A reinkarnáció téveszméjét érintő, illetve leleplező írások
A személyiség, illetve a személyest el nem érő egyéniség által megtapasztalható újratestesülés gondolata nem új keletű. Már a félmillió évvel ezelőtt megjelent emberfajták némelyike is hajlamos volt hinni a lélekvándorlásban és az újratestesülésben, melynek alapját az a megfigyelés képezte, hogy az utód veleszületett jegyei és vonásai hasonlítanak az elődéire. Innen eredt pl. az a szokás is, hogy a gyermekeket a nagyszülők vagy más elődök után nevezték el. Ha egy állat emberi húsból evett, az emberek szemében fétissé (bűvtárggyá) vált, és egyes népeknél ebből is táplálkoztak a szent állatokkal kapcsolatos felfogások (pl. amilyen a kutya a perzsáknál). Ha pedig a bűvtárgy egy állat és az elhalt emberi lény szelleméről feltételezik, hogy állandóan benne lakozik, akkor a bűvtárgyi hit átcsaphat újratestesülési felfogásba. Később egyes népek úgy hitték, hogy az ember három-hét alkalommal hal meg, mely hiedelem a túlvilági létre vonatkozó ádámi tanítások félreértelmezett maradványa volt.
Amikor az ember az önnön valóját minden másnál magasabbra helyezi, elkerülhetetlenül megjelenik a saját, nem evolúciós továbbélésétől való félelme. E félelemből táplálkozva az emberi elme az egymást követő emberi, állati vagy növényi megtestesülések végtelen körével is képes volt azonosítani a továbbélés lehetőségét. A dravidák Dekkánjából származó lélekvándorlás-felfogás – a lelkek újratestesülésének tantételében való hit – végképp megfosztotta e felfogás követőit annak reményétől, hogy a halálban megtalálják azt a megszabadulást és szellemi előrelépést, ami egykor a korai védikus hit részét képezte.
Még Jézus korában is élt a régi hit az újratestesülésben azon a területen. A rabbik egyebek mellett azt tanították, hogy egy gyermek még a világba születése előtt is követhet el bűnt. Egyes (pl. görög) vallási tanítók azt is lehetségesnek tartották, hogy az emberek az egyik megtestesülésben learathatják azt, amit a megelőző létezésben vetettek, vagyis tulajdonképpen az egyik életben levezekelhetők a megelőző élet(ek)ben elkövetett bűnök. Maga Jézus azonban soha nem tanította, hogy az emberi léleknek lett volna korábbi léte.
Az Urantia könyv szerint a léleknek a szellemvilágokba való felemelkedését az első (halandói) létet meghaladó fokozatos szellemi létezések jellemzik, nem pedig az anyagi élet ismételt újraélése. Azt tanítja, hogy minden egyes ember élettapasztalatai teljesen egyediek és személyesek, és hozzájárulnak az egyes lelkek evolúciós fejlődéséhez és továbblépéséhez. A személyes létezés és tapasztalatszerzés folytonosságát biztosítja, ahol semmi értékes nem vész el vagy merül feledésbe. A könyv azt tanítja, hogy az eltávozott emberi lények szellemei nem térnek vissza a származási világukba.
További cikkek a tárgykörben:
Vajon idelent akarunk újjászületni? (2011)
Miért csak az embernek lehet lelke? (2015)
Van-e reinkarnáció? (2017)
Az igazság tanításának művészete (2019)
Lélektárs (2021)
Még egyszer a reinkarnáció téveszméjéről (2023)
Az Urantia könyv és a reinkarnáció (2024)
Magyarázhatja-e a reinkarnáció a szenvedést és az élet igazságtalanságait? (2024)
Hozzászólások