Meditáció és istenimádat
Az anyagi elme beleegyezése
Az Urantia könyvben szinte minden olyan esetben, ahol arról olvashatunk, hogy Jézus meditált, a szövegkörnyezetből egyértelműen kiderül, hogy tevékeny gondolkodással töltötte ezt az időt. A kinyilatkoztatók a 94:6.7 szakaszban közlik is, hogy az istenimádattal kapcsolatban a „semmit sem gondolkodni” felfogás nem más, mint „hiedelemmé ferdült” dolog. Úgy tűnik, hogy ezt az Édentől keletre formálisabban gyakorolták és fejlesztették. Ez a torzulás Lao-ce halála után jelent meg, és ez az általános felfogás az ő tanításának a félreértelmezéséből alakult ki [1].
Technikai értelemben nem az emberek „végzik” az istenimádatot; valójában az Igazító az, aki a kapcsolatteremtést végzi (vezeti). Az istenimádat egyfajta kísérlet a Szellem-vezetőnk részéről arra, hogy kapcsolatba lépjen az Isteni Atyával. De ez a közléscsere nem történhet meg a jóváhagyásunk nélkül. Az Urantia könyvből világos, hogy az isteni kommunikációhoz három entitás szükséges annak érdekében, hogy az Egyetemes Atyával való közléscserét az ő hű fiaként folytassuk le. Szükség van 1) egy beleegyezőre, arra, aki a kapcsolatfelvételhez hozzájárulást szeretne; 2) egy közvetítőre, arra, aki vágyik a kapcsolatteremtésre és kezdeményezi azt; és 3) egy vezetőre, aki biztosítja az átviteli csatornát a kezdeményező „kifejezhetetlen vágyódásához és elmondhatatlan igényéhez” (5:3.8).
E három mindenségrendi eredetű emberi képesség mindegyike meghatározott feladatokat lát el. Az elmének csupán bele kell egyeznie az istenimádatba; szentesítenie kell a lélek vágyait. A lélek adja a katalizátort; ő indítja el az egész kommunikációs folyamatot; ő akarja felszabadítani a szellemivé válás rejtett törekvéseit és közölni az Atyával, hogy a csapata részeként vágyunk arra, hogy megtudjuk, miként dolgozza ki a végtelen a terveit, és szeretnénk részei lenni ezeknek a terveknek. De nem szeretnék olyan hibát elkövetni, hogy esetleg dogmatizálom ezt a közléscserét, illetve hogy túlságosan leegyszerűsítsem a megértés kárára. Ezek a vágyakozások annyira transzcendensek, annyira magasztosak, hogy az emberi elme nagyon nehezen tudja tudatosan átérezni vagy feldolgozni az élmény összetettségét, nem tudja egykönnyen szavakba önteni.
Mindazonáltal ez a három szerep elengedhetetlen ahhoz a folyamathoz, amelynek során az istenimádat megtapasztalása az időben végbemegy. A gondolatainkkal, nem pedig az érzéseinkkel járulunk hozzá a szellemiesülési kísérlethez. A beleegyezés egyetértést jelent egy indítvánnyal, egy javaslattal vagy valami olyasmivel, amivel megelőzőleg valamilyen véleménykülönbség állt fenn. De milyen javaslattal való egyetértésről van szó? Mindig is ez volt a legnagyobb rejtély minden vallás és szellemi bölcselet keretein belül, és ez képezi az alapját számtalan olyan magyarázatnak és istentannak, amelyek megpróbálják kivonni a titokzatossági elemet a rejtélyből.
Az Urantia könyv szerzői azonban azt tanítják, hogy ez a rejtély egyáltalán nem érthetetlen. A lelket az Istent kereső halandói elménk és az Istent kinyilatkoztató halhatatlan Igazító morontia (valóságosabb) alkotásaként határozzák meg, melynek alapja az, hogy a lélek kezdeményezi az egész istenimádati folyamatot! Ez részben azért rejtélyes, mert nem vagyunk teljesen tudatában a lelkünk tudatosságának; még kevésbé annak, hogy a lelkünk ténylegesen tesz valamit. De valamilyen minőségnek azért a tudatában vagyunk; különben az egész kérdés eleve nem lenne rejtély.
Az Istent kereső halandói elme az Istent előttünk feltáró – és általunk eljegyzett – Igazítóval egyesül az istenimádati tapasztalásra irányuló magasztos kísérletben. Amit ez a két emberi képesség – az előbbi az Egyetemes Atya ajándéka, az utóbbi természetes anyagi adottság – létrehoz, az nem más, mint egy félig-meddig entitásnak tekinthető, léleknek nevezett valóság. Félúton van anyag és szellem között. A lélek fogalmi logikája nem feltétlenül magától értetődő. A végtelen és a véges kölcsönhatása az értelmes ember számára logikusan létrehoz valamit a kettő között; a szakadék túl nagy ahhoz, semhogy hidat lehetne képezni a két valóság között.
Mindeme megfejthetetlenségek közepette végső soron azért arra a következtetésre juthatunk, hogy a folyamat nem teljesen ismeretlen a priori a személy számára. Nem is teljesen érthető, de a kinyilatkoztatás segít megszűrni ezt a rejtélyt.
„A letűnt korok nagy vallási tanítói és prófétái nem voltak szélsőséges titokzatoskodók. Ők olyan, Istent ismerő férfiak és nők voltak, akik úgy szolgálták az Istenüket a legjobban, hogy önzetlen segédkezést végeztek a halandó társaik számára. Jézus gyakran küldte az apostolait rövidebb egyedüllétekre abból a célból, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak, de az idejük nagyobb részében a tömegek szolgálatában kellett lenniük, az emberekkel kapcsolatban kellett maradniuk. Az emberi léleknek lelkigyakorlatra és szellemi táplálékra egyaránt szüksége van.
A vallási elragadtatás akkor megengedhető, ha az józan előzmények eredménye, de az ilyen élmények nagyon gyakran tisztán érzelmi behatások következményei, semmint a mély szellemi jellem megnyilvánulásai. A vallásos személyeknek nem szabad minden élénk pszichológiai előérzetet és minden beható érzelmi élményt isteni kinyilatkoztatásnak vagy szellemi közlésnek tekinteniük. A valódi szellemi öröm rendszerint nagy, kifelé irányuló nyugodtsággal és csaknem tökéletes érzelmi önuralommal jár. De az igazi látnoki meglátás a pszichológiai szintet meghaladó előérzet. Az ilyen látomások nem hamis érzékcsalódások, és nem is révületszerű önkívületek.” (91:7.2-3)
Ezen a ponton az olvasó felteheti a kérdést, hogy „akkor miként gyakoroljam az istenimádatot és hogyan éljem meg az igaz istenimádatot?” Ennek kapcsán Peter Holley 2004-es írásához fordulok. Ebben a cikkben Holley kiváló munkát végez az igazi jézusi típusú meditáció leírásával összefüggésben; elveti azt a fajta meditációt, amely a megváltozott tudatállapotok elérését keresi, és röviden, tömören elmagyarázza a legjobb módját annak, hogy miként engedjük meg az Igazítónak, hogy szellemivé lényegítse a gondolkodásunkat.
Jézus felhívta Péter apostol figyelmét a csendes elmélkedés értékére és az értelmes gondolkodás erejére (192:2.2). A vallási növekedés témájában egy nebadoni Melkizedek pedig azt mondja: „A vallási gyarapodásnak kedvező szokások magukba foglalják az isteni értékekre való érzékenység gondozását, a vallásos élet másokban való felismerését, a mindenségrendi jelentéstartalmakon való elmélyült gondolkodást, a nehézségek leküzdését az istenimádás gyakorlásán keresztül, az egyén szellemi életének megosztását a társaival, az önzőség kerülését, az isteni kegyelem elvárásának mellőzését, az Isten jelenlétében való életet.” (100:1.8)
Holley a továbbiakban kiemeli, hogy Jézus azt is tanította, hogy az istenimádat ahhoz hasonlítható, mint amikor a lélek ráhangolódik „(…) az Egyetemes Atya végtelen szellemétől jövő világegyetemi adásokra” (144:4.8). Az imádatot máshol az írásokban „felsőbb szintű gondolkodásként”, azaz egó nélküli vagy „önfeledés szerű” gondolkodásként (143:7.7) írják le. Holley az írása nagyobb részében azzal foglalkozik, hogy megpróbálja bemutatni annak a fajta meditációnak a veszélyeit, amely megpróbál valamiféle homályos vagy megváltozott mentális mozgósítást elérni olyan megközelítéssel, melynek célja a tudatosság szétszóródása. Ezzel kapcsolatban Holley kijelenti, hogy ez „veszélyes”, és a kinyilatkoztatók is ezen az állásponton vannak (100:5.8).
Az igaz istenimádathoz vezető meditáció nem más, mint a Jézus által alkalmazott módszer: olyan tevékeny, lendületes, tudatos gondolkodási folyamat, melynek célja a Gondolatigazítóval való kapcsolatfelvétel és kommunikáció. A meditációnak ez a formája sem veszélytelen, és mindenképpen fegyelmezett hozzáállást igényel, mi pedig, akik ma Jézust követjük, jól tesszük, ha megszívleljük mind az Urantia könyvben több helyen is olvasható útmutatásokat és figyelmeztetéseket a jézusi meditációval kapcsolatban, mind pedig a meditáció vagy miszticizmus mindazon egyéb formái tekintetében, amelyeket esetleg gyakorolni szeretnénk. Egy Független Hírvivő ékesszólóan int bennünket óvatosságra ezzel kapcsolatban:
„Amikor az értelmi természet fejlődése megelőzi a szellemiét, akkor az megnehezíti és veszélyessé is teszi a Gondolatigazítóval való összeköttetést. Hasonlóképpen, a szellemi túlfejlettség az emberben lakozó isteni entitás szellem-vezetésének rögeszmés, torz értelmezéséhez vezet. A szellemi felfogóképesség hiánya nagyon megnehezíti a magasabb rendű felsőtudatban lakozó szellemi igazságoknak az ilyen anyagi értelem számára való közvetítését. Az egészséges szokásokkal, kiegyensúlyozott idegi energiákkal és egyensúlyban lévő vegyi működéssel rendelkező testben tevékenykedő, tökéletesen kiegyensúlyozott elme – amikor is a fizikai, az elmebéli és a szellemi erők hármas fejlődési összhangot alkotnak – az, amely a legtöbb mennyiségű világosságot és igazságot képes befogadni az ilyen lény valódi jólétének legkisebb mértékű veszélyeztetése vagy kockázatnak való kitettsége mellett. Ilyen kiegyensúlyozott növekedéssel éri el az ember a bolygólétbeli fejlődés egyre magasabb köreit egymás után, a hetediktől az elsőig.” (110:6.4)
Gondolatigazítók és szeráfok
Az istenimádat és a szolgálat közötti kapcsolat némileg rejtélyes dolog, de vannak arra utaló jelek, hogy ezt a kapcsolódási pontot a Gondolatigazító és a szeráfi őrzők titokzatos együttműködése segíti; ezen a ponton fordul át az ima istenimádatba. „A szeráfok az emberek olyan tanítóiként működnek, akik az emberi személyiség lépteit az új tapasztalások fejlődést segítő ösvényeire irányítják.” (113:4.3) A szeráfok főnökének ezen írásaiból tudjuk, hogy az istenimádati késztetés nagyrészt a magasabb rendű elmeszellem-segédek munkájából ered, melyre aztán ráerősít az Igazító vezetése. De az imádkozásra való késztetés az Isten-tudatos egyének tapasztalata szerint nagyon gyakran szeráfi ráhatás eredményeként jelenik meg.
Ez egy jófiú-rosszfiú felállás. A szeráfok ritkán biztosítanak könnyű életet; nehéz döntések elé állítanak bennünket. A szeráfok főnöke elmeséli nekünk, hogy a szeráfi őrangyalok folyamatosan úgy alakítják a fizikai környezetet, hogy javítsák az emberi felemelkedő mindenségrendi rálátási képességét azzal a céllal, hogy az egyén mindinkább képes legyen felismerni a benne lakozó Igazító jelenlétét s így képessé váljon az egyre jobb és jobb együttműködésre az isteni jelenlét szellemi küldetésével. Az Igazító azáltal segít, hogy megpróbálja megvilágítani annak a mindenségrendi szellemi döntésnek a hátterét, amely nemcsak egy újabb szálat húz be a lelkünk morontia szövetébe, hanem végső soron segíthet meghozni azt a döntést, amely a legnagyobb számú „érdekelt fél” számára előnyösnek minősül.
Hivatkozások:
[1] Holley, P. (2004): Meditation in The Urantia Book (Jesus-style meditation). The Fellowship Herald, Vol. 5 Summer 2004. [Ld. magyar fordításban: Meditáció az Urantia könyvben: Jézus módszere]
A cikk hangoskönyvként elérhető a YouTube-csatornánkon is!
Forrás:
-
Debold, B.: Meditation and worship. In: An Inquiry Into TrueWorship. From God-consciousness to Supreme-consciousness. Meditative, Resonant Thinking for Creating Lasting Value in the Supreme. 2010.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások