutásának egyetlen mozzanata sem volt lebilincselőbb, emberibben megkapó, mint ez, amikor emlékezete szerint először ellátogatott Jeruzsálembe. Különösen az az élmény ösztönözte, hogy részese lehet a templomi beszédeknek egyedül, és ez sokáig úgy élt az emlékezetében, mint a kései gyermekkorának és korai ifjúkorának nagy eseménye. (Az Urantia könyv, 124:6.1; 125:0.1)

Kr.u. 8Kr.u. 12 ― Szegénység. Az életszínvonaluk 4 éven át folyamatosan romlott; érezték, ahogy a nyomoruk évről évre erősödik. Ennek az évnek a végére az egész vesződséges küzdelmük legnehezebb élményével szembesültek. A bizakodó bátorságuk a szegénységükből fakadó lehangoltság ellenében is nagyban hozzájárult az erős és nemes jellemük kialakulásához. (Az Urantia könyv, 127:3.14)

Kr.u. 8 ― Jézus minden földi életélménye közül a tizennegyedik és tizenötödik év a legválságosabb. A kamaszkor kezdeti zavarain és alkalmazkodási problémáin átesett egyetlen ifjú sem élt meg komolyabb megmérettetést, mint amin Jézus ment keresztül a gyermekkorból a férfikorba való átmenet során. (Az Urantia könyv, 126:0.1)

Kr.u. 8 ― Augusztus, Jézus tizennegyedik születésnapja. Remek járomkészítő lett belőle és jól tudott dolgozni vászonnal és bőrrel is. Gyors fejlődést mutat azon a téren is, hogy mesteri ács és asztalos váljék belőle. (Az Urantia könyv, 126:1.1)

Kr.u. 8 ― Szeptember 25., kedd. József halála. Egy Szeforiszból érkező hírnök hozza a megrendítő hírt, hogy József, aki a kormányzói palotánál dolgozott, súlyosan megsérült egy daru összeomlása miatt. Mária úgy rendelkezik, hogy az akkoriban tízéves Jakab kísérje őt Szeforiszba, míg Jézus otthon marad a kisebb gyermekekkel a visszatértéig, ugyanis nem tudta, hogy József milyen komolyan sérült meg. De József még azelőtt belehal a sérüléseibe, hogy Mária megérkezne. Hazahozták Názáretbe, és a következő napon az apái mellé helyezték végső nyugalomra. (Az Urantia könyv, 126:2.1)

Kr.u. 8 ― Jézus lesz a családfő. Ekkoriban Mária nagyjából 32 éves, és 2 hónapos terhes Ruth-tal; Jakab már majdnem 9 és ½ éves; Mirjám néhány hónappal múlt el 8 éves; József 7 és ½ éves; Simon majdnem 6 és ½ éves; Márta épp ekkor lett 5 éves; Júdás 3 éves és 3 hónapos korban volt, Ámósz pedig 1 éves és 8 hónapos korban járt.

Kr.u. 8 ― Szeptember 26. Épp amikor jók voltak a kilátások és a jövő fényesnek tűnt, egy nyilvánvalóan kegyetlen kéz lesújtotta e názáreti család fejét, a család ügyei összekuszálódtak, és a Jézussal és az ő képzésével kapcsolatos minden terv összeomlott. Jézus, aki épp most múlt el tizennégy éves, ráébred, hogy nemcsak hogy teljesítenie kell a mennyei Atyja azon megbízását, hogy kinyilvánítsa az ő isteni természetét a földön és a húsvér testben, hanem az ő ifjú emberi természetének kell felvállalnia a megözvegyült anyjával és a hét öccsével és húgával — és a még meg nem születettel — való törődés felelősségét is. Jézus lesz ennek a családnak az egyetlen támasza és vigasza. (Az Urantia könyv, 126:2.2)

Kr.u. 8 ― Jézustól most már nem várták el, hogy Jeruzsálembe menjen tanulni a rabbik felügyelete alatt. Mindig is igaz maradt, hogy Jézus „nem üldögélt senki lábánál”. Mindig is kész tanulni még a legkisebb gyermekektől is, de sohasem vetemedett arra, hogy emberi forrásokból tanítsa az igazságot. (Az Urantia könyv, 126:2.3)

Kr.u. 9 ― Április 17., csütörtök reggel. Megszületik Ruth, József és Mária kilencedik gyermeke. Jézus a legjobb képességei szerint törekedett arra, hogy betöltse az apja helyét a feladatban, hogy megkönnyítse az anyja helyzetét és segítse őt e fárasztó és különösen szomorú próbatétel során. És jó apja lesz a családja többi tagjának is. (Az Urantia könyv, 126:3.2)

Kr.u. 9 ― Az év során alakította ki Jézus először azt az imát, melyet később az apostolainak tanított, és amely sokak számára úgy vált ismertté, mint „Az Úr imája”. Bizonyos tekintetben ez a családi oltár továbbfejlesztése volt; számos istenimádási formájuk és több szertartásos imájuk is volt. Az apja halála után Jézus megpróbálta megtanítani az idősebb gyermekeket arra, hogy az imában egyénileg fejezzék ki magukat – sok tekintetben úgy, ahogy ő maga oly szívesen tette – de a gyerekek nem tudták megérteni a szándékát és mindig visszatértek a bemagolt imaformákhoz. Jézus e kísérletének részeként, vagyis hogy rávegye az idősebb öccseit és húgait arra, hogy egyéni imákat mondjanak, megpróbálta ösztönző hatású kifejezésekkel vezetni őket, és később, anélkül, hogy ez a szándékában állt volna, úgy alakult, hogy mindannyian egy olyan imaformát használtak, mely nagyrészt ezen ösztönző hatású útmutatásokból épült fel, melyeket Jézus tanított nekik. (Az Urantia könyv, 126:3.3)

Kr.u. 9 ― Ennek az évnek a végére Jézus a reggeltől estig tartó munkáért csupán mintegy napi huszonöt centnek megfelelő összeget keresett. A következő évre már nehezen tudták fizetni a világi adókat, nem is említve a zsinagóga által kivetett adókat és a fél sékel templomi adót. Ebben az évben az adószedő megpróbált többletbevételt kicsikarni Jézustól, még azzal is megfenyegette, hogy elveszi a hárfáját. (Az Urantia könyv, 126:5.5)

Kr.u. 9 ― A tizenötödik évének nagy megrázkódtatása akkor érte Jézust, amikor elment Szeforiszba, hogy megismerje Heródes döntését abban a fellebbezési ügyben, melyet az apja balesetben való elhalálozása idején a Józsefnek járó összeg fölötti vitában vittek elé. Jézus és Mária abban reménykedett, hogy egy komolyabb pénzösszeget kapnak, de a szeforiszi kincstárnok csak egy jelentéktelen összeget kínált nekik. (Az Urantia könyv, 126:5.7)

Kr.u. 9 ― Jézus bérbe vesz egy nagyobb földet a házuktól északra, melyet családi kertként felosztanak. Az összes nagyobb gyermeknek saját kertje lett, és éles versengés alakul ki közöttük a mezőgazdasági munkában. Jézus a kertművelési munkák idején minden nap tölt velük valamennyi időt. (Az Urantia könyv, 126:5.10)

Kr.u. 9 ― Tizenhat éves korában, annak eredményeként, amit Illésről olvasott, a Kármel-hegy látnoka nagy hatást gyakorolt (Keresztelő) Jánosra, és a legény úgy döntött, hogy felveszi az ő öltözködési szokását. Attól a naptól fogva János mindig szőrcsuhát és bőrövet hordott. 16 éves korára száznyolcvan centiméternél is magasabb és már csaknem teljesen felnőtt. A vállára omló hajával és a különös öltözékével valóban megkapó kinézetű ifjú. (Az Urantia könyv, 135:1.4)

Kr.u. 10 ― Jézus 16 éves, kiteljesedik a testi növekedése. Daliás és vonzó ifjú. (Az Urantia könyv, 127:1.2)

Kr.u. 10 ― Simon elkezdi az iskolát, és rákényszerülnek arra, hogy egy másik házukat is eladják. Most Jakab veszi át a három húga tanítását, akik közül ketten már elég idősek ahhoz, hogy komolyabb tanulmányokba fogjanak. Ahogy Ruth cseperedik, Mirjám és Márta veszi őt gondjaiba. A zsidó családok leánygyermekei rendszerint kevés oktatásban részesülnek, Jézus azonban kitartott amellett (és az anyja is egyetértett vele), hogy a lányoknak éppúgy iskolába kell járniuk, mint a fiúknak, és mivel a zsinagógai tanhely nem fogadta őket, nem volt mit tenni, mint otthoni tanodát tartani külön az ő számukra. (Az Urantia könyv, 127:1.5)

Kr.u. 11 ― Jakab ebben az évben végzi el az iskolát és ekkor kezd teljes munkaidőben dolgozni az otthoni ácsműhelyben. Időközben megtanult ügyesen bánni a szerszámokkal és most átvette a járom- és ekekészítési feladatokat, míg Jézus inkább az épületek ácsmunkáival és a bútorasztalos szakmunkákkal kezd foglalkozni. (Az Urantia könyv, 127:2.11)

Kr.u. 12 ― A házuk és a kertjük kivételével a teljes családi vagyontól megválnak. A kapernaumi vagyonrész utolsó elemét (egy másik ingatlanbeli tulajdonrész kivételével), melyen már jelzálog volt, eladják. A haszonból fizetik be az adókat, vásárolnak új szerszámokat Jakabnak, és ebből költenek az átutazók pihenőhelye közelében álló, régi családi ellátó- és javítóműhelyre is, melynek visszavásárlására Jézus most ajánlatot tesz, hiszen Jakab már elég idős ahhoz, hogy az otthoni műhelyben dolgozzon és segítsen Máriának a ház körül. A pénzügyi nehézségek nyomásának pillanatnyi enyhülésével Jézus úgy dönt, hogy elviszi Jakabot a páska-ünnepre. (Az Urantia könyv, 127:3.1)

Kr.u. 12 ― December 3., szombat délután. Ámósz halála. Jézus kistestvére egyheti lázas betegség után meghal. (Az Urantia könyv, 127:3.13)

Kr.u. 12 ― Július. Zakariás halála. Zakariás néhány hónap betegeskedés után huny el; János éppen ekkor múlt el tizennyolc éves. (Az Urantia könyv, 135:2.1)

Kr.u. 12 ― Szeptember. Erzsébet és János elutazik Názáretbe, hogy meglátogassa Máriát és Jézust. János már majdnem eldöntötte, hogy hozzáfog az életművéhez, de azt az intést kapja, nem csak Jézus szavai révén, hanem az ő példáján keresztül is, hogy térjen haza, viselje gondját az anyjának, és várja meg, amíg „eljön az Atya ideje”. (Az Urantia könyv, 135:2.2)

Kr.u. 12 ― János és Erzsébet hazatért és elkezdték tervezni a jövőt. Lévén, hogy János nem fogadta el a templomi javakból a neki járó papi juttatást, két év múltán csaknem elveszítették az otthonukat is; ezért úgy döntenek, hogy délre költöznek a birkanyájjal. (Az Urantia könyv, 135:2.3)

Kr.u. 13 ― Júdás ebben az évben kezdi meg az iskolát, és Jézusnak el kell adnia a hárfáját ahhoz, hogy fedezhesse e kiadásokat. Így megfosztatott az utolsó kedves időtöltésétől is. (Az Urantia könyv, 127:4.10)

Kr.u. 13 ― Rebeka. Bár Jézus szegény, ez az ő társadalmi rangját Názáretben semmilyen mértékben nem befolyásolta. A város legkiválóbb ifjúi közé tartozik és a legtöbb fiatal nő igen nagyra tartotta. Lévén, hogy Jézus az erőteljes és az értelemre építő férfiasság kiváló képviselője, és figyelembe véve a szellemi vezetői hírnevét, semmi különös nincs abban, hogy Rebeka, Ezrának, a gazdag názáreti kereskedőnek és boltosnak a legidősebb leánya ráébredt arra, hogy lassan beleszeretett József e fiába. Az érzelmeit először Mirjámmal, Jézus húgával közölte bizalmasan és Mirjám mindezt megbeszélte az anyjával. Miután ő és Mirjám átbeszélték a dolgot, úgy döntenek, hogy lépéseket tesznek annak érdekében, hogy véget vessenek ennek, még mielőtt Jézus tudomására jutna, elmennek egyenest Rebekához, elmondják neki az egész történetet, és őszintén beszámolnak neki a meggyőződésükről, hogy Jézus a végzet fia; hogy nagy vallási vezető lesz belőle, talán maga a Messiás. (Az Urantia könyv, 127:5.1)

Kr.u. 14 ― Rebekának a Jézus iránti szerelméről suttogtak Názáretben és később Kapernaumban is. Sok éven át, amikor csak Jézus emberi személyisége szóba került, mindig felidézték Rebeka odaadását is. (Az Urantia könyv, 127:6.1)

Kr.u. 14 ― Jézus mindenekelőtt Lázárt, Mártát és Máriát akarta látni. Lázár Jézussal egykorú volt és most ő lett a ház feje; e látogatás idejére már Lázár anyját is eltemették. Márta alig egy évvel volt idősebb Jézusnál, Mária pedig kettővel volt fiatalabb. (Az Urantia könyv, 127:6.5)

Kr.u. 14 ― Bár már minden názáreti vagyonukat (a házuk kivételével) felélték, ebben az évben egy kevés anyagi segítséghez jutnak abból, hogy eladják a kapernaumbeli tulajdonrészüket. Ez József teljes vagyonának utolsó darabja. Ezt az ingatlanüzletet Kapernaumban egy Zebedeus nevű hajóépítővel kötik. (Az Urantia könyv, 127:6.10)

Kr.u. 14 ― József elvégezi a zsinagógai iskolát és arra készül, hogy munkába álljon az otthoni ácsműhely kis munkapadjánál. (Az Urantia könyv, 127:6.11)

Kr.u. 15 ― Jézus 21 éves korában kezd hozzá az óriási feladathoz a kettős természetének teljes tudatában. Eddigre e két természetét már hatékonyan eggyé szervezte – a názáreti Jézussá. (Az Urantia könyv, 128:1.1)

Kr.u. 15 ― Jézus Józseffel elmegy Jeruzsálembe a páska-ünnepre. Lévén, hogy Jakabot is ő vitte el a templomi felavatásra, a kötelességének tartja, hogy így tegyen Józseffel is. (Az Urantia könyv, 128:1.14)

Kr.u. 16 ― Jézus öccsei és húgai hét és tizennyolc éves kor között járnak, és sok munkát ad neki, hogy segítse őket az értelmi és érzelmi életük nyiladozása alatt. Simon ebben az évben fejezi be az iskolát és áll munkába Jézus régi gyermekkori pajtásával és mindig résen lévő védelmezőjével, Jákobbal, a kőművessel. Több családi tanácskozás eredményeként úgy döntenek, hogy nem volna bölcs dolog, ha minden fiú ácsnak állna. Úgy gondolták, hogy a mesterségek körének bővítésével felkészülhetnek arra, hogy egész épületek felépítésére szerződhessenek. (Az Urantia könyv, 128:2.1-2)

Kr.u. 16 ― Jézus ebben az évben is folytatja a házi ácsmunkákat és asztalosmunkákat, de az ideje nagy részét az átutazókat kiszolgáló javítóműhelyben tölti. Jakab ekkor kezd el kijárni hozzá az üzletbe részidőben. Az év második felében Jézus Jakabra bízza a javítóműhelyt és Józsefre az otthoni munkapadot, míg ő maga átmegy Szeforiszba, hogy ott egy kovács mellett dolgozzon. Hat hónapon át dolgozott fémekkel és komoly szakértelemre tett szert az üllő melletti munkában. Mielőtt hozzákezdett volna a szeforiszi új munkájához, Jézus megtartotta a rendszeres családi tanácskozások egyikét, és Jakabot, aki akkoriban éppen elmúlt tizennyolc éves, mint a család megbízott vezetőjét ünnepélyesen beiktatta. Ettől a naptól fogva Jakab viseli a teljes anyagi felelősséget a család iránt, Jézus pedig hetente teljesíti az anyagi hozzájárulást az öccsének; többé nem vette át Jakabtól az irányítást. Jézus elkezdte a családjától való lassú elszakadást. (Az Urantia könyv, 128:2.3-4)

Kr.u. 17 ― Jézus 23. életéve. A pénzügyi nehézségek valamelyest enyhülnek, mivel négyen is dolgoznak. Mirjámnak komoly bevételei vannak a tej- és vajeladásból; Mártából kiváló takács vált. A javítóműhely vételárának már több mint a harmadát kifizették. A helyzet úgy alakul, hogy Jézus három hétre felhagy a munkával és elviszi Simont a páska-ünnepre Jeruzsálembe, és ez a leghosszabb időtartam, melyet napi kemény munka nélkül tölt az apja halála óta. (Az Urantia könyv, 128:3.1)

Kr.u. 17 ― Jézus találkozik Istvánnal. Az István nevű görög ifjú először járt Jeruzsálemben és Jézussal a páska-ünnepi hét csütörtökén találkozott. Jézus alkalmi beszélgetést kezdeményezett, melynek az lett az eredménye, hogy kölcsönösen felkeltették egymás érdeklődését, és ebből egy négyórás beszélgetés kerekedett az életmódról, az igaz Istenről és az ő imádásáról. Istvánra nagyon mély benyomást gyakoroltak Jézus szavai; sohasem felejtette el azokat. István később hinni kezdett Jézus tanításaiban, és a merészsége e korai evangélium hirdetésében oda vezetett, hogy a feldühödött zsidók halálra kövezték. (Az Urantia könyv, 128:3.5-3.6)

Kr.u. 17 ― Ennek az évnek az utolsó négy hónapját Jézus Damaszkuszban töltötte annak a kereskedőnek a vendégeként, akivel először Filadelfiában találkozott, amikor éppen Jeruzsálembe tartott. (Az Urantia könyv, 128:4.1)

Kr.u. 18 ― Ez Jézusnak az első, a családi felelősségtől mentesen töltött éve. (Az Urantia könyv, 128:5.1)

Kr.u. 18 ― A páska-ünnepet követő héten egy fiatalember érkezett Alexandriából Názáretbe, hogy találkozót szervezzen Jézus és egy csoport alexandriai zsidó között. A megbeszélés időpontjául június közepét tűzték ki, és Jézus el is utazik Cezáreába, hogy találkozzon öt jeles alexandriai zsidóval, akik nagyon kérték Jézust, hogy telepedjen le a városukban vallási tanítóként, mint a központi zsinagógájuk kántorának helyettese. (Az Urantia könyv, 128:5.2)

Kr.u. 18 ― Jakab és Eszta. Jakab decemberben bizalmas megbeszélést folytatott Jézussal, tudtára adva, hogy nagyon beleszeretett Esztába, egy názáreti fiatal nőbe, és hogy valamikor majd szeretnének összeházasodni. József hamarosan betölti a tizennyolc éves kort; ez jó alkalom volna a számára, hogy tapasztalatot szerezzen abban, hogy mennyire boldogul a családfői feladattal. Jézus megadja a hozzájárulását Jakab megházasodásához két évvel későbbre, feltéve, hogy időközben megfelelően felkészíti Józsefet az otthoni ügyek vezetésére. (Az Urantia könyv, 128:5.7)

Kr.u. 19 ― Jézus ellazult elmélyedésben töltött időszakait gyakran megtöri Ruth a játszótársaival. És Jézus mindig kész elhalasztani a világ és a világegyetem dolgával kapcsolatos jövőbeli munkáján való gondolkodást, hogy osztozhasson e gyermekek tiszta örömében és ifjonti boldogságában, akik sohasem unták hallgatni Jézust, amint a Jeruzsálembe tett különböző útjairól beszámolót tart. Nagyon élvezték az állatokról és a természetről szóló történeteit is. (Az Urantia könyv, 128:6.10)

Kr.u. 20 ― Az év kezdetére a názáreti Jézusban erősen tudatosul, hogy sokrétű, eredendő hatalommal rendelkezik. Teljesen meg van győződve arról, hogy e hatalmat az Ember Fiaként nem használhatja addig, amíg el nem jön az ő ideje. (Az Urantia könyv, 128:7.1)

Kr.u. 20 ― Jakab évekig vesződött az öccsével, Júdással, akinek nemigen akaródzott munkába állni és nem is lehetett rá számítani abban, hogy kivegye a részét a családi kiadások fedezéséből. Bár otthon akart lakni, nem volt elég lelkiismeretes ahhoz, hogy a család eltartásából a rá eső részt megkeresse. (Az Urantia könyv, 128:7.3)

Kr.u. 20 ― November. Kettős esküvő. Jakab és Eszta, valamint Mirjám és Jákob házasságot köt. Ez igazán örömteli esemény Jézus családja életében. Még Mária is újra boldog, attól eltekintve, hogy néha-néha ráeszmél, hogy Jézus hamarosan el fog menni. (Az Urantia könyv, 128:7.10)

Kr.u. 20 ― E kettős menyegző másnapján Jézus fontos megbeszélést tart Jakabbal, ahol közli vele, hogy a ház elhagyására készül. A javítóműhely feletti teljes rendelkezési jogot átadja Jakabnak, és öccsét nevezi ki „az apai ház fejévé és védelmezőjévé”. Egy írásos megállapodást készít, melyben kiköti, hogy Jakab teljes pénzügyi felelősséggel tartozik a családért, s ezzel mentesíti Jézust minden ilyen irányú további kötelezettsége alól. (Az Urantia könyv, 128:7.13)

Kr.u. 20 ― Jakab és a fiatalasszony, Eszta egy kis házba költözik a város nyugati részén, mely a lány apjának ajándéka. Miközben Jakab továbbra is támogatja az anyja háztartását, a hozzájárulás a házassága miatt a felére csökken, és Jézus hivatalosan is Józsefet jelölte meg családfőként. Júdás most már nagyon megbízhatóan küldi haza a hozzájárulását minden hónapban; Jakab és Mirjám esküvője nagyon jó hatással volt rá. (Az Urantia könyv, 128:7.11)

Kr.u. 20 ― Mirjám Mária közvetlen szomszédságában lakik Jákob házában, mivel az idősebb Jákob időközben már megtért az őseihez. Mirjám helyét Márta tölti be a házban, és az új felállás zökkenőmentesen működik is még az év vége előtt. (Az Urantia könyv, 128:7.12)

Kr.u. 21 ― Januárban, egy esős vasárnap reggelen Jézus minden formaság nélkül búcsút vesz a családjától. Így hagyta el őket, és soha többé nem lett e háztartás állandó tagja. (Az Urantia könyv, 129:1.1)

Kr.u. 21 ― Jézus megáll Kapernaumban s meglátogatja apja barátját, Zebedeust. Zebedeus fiai halászok; ő maga pedig hajóépítő. A názáreti Jézus szakértője mind a tervezésnek, mind az építésnek; mestere a famegmunkálásnak; és Zebedeusnak már régóta tudomása volt a názáreti mesterember szakértelméről. Zebedeus már régóta gondolkodott azon, hogy jobb hajókat építsen; most előadja a terveit Jézusnak és felkéri, hogy csatlakozzon a vállalkozásához, és Jézus készségesen bele is egyezik. (Az Urantia könyv, 129:1.2)

Kr.u. 21 ― Végig az év során Jézus hajókat épít és folytatja azon megfigyeléseit, hogy miként élnek az emberek a földön. Alig valamivel több mint egy évet dolgozott Zebedeussal, de ez idő alatt is egy új formájú hajót alkottak és teljesen új hajóépítési módszereket honosítottak meg. Jézus nagy elismertségre tett szert a galileai halásznép körében, mint ezen új hajók tervezője. (Az Urantia könyv, 129:1.3; 129:1.7)

Kr.u. 22 ― Március. Jézus búcsút vesz Zebedeustól és Kapernaumtól. A jeruzsálemi kiadásainak fedezésére egy kisebb pénzösszeget kér. (Az Urantia könyv, 129:2.1)

Kr.u. 22Gonod és Ganid. E páska-ünnepi héten Jézus összetalálkozik egy gazdag indiai utazóval, Gonoddal és az ő fiával, Ganiddal, egy tizenhét éves ifjúval, akik Rómába és a Földközi-tenger különböző más pontjaira tartanak, és útjukat úgy szervezték, hogy Jeruzsálembe a páska-ünnepkor érkezzenek meg, mert abban bíztak, hogy találnak valakit, akit felfogadhatnak tolmácsként és egyúttal a fiú mellé nevelőnek is. Az apa ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus egyezzen bele a velük való elutazásba és felajánlja Jézusnak, hogy megelőlegezi Jézus egyévi bérét, így ezt az összeget Jézus a barátaira bízhatja, hogy a családja szükségleteire tegyék félre. Jézus e nagyobb összeget átadta Zebedeus Jánosnak. Jézus a földközi-tengeri utazásról részletesen beszámolt Zebedeusnak, de a lelkére kötötte, hogy erről senkinek ne beszéljen, még a családjának se, és Zebedeus a Jézus hollétére vonatkozó ismereteit soha senkivel nem is osztotta meg e csaknem kétévnyi időszak alatt. Még mielőtt Jézus visszatért volna erről az útról, a názáreti család már-már úgy gondolta, hogy meghalt. Csak Zebedeusnak, aki több alkalommal is elment Názáretbe János fiával, a határozottsága tartotta életben a reményt Mária szívében. (Az Urantia könyv, 129:2.9-2.10)

Kr.u. 22 ― Kr.u. 22. április 23-26-tól Kr.u. 23. december 10-ig: Körutazás a római világban. A földközi-tengeri utazás Jézus földi életében a 28. éve nagy részét és a teljes 29. évét kitölti. Jézus és a két indiai – Gonod és fia, Ganid – Kr.u. 22. április 26-án vasárnap reggel hagyja el Jeruzsálemet. Az utazás a terveik szerint zajlik le, és Jézus a következő év, vagyis Kr.u. 23. decemberének tizedik napján búcsúzik el az apától és fiától a perzsa-öbölbeli Kharax városában. Jeruzsálemből Joppán keresztül jutnak el Cezáreába. Innen hajón folytatják útjukat Alexandriába, majd tovább a krétai Lázeába. Krétáról Ciréne érintésével hajóznak Karthágóba. Karthágóban felszállnak egy Nápolyba tartó hajóra, útközben megállnak Máltán, Szirakuzában és Messzinában. Nápolyból szárazföldi úton mennek Kápuába, majd az appiai úton érik el Rómát. Rómából kiindulva öt kirándulást tesznek a környező vidéken, közöttük vannak az észak-olasz tavak és Svájc is. A római időzés után gyalogszerrel mennek Tarentumba, ahonnan Nikopolisz és Korinthosz érintésével áthajóznak a görögországi Athénba. Athénból Troászon át jutnak el Efezusba. Efezusból Rodoszt útba ejtve hajón jutnak el Ciprusra. Cipruson sokfelé járnak és hosszasan időznek, majd áthajóznak a szíriai Antiókhiába. Antiókhiából dél felé haladva Szidonba, majd Damaszkuszba jutnak el. Itt csatlakoznak egy Mezopotámiába tartó csoporthoz, s útjuk során áthaladnak Thapszakuszon és Larissán. Elidőznek Babilonban is, meglátogatják Ur városát és más helységeket, majd Szuza felé veszik útjukat. Szuzából Kharaxba utaznak, ahonnan Gonod és Ganid India felé hajózik tovább. (Az Urantia könyv, 130:0.1-0.3; 132:7.1)

Kr.u. 22 ― Augusztus 17. Erzsébet halála. A későbbi Keresztelő János anyja váratlanul távozott el az élők sorából. (Az Urantia könyv, 135:4.1)

Kr.u. 23 ― Jézus egész 29. éve azzal telik, hogy végigjárja a földközi-tengeri világ körüli utat. (Az Urantia könyv, 129:3.1)

Kr.u. 24 ― Miután elbúcsúzik Gonodtól és Ganidtól Kharaxban (decemberben), Jézus Uron keresztül tér vissza Babilonba, ahol csatlakozik az éppen Damaszkuszba tartó sivatagi karavánhoz. Damaszkuszból Názáretbe megy, és csak néhány órára áll meg Kapernaumban, ahol meglátogatja Zebedeus családját. Ott találkozik az öccsével, Jakabbal, aki valamivel korábban jött át, hogy Zebedeus hajóépítő műhelyében dolgozzon. (Az Urantia könyv, 134:1.1)

Kr.u. 24 ― A Názáretben való néhány heti ottléte alatt Jézus meglátogatja a családját és a barátait, eltölt némi időt a javítóműhelyben öccsével, Józseffel, de a legtöbb figyelmet Máriára és Ruth-ra fordítja. Ruth ekkoriban már majdnem tizenöt éves, és Jézus számára ez volt az első alkalom, hogy hosszabban elbeszélgessen vele azóta, hogy fiatal nővé lett. (Az Urantia könyv, 134:1.3)

Kr.u. 24 ― Március. Simon és Júdás is meg akart nősülni már egy ideje, de ezt Jézus beleegyezésével szerették volna megtenni; ennek megfelelően mindketten elhalasztották az eseményt, bízva a legidősebb bátyjuk visszatérésében. Bár mindannyian Jakabot tekintették a család fejének a legtöbb ügyben, amikor a házasság dolgára került a sor, Jézus áldását akarták. Így Simon és Júdás esküvőjét egy időben tartották. Most már az összes idősebb gyermek házas; csak Ruth, a legkisebb, marad odahaza Máriával. (Az Urantia könyv, 134:1.4)

Kr.u. 24 ― Nagyjából akkor, amikor Jézus Názáret elhagyására készülődik, a városon éppen áthaladó nagy úti csoport vezetője súlyosan megbetegszik, és Jézus, lévén, hogy több nyelvet is tud, vállalja, hogy átveszi a helyét. Tekintettel arra, hogy az út miatt egy évig távol kell majd lennie, és mivel már minden öccse házas és az anyja otthon él Ruth-tal, Jézus családi tanácskozást hív össze, melyen azt javasolja, hogy az anyja és Ruth költözzön Kapernaumba, abba a házba, melyet nemrégiben adott Jakabnak. Ennek megfelelően, miután néhány nappal később Jézus a csoporttal útnak indul, Mária és Ruth Kapernaumba költözik, ahol Mária életének hátralévő részéig a Jézus által a rendelkezésükre bocsátott házban élnek. A régi názáreti házba József és családja költözik. (Az Urantia könyv, 134:1.6)

Kr.u. 24 ― Április 1. Jézus elindul Názáretből a karavánúton a Káspi-tenger vidéke felé. A karaván, melyhez Jézus vezetőként csatlakozott, Jeruzsálemből Damaszkuszon és az Urmia-tó vidékén át Asszírián, Médián és Pártusföldön keresztül a Káspi-tenger délkeleti vidékére tart. (Az Urantia könyv, 134:2.1)

Kr.u. 24 ― Ez igen érdekes epizód Jézus emberi életében, mert az év során vezetői minőségben működik, ő a felelős a rábízott árukért és a karaván utazóinak biztonságáért. (Az Urantia könyv, 134:2.4)

Kr.u. 24 ― A Káspi-tenger vidékéről való visszatéréskor Jézus az Urmia-tónál válik el a karavántól, ahol valamivel több mint két hetet tölt. Egy későbbi karaván utasaként tér vissza Damaszkuszba, ahol is a tevetulajdonosok kérik, hogy maradjon a szolgálatukban. Az ajánlatukat elhárítja és csatlakozik a kapernaumi karavánhoz, s e célállomásra Kr.u. 25. április elsején érkezik meg. (Az Urantia könyv, 134:2.5)

Kr.u. 25 ― Március. János végre kialakítja az új korszak, az Isten országa hirdetésének módszerét; arra a következtetésre jutott, hogy ő lesz a Messiás hírnöke; félresöpört minden kétséget és elindult Engedibe, hogy megkezdje rövid, ám ragyogó nyilvános tanítói létpályáját. (Az Urantia könyv, 135:4.6)

Kr.u. 25 ― Március eleje. János beutazta a Holt-tenger nyugati partvidékét és a Jordán folyó mentén felfelé elment a Jerikóval szemközti részig, addig az ősi gázlóig, melyen Jósua és Izráel gyermekei is átkeltek, amikor először léptek az ígéret földjére; és átkelvén a folyó túlpartjára, János a gázló melletti térrészen telepedik le és kezdi el a tan hirdetését azok számára, akik a folyón át vezető útjuk során éppen megfordulnak ott. (Az Urantia könyv, 135:6.1)

Kr.u. 25 ― Augusztus közepe. Miután eltöltött némi időt Cezárea-Filippi szomszédságában, Jézus összekészíti az ellátmányát, vásárol egy teherhordó állatot és felbérel egy Tiglát nevű legényt, s elindul a damaszkuszi úton abba a faluba, melyet egykor Beit Jennek hívtak, s amely a Hermon-hegy lábánál helyezkedett el. Itt rendezi be a szálláshelyét, és az ellátmányát Tiglátra bízva, elindul a hegy elhagyatott emelkedőin felfelé. Tiglát ezen az első napon elkíséri Jézust a hegyre egy megjelölt helyig, mely mintegy ezernyolcszáz méterrel a tengerszint felett volt, ahol is egy tárolót építenek kőből, ahová Tiglátnak hetente két alkalommal élelmet kell elhelyeznie. (Az Urantia könyv, 134:8.1)

Kr.u. 25 ― Szeptember közepe. Jézus összecsap Lucifer két küldöttével, Sátánnal és Kaligasztiával a Hermon-hegyen, mely eseményt úgy is neveznek, mint „Krisztus megkísértése”. (Az Urantia könyv, 134:8.6)

Kr.u. 25 ― Decemberre, amikor János eljutott Pella szomszédságába a Jordán mentén felfelé vezető útja során, a hírneve már elterjedt egész Palesztinában, és az ő működése lett a beszélgetések legfőbb tárgya a Galileai-tó környéki összes településen. (Az Urantia könyv, 135:8.1)

Kr.u. 26 ― Vasárnap, január 13. Az idő múlásával híre kelt Kapernaumban Jánosnak, aki a tanhirdetés mellett kereszteli a bűnbánókat a Jordánban, és János ezt hirdette: „Közel van a mennyország; tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjetek meg”. Jézus figyelmesen hallgatja ezeket a beszámolókat, ahogy János lassan halad felfelé a Jordán-völgyben a Jeruzsálemhez legközelebb eső gázlótól indulva. De Jézus csak dolgozik tovább, építi a hajókat, mígnem János a folyó mentén felfelé haladva eljut egy Pella közeli helyhez, amikor aztán Jézus leteszi a szerszámait, kijelentve, hogy „Eljött az időm”. Kimegy Jakab és Júdás öccséhez és megismétli, hogy „Eljött az időm – menjünk el Jánoshoz.” És nyomban el is indulnak Pellába, az ebédet útközben fogyasztják el. (Az Urantia könyv, 134:9.8; 135:8.3)

Kr.u. 26 ― Január. Jézus csaknem harmincegy és fél éves, amikor megkeresztelik. Bár Lukács azt állítja, hogy Jézus megkeresztelésére Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében került sor, mely Kr.u. 29 lenne, mivel Augusztusz Kr.u. 14-ben halt meg, de figyelembe kell venni azt is, hogy Tibériusz Augusztusz társuralkodója volt Augusztus halálát megelőzően két és fél éven át, aki Kr.u. 11 októberében pénzt is veretett a tiszteletére. A tényleges uralkodásának tizenötödik éve ennélfogva éppen a Kr.u. 26. év, Jézus megkeresztelésének éve. És ebben az évben kezdte meg Pilátus helytartó Júdea kormányzójaként való működését. (Az Urantia könyv, 136:2.8)

Kr.u. 26 ― Január 14., hétfő dél. János megkereszteli Jézust. János az érzelmi felindulástól reszketve készül Jézus megkeresztelésére a Jordánban. Így keresztelte meg János Jézust és a két fivérét, Jakabot és Júdást. És amint János e három férfit megkeresztelte, elküldte aznapra a többieket, bejelentve, hogy másnap délben folytatja a kereszteléseket. Ahogy az emberek szétszélednek, a négy férfi, ahogy még mindig ott áll a vízben, egy különös hangot hall, és akkor rögtön egy pillanatra fényjelenség volt észlelhető közvetlenül Jézus feje felett, és hallották, amint egy hang ezt mondja, „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Komoly változás ment végbe Jézus viselkedésén, és miután kijöttek a vízből, csendesen elbúcsúzott tőlük, s keletnek, a hegyek felé vette az irányt. És senki nem látta Jézust negyven napig. (Az Urantia könyv, 135:8.6)

Kr.u. 26 ― Február 23., szombat reggel. Jézus lejött a hegyekből, hogy csatlakozzon János társaságához, mely Pellánál táborozott. Jézus egész napját a sokaságban elvegyülve töltötte. Segített egy fiúnak, aki egy esésben megsérült és egészen a Pella melletti faluig vitte, hogy ott biztonságban átadhassa a fiút a szüleinek. (Az Urantia könyv, 137:0.1)

Kr.u. 26 ― Február 23. Jézus első apostola, András. E szombaton János két vezető tanítványa sok időt töltött Jézussal. János összes követője közül egy András nevezetűre volt Jézus a legnagyobb hatással; ő kísérte el a pellai útján, amikor a sérült fiút hazavitte. Jézus üdvözölte Andrást, mint az elsőt az apostolai közül, mely tizenkét tagú csoportnak kellett közreműködnie az Istennek az emberek szívében megalapítandó új országával kapcsolatos munkában. (Az Urantia könyv, 137:1.1)

Kr.u. 26 ― Február 23. Jézus második apostola, Simon Péter. Röviddel az után, hogy Jézus és András visszatér a táborba, András megkeresi a fivérét, Simont, és félrehívva tájékoztatja arról, hogy saját elhatározásból fakadó döntéssel Jézust tekinti a nagy Tanítónak, és hogy felajánlotta neki, hogy a tanítványa lesz. Javasolja, hogy Simon hasonlóképpen forduljon Jézushoz és ajánlja fel neki, hogy csatlakozik az új ország szolgálatában álló közösséghez. András félrehívta Jézust és közölte vele, hogy a testvére maga is be szeretne lépni az új ország szolgálatába. És Simont a második apostolaként üdvözölve Jézus ezt mondta: „Simon, a lelkesedésed dicséretes, de veszélyes dolog az országért dolgozni. Arra intelek, hogy vigyázz jobban arra, hogy mit mondasz. A nevedet pedig Péterre változtatom.” (Az Urantia könyv, 137:1.3)

Kr.u. 26 ― Február 24. Zebedeus Jakab és János, Jézus harmadik és negyedik apostola. János megkérdezte, „De Mester, vajon Jakab és én társaid leszünk-e az új országban éppen úgy, mint András és Simon?” És Jézus, kezét a két férfi vállára téve, azt mondta: „Testvéreim, ti már akkor velem voltatok az ország szellemében, mielőtt ők ketten a befogadásukat kérték volna. Nektek, testvéreim, nem kell engedélyt kérnetek az országba való belépéshez; ti már kezdettől fogva velem vagytok az országban.” (Az Urantia könyv, 137:1.6)

Kr.u. 26 ― Február 24., vasárnap reggel. Fülöp, Jézus ötödik apostola. Hirtelen megvilágosodik Fülöp előtt, hogy Jézus valóban nagy ember, talán a Messiás, és úgy dönt, hogy e kérdésben Jézus döntésére hagyatkozik; megkérdezi Jézust: „Tanító, menjek-e Jánoshoz vagy csatlakozzak a társaimhoz, akik téged követnek?” És Jézus azt felelte, „Kövess engem!” Fülöp beleborzongott a Megszabadító megtalálásának bizonyosságába. (Az Urantia könyv, 137:2.5)

Kr.u. 26 ― Február 24., vasárnap reggel. Nátániel, Jézus hatodik apostola. Fülöp Jézushoz vezeti Nátánielt, aki, jóindulatúan tekintve az őszinte kétkedő arcára, így szól: „Nézzétek, íme egy igazi izraelita, akiben nincs csalárdság. Kövess engem!” És Nátániel Fülöphöz fordulva így szólt: „Igazad van. Ő valóban rendkívüli ember. Én is követni fogom, ha méltó vagyok rá.” És Jézus helyeslően bólintva Nátánielnek, újra azt mondja, „Kövess engem”. Jézus ekkorra a közeli társak jövőbeli testületének felével már rendelkezett, akik közül ötöt már valamivel korábbról ismert és ott volt egy idegen is, Nátániel. Most már késlekedés nélkül átkelnek a Jordánon és Nain városán keresztül aznap estére elérik Názáretet. (Az Urantia könyv, 137:2.7-2.8)

Kr.u. 26 ― Február 27., szerda dél. A kánai menyegző. Csaknem 1000 vendég érkezett Kánába, több mint négyszer többen annál, mint amennyit az esküvői ünnepségre meghívtak. A zsidóknál szokás volt szerdán tartani az esküvőt, és az esküvői meghívókat egy hónappal korábban küldték ki. A délelőtt és a kora délután folyamán a rendezvény inkább tűnt a Jézusnak szervezett nyilvános fogadásnak, mint esküvőnek. Ezen az estén Jézus borrá változtatja hat, egyenként mintegy hetven liter térfogatú, vízzel színültig megtöltött kőedény tartalmát. E vizet később akarták felhasználni az esküvői szertartás megtisztulási záróeseményei során. A szolgálóknak e nagy kőedények körüli sürgése, melyet az anyja buzgón irányított, magára vonta Jézus figyelmét, és amint odalépett, észrevette, hogy a korsókkal bort mernek azokból. (Az Urantia könyv, 137:4.1; 137:4.11)

Kr.u. 26 ― Március 3., vasárnap reggel. Lévén, hogy Jézus észak felé indult Galileába, János úgy érezte, hogy neki visszafelé, dél felé kell haladnia. Ennek megfelelően János és az ott maradt tanítványai el is indultak délre. János közvetlen követőinek nagyjából a negyede időközben elindult Galileába Jézus felkutatására. Zavart szomorúság telepedett Jánosra. Többé már sohasem szónokolt úgy, ahogy Jézus megkeresztelése előtt. (Az Urantia könyv, 135:10.1)

Kr.u. 26 ― Ádám falu közelében János eltöltött néhány hetet, és itt került sor arra az emlékezetes támadásra, melyet Heródes Antipász ellen intézett amiatt, hogy törvénytelenül elvette egy másik férfi feleségét. János újra a Jordán betániai gázlójánál volt, ahol a közelgő országról szóló tan hirdetéséhez több mint egy évvel korábban hozzákezdett. A Jézus megkeresztelését követő hetek során János hitszónoklatának jellege fokozatosan átalakult az egyszerű emberek iránti irgalom hirdetésévé, s közben újult erővel leplezte le a romlott politikai és vallási vezetőket. (Az Urantia könyv, 135:10.2)

Kr.u. 26 ― Június 23., vasárnap. Mielőtt megkezdték volna a szolgálatuk első két hetét, Jézus bejelentette, hogy 12 apostolt szeretne felszentelni, akik a távozása után folytatják az országgal kapcsolatos munkát, és mind a hatukat felhatalmazta, hogy az első megtértjeik közül egy-egy embert a tervezett apostoli testületi tagságra kiválasszanak. (Az Urantia könyv, 138:1.2)

Kr.u. 26 ― Július. Jézus, miután mindegyikük bemutatta az új apostoli küldetésre választottját, felkérte a többieket, hogy szavazzanak a jelölésről; így mind a hat új apostolt szabályszerűen elfogadta az összes régi apostol. Ez után Jézus bejelentette, hogy mindannyian felkeresik e jelölteket és elhívják őket a szolgálatra. Az újonnan választott apostolok ezek voltak: Lévi Máté, a kapernaumi vámszedő, akinek hivatala a várostól keletre volt, Batanea határai közelében; őt András választotta. Didimusz Tamás, egy tariceai halász és egykori gadarai ács és kőműves; őt Fülöp választotta. Alfeus Jakab, egy kheresai halász és gazdálkodó, akit Zebedeus Jakab választott. Alfeus Júdás, Alfeus Jakab ikerfivére, aki szintén halász volt, és akit Zebedeus János választott. Zélóta Simon magas rangú tisztviselő volt a zélóták hazafias szervezetében, s ezt a tisztséget hagyta ott annak érdekében, hogy csatlakozzon Jézus apostolaihoz; mielőtt a zélótákhoz állt volna, Simon kereskedő volt; őt Péter választotta. Karióti Júdás Jerikóban élő, jómódú zsidó szülők egyetlen fia volt. Csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, és a szadduceus szülei ezért kitagadták. Éppen munkát keresett a vidéken, amikor Jézus apostolai ráakadtak, és főként a pénzügyi téren szerzett tapasztalatai miatt Nátániel a soraikba hívta. Karióti Júdás volt az egyetlen júdeai a 12 apostol között. (Az Urantia könyv, 138:2.2-2.9)

Kr.u. 26 ― András 33 éves volt, amikor apostolként kiválasztották. Jézus soha nem adott Andrásnak becenevet, testvéri megjelölést. De éppen úgy, ahogy az apostolok Jézust rövidesen Mesternek kezdték szólítani, úgy Andrást a főnöknek megfelelő kifejezéssel illették. (Az Urantia könyv, 139:1.2)

Kr.u. 26 ― Simon 30 évesen csatlakozott az apostolokhoz, s ekkor már házas volt, volt három gyermeke, és Betszaidában, Kapernaum mellett élt. Bátyja, András és a feleségének anyja lakott vele. Péter és András is a Zebedeus fiúk halásztársa volt. (Az Urantia könyv, 139:2.1)

Kr.u. 26 ― Jakab, Zebedeus két apostolfia közül az idősebbik, akiknek Jézus a „mennydörgés fiai” becenevet adta, harmincéves volt, amikor apostollá lett; ekkor házasként már négy gyermeke volt, és a szülei háza közelében lakott, Kapernaum külterületén. Halász volt, foglalkozását öccse, János társaságában, valamint Andrással és Simonnal együtt űzte. Jakab és fivére, János azzal az előnnyel rendelkezett, hogy a többi apostolnál régebb óta ismerte Jézust. (Az Urantia könyv, 139:3.1)

Kr.u. 26 ― Apostollá válásakor János huszonnégy éves volt, és ő volt a tizenkettek közül a legifjabb. Nőtlen volt és a szüleivel élt Betszaidában; halászott és Jakab fivérével, valamint Andrással és Péterrel együtt dolgozott. A 12 apostol közül Zebedeus Jánosból lett a legkiválóbb hittudós. (Az Urantia könyv, 139:4.1; 139:4.15)

Kr.u. 26 ― Fülöp huszonhét éves volt, amikor csatlakozott az apostolokhoz; nem sokkal ezt megelőzően házasodott meg, de ekkor még nem voltak gyermekei. Az apostolok által adott beceneve a „kíváncsiságára” utalt. Fülöp mindig azt akarta, hogy mutassák meg neki a dolgokat. Úgy tűnt, hogy sohasem lát a problémák mélyére. Nem volt szükségképpen nehézkes észjárású, de hiányzott belőle a képzelőerő. (Az Urantia könyv, 139:5.2)

Kr.u. 26 ― Nátániel 25 éves korában csatlakozott az apostolokhoz, és ő volt a második legfiatalabb a csoportban. Egy héttagú család legifjabb tagja volt, nőtlen, és egyben az idős és beteg szüleinek is egyetlen támasza, akikkel Kánában élt; a fivérei és nővére vagy házasok voltak vagy már meghaltak, egyikük sem élt ott. (Az Urantia könyv, 139:6.2)

Kr.u. 26Máté, a hetedik apostol, András választása volt. Máté egy adószedő vagy publikánus családból származott, de ő maga vámszedő volt Kapernaumban, ahol élt. 31 évesen nős volt és négy gyermeket nevelt. Mérsékelten gazdag emberként az apostoli testületben az egyetlen, akinek volt valamilyen vagyona. (Az Urantia könyv, 139:7.1)

Kr.u. 26 ― Amikor Tamás nyolcadikként csatlakozott az apostolokhoz, 29 éves volt, házas, és volt négy gyermeke. Előzőleg ács és kőműves volt, de később halász lett belőle és Tariceában lakott, mely település a Jordán nyugati partján terült el, ott, ahol a folyó a Galileai-tóból kiömlik. (Az Urantia könyv, 139:8.2)

Kr.u. 26Alfeus fiai, Jakab és Júdás, a Kheresa közelében élő halász ikerpár volt a kilencedik és tizedik apostol, és őket Zebedeus Jakab és János választotta. A 26. életévükben jártak és házasok voltak, Jakabnak három gyermeke született, Júdásnak kettő. (Az Urantia könyv, 139:9.1)

Kr.u. 26Zélóta Simon, a tizenegyedik apostol, Simon Péter választottja volt. 28 éves korában csatlakozott az apostolokhoz. (Az Urantia könyv, 139:11.1)

Kr.u. 26Karióti Júdás, a tizenkettedik apostol, Nátániel választása volt. Kerijotban született, egy kis városban Dél-Júdeában. Fiúkorában a szülei elköltöztek Jerikóba, s itt élt és dolgozott az apja különféle üzleti vállalkozásaiban, amíg végül érdeklődni kezdett Keresztelő János hitszónoklatai és munkája iránt. Júdás szülei szadduceusok voltak, és amikor a fiuk csatlakozott János tanítványaihoz, kitagadták őt. Harmincéves volt és nőtlen. (Az Urantia könyv, 139:12.1-12.2)

Kr.u. 27 ― Január 12., vasárnap, röviddel dél előtt. A tizenkettek felavatása. A hegyi beszéd. Jézus összehívta az apostolokat abból a célból, hogy az országról szóló evangélium nyilvános tanhirdetőiként felavassa őket. (Az Urantia könyv, 140:0.1)

Kr.u. 27 ― Január 19., vasárnap. Jézus és a 12 apostol felkészül, hogy elhagyják a betszaidabeli szálláshelyüket és áprilisban elmenjenek Jeruzsálembe a páska-ünnepre. (Az Urantia könyv, 141:0.1)

Kr.u. 27 ― A zsidó vallási vezetők egyre erősödő ellenállása miatt Jézus és a tizenkettek június végén elhagyták Jeruzsálemet, miután a sátraikat és kevéske holmijukat Lázár betániai otthonába küldték. (Az Urantia könyv, 143:0.1)

Kr.u. 27 ― Jézus nyilvános segédkezésének első éve alatt a követőinek több mint a háromnegyede korábban Jánost követte és tőle kapta a keresztséget. Ennek az évnek az egésze azzal telt, hogy minden feltűnés nélkül átvették János pereai és júdeai munkáját. (Az Urantia könyv, 141:1.5)

Kr.u. 28 ― Január 10., este. Keresztelő Jánost lefejezik Heródes Antipász parancsára. Másnap János néhány tanítványa, akik Machéruszban jártak és ott hallottak a kivégzésről, elmennek Heródeshez, és kérik a test kiadatását, melyet sírba tesznek, később pedig Sebastéban, Abner lakhelyén temetnek el. (Az Urantia könyv, 144:9.1)

Kr.u. 28 ― Január 12. Amikor Jézus meghallgatta a jelentésüket, feloszlatta a tömeget és összehívta a huszonnégyeket, s azt mondta: „János halott. Heródes lefejeztette. Ma éjjel tartsatok közös tanácskozást és a dolgaitokat megfelelően intézzétek el. Nincs több vesztegetni való időnk. Eljött az idő, hogy nyíltan és erővel hirdessük az országot. Holnap Galileába megyünk.” (Az Urantia könyv, 144:9.1)

Kr.u. 28 ― Január 13., kedd este. Jézus és az apostolok megérkeztek Kapernaumba, és szokás szerint Zebedeus betszaidai otthonát tették meg szálláshelyüknek. Most, hogy Keresztelő János halott volt, Jézus arra készült, hogy elindulnak az első nyílt és nyilvános hitszónoki vándorútra Galileában. (Az Urantia könyv, 145:0.1)

Kr.u. 28 ― Január 18-tól (vasárnap) március 17-ig. Jézus és az apostolok megkezdték az első valóban nyilvános tanhirdető vándorútjukat Galilea városaiban, s az útjuk nagyjából két hónapon át tartott. E vándorúton Jézus és a 12 apostol, akiket János korábbi apostolai segítettek, hirdették az evangéliumot és keresztelték a híveket Rimmonban, Jotapatában, Rámában, Zebulunban, Jirónban, Gischalában, Korazinban, Mádonban, Kánában, Nainban és Éndórban. Jézus a jiróni ottlétének nagy részében az ottani bányákban bányászként dolgozott. (Az Urantia könyv, 146:0.1; 146:4.2)

Kr.u. 28 ― Május 3-tól október 3-ig. Jézus és az apostoli társaság Zebedeus otthonában lakik Betszaidában. A száraz évszak ezen öt hónapja alatt egy nagy tábort tartanak fenn a parton, a Zebedeus-féle lakhely közelében, melyet jelentős mértékben kibővítettek, hogy befogadhassa Jézus egyre gyarapodó családját. E parti táborban, melyet az igazságkeresők, a gyógyulásra vágyók és a kíváncsiskodók folyton változó sokasága tölt meg, a jelenlévők száma ötszáz és ezerötszáz között változik. E sátorváros Zebedeus Dávid általános felügyelete alatt áll, akinek ebben az Alfeus ikrek segítenek. A különféle betegeket elkülönítik és egy hívő orvos, egy bizonyos Elman nevezetű szíriai felügyelete alá helyezik. (Az Urantia könyv, 148:0.1)

Kr.u. 28 ― Október 3-tól (vasárnap) december 30-ig. A galileai második nyilvános tanhirdető vándorút kezdete. E vállalkozásban Jézus és az ő 12 apostola is részt vesz, akiket a 117 vándor hitszónokból álló, újonnan kiképzett testület és számos egyéb érdeklődő személy is segít. E vándorúton ellátogattak Gadarába, Ptolemaiszba, Jafiába, Dabarittába, Megiddóba, Jezréelbe, Szkítavárosba, Tariceába, Hipposzba, Gamalába, Betszaida-Juliászba és sok más városba és faluba is. (Az Urantia könyv, 149:0.1)

Kr.u. 28 ― Ruth az egyetlen olyan tagja Jézus családjának, aki következetesen és fenntartások nélkül hisz Jézus földi küldetésének isteni voltában a szellemi öntudatra ébredésének első pillanatától egészen Jézus mozgalmas segédkezéséig, haláláig, feltámadásáig és felemelkedéséig; és Ruth végül úgy jutott át a túlvilágokra, hogy sohasem kételkedett az apai fivére húsvér testbeli küldetésének természetfeletti jellegében. A kis Ruth Jézus fő vigasza, ami a földi családját illeti. (Az Urantia könyv, 145:0.3)

Kr.u. 29 ― Január 17. Jézus előző nap bejelenti Betszaidában, hogy másnap kijelölnek tíz nőt az országért való szolgálati munkára. A Jézus által kiválasztott és megbízott eme tíz nő a következő volt: Zsuzsanna, a názáreti zsinagóga korábbi előéneklőjének leánya; Johanna, Kuzának, Heródes Antipász intézőjének a felesége; Erzsébet, aki egy tibériásbeli és szeforiszbeli tehetős zsidónak volt a leánya; Márta, András és Péter nővére; Rákhel, Júdásnak, a Mester húsvér testbeli öccsének sógornője; Naszanta, Elmannak, a szíriai orvosnak a leánya; Milka, Tamás apostol egyik unokatestvére; Ruth, Lévi Máté legidősebb leánya; Kelta, egy római centurió leánya; és Agaman, egy damaszkuszi özvegy. Később Jézus még két másik nővel bővítette e csoportot – a magadáni Máriával, valamint Rebekával, az arimateai József leányával. Ettől fogva a férfiak nem tekinthettek a nőkre úgy, mint akik szellemükben alsóbbrendűek. (Az Urantia könyv, 150:1.1-1.3)

Kr.u. 29 ― Április 30., szombat éjjel. Amikor Jézus éppen vigasztaló és bátorító szavakat intéz a lehangolt és összezavarodott tanítványaihoz, Tibériásban tanácskozásra kerül sor Heródes Antipász és a jeruzsálemi Szanhedrint képviselő különleges megbízottak egy csoportja között. Ezek az írástudók és farizeusok Heródest Jézus letartóztatására biztatják; mindent megtesznek, hogy meggyőzzék arról, hogy Jézus viszály, sőt lázadás kitöréséig szítja a néphangulatot. Heródes azonban nem hajlandó eljárni vele szemben úgy, mint egy politikai bűnelkövetővel. Heródes tanácsadói pontos jelentést tettek neki a tó túloldalán lejátszódott eseményről, amikor is az emberek Jézust királlyá akarták nyilvánítani és arról, hogy Jézus visszautasította az ajánlatot. (Az Urantia könyv, 154:0.1)

Kr.u. 29 ― Május 8., vasárnap. Jeruzsálemben a Szanhedrin olyan határozatot hozott, hogy bezárnak minden palesztinai zsinagógát Jézus és követői előtt. Ez a jeruzsálemi Szanhedrin részéről új és példátlan hatáskörbitorlás. Annak előtte minden egyes zsinagóga az istenimádók független gyülekezeteként létezett és működött, és a saját kormányzótestületük vezetése és irányítása alatt állt. Csak a jeruzsálemi zsinagógák tartoztak a Szanhedrin hatáskörébe. Száz hírnököt küldtek ki késlekedés nélkül e határozat közlésére és végrehajtatására. Röpke két hét alatt a hebroni zsinagógát kivéve Palesztinában minden zsinagóga meghajolt a Szanhedrin eme kiáltványa előtt. (Az Urantia könyv, 154:2.1)

Kr.u. 29 ― Május 22., vasárnap. E vasárnap reggel még napkelte előtt Dávid egyik hírnöke érkezik Tibériásból nagy sietve, arról hoz hírt, hogy Heródes úgy rendelkezett, illetőleg úgy akar rendelkezni, hogy a Szanhedrin tisztviselői tartóztassák le Jézust. E küszöbönálló veszély hírére Zebedeus Dávid hívatja a hírnökeit és kiküldi őket a tanítványok minden helyi csoportjához, s összehívja őket egy rendkívüli tanácskozásra aznap reggel hét órára. Amikor Júdásnak (Jézus öccsének) a sógornője értesül erről az aggasztó jelentésről, sietve tájékoztatja Jézus egész családját, akik a közelben laktak, s hívja őket, hogy nyomban jöjjenek el a Zebedeus házhoz. És e sürgős hívásra válaszul Mária, Jakab, József, Júdás és Ruth össze is gyűlt. (Az Urantia könyv, 154:5.1)

Kr.u. 29 ― Jézus három éven át hirdette, hogy ő az „Ember Fia”, s ugyanezen három év alatt az apostolok egyre inkább ragaszkodtak ahhoz, hogy ő a várt zsidó Messiás. Most elárulja, hogy ő az Isten Fia, és úgy döntött, hogy az Ember Fiának és az Isten Fiának együttes természetét leíró fogalomra építi a mennyországot. (Az Urantia könyv, 157:5.3)

Kr.u. 29 ― Augusztus 12., péntek, napszállta előtt. Jézus és társai a Hermon-hegy lábához érkeznek, annak a helynek a közelébe, ahol egykor a Tiglát nevű legény várakozott, mialatt a Mester fent járt a hegyen egymagában, hogy elrendezze az Urantia szellemi végzeteit és gyakorlatilag véget vessen a Lucifer-féle lázadásnak. És két napot töltenek itt a sebesen közeledő eseményekre való szellemi felkészüléssel. (Az Urantia könyv, 158:0.1)

Kr.u. 29 ― Augusztus 15., hétfő. Az átlényegülés. Jézus és a három apostol elindul fel a Hermon-hegyre. Péter, Jakab és János mélyen aludt egy fél óráig, de hirtelen egy közeli, sercegő hangra ébrednek, és nagy meglepetésükre és megdöbbenésükre, ahogy körülnéznek, látják, amint Jézus elmélyülten beszélget két ragyogó lénnyel, akik a mennyei világ fényének öltözékét viselik. Péter tévesen arra következtet, hogy a Jézus társaságában lévő két lény Mózes és Illés; a valóságban Gábriel és a Melkizedek Atya volt az. (Az Urantia könyv, 158:1.1,8)

Kr.u. 30 ― Március. A hónap közepére, akkorra, amikor Jézus elindul Jeruzsálem felé, négyezernél is több ember alkotja azt a népes hallgatótábort, mely reggelente Jézus, illetőleg Péter hitszónoklatában részesül. A Mester a földi munkája befejezéséül azt az időpontot választotta, amikor az üzenete iránti érdeklődés magasan szárnyalt. (Az Urantia könyv, 165:1.2)

Kr.u. 30 ― Március. Lázár feltámasztása. Röviddel dél után történt, hogy Márta kiszaladt Jézus elé, aki éppen átkelt a Betánia melletti hegyormon. Fivére, Lázár már négy napja halott volt és vasárnap délután el is temették egy külön sírba a kert egyik távoli végében. A sírbolt bejáratát elzáró sziklát e nap, vagyis csütörtök reggelén gördítették a helyére. Jézus az Atyához imádkozott, majd hangosan azt mondta, „Lázár, jöjj elő!” És Lázár addig élettelen alakja megmozdult és rövidesen fel is ült azon a sziklapadon, melyre a sírban elhelyezték. (Az Urantia könyv, 168:0.1, 2.2-2.3)

Kr.u. 30 ― Március 31., péntek. Jézus és az apostolok röviddel délután négy óra után érkeznek meg Betániába. Lázár, az ő nővérei és a barátaik már várják őket; és lévén, hogy olyan sok ember jött el mindennap Lázárhoz, hogy a feltámadásáról beszéljen vele, Jézust tájékoztatják, hogy előkészületeket tettek arra, hogy az egyik hívő szomszédnál lakhasson, egy bizonyos Simon nevezetű embernél, aki Lázár apjának halála óta a kis falu első polgára. (Az Urantia könyv, 172:0.1)

Kr.u. 30 ― Április 4., kedd. Este 8:00 órakor hívják össze a Szanhedrint a sorsdöntő ülésre. A zsidó nemzet e legfelsőbb bírósága számos korábbi alkalommal nem szabályszerűen már halálra ítélte Jézust. E méltóságos kormányzó testület már sokszor elszánta magát, hogy véget vet Jézus tevékenységének, de korábban még sohasem döntöttek úgy, hogy bármi áron letartóztatják és kivégeztetik. Éppen éjfél előtt történt, hogy a Szanhedrin, az akkori összetételében, hivatalosan és egyhangúan megszavazta Jézus és Lázár halálos ítéletét. (Az Urantia könyv, 175:3.1)

Kr.u. 30 ― Április 5., szerda. Júdás árulása. Röviddel az után, hogy Jézus és János Márk elhagyta a tábort, Karióti Júdás eltűnt a testvérei köréből, és nem is tért vissza késő délutánig. Ez az összezavarodott és elkeseredett apostol, a Mester ama külön kérése ellenére, hogy ne menjenek be Jeruzsálembe, sietett, hogy odaérjen a Jézus ellenségeivel megbeszélt találkozóra a főpap, Kajafás házához. Ez alkalommal a Szanhedrin nem hivatalos ülést tartott itt és az ülés időpontját aznap délelőtt nem sokkal 10:00 óra utánra tűzték ki. (Az Urantia könyv, 177:4.1)

Kr.u. 30 ― Április 6., csütörtök. Az utolsó vacsora. (Az Urantia könyv, 179:0.1)

Kr.u. 30 ― Április 6., csütörtök éjjel. A Getszemáni kertben. (Az Urantia könyv, 182:3.1)

Kr.u. 30 ― Április 6., csütörtök éjjel. Amikor Karióti Júdás a templomból elindult, nagyjából fél tizenkettőkor, több mint hatvan ember kísérte – templomi őrök, római katonák és a főpapok és vezetők kíváncsi szolgái. (Az Urantia könyv, 183:2.4)

Kr.u. 30 ― Április 6., csütörtök éjjel. Jézus elfogása. Amikor a fegyveres katonák és őrök e csoportja fáklyákat és lámpásokat tartva a kerthez közeledett, Júdás jóval a csapat előtt lépkedett, hogy gyorsan azonosítani tudja Jézust, és így a letartóztatására készülők könnyedén elfoghassák még mielőtt a társai a védelmére siethetnének. (Az Urantia könyv, 183:3.1)

Kr.u. 30 ― Április 7., péntek reggel. Körülbelül fél négyre járt az idő, amikor a főpap, Kajafás megnyitotta a Szanhedrin tagjaiból álló vizsgálóbíróság ülését és elrendelte, hogy hozzák eléjük Jézust e hivatalos bírósági tárgyalásra. A Szanhedrin három korábbi alkalommal nagy szavazati többséggel már halálra ítélte Jézust. (Az Urantia könyv, 184:3.1)

Kr.u. 30 ― Április 7., péntek reggel. E szörnyű óra alatt Jézus egyetlen szót sem szólt. Az emberi szív valószínűleg nem képes felfogni azt a felháborodással vegyes elborzadást, mely egy hatalmas világegyetemen söpört végig, amint a mennyei értelmek tanúi voltak annak a látványnak, hogy szeretett Uruk aláveti magát az ő tudatlan és félrevezetett teremtményei akaratának a bűntől elhomályosult szférán. (Az Urantia könyv, 184:4.3-4.4)

Kr.u. 30 ― Április 7., péntek reggel. 6:00 órakor Jézust elvezetik Kajafás házából Pilátus, a római helytartó elé, aki Júdeát, Szamariát és Idumeát kormányozta Szíria teljhatalmú császári megbízottjának közvetlen felügyelete alatt. A megkötözött Mestert a templomőrség vitte a római kormányzó elé, hogy megerősítse a halálos ítéletet, melyet a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság oly igazságtalanul és szabálytalanul már kiszabott; a Mestert kísérve ott volt mintegy ötven vádlója, közöttük a Szanhedrin tagjaiból álló bíróság (főleg szadduceusok), Karióti Júdás és a főpap, Kajafás, valamint jelen volt János apostol is. (Az Urantia könyv, 184:5.11; 185:0.1)

Kr.u. 30 ― Április 7., péntek reggel. Júdás halála. A mennyország ezen egykori földi követe ekkor Jeruzsálem utcáit járja, elhagyatva és magányosan. A kétségbeesése reménytelen és gyakorlatilag végleges. Áthalad a városon és tovább a városfalon át kívülre, majd pedig tovább, a Hinnom völgyének szörnyű magányába, ahol is felmászik a meredek sziklákon, és a ruhája övét leveszi, annak egyik végét egy kis fára kötözi, a másikat pedig a nyaka köré, és leveti magát a mélységbe. (Az Urantia könyv, 186:1.7)

Kr.u. 30 ― Április 7., péntek reggel. Röviddel 8:00 óra után adja át Pilátus Jézust a katonáknak és kevéssel 9:00 óra előtt indulnak el a keresztre feszítés helyszínére. E több mint félórás időtartam alatt Jézus egy szót sem szól. (Az Urantia könyv, 186:4.2)

Kr.u. 30 ― Április 7., péntek reggel. A keresztre feszítés. Röviddel 9:00 óra után a halálmenet odaér a Golgotához, és a római katonák hozzáfognak, hogy a két zsiványt és az Ember Fiát a keresztjére szegezzék. Nagyjából fél tízkor teszik fel Jézust a keresztre. Még 11:00 óra előtt ezernél is több ember gyűlik össze, hogy tanúja legyen az Ember Fia keresztre feszítése látványának. E rettenetes órák alatt egy világegyetem nem látható seregei állnak némán s figyelik a Teremtőjüket érintő eme rendkívüli történést, amint uruk teremtményi halállal, sőt egy elítélt bűnöző leggyalázatosabb halálával haldokol. (Az Urantia könyv, 187:1.11; 187:3.1)

Kr.u. 30 ― Április 7., délután. Jézus meghal a kereszten. Éppen három órához közeledik az idő, amikor Jézus hangosan így kiált: „Bevégeztetett! Atyám, kezedbe ajánlom szellememet.” És amikor ezt elmondta, a feje lehanyatlik és befejezi az életküzdelmet; 36 éves volt. Látván, hogy Jézus miként hal meg, a római centurió a mellkasára csapott és azt mondta: „Ez valóban igaz ember volt; ő valóban az Isten Fia kellett, hogy legyen”. És attól az órától hinni kezdett Jézusban. (Az Urantia könyv, 187:5.5)

Kr.u. 30 ― Április 7., péntek délután. Nagyjából 16:30-kor Jézus temetési menete elindult a Golgotától József sírboltja felé, az út túloldalára. A testet egy lenvászon lepelbe tették, melyet négy férfi vitt, akiket a Galileából való, hűséges női virrasztók követtek. A Jézus anyagi testét a sírhoz szállító halandók a következők voltak: József, Nikodémusz, János és a római centurió. (Az Urantia könyv, 188:1.3)

Kr.u. 30 ― Április 9., vasárnap reggel 3:02-kor. Jézus feltámadása. A názáreti Jézus feltámadott morontia alakja és személyisége előjött a sírból. (Az Urantia könyv, 189:1.1) (A hívek számára Lázár és Jézus feltámadása meggyőzően bizonyítja, hogy a halál nem a lét megszűnését jelenti, hanem átmenetet az egyik létalakból a másikba.)

Kr.u. 30 ― Április 9., vasárnap reggel. Nagyjából fél négyre jár az idő, amikor a kenőcsöket hozó öt nő odaér az üres sírhoz. Ahogy a damaszkuszi kapun kiléptek, számos, a városba bemenekülő katonával találkoztak, akik kisebb-nagyobb rémület jeleit mutatták, és ez arra késztette őket, hogy néhány percre megálljanak; de amikor semmi sem történt, folytatták útjukat. (Az Urantia könyv, 189:4.5)

Kr.u. 30. ― Április 9. Jézus morontia alakban megjelenik a Golgotától nem messze (József új, családi sírboltja bejáratának közelében, a Golgotától északra, a Szamaria felé vezető út elágazásánál), vasárnap reggel, kb. fél négykor, a magadáni Mária, Mária (vagyis az Alfeus ikrek anyja), Szalómé (vagyis a Zebedeus fivérek anyja), Johanna (vagyis Kuza felesége), és Zsuzsanna (vagyis az alexandriai Ezra lánya) előtt.

Kr.u. 30. ― Április 9. Jézus morontia alakban megjelenik a Golgotától nem messze (József új, családi sírboltja bejáratának közelében, a Golgotától északra, a Szamaria felé vezető út elágazásánál), vasárnap reggel, a magadáni Mária előtt.

Kr.u. 30 ― Április 9., vasárnap 4:30. A Mihály által elrendelt feltámadási számbavétel. Létrehozzák a főangyalok világegyetem-igazgatási egységparancsnokságát és a főangyalok köre is ekkor működik első alkalommal az Urantiáról. (Az Urantia könyv, 45:4.2; 189:3.2; 37:3.3)

Kr.u. 30. ― Április 9. Jézus morontia alakban megjelenik Betániában (Lázár kertjében, a sírbolt előtt), vasárnap déltájban, Jézus legidősebb öccse (vagyis Jakab) előtt.

Kr.u. 30. ― Április 9. Jézus morontia alakban megjelenik Betániában (Márta és Mária házában), vasárnap délután, röviddel két óra előtt, Jézus földi családja és barátaik, mindösszesen húsz fő jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 9. Jézus morontia alakban megjelenik Jeruzsálemben (az arimateai József házában), vasárnap délután, kb. negyed ötkor, mintegy huszonöt női hívő jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 9.  Jézus morontia alakban megjelenik Jeruzsálemben (egy bizonyos Fláviusz házában), vasárnap délután, kb. fél ötkor, mintegy negyven görög hívő jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 9. Jézus morontia alakban megjelenik Emmauszban (Jeruzsálemtől mintegy hét mérföldre, az Emmauszba vezető úton), vasárnap délután, néhány perccel öt óra előtt, Kleofás és Jákob jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 9. Jézus morontia alakban megjelenik Jeruzsálemben (Márk házának kertjében), vasárnap este, valamivel fél kilenc előtt, Simon Péter előtt.

Kr.u. 30. ― Április 9. Jézus morontia alakban megjelenik Jeruzsálemben (Márk házának emeleti szobájában), vasárnap este, röviddel kilenc óra után, (Tamás és Júdás kivételével) az apostolok jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 11. Jézus morontia alakban megjelenik Filadelfiában (a zsinagógában), kedden este, nem sokkal nyolc óra után, Abner és Lázár, és mintegy százötven társuk (közöttük több mint ötven fő a hetvenek evangéliumi csoportjából) jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 16. Jézus morontia alakban megjelenik Jeruzsálemben (Márk házának emeleti szobájában), vasárnap este, kevéssel hat óra után, (Júdás kivételével) az apostolok jelenlétében.

Kr.u. 30 ― Április 16. Zebedeus János elvitte Máriát, Jézus anyját a betszaidai házába. Jakab, Jézus legidősebb öccse a családjával maradt Jeruzsálemben. Ruth Betániában maradt Lázár nővéreivel. Jézus családjának többi tagja visszatért Galileába.

Kr.u. 30. ― Április 18. Jézus morontia alakban megjelenik Alexandriában (Rodan házában), kedden este, kb. fél kilenckor, Rodan és további mintegy nyolcvan hívő (közöttük a buziriszi Nátán) jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 21. Jézus morontia alakban megjelenik Betszaidában (a tónál), pénteken reggel, kb. hat órakor, (Zélóta Simon és Júdás kivételével) az apostolok jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 22. Jézus morontia alakban megjelenik Kapernaumban (a Kapernaum melletti hegyen), szombaton délben, (Júdás kivételével) az apostolok jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Április 29. Jézus morontia alakban megjelenik Betszaidában (a tengerparton), szombaton délután, három órakor, több mint ötszáz hívő (közöttük a tizenegy apostol) jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Május 5. Jézus morontia alakban megjelenik Jeruzsálemben (Nikodémusz kertjében), péntek este, kb. kilenc órakor, (Júdás kivételével) az apostoloknak, a nők csoportjának és a társaiknak, valamint a Mester vezető tanítványai közül mintegy ötvennek (közöttük számos göröggel) a jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Május 13. Jézus morontia alakban megjelenik Sikárban (Jákob kútja közelében), szombat délután, négy óra körül, Nalda és mintegy hetvenöt szamaritánus hívő jelenlétében.

Kr.u. 30. ― Május 16. Jézus morontia alakban megjelenik Tiruszban, kedd este, kevéssel kilenc óra előtt, föníciai hívek gyülekezete jelenlétében.

Kr.u. 30 ― Május 18., csütörtök. Jézus mennybemenetele. Jézus ekkor jelenik meg 19. és egyben utolsó alkalommal. 7:45-kor körül járt az idő ezen a reggelen, amikor a morontia Jézus eltűnt a tizenegy apostol figyelő tekintete elől, hogy megkezdje a felemelkedést az Atyja jobbjára, hogy ott megkapja a hivatalos megerősítést arról, hogy a Nebadon világegyetem feletti főhatalma immár kiteljesedett. (Az Urantia könyv, 193:3.1, 193:5.5)

Kr.u. 30 ― Május 18. Pünkösd, és a Vigasztalónak, az Igazság Szellemének az elküldése (Az Urantia könyv, 194:1.1)

Kr.u. 30 ― Május 18. 16:30-ra több mint 2000 hívő követi az apostolokat Siloám tavához, ahol Péter, András, Jakab és János megkereszteli őket a Mester nevében. (Az Urantia könyv, 194:1.4)

Kr.u. 30 ― Június. Zebedeus Dávidnak és Ruth-nak, Jézus legfiatalabb húgának esküvője. (Az Urantia könyv, 190:1.10)

Kr.u. 34 ― A Lanonandek Fiú, Fortant csatlakozik Lanaforge kíséretéhez. (Az Urantia könyv, 45:3.7)

Kr.u. 34 ― A 24 tanácsos kijelölése a Jerusemen. (Az Urantia könyv, 45:4.1)

Kr.u. 40 ― Máté apostol eredeti feljegyzésének megszerkesztése és beemelése, épp azelőtt, hogy elhagyta Jeruzsálemet az evangéliumi hitszónoklati tevékenység megkezdése miatt. Ez magánjellegű feljegyzés volt. (Az Urantia könyv, 121:8.6)

Kr.u. 50 ― Az apostolok először Jézus nevében kereszteltek; csaknem 20 év telt el, mire „az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében” kezdtek keresztelni. Csak a keresztelésre volt szükség a hívek közösségébe való felvételhez. Ekkor még nem volt szervezetük; a közösségük egyszerűen csak a jézusi testvériség volt. (Az Urantia könyv, 194:4.9)

Kr.u. 59 ― Lázár halála. A Kr.u. 30-ban végbement feltámadása után Lázárból a filadelfiai egyház kincstárnoka vált, és erős támogatója lett Abnernek Pállal és a jeruzsálemi egyházzal szemben. Végül 67 éves korában ugyanazon betegségtől halt meg, mely fiatalabb korában Betániában elvitte. (Az Urantia könyv, 168:5.3)

Kr.u. 67 ― Péter apostol halála (Az Urantia könyv, 121:8.3)

Kr.u. 68A Márk által írt evangélium. János Márk írta a legkorábbi (leszámítva András jegyzeteit), a legrövidebb és a legegyszerűbb feljegyzést Jézus életéről. Úgy ábrázolta a Mestert mint segédkezőt, aki ember volt az emberek között. Bár Márk az általa bemutatott helyszíneken maga is megfordult, a feljegyzése valóságban a Simon Péter szerinti evangélium. Már korán Péter mellé szegődött; később pedig Pál mellé. Márk e feljegyzést Péter biztatására és a római egyház nyomatékos kérésére írta meg. Tudván, hogy a Mester mily következetesen tiltotta a tanításainak leírását a földön és a húsvér testben való ittléte során, Márk az apostolokhoz és a többi vezető tanítványhoz hasonlóan nem tudta rászánni magát e dolgok leírására. Péter azonban úgy érezte, hogy a római egyháznak szüksége van az ilyen írott beszámoló jelentette segítségre, és Márk beleegyezett, hogy hozzáfog annak elkészítéséhez. A Péter által jóváhagyott vázlat alapján és a római egyház számára kezdett írni. Az evangéliumot röviddel a Kr.u. 68. év vége előtt fejezte be. Márk teljes mértékben a maga és Péter emlékeiből dolgozott. (Az Urantia könyv, 121:8.3)

Kr.u. 70 Máté evangéliuma. Izador elmenekült Jeruzsálemből azt követően, hogy Titusz seregei körülzárták a várost, s magával vitte Pellába Máté jegyzeteinek egy másolati példányát. Izador a 71. évben, még a pellai ottléte alatt írta meg a Máté szerint való evangéliumot. Szintén nála volt a Márk-féle beszámoló első négyötöde. (Az Urantia könyv, 121:8.7)

Kr.u. 74 ― November 21. Abner halála. Abner 89 éves koráig élt, és Filadelfiában halt meg. Egészen élete végéig hűséges híve és tanítója maradt a mennyország evangéliumának. (Az Urantia könyv, 166:5.7)

Kr.u. 82A Lukács által írt evangélium. Lukács, az antiókhiai pizidiabeli orvos, Pál egyik nem-zsidó áttért híve volt, és ő egy egészen más történetet írt meg a Mester életéről. Követni kezdte Pált és Kr.u. 47-ben ismerkedett meg Jézus életével és tanításaival. Lukács a feljegyzésében sokat megőriz az „Úr Jézus Krisztus kegyelméből”, ahogy e tényeket Páltól és másoktól összegyűjtötte. Egészen a Pál halála utáni időkig nem szőtte bele a maga számos jegyzetét az evangéliumba. Lukács Akhájában készítette el az írását. A tervei szerint három könyv foglalkozott volna Krisztus és a kereszténység történetével, azonban Kr.u. 90-ben meghal, épp mielőtt befejezte volna e munkáinak a második részét, az „Apostolok cselekedeteit”. (Az Urantia könyv, 121:8.8-8.9)

Kr.u. 100 ― A hellén kultúra a Krisztus utáni első században már elérte a legmagasabb szintjeit; a hanyatlása már megkezdődött; a tudásszint emelkedett, a tehetség minősége azonban romlóban volt. Jézus eszméi és eszményképei, melyeket a kereszténység részlegesen magában foglalt, éppen ekkoriban váltak a görög műveltség és tudás megmentő részeivé. (Az Urantia könyv, 195:1.9)

Kr.u. 101János evangéliuma. A János szerint való evangélium nagyobbrészt Jézusnak a Júdeában és Jeruzsálem környékén végzett azon munkájához kapcsolódik, mely a többi feljegyzésben nem szerepel. Ez az úgynevezett János, a Zebedeus fia szerint való evangélium, és bár nem János írta, ő ösztönözte annak megírását. Az első megírása óta többször is átszerkesztésnek vetették alá annak érdekében, hogy úgy tűnjön, mintha maga János írta volna. E feljegyzés készítésekor János birtokában volt a többi evangélium, és úgy látta, hogy nagyon sok dolog kimaradt belőlük; ennek megfelelően arra bátorította társát, Nátánt, egy cezáreai görög zsidót, hogy fogjon hozzá az íráshoz. A tartalom kialakításakor János a maga emlékanyagára és az akkor már létező három feljegyzésre hagyatkozott. Ő maga nem készített feljegyzéseket. Az „első jánosi” nevet viselő levelet maga János írta kísérőlevélként ahhoz a munkához, melyet Nátán az ő irányításával végzett. (Az Urantia könyv, 121:8.10)

Kr.u. 103 ― János apostol százegy éves korában halt természetes halált Efezusban. (Az Urantia könyv, 139:4.15)

Kr.u. 200 ― A Krisztus utáni második század hozta el a világtörténelem legkedvezőbb időszakát ahhoz, hogy egy jó vallás fejlődhessen a nyugati világban. (Az Urantia könyv, 195:3.7)

Kr.u. 416 ― Máté Jézusról szóló eredeti feljegyzésének utolsó másolata megsemmisül egy szíriai rendháztűzben. (Az Urantia könyv, 121:8.6)

Kr.u. 1434 ― A Mihály-emlékmű elkészül a Jerusemen. (Az Urantia könyv, 46:5.12)

 

 

Felhasznált irodalom:

 


Creative Commons Licenc