A személyiség-valóság természete
A személyiségről szóló igazság egyetemes rejtély – de néhány hasznos dolgot azért tudunk róla. Ebben az összeállításban elmélyülünk az Urantia könyvnek a személyiség – vagy amit én „sajátlényegnek”, illetve „személylényegnek” nevezek – természetéről szóló, nagyívű tanításaiban. Összehasonlítom ezeket az elképzeléseket a világ bölcseleti hagyományainak (…) idevágó fogalmaival, s közben megvizsgáljuk az egészséges ego-fejlődés és a magasabb szellemi teljesítmény közötti összetett kapcsolatrendszert. Az utazásunk során néhány kockázatos kitérőt is teszünk a filozófiai pszichológiába és a spekulatív teológiába, és rámutatok arra, hogy az Urantia könyv személyiségről alkotott elképzelése milyen megdöbbentő felfedezést jelent a modern pszichológia és a mai vallások számára.
A célom végeredményben az, hogy rávilágítsak az Urantia könyvben található, a személyiség-valóság természetéről szóló példátlan kinyilatkoztatások hasznosságára. Ezek közé tartozik (1) az a paradoxon, hogy az egyes személyiségek örökkévalóságban való egyedisége hogyan létezik együtt az Isten előtti egyenlőségükkel, és (2) az Urantia könyvben található kinyilatkoztatás, amely leírja azokat a különleges adottságokat, amelyek mindig együtt járnak a személyiség-adománnyal: az alkotóképes szabadakaratot, az öntudatot és a mindenségrendi intuíciót. Remélem, hogy ezzel hozzájárulhatok ahhoz, hogy jobban megértsétek a személyiség központi szerepét a mindenség rendjében, és hogy jobban megbecsüljétek mindazt, amit a személyiségről tudni lehet akár saját tapasztalatból, akár a kinyilatkoztatásból. Remélem, hogy ezek a gondolatok arra is ösztönöznek benneteket, hogy egyre nagyobb szeretettel és megbecsüléssel viseltessetek a minden személyiség Atyjának szépségéről és jóságáról szóló igazságok iránt.
A személyiség fogalmának eredete a nyugati világban
Kezdjük a személyiség fogalmának legkorábbi forrásával a nyugati kultúrában. A Kivonulás könyvében (3:14) találkozunk a titokzatos „Én vagyok” alakkal, aki meglehetősen drámai módon nyilatkozik meg Mózesnek. Miután Mózes megkérdezi a nevét, megdöbbentő választ kap: „Isten ezt válaszolta: »Én vagyok, aki vagyok. Ezt mondd Izráel fiainak: Én vagyok, aki engem hozzátok küldött.«” Nem könnyű feladat az öreg Mózes számára. De nem túlzás azt állítani, hogy a Jahve parancsának való engedelmessége tette lehetővé a személyiségről alkotott modern elképzeléseink megjelenését.
Nyilvánvaló, hogy ez az újonnan bejelentett héber Isten kapcsolati természetű volt. Egyértelműen személyes vonásokat mutatott. Kezdeményezéssel élt Mózes felé. Felelgetős beszédbe elegyedett, és még a tüzet is igénybe vette, hogy az érvelését alátámassza. Továbbá Jahve „Vagyok, aki vagyok” mondata azt sugallta, hogy ő egy öntudattal rendelkező, önmagát meghatározó lény, nem pedig puszta elvonatkoztatás vagy metafizikai elv. Amint azt a héberek hamarosan megtanulták, ennek a senkitől sem függő, hatalmas Istennek voltak érzései, elképzelései és tervei. Volt akarata és szándéka. Élő és személyes Teremtő volt, aki a prófétáin keresztül szólt a népéhez.
Ha Jahve volt az ő igaz Istenük, akkor kik voltak a héber emberek? Ők mint Isten népe joggal tekinthették magukat gondolkodó, érző és döntésképes személyeknek – mindegyikük egy „mini-Vagyok”, akit az eredeti Én vagyok teremtett, akinek első késztetése az volt, hogy „teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” (Mózes 1:26). És ez a gondolat hamarosan a kereszténység alapvető tanításává lett.
Hasonló gondolatok más ősi kultúrákban is megjelentek, különösen a görög filozófiában. Az ókori Görögországra és Rómára visszavezethető demokratikus politikai hagyományainkban a személyiség státusza bizonyos elidegeníthetetlen jogokat biztosított a polgároknak, akiket ma szabad és független egyéneknek lehetne nevezni. A rabszolgák jelentették a kivételt erősítő szabályt: az ókori törvények szerint nem minősültek személynek, ezért nem voltak szabadok, és nem kellett őket embernek kijáró tisztelettel kezelni. A keresztény gondolkodók aztán egy csodálatos személyiségfogalmat alkottak, amely minden rabszolgát felszabadított, függetlenül annak jogi helyzetétől. E fogalom tartalma az volt, hogy mi, akik egy szerető Atya gyermekei vagyunk, egykor Ádám bűnével megfertőződtünk, de most az engesztelés kegyelmével megmenekültünk. Azt tanították, hogy az egyén értékét akkor ismerhetjük meg, ha elfogadjuk azt az igazságot, hogy az Isten megtestesült közöttünk, és így imádat, szolgálat és a szentségek révén belépést nyerünk abba, ami az Ő személyes lényegét alkotja.
Az ókorban és a középkorban az emberi méltósággal és az állampolgársággal járó jogok az állammal szembeni kötelezettségeket is magukban foglaltak. Ezeket a jogokat és kötelezettségeket először a római jogban fogalmazták meg egyértelműen. Később a modern demokráciák alkotmányaikban kodifikálták őket, és 1948-ban az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatában még magasabb rangra emelték azokat. Az Urantia-kinyilatkoztatás azonban soha nem látott mértékben bővíti a személy fogalmát. Politikai szempontból úgy lehetne mondani, hogy az egész világra érvényes jogokról szóló törvényre, valamint e törvény előtt az egyén elszámoltathatóságára van szükség (ld. az Urmia előadásokat). Ezután olvashatjuk, hogy a nemzetnél vagy akár a bolygónál is sokkal nagyobb terület létpolgárai vagyunk; végül pedig megerősíti a jogunkat és a kötelességünket a Paradicsomra való felemelkedés tekintetében, mert mindenségrendi létpolgárként így járulhatunk hozzá a Legfőbb fejlődéséhez. Mindenekelőtt az Urantia könyv megállapítja, hogy az emberi személyiség végtelenül egyedi és közvetlenül az Atyától származik, és képes szent és magasztos közösségben való szolgálatra azzal a további ajándékkal, melyet az igaz Isten tiszta szellemrészét alkotó Gondolatigazító képvisel.
A személyiség – az ősi és a modern
Ezek a forradalmi tanítások feltűnésmentesen érkeztek, ismeretlenek és el nem ismertek egy olyan világban, amelyet kétségek és fogalmi zavarok övezték az emberi méltóság felfogását. A kommunizmus és a fasizmus az individualizmus bírálatára, valamint a klasszikus eszmény, vagyis a szabad, független és racionális, Isten előtt veleszületett jogokkal rendelkező önvaló elleni közvetlen támadásra építkezett. Nietzsche és a követői kijelentették, hogy a nyugati sajátlényeg-felfogás egy kitalált konstrukció, amelyet a nyelv és a kultúra önkényes konvenciói mozgatnak ide-oda az idő múlásával. Freud és Jung egyértelművé tették, hogy az ego, a tudatos önvaló olyan mint egy kis lélekvesztő a tudattalan hatalmas tengerén, amely stressz vagy trauma hatására kibillenthet az egyensúlyi állapotából. Egy nemzedékkel később a keleti vallások hatására a transzperszonális pszichológusok és a New Age gondolkodók azt kezdték tanítani, hogy a különálló sajátlényegbe vetett hit a negatív ego jele, és forrása a fájdalomnak és a konfliktusoknak. Az elmúlt évtizedek lenyűgöző idegtudományi eredményei arra késztették a tudósokat és a filozófusokat, hogy tagadják a személyes sajátlényeg ontológiai vagy akár pszichológiai valóságát, és a gondolatainkat, az érzéseinket és a döntéseinket pusztán az anyagi agy biokémiai működésére vezessék vissza.
Nyilvánvaló, hogy a személyiség fogalma ma veszélyben van – mind fogalmi téren, mind pedig az emberi jogok védelme szempontjából világviszonylatban. De még jóval azelőtt, hogy a modern kor a széttöredezett, kitalált, illetve „próteuszi önvaló” fogalmához fordult volna, az önvaló jelentéktelenségének gondolata már régóta jelen volt a buddhizmus egyébként tiszteletreméltó tanításaiban.
Különösen a théraváda buddhista iskola legkorábbi szövegei tagadják annak eszméjét, hogy mindannyian egyedi személyiségek vagyunk, és ezt az elképzelést a dukkha (elégedetlenség és szenvedés) elsődleges forrásának nevezik. A dalai láma gyakorta ismétli azt a klasszikus nézetet, miszerint minden szenvedésünk a független sajátlényeggel kapcsolatos hiedelmeinkben gyökerezik. Még az idegtudomány eredményeit is segítségül hívta, hogy alátámassza a buddhista önvaló „ürességének” fogalmát.
A buddhista pszichológia szerint az, amit az önvalónknak tartunk, csupán a folyamatosan változó tulajdonságok, például érzések, észlelések, vágyak és a szkandáknak nevezett változó tudatállapotok összessége. Ezek a mentális események egységes rendszert alkotónak tűnhetnek, de a részletesebb vizsgálat során kiderül, hogy nincs állandó szervezőközpontjuk, sem tartós tudatfolytonosságuk. Ennek a megfigyelésnek, miszerint az önvalónak, illetve a léleknek nincs összetartó tulajdonsága, a modern nyugati gondolkodásban is megvan a maga hagyománya, amelyet a modern korban legjobban a 18. századi nyugati szkeptikus gondolkodó, David Hume írásai képviselnek. Hume a híres „személyes identitás kötegelméletében” azt állította, hogy ha figyelmet fordítunk a szűretlen tapasztalatainkra, könnyen észrevehetjük az önvaló egységének hiányát a mindennapi életünkben.
Amikor ilyen radikális állításokkal szembesülünk, a józan ész alapján ragaszkodhatunk az „én-ségünkhöz”. De nem tiszteletlenség-e feltenni a kérdést: hol és hogyan lehet megtalálni ezt az „én” vagy „én-ség” érzést? Válaszul el kell ismernünk, hogy az én-érzésünk ritkán ugyanaz napról napra, sőt néhány perc alatt sem marad állandó. Jobbára tehetetlen megfigyelők vagyunk a folyton változó állapotok, gondolatok, érzések és tudatosság-tárgyak áramlása előtt. És itt jönnek újra a buddhisták, akiknek több száz éve gyakorolt, fegyelmezett önmegfigyelési módszerei nem nyújtanak közvetlen bizonyítékot egy tartósan létező személyre, illetve az önvaló valamely azonosítható tárgyára – a mulandó emberi testet leszámítva.
De mi, nyugatiak – mi, a „szabadság földjén” élő egyszerű emberek – továbbra is reménykedünk valamiben, ami szilárdabb. Jobb olyasmit választani, ami az „én vagyok” kifejezését jelenti, valami állandó tulajdonságot, ami a végtelen változások közepette is biztosítja a sajátlényeg állandóságának érzését. „Én egy immateriális, gondolkodó én vagyok” – mondja Descartes. „Én az érző szívem vagyok” – mondják a romantikus költők. „Én az agyamban zajló koherens elektrokémiai folyamatok összessége vagyok” – mondják a materialisták. De ha a közvetlen tapasztalás jelenti a döntő szempontot, akkor ezek közül egyik felfogás sem szilárd és megbízható az időben, még egy 24 órás időtartam alatt sem, tekintve, hogy éjszakánként átadjuk magunkat az álmok és a mély alvás sötét világának. Állítólag a buzgó buddhista meditáció már eljutott a mulandóság végső igazságára, nemcsak az önvaló, hanem minden dolog és lény tekintetében.
De ahogy a buddhizmus egyre kifinomultabbá vált, a későbbi értelmezések arra a következtetésre jutottak, hogy Buddha nem ragaszkodott pontosan egy meghatározott tanhoz a nem-énről – nem is beszélve olyan fontos kérdésekről, mint például a túlvilág létezése vagy az univerzum örökkévalósága. Ő csupán azt tagadta, hogy ezekre a kérdésekre pszichológiai alapon lehetne hasznos választ adni, ha a célod a dukkha megszüntetése. Ezek a kérdések mérhetetlenek és meghatározhatatlanok, jelentette ki. Vitázni róluk értelmetlen. Ha szabadna átfogalmaznom, akkor Buddha azt mondaná: „Ó, szerzetesek, ne töprengjetek ilyen nézeteken. Az ilyen töprengés, ó, szerzetesek, értelmetlen.”
Ha megvizsgáljuk a Buddha és a tanítványai között zajlott párbeszédekről fennmaradt bőséges irodalmat, megtudjuk, hogy ő mindenekelőtt pragmatikus gyógyító volt. Teljes mértékben elkötelezte magát a tanítványai szenvedésének és fájdalmának enyhítése mellett. A legjobb orvossága az volt, hogy arra bátorította a követőit, engedjék el az „ez vagy az” jelenségszintű valósághoz való ragaszkodásukat, mert minden ilyen ragaszkodás a mulandó dolgokhoz csak frusztrációhoz és téveszmékhez vezet.
Vizsgáljuk meg a hinduizmus nem-duális iskoláit is, amelyek manapság egyre népszerűbbek abban a nyugati világban, amely egykor a független önvaló fellegvára volt, és ahol ma már több millióan gyakorolják a jógát és követik a New Age szellemiséget. Az általánosan advaita védánta néven ismert iskolák azt tanítják, hogy a „személylényeg”, beleértve az öntudatot is, a Brahmanból, a kozmosz alapvető, személytelen lényegéből származik. A Brahman önállóan létező egyetemes tudatként definiálható, amelyhez nincs „létezésben Más”, s ezért nem képes szeretetkapcsolatba lépni emberi személyekkel.
Ez a monizmus iskola – amelynek koncepciója egy meghatározhatatlan Egy – éles ellentétben áll a nyugati háromság tanával, mely szerint az abszolút Vagyok személyes formában jelenik meg, mint az „Örökkévaló Atya” és az „Örökkévaló Fiú”, akik két különálló „hiposztázisnak” minősülnek, de valamilyen módon a Szent Szellem egyesítő ereje révén mégis egyként működnek.
A klasszikus hindu tanításban a transzcendens Brahman felel meg a mindannyiunkban ott lakozó entitásnak, amelyet átmannak, illetve Önvalónak neveznek – ez a koncepció az Urantia-szövegben a Gondolatigazítóval kapcsolatos tanítás előfutáraként jelenik meg, különösen a későbbi buddhista megfogalmazásban, amely a bennünk lakozó Buddha-természettel kapcsolatos.
A nem-duális védánta tanítói egyetértenek a buddhistákkal abban, hogy erről az entitásról nem lehet közvetlen ismeretünk. Bármely konkrét elképzelésünk vagy felfogásunk a sajátlényegről, illetve mindenféle azonosulásunk a tudatosság bármely adott tartalmával nem lehet az átman, mivel ez az entitás soha nem létezett az oszthatatlan, személytelen, abszolút és egyetemes Brahmantól elkülönülten. Bármely konkrét ragaszkodás korlátozza a tiszta, nem tárgyiasító tudatosság igazságának felismerését. Gondoljunk csak a közmondásos szemre, amely nem láthatja önmagát, vagy a nyelvre, amely nem tapasztalhatja meg a „nyelvlét lényegét”.
De ha visszatérünk a klasszikus nyugati istenképhez annak legmagasabb rendű kifejeződési formájában, akkor azt mondhatjuk, hogy az Isten szeme képes látni önmagát, és még az emberek is képesek erre egy hosszú személyes evolúciós folyamat végén.
Az eredeti Istenség tökéletességben látja az „Isteni önmagát”. Az Istenségben létezik egy „Másik”; az Isten teljes mértékben tükröződik és megnyilvánul a Fiú személyében, az abszolút Másikban és a személyiség abszolútságában. „Az Örökkévaló Fiú a korlátlan személyiség-abszolút (…)” mondja az Urantia könyv, „(…) azon isteni lény, aki úgy áll végig az időben és az örökkévalóságban, mint az Isten személyes természetének tökéletes kinyilatkoztatása.” (10:2.4)
A 19. századi filozófus, G. W. F. Hegel ezt az Isten és a Fiú közötti bensőséges közösséget abszolút reflektálásnak nevezte, vagyis az Isten önmagával kapcsolatos ismeretének egzisztenciális tökéletességét értette alatta. Hegel kijelentette, hogy ez az isteni átláthatóság az isteni személylényeg alapja, valamint az emberi személyiség forrása és lényege. Hegel filozófiai teológiája egyértelműbbé tette a hagyományos Háromság-tan belső jelentéstartalmát, az Urantia-kinyilatkoztatás pedig jelentősen kibővíti ezeket a jelentéstartalmakat az I. részben található „Istenségi megszemélyesülés” című szakaszban olvasható fejtegetéseken keresztül.
Az én nézőponton ennél korlátoltabb: a személyiség fogalma, legyen az isteni vagy emberi, megköveteli, hogy tudatában legyünk az egyedi személyiségünk tényének és igazságának. Ebből következik, hogy a tökéletességre való törekvésünk („Legyetek tökéletesek, miként Atyátok a mennyben is az”) azt jelenti, hogy célunk a saját öntudatunk tökéletesítése – mert ezzel leképezzük az Atyánk által mindig megélt, önreflektív tudatosság örök állapotát. Az Atya teljes mértékben ismeri önmagát a Fiúban és a Fiúként, és a Fiú mindig tökéletesen ismeri az Atyát. A hegeli abszolút reflektálás fogalmát tulajdonképpen átfogalmazza ez a jól ismert Urantia könyv idézet: „Isteni mellérendeltjein kívül ő az egyetlen lény a világegyetemben, aki tökéletes, helyes és teljes képet tud alkotni saját magáról.” (2:1.3)
Szóval, mi a végeredmény számunkra, az Isten fiai számára? Az első jelentős lépés a saját magunk helyes értékelése felé nem más, mint az Atyával való eggyé kapcsolódás – eggyé kapcsolódás a Gondolatigazítóval azáltal, hogy közvetlenül felismerjük, a bennünk lakozó Atya-szilánk a legigazabb önvalónk. Később ezt az „Igazi Önvalónk” tudatosságaként azonosítjuk.
A nem-duális hinduizmus elvileg tagadja ezt a fajta tapasztalást. Nem ismerhetjük meg teljes mértékben az átmant, és mégis megmaradhatunk az önmagunkra vonatkozó tudatban; szerintük az Önvaló eléréséhez inkább el kell merülnünk annak mélységében. A személyes ego ezen alámerüléséből ízelítőt kapunk a meditáció vagy a rituálék kitartó gyakorlásával. Ígéretük szerint meg fogjuk ismerni annak jellemzőit, amikor elértük a nem-duális boldogság állapotát – az ideiglenes egységet az Eggyel. Ne feledjük, hogy az egzisztenciális Egy (vagy Brahman) nem engedheti meg az abszolút Másikat – mert az ilyen monisztikus teológiákban nincs igazi fiúi kapcsolat az Istennel. A Brahman nem kapcsolatfenntartó, és nem is önmagáról tudatossággal bíró Vagyok.
A megvilágosodott boldogság állapota – a legtöbb nem-duális gyakorlat célja – nem a valódi önreflexió. Csak a tudatosság tiszta élményének pillanatában érhető el, amelyet néha tanú-tudatosságnak is neveznek – ez az önvaló jelentéktelenségének és a tudatosságban felmerülő összes tárgy- vagy elme-pillanat ürességének futó tudatossága. Az optimális szádhana (szellemi gyakorlat) olyan elmélkedéseket és meditációkat foglal magában, amelyek célja annak felismerése, hogy boldogan visszatérünk az egyesüléshez a Brahmannal; szellemi célunk a megvilágosodás azáltal, hogy egyesülünk ennek a személytelen Abszolútnak a lényegével. Ekkor fogjuk felismerni, hogy a látszólagos különvalóságunk csak illúzió volt. Végül „egyesülünk” a Brahmannal, és megszabadulunk minden különálló identitás- és öntudat-érzéstől, ami lehetővé teszi számunkra, hogy „kiszálljunk a reinkarnációs körfogásból”. Ebben a pillanatban ráébredünk, hogy mindig is egyek voltunk ezzel a nagy Valamivel, és sosem voltunk elkülönülésben annak lényegétől. Ezért tanítják a hindu bölcsek: „Te az vagy!” (tat tvam asi) – egyek vagyunk a Brahmannal.
Az önvalónk csalóka dolog, mert eleve nem létezhetett volna különvaló sajátlényeg. A nem-duális megvilágosodásunk nem személyes dolog. Mi, mint egyének, az Abszolút előtt nem vagyunk semmi különlegesek – nem az Isten egyedi, szeretett fiai és leányai vagyunk, hanem az Istenség személytelen egységei.
Az önvaló mindenségrendi rejtélye
De akkor mi az igazság? Létezik a személyes önvaló vitathatatlan egyedisége? – az az elképzelés, hogy potenciálisan halhatatlan lények vagyunk, egyedi jogokkal, kötelességekkel és szabad akaratú kiváltságokkal, akiknek személyisége egy szerető és személyes Istenben gyökerezik? Vagy inkább le kell küzdenünk mindenfajta elkülönült sajátlényeg-felfogást annak érdekében, hogy személytelen megvilágosodásra tegyünk szert azáltal, hogy elhatárolódunk a tudat minden tartalmától és minden korlátozó identitástól? Vagy talán van egy harmadik lehetőség? Buddha ama tanítása, miszerint haszontalan ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert a sajátlényeg végső soron megismerhetetlen?
Az Urantia-kinyilatkoztatás szerint a személyiség valósága az isteni lények számára magától értetődő, de annak végső lényege felfoghatatlan az Isten teremtményei számára, legalábbis azok számára, akik még nem érték el az Atyával való eggyé kapcsolódást. „A személyiség a világegyetemek egyik megoldatlan rejtélye.” (5:6.2)
A földi életünk során nincs meg az a kognitív képességünk, hogy „a saját szemünkkel lássunk”. A sajátlényegről szóló igazság mérhetetlen dolog, ahogy Buddha is hirdette. Megfigyelhetjük az emberi viselkedést, de a személyiség alapvető természetét nem ismerhetjük meg, hacsak és amíg valamilyen módon fel nem tárulnak előttünk a valóságra utaló nyomok, amelyeket megérthetünk vagy megtapasztalhatunk. És amikor megtörténik, ezt a kinyilatkoztatást csak hit és rálátás segítségével, és talán egy kis teológiai eszmefuttatással – ahogyan ez ebben az összeállításban is megjelenik – tudjuk megérteni. Az isteni kinyilatkoztatás képes megváltoztatni az egyenletet: „Az Isten emberré válásának ténye mindörökre megváltoztatta az emberi személyiség minden jelentéstartalmát és minden értékét.” (112:2.7)
A sajátlényeg jelentőségével kapcsolatban isteni kinyilatkoztatás nem állt rendelkezésre ilyen mértékben sem Buddha, sem a hindu bölcsek számára. A személyiség megfelelő megértésére való eljutáshoz olyan drámai, korszakos kinyilatkoztatásra van szükség, amilyet Krisztus megtestesülésében és az Urantia-írásokból megismert kinyilatkoztatásban látunk.
Jézus volt és ma is ő a hiteles sajátlényeg élő kinyilatkoztatása. Ő az önvaló „ikonja”, ahogyan azt különösen a keleti ortodox teológia tanítja. Élete az emberi személyiségben rejlő lehetőségek végső kinyilatkoztatása volt. Eseménydús élete, valamint az átlagos férfiakkal és nőkkel kialakított kapcsolata a „személyiség” transzcendentális elvének kinyilatkoztatása volt.
A keresztény teológia hatalmas dolgot állít: megismerhetjük a személyes önvaló igazságait, ha tanulmányozzuk a Krisztus életét és tanításait, és ha őt megtestesült isteniségnek tekintjük. Mint a Fiú, ő „az Atyával” együtt a mi állandó emberi személyiségünk forrása. Ez azt jelenti, hogy mi is isteni jellegűvé válhatunk.
Ugyanez a teológia most kegyes frissítésben és újrafogalmazva jelenik meg a modern világ számára az ötödik korszakos kinyilatkoztatásban, konkrétan az Urantia könyv IV. részében. Ezeken az oldalakon bepillanthatunk a személyiség egyesítésének tökéletességébe Jézus életén keresztül.
De persze az Urantia-szöveg jóval több, mint bővített elbeszélés Jézusról. A 112. írás („A személyiség továbbélése”) a személyiség rejtélyének számos, korábban nem ismert vetületét bontja ki. Az Urantia-szöveg teológiai és mindenségrendi tartalma (amelyet főként az I. és II. részben fejtenek ki) eredeti és példátlan filozófiai tanítást mutat be az önvalónk isteni forrásáról és természetéről.
A személyiség mint házigazda, egyesítő és rendszerező
Akkor tehát mi az emberi személyiség, sőt, mi az isteni személyiség, amennyire azt ebben az életben megérthetjük? Az emberi személyiséget állítólag isteni rendelkezés adományozza minden egyénnek, és megadja számára az önmaga tudatosítására, az önálló döntéshozatalra, az alkotó tudatosságra, a viszonylag szabad akaratra és a mindenségrendi rálátásra való képességet. Ezen túlmenően az Urantia könyv tanulmányozói számára a személyiség (1) teljesen egyedi adomány és (2) változatlan valóság – ahogyan az alábbi határozott kijelentésekből is kitűnik:
„Az evolúciós növekedés mindezen egymást követő korszakain és szakaszain keresztül egy részetek teljesen változatlan marad, mégpedig a személyiségetek – az állandóság a változások közepette.” (112:0.1)
„A személyiség bármely egyed azon része, mely képessé tesz bennünket az adott személy felismerésére és határozott azonosítására úgy, mint akit korábbról ismerünk, és nem számít, hogy mennyire változott meg azért, mert az ő személyisége kifejeződésének és megnyilvánulásának hordozóformája megváltozott.” (16:8.4)
„A személyiség egyedi, teljesen egyedi: egyedi az időben és a térben; egyedi az örökkévalóságban és a Paradicsomon; egyediként adományoztatik – nincsenek másodpéldányok belőle; egyedi a létezés minden pillanatában (…)” (112:0.12)
Ezek felrázó és figyelemfelhívó idézetek. Véleményem szerint azért tűnnek ki más fontos kijelentések közül, mert elfogultak vagyunk a nyugati elképzeléssel kapcsolatban, mely szerint az önvaló független és önálló. Ha jobban megvizsgáljuk, rájövünk, hogy az Urantia könyv személyiségről szóló teljes leírása még szélesebb körű és mélyebb tartalmú – és egyben bőven tartalmaz paradoxonokat és rejtélyes dolgokat is.
Az első rejtély: Míg a sajátlényeget „örökkévalóan egyedinek” nevezik, a 112. írásban mindjárt találkozunk azzal a zavarba ejtő kijelentéssel, hogy a személyiségnek nincs identitása [önazonossága]:
„Bár azonosság nélkül való, a személyiség képes bármely élő rendszer azonosságának egyesítésére.” (112:0.7)
De hogy lehet ez? Hogyan lehetséges, hogy valami teljesen egyedi dolognak nincs konkrét identitása?
Lehetséges volna, hogy a személyiség „foglalja a helyet” ahhoz, hogy egy ideiglenes identitás megjelenhessen és fejlődhessen, miközben a szabad akaratunkból döntéseket hozunk? És lehetséges-e, hogy ezzel a mi egyedi személyiségünk „titokban”, de mindig következetesen meghatározza az önazonosságunk megjelenésének módját egy adott pillanatban? Egy bulin mindenféle tevékenység folyhat, de a házigazda személye mindig különleges jelleget, illetve színt kölcsönöz az eseménynek. Akár úgy is alakíthatja a bulit, hogy mindenféle tulajdonság önkéntelen módon kifejeződjön.
Gondolj a személyiségedre úgy, mint a saját „személyes házigazdádra”, akit egy tökéletes forrásból – ha úgy tetszik, a „mennyei személyiségügynökségtől” – kölcsönöztek ki neked. Ő tökéletesen érti a dolgát. Bármilyen munkakörülmények között képes hozni ugyanazt a minőséget. De az ügynökség által biztosított házigazdák mind különbözőek. Mindegyikük teljesen egyedi és imádnivaló tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek annyira különlegesek, hogy messze meghaladnak és túlélnek mindent, ami az életed felszínén a te ideiglenes önazonosságodként megjelenik, például lehet valaki háziasszony vagy orvos, gazdag vagy szegény, öreg vagy fiatal, amerikai vagy kínai. A hozzád közel álló emberek is valami nagyon értékesnek és szokatlannak fogják érezni a jelenlétét. A barátaid és a szeretteid mindig érzékelik ezt a „valamit”, amikor találkoznak veled. Minél közelebb kerülnek hozzád, és minél jobban megismerik a te egyedi és változatlan tulajdonságaidat, annál nagyobb az esélye, hogy megkedvelnek!
Az önazonosságod mindeközben remélhetőleg felfelé ívelő pályán halad. Az önzőségtől a lélekazonosulás felé fejlődik, majd később a Gondolatigazítóval való azonosulás és eggyé kapcsolódás felé tart. A személyiséged kegyesen biztosít egy változatlan tárolót, egy „szent teret”, amelyben az önazonosságod az életben hozott választásaidnak megfelelően fejlődhet; azonban nincs ok arra, hogy a személyiséged ne tudjon egy bizonyos sajátos jelleget, illetve egy bizonyos „megjelenést és érzést” kölcsönözni az identitásod minden egyes változatának.
Most foglalkozzunk egy másik, de ehhez kapcsolódó rejtéllyel: lehet, hogy a személyiség nem határozza meg az időbeli önazonosságodat, de azt olvassuk, hogy ez egyesíti azokat az adott összetevőket, amelyek az identitást alkotják – bármik is legyenek azok a személyes fejlődés bármely szintjén.
„De a személyiség fogalma mint az élő és működő teremtmény egésze sokkal több, mint a kapcsolatok szerves egymásra épülése; a fogalomba beleértendő az összes valóságtényező egyesítése mellett a kapcsolatok összehangolása is. Léteznek kapcsolatok két dolog között is, de három vagy több dolog már rendszert alkot, és az ilyen rendszer már sokkal több, mint egy kiterjedt vagy összetett kapcsolat. Ez éles elhatárolást jelent, mivel a mindenségrendi rendszerekben az egyes tagok nem állnak közvetlen kapcsolatban egymással, eltekintve az egészhez való viszonyuktól és az egész egyediségén keresztül megnyilvánuló kapcsolattól.” (112:1.17)
A személyiség tehát egy „kozmikus rendszerező”. És mint ilyen, messze nem valami statikus „dolog” – hanem dinamikusan egyesíti az alkotóidat, ezáltal folyamatosan frissíti a „rendszeredet”. Csakhogy maga a személyiség olyan operációs rendszer, amelyet soha nem kell frissíteni! Mindig ugyanazt a kiváló minőségű működést biztosítja.
Ismét csak felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy valami ennyire dinamikus és egyben „változatlan”, mindig „állandóság a változások közepette”? Itt egy újabb paradoxonnal kerülünk szembe. A Tao-hoz hasonlóan talán az is igaz, hogy bár a sajátlényeg változik, mégis mindig ugyanaz marad.
Haladjunk tovább. Tegyük fel, hogy a személyiség módszeresen teljességet kölcsönöz mindazon összetevőknek, amelyeket a mindennapi döntéseinken és tapasztalatainkon keresztül igénybe veszünk. A korábbi kérdésfelvetésre visszatérve: lehetséges-e, hogy a velünk született egyediségünk abból az egyedülállóan kreatív módból fakad, ahogyan a személyiségünk létrehozza ezeket az ideiglenesen egyesített sajátlényeg-rendszereket? És lehetséges-e, hogy ez az önvalónk egyesítésének jellege vagy módszere mindig ugyanaz?
Nagyobb bizonyossággal annyit állíthatunk, hogy ha bármely pillanatban „kimerevítjük a képet”, akkor a képet szemlélve nagyon sajátos elemek keverékét fogjuk felfedezni, eltekintve attól a változatlan módtól, ahogyan a személyiségünk „színezi” ezt a keveréket. Csak ez lehet az eredmény, mert az egyesülő tényezők mindig változásban vannak. Itt nincs működésben lévő, különálló önvaló – nincs semmilyen különleges, önmagában létező „én”, amely bizonyos tartalommal és önazonossággal bír és amely önmagában áll és változatlan marad a mindenségrendben. Ez az önközpontú egoizmus illúziója. A szabad akaratunkból hozott döntéseink szünet nélkül módosítják a halandói sajátlényegünk azonosságának tartalmát, ahogyan az a személyiségünk tárolójában megjelenik.
Szubjektív nézőpontból a személyiség feladata az lehet, hogy egy pontba gyűjtse a meglévő pszichológiai identitásérzékünket. A személyiség a legjobb tudása szerint igyekszik gyönyörűen egyesíteni a nagyon is részleges azonosulásainkat. Lehetővé teszi, hogy az adott pillanatban magabiztos egyénként álljunk ki, készen az összehangolt és céltudatos cselekvésre. Igen, önmagunk megmutatása mindig változó jellegű, de azért létezik egy egyértelmű és nagyon is egyénre szabott rendszer, amely egységet és kiegyensúlyozottságot kölcsönöz a folyamatosan változó elemek halmazának, beleértve a teljesen tudattalan tartalmakat is.
Továbbá feltételezem, hogy amikor az önvalónk rendszerének egyik összetevője hibás, akkor a személyiségként ismert „önvaló-rendszerező funkció” kiemeli ezt a hibás tulajdonságot. Kiválasztja a kulcsfontosságú elemeket, hogy azok megjelenjenek az egészről mutatott önképben. Egy gyakorlott pszichológus (vagy házastárs) képes lesz kiszúrni ezt az ellentmondást a keverékben. Ezt az elemet néha egyetlen képkocka is leleplezi. De ha nem lenne rendszerezett (de ahogy már említettem: ideiglenes is) ez az egész, akkor a rossz helyen lévő részlet talán soha nem tűnik fel az egészről alkotott képen.
Most térjünk vissza az öntudat kérdéséhez. Mindannyian őszintén mondhatjuk, hogy „én ilyen vagy olyan vagyok”, mert a személyiség alapvetően öntudattal rendelkező. Még a kisgyerekek megmutatkozó öntudatán is elcsodálkozunk.
De természetesen ez az „én” nem tökéletesen öntudatos. A mindennapi életben nem könnyű észrevenni a személyiség rendszerező működését. A munkája tudattalanul folyik – ahogy Freud vagy Jung mondaná.
A kinyilatkoztatók megdöbbentő magyarázatot adnak a személyiségműködés e látszólag sejtelmes tulajdonságára: „Az Urantia halandóinak adományozott személyiségfajta az önkifejezésnek vagy személy-kifejezésnek hétkiterjedésű lehetőségével rendelkezik.” (112:1.9) Ugyanebben a bekezdésben megtudjuk azt is, hogy ezek közül csak három tartozik a véges dimenziókhoz! E véges dimenziók a hosszhoz, a mélységhez és a szélességhez kapcsolódnak, állítja a szöveg. A személyiség magasabb dimenzióit pedig nem is nevesítik.
Más szavakkal, a személyiség elsősorban a tér és az idő határain kívül működik. Ezért kapjuk ezt a figyelmeztetést:
„Az emberi személyiség tanulmányozásakor a halandók sok nehézséget megtakaríthatnának, ha véges teremtményként emlékeznének arra, hogy a kiterjedésbeli szintek és a szellemi szintek a tapasztalati úton elért személyiség-megvalósítás során nincsenek összehangolva.” (112:1.12)
Ennek eredménye az, hogy a személyiség a legtöbb funkcióját tudat alatt, minden lehetséges tapasztalati tudatosságon kívül, feltűnésmentesen látja el. Nem tudunk az ilyen folyamatokról elmélkedni, és nem is tudjuk ezeket saját tapasztalásból megérteni, mert ez a végestől különböző tevékenység egyetlen véges lény számára sem hozzáférhető.
Az emberi személyiség további paradoxonjai
Megállapítottuk, hogy az önvaló jobbára megismerhetetlen. Ugyanakkor van egy ismert dimenziója a véges világban – és ez már elég ahhoz, hogy megkedveljük mások megnyilvánuló személyiségét!
Áttekintettük azt az elképzelést is, hogy a mindannyiunkban működő személyiség mindig, örökké egyedi, teljesen egyedi.
De most egy új problémával szembesülünk: ha ez az állandó egyediségről szóló állítás igaz, akkor miként lehetséges, hogy teljesen egyenlőek vagyunk az Isten előtt, aki „nem tesz különbséget a személyek között”? Más szóval, hogyan lehetséges, hogy az Isten végtelenségének nézőpontjából nem vagyunk semmi különlegesek – ahogy a keleti vallások fogalmaznának –, de az önvalónk mégis „egyedi az örökkévalóságban”?
A következőre akarok kilyukadni: Az Urantia könyv megtalálja a módját, hogy a személyiség valóságával kapcsolatban mindhárom lehetséges álláspontot támogassa: az egyediséget (az általános nyugati nézet); az ürességet, illetve a „semmi különleges” jelleget (a keleti felfogás); és a mérhetetlenséget (Buddha külön figyelmeztetése a tanítványainak). De hogyan lehet mindhárom igaz?
Mindegyikük igaznak tekinthető, mert a paradoxon ott van az Urantia-kinyilatkoztatás lényegében.
Érdekes, hogy ezt a három álláspontot leképezhetjük Jézus evangéliumi tanításaira, ahogyan azok az Urantia könyv IV. részében szerepelnek: az Isten atyaságára és az emberek közötti testvériségre (…).
Haladjunk tovább ezen az úton:
Az Isten a mi szerető szülőnk, aki gondoskodik rólunk és a szükségleteinkről, mintha mi lennénk az Isten egyetlen gyermeke. Az Isten szemében egyedülállóan kedvesek vagyunk, és mindannyiunkban ott lakozik az Isten, és kifejezetten úgy vezet minket, hogy beteljesítsük azt az egyedülálló életcélt, amelyet ránk ruházott.
Ugyanakkor semmi különleges nincs bennünk. Legyen bármilyen látszólagos különbség közted és köztem, az eltörpül a minket az isteni tökéletességtől elválasztó mindenségrendi távolsághoz képest. Az örök és végtelen Isten mindannyiunkat egyenlőnek tekint a mindenségrendben – ez a közhelyszerű megfogalmazás az Ószövetségben és az Újszövetségben is megtalálható. („Mert az Isten nem nézi az ember személyét.” Róm. 2:11; „A napját felkelti a gonoszokra és a jókra, és esőt küld az igazakra és a hamisakra.” Máté 5:45).
Az Urantia könyv, amelynek tartalma az örök bibliai bölcsességet kinyilatkoztatás útján gazdagítja, így fogalmaz:
„A személyiség (…) egyedi az Istenhez való viszonyában – Isten nem tesz különbséget a személyek között, de nem is adja őket össze, mivel a személyiségek nem összeadhatók – bár társíthatók, de nem összegezhetők.” (112:0.12)
Más szóval a személyiségre két nagy elv vonatkozik, amelyek valójában két olyan ellentétes dolgot jelölnek, amelyeket csak az Isten végtelensége tud egyesíteni: egyrészt az sajátos egyediségünk valósága („nem összegezhetők”), másrészt az a megdönthetetlen igazság, hogy az Isten trónusa előtt teljesen egyenlőek vagyunk mi, mint az Isten éretlen gyermekei. „[A]hogy a különféle halandói osztályok az Isten ítélőszéke előtt megjelennek, mind egyenrangúak; az Isten valóban nem tesz különbséget a személyek között.” (133:0.3)
E paradoxon tükrében az idézet folytatható, és ebből világossá válik, hogy a személyiségünk is mérhetetlen:
„A személyiség a világegyetemek egyik megoldatlan rejtélye. (…) [N]em teljesen értjük magának a személyiségnek a valódi természetét. Világosan látjuk azon számos tényezőt, melyek együttesen az emberi személyiséget hordozzák, de nem teljesen értjük az ilyen véges személyiség természetét és jelentőségét. (5:6.2)
Nyilvánvalóan egy mély üregbe zuhanunk, ahol még több rejtély vár ránk. (…)
A sajátlényeg újragondolása az Urantia-kinyilatkoztatás segítségével
Találunk néhány olyan szempontot, amelyek segíthetnek megérteni az Urantia könyv személyiségről szóló kinyilatkoztatásait. (…) Az Urantia könyv megadja a szükséges korrekciókat és kiegészítéseket ehhez az evolúciós gondolkodáshoz.
E kiegészítések egyike az Urantia könyv személyiségről szóló teológiájából fakad, amelyet most megvizsgálunk. Ezek a személyiséggel kapcsolatos eredeti elképzelések messze meghaladják azt a szintet, mint amit az képvisel, hogy az egoizmust átlátó és a mindenségrendi evolúcióval azonosult, megvilágosodott személy „egyedülálló nézőpontja” tovább már nem egyszerűsíthető – bár ez a teljesítmény sem kis dolog.
Hogy ezt megértsük, először tekintsük át, mi zajlik a véges világban. Mint már említettem, a személyiség a házigazdánk, a rendszerezőnk és az egyesítőnk. Ő foglalja a helyet, miközben mi a szabad akaratunkból olyan döntéseket hozunk, amelyek az identitásunk székhelyét a halhatatlan lelkünkbe helyezik át. De azt is megtudjuk a könyvből, hogy a személyiségnek vannak olyan dimenziói, amelyek teljesen kívül esnek az időn és a téren. Miért van ez így? Erre röviden azt a választ kapjuk, hogy az Atya gyermekeinek adott személyiség-ajándék nem más, mint az Atya személyes jelenlétének eszköze az időben.
Az önvalónak azért vannak transzcendens dimenziói, mert a lényegét illetően isteni. De a fordítottja is igaz: az isteniség lényegében személyes, bár hozzá kell tennünk, hogy vannak nem személyes dimenziói is.
Más szóval a személyiség a végtelen elsődleges megnyilvánulása; a végtelenség természetes módon úgy válik személyessé, mint a mindennek Atyja, az Atya pedig a gyermekei viszonylatában lesz személyessé. A nem személyes megnyilvánulások (a Paradicsom, a Havona és a fejlődő világegyetemek) minden személyiség szolgálatára állnak, vagyis mind az öröktől való létezésen alapuló személyiségek, mind pedig a tapasztalás által fejlődő személyiségek számára. Ezek a felfoghatatlan történések az örökkévalóságban zajlottak le, de vannak „felfogható” kapcsolataik a mi véges időbeli világunkkal is.
Tehát ismét emelnünk kell a tétet – ezúttal azzal a kiegészítő kinyilatkoztatással, hogy a személyiség az Istenség fő tulajdonsága. És még tovább mehetünk: a személyiség valójában a legfontosabb egy-valóság a világegyetemekben.
„Isten nélkül, az ő nagy és központi személyiségén kívül nem lenne személyiség a világegyetemek hatalmas mindenségében. Az Isten személyiség.” (1:5.7)
„A személyiség a legfelsőbb értelemben Isten kinyilatkoztatása a világegyetemek mindensége számára.” (1:5.13)
Az Urantia könyv ebből a szempontból egy „perszonalista” tanítás. Egyes értelmezők azt is állítják, hogy a személyiség ontológiai valósága az Urantia-szövegek központi kinyilatkoztatását alkotják.
Az Urantia könyv előszava híresen nehéz, de a szöveggel való rövid ismerkedés is segíthet megérteni ezeket a szempontokat. Az előszó célja, hogy bemutassa a mindenségrendi valóság alapvető fogalom-meghatározásait és a priori alapelveit. Már az elején betekintést kapunk az egyetemes valóságon belüli elsődleges megosztottságról: az „istenivé tett” valóságok és az egyéb valóságok (azaz az „istenivé nem tett valóságok”) szerinti felosztásról. Azután megtudjuk, hogy az istenivé tett valóságok definíció szerint személyesek, mivel az Isten személyiség. Itt ismét megjelenik az isteniség, a személyiség és a valóság egyenlete.
Ha most a fejlődő világegyetemekre korlátozzuk a vizsgálódásunkat, akkor azt találjuk, hogy a tér-idő teremtésrészekben az elsődleges különbség szintén a személyes és a nem személyes valóságok között van. „A személyiség lehet anyagi vagy szellemi lényegű, de vagy van személyiség vagy nincs személyiség. A személyestől-különböző sohasem éri el a személyes szintjét, hacsaknem a paradicsomi Atya közvetlen cselekedete révén.” (5:6.3) A fejlődő területeken két további fontos különbséget említenek a szerzők: a tényleges és a magvában való (bennfoglalt), valamint az öröktől való létezésen alapuló és a tapasztalás által fejlődő valóság közötti különbséget. Az eredmény az, hogy mi, emberek az „istenivé tett” valósághoz tartozunk, ugyanakkor evolúciós és tapasztalás által fejlődő lények is vagyunk.
Ezek fontos gondolatok, de korántsem merítik ki a témát. Bár az Urantia-kinyilatkoztatás nem ad és nem is adhat módszeres vagy teljes körű meghatározást a személyiségről, mint már megjegyeztük, mégis tizennégy személyiségjegy lenyűgöző listáját osztja meg. A tulajdonságok teljes felsorolását ld. a 112. írás 1. és 2. szakaszában.
A téma kifejtését azzal zárom, hogy kiemelek ezek közül hetet. A listát a tizennégy tulajdonság átfogalmazása, illetve azok továbbgondolása alapján állítottam össze. Különös hangsúlyt fektettem az akarat, a mindenségrendi rálátás és a szeretet tulajdonságra, amelyekkel most már tovább dolgozhatunk. Az alábbiakban tételszerűen foglalom össze a témánk kifejtése során vizsgált szempontokat, és kiegészítem a végső következtetéseimmel, eszmefuttatásaimmal:
1. Az emberi személyiség olyan transzcendentális ajándék, amely független a tértől és az időtől, viszont az isteniség jelenlétét képviseli a véges teremtésrészekben.
A sajátlényeg közvetlenül az Istentől, az Első Forrástól és Középponttól származik. Nem kifejlődik, mint az emberi lélek. A személyiség vagy jelen van, vagy nincs jelen; „változatlan”, ugyanakkor dinamikus is, oly módon, hogy az meghaladja a felfogóképességünket. A sajátlényeg egzisztenciális és „számszerűsíthetetlen”; nincs mérhető egysége, mint az energia minden formájának (beleértve az elme, a lélek és a szellem energiáit). Az Isteni Személy Egy és oszthatatlan, és minden adománya részese ennek az egységnek. Továbbá, az emberi személyiség – mint az abszolút oszthatatlan egység megnyilvánulása – eredendően „be van kötve” az Isteni Személybe. A személyiségkör – amelynek leírásával kizárólag az Urantia-írásokban találkozhatunk – lehetővé teszi az Atya számára, hogy személyes kapcsolatot tartson fenn minden személlyel:
„A személyiségkörön keresztül az Atya tudja – személyesen ismeri – a teremtésösszesség minden világegyeteme minden csillagrendszerében élő minden lény összes gondolatát és cselekedetét.” (32:4.8)
[A]z idő teremtményeinek azon képessége, hogy megkapják és elfogadják a transzcendens személyiség-ajándékot – hogy szabad akaratú, öntudattal rendelkező személyekké váljanak – evolúciós eredmény. Amikor az emberiség régmúltjában a lassan fejlődő emberfélék elértek egy bizonyos evolúciós érettséget, az kiváltotta az Istenségtől származó ajándék érkezését; eljutottak a „sajátakarat méltóságára”. [Ez a történet az Urantia könyv 58–63. írásaiban olvasható.] Azóta a születésünkkor mindannyian megkapjuk a személyiség rejtélyes ajándékát. Érdemes megjegyezni, hogy Lucifer „[t]agadta, hogy a személyiség az Egyetemes Atya ajándéka.” (53:3.2)
2. A személyiség öntudattal és alkotóképes szabadakarattal ruház fel bennünket, és működésbe hozza a tudományos, az erkölcsi és a szellemi rálátás képességét.
A személyiség egyetemes rejtély, de sok nyomra bukkanhatunk vele kapcsolatban. Ezek közül az egyik az a felismerés, hogy az emberi személyiség korlátozott mértékben rendelkezik két, az Istenségre jellemző képességgel: az öntudattal és a sajátakarattal. „A teremtményi személyiség a halandói válaszviselkedésnek két, önmagát megnyilvánító és jellegzetes jelenségén keresztül mutatkozik meg: ezek az öntudat és az ezzel társult, viszonylagosan szabad saját akarat.” (16:8.5) Ezeket a tulajdonságokat könnyen megfigyelhetjük a gyakorlatban. Még a csecsemők is rendelkeznek egy minimális öntudattal és bizonyos fokú akaratszabadsággal, valamilyen kezdetleges képességgel ahhoz, hogy mérlegeljék a lehetőségeket és megválasszák a tapasztalásuk irányát. Tágabb értelemben minden csecsemő (és felnőtt) részese az Isten végtelen akaratának és korlátlan öntudatának. A döntéshozatali képességünk eleve feltételezi az öntudatot, ami valójában az Isten saját, tökéletes öntudatában gyökerezik. Az Istentől kapott ajándék olyan elmeképességet biztosít számunkra, amely természetes módon önreflektív, és képes az értékek szerint mérlegelni és dönteni a tudati szinten megjelenő lehetőségek bármelyike mellett. Az önvalónk, az öntudatunk és a viszonylagosan szabad akaratunk e két velejáró tulajdonsága a személyiségünk isteni eredetének a priori jelei. Ezenkívül a személyiség a gondolkodásunkban lehetővé teszi az úgynevezett három a priori mindenségrendi rálátás működését, ami által képessé válunk a „mindenségrend három alapvető elme-valóságának” (16:8.15) észlelésére: a matematikai, az ítéletalkotási és a tiszteletadási formák megkülönböztetésére. (Ld. 16:6-8)
3. Az egyének viszonzásképpen választhatják az „Isten akaratát”.
Ezek a transzcendens ajándékok természetesen hálát váltanak ki az emberből. Viszonozhatjuk azzal, hogy elszakadunk a korlátozott és részleges ego-azonosulásoktól, és így kiszabadítjuk akaratunkat a világi vágyak mechanikus szorításából. A „nincs önvaló” típusú megvilágosodás elérése szabadságot ad a sajátakaratunknak ahhoz, hogy az Isten útját válasszuk. Az isteni akarat magától értetődővé válik számunkra, amikor az ego-azonosulásaink megszűnnek. (…) Azáltal, hogy következetesen az Isten akaratát választjuk, az Atyával való eggyé kapcsolódás felé haladunk, azaz az Isten akaratában való élet visszavonhatatlan választása felé tartunk.
4. A személyiség alkotóképes – viszonylag mentes a múltbeli események hatásától.
A személyiség lehetővé teszi a bensőségességet, egyfajta belső tér létrejöttét, amelyben viszonylag mentesek vagyunk az előzményektől. Benső életünk a szabad választás területét kínálja, amelyben nem tehetetlenül válaszolunk a külső ingerekre, mint az állatok. Felülkerekedhetünk bármely beérkező ingeren. Megnyithatjuk magunkban a „szabad figyelem” zónáját, ahol elmélkedhetünk, majd alkotó jellegű döntéseket hozhatunk. „A személyiséget nem határozzák meg teljes mértékben az ok-okozati viszonyok. A személyiség viszonyító értelemben alkotó vagy társalkotó.” (112:0.5) Csak a személyes lények képesek önnön valójukra figyelni és önmagukon elgondolkodni, vagyis összegyűjteni a gondolataikat és az érzéseiket és higgadtan megválasztani egy adott cselekvési irányt. A személyiségek – legalábbis a lehetőséget tekintve – rendelkeznek azzal a belső rugalmassággal, amely kibontakoztatja a gondolkodáshoz, a tervezéshez, az értékeléshez és a lehetőségek közül való választáshoz szükséges értelmi képességeket. Ez más szóval azt jelenti, hogy a személyes lények erkölcsi és alkotóképes lények, képesek felismerni a személyiség forrását és imádattal viszonyulni hozzá.
5. A személyes az elsődleges, és mindig az önvaló többi része „felett áll”.
A személyiség a legfőbb rendű tulajdonságunk, miként az Isten fő jellemzője is. Ahogyan az Isten Egyetemes Atyaként való működése megelőzi a teremtői működését, úgy az emberi személyiség is meghaladja és képes irányítani az energia-valóság minden területét. „A személyiség az energia fölé helyeződik[.] (0:5.4) Olyan kiváltságokkal rendelkezik, amelyek logikailag megelőzik az emberi mivoltának (test, elme, lélek vagy szellem) összes többi energiáját. „Ha a személyiség evolúciós anyagi teremtménynek adományoztatik, akkor az a szellemet az elme közreműködésével az energia-anyag feletti ellenőrzés megszerzésére készteti.” (112:0.6) A személyiség adja a szabadakarat értékhordozó erejét, ami lehetővé teszi a halandói értelem számára, hogy a szellemi késztetésekből származó magasabb értékek közül válasszon. Az elmét vesszük igénybe ahhoz, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek az önvalónk élő energiarendszereivel kapcsolatos önuralom eléréséhez vezetnek. Ez egy másik módja annak, hogy a személyiséget „okozati” jellegűnek mondjuk, mert a személyiség az öntudat forrása, ami pedig segíti az önuralom elérését és az önvalónk valamennyi tényezőjének kiegyensúlyozott egyesítését.
6. A személyiségnek nincs önazonossága, a személyiség inkább az identitás hordozója; a személyiség a választott identitások figyelembevételével egyesíti és rendszerezi az önvaló elemeit.
Láttuk, hogy az önazonosságunk kezdetben részleges és korlátozott. Ezek az önként választott vagy kulturálisan ránk kényszerített korlátok – amelyek gyakran a félelemben gyökereznek – kihívás elé állítanak minket, amint elkerülhetetlenül szembesülünk a tágabb valósággal. Az ilyen kihívásokhoz való egészséges alkalmazkodás arra késztet minket, hogy egy több mindent magába foglaló identitást válasszunk, ami magasabb rendű öntudathoz vezet. Jobban fogunk illeszkedni az önvalónk működési területéhez, és végül Isten-központúvá válunk. A legmagasabb szinten azonosulhatunk magával a „tanú-tudatossággal”, és olyan tudatosságban élhetünk, amely független minden érzékelhető belső vagy külső jelenségtől. Feladunk minden adott részt, és helyette az egészet választjuk. Ez az Igazi Önvalónk elméleti nem-duális állapota.
Technikai szempontból a személyiség egy transzcendens működésmód, amely (tudattalanul) egyesíti és rendszerezi az öntudatot bármely elérési szinten, legyen az magas vagy alacsony. A zavart, szétesett, traumatizált vagy disszociált személyek önérzetéből hiányzik az egység, mert képtelenek vagy nem hajlandók alkalmazkodni a tapasztalás útján megismert valósághoz. Ezért tűnik különösen instabilnak és következetlennek a viselkedésük. De a buddhistáknak is igazuk van annyiban, hogy még a legegészségesebb emberek esetében is olybá tűnhet, mintha a tudatnak nem lenne stabil központja. Mindazonáltal a személyiség szép csöndben egyesíti, amit csak tud, még a mentális zavarral küzdők esetében is. Meghasonlott személyiség az, aki előtt nem tiszta az életcélja, akit ellentmondásos érzelmek jellemeznek, vagy aki áltatja önmagát. Az ilyen emberek kétszínűek is lehetnek. Úgy érezhetjük, hogy nem bízhatunk meg bennük. Gyakorlati szempontból egyesített ember az, aki imádságban és önreflexióban eleget gondolkodott az életének közvetlen és távlati céljain ahhoz, hogy a személyiségadottságai elvégezhessék az elsődleges feladatukat: az élőlény energia-rendszerének kiegyensúlyozott módon történő egyesítését. E működésmód teológiai alapja az a feltevés, hogy az Isten egység; az Isten egzisztenciális tökéletességében egy. Szeretetből és irántunk való tiszteletből az örök Isten egységre és tökéletességre hív minket, melyet idővel egy nagyon személyes eredményként érhetünk el, mert a személyiség benső tulajdonságai lehetővé teszik. Az Isten személyiség-ajándéka – az Isten közvetlen adománya – egyre nagyobb egység elérését biztosítja az ilyen fejlődő lény számára. „A mindenségrendi evolúció célja személyiség-egység elérése[.]” (112:2.15)
7. Olyan társas lények vagyunk, akik vágynak a valahová tartozásra; a személyiség önkéntelenül is fogékony más személyek jelenlétére.
„A személyiség közvetlenül válaszol a más-személyiség jelenlétre.” (112:0.13) A személyiség nem lokális – hanem egy „egyesített mező”, amely körülvesz minket; úgy is nevezik, hogy az Isten személyiségköre. Amint átlépjük ennek a nem lokális, de személyes önvaló-mezőnek a küszöbét, mi – mint személyek – rájövünk, hogy más személyek általában vonzóak számunkra. Mindenki, akivel találkozunk, a maga módján szeretetre méltó. Olyanok, mint az Isteni Személy fraktáljai – aki végső soron az összes egyedi személyiség forrása. Mindannyian részesei vagyunk a személyiség egységes mezőjének, s ez eredendően fogékonnyá és méltánylóvá tesz minket mindazzal kapcsolatban, amit mások személyiség-jelenléte képvisel.
Különösen akkor igaz ez, amikor olyanokkal találkozunk, akik fontosak a számunkra; nem csak az arcuk, az életkoruk, a ruházatuk, a viselkedésük, a beszédük vagy a magatartásuk részleteit figyeljük meg, hanem az egész személyiségüket. Talán kedveljük is a lényüket úgy, ahogy van. Az is lehet, hogy intuitív módon felfogunk valamennyit az ő egyedi, személyes jelenlétének félreismerhetetlen sajátosságát megnyilvánító transzcendens egység szépségéből.
A személyiség olyan, mint egy mindenségrendi vonzástörvény. Amikor közel vagy hozzám, természetes módon és azonnal rezonálok veled, nem úgy, mint a szobában lévő személytelen dolgok vagy végbemenő események esetében. Ez nem azért történik, mert hasznos lehetsz számomra, hanem egyszerűen azért, mert te is személyiség vagy. Az imádkozás, az istenimádat vagy az ünneplés pillanataiban te és én még jobban elmerülhetünk ennek a gyönyörűséges, szent egységnek a birodalmában.
Teológiai szempontból a mindenségrendi egyenlőségünk az összes sajátlényeg forrásából, a személyiség Istenétől származik. Ezt másként úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a személyiség isteni ajándéka erkölcsi tudatot ad, ami viszont szeretetté, teljes személyiségek kölcsönös tiszteletévé érlelődik, és ami az Eredeti Személyiség szemlélésében és a vele való egyesülésben talál beteljesülésre. A mások iránti szeretetünk az ő tovább már nem bontható, végtelen egyediségük, az ő ragyogó személyes tulajdonságaik elismerése, amelyek végső soron magára a Végtelenre vezetnek vissza és részét képezik annak.
„A szeretet, a szó szoros értelmében, teljes személyiségek kölcsönös szemléletére utal, legyenek a személyiségek emberiek, isteniek vagy emberiek és isteniek. Az önnön való egyes részei különbözőképpen működhetnek – gondolkodás, érzés, vágyakozás – azonban értelmes cselekvésre kizárólag a teljes személyiség összehangolt sajátosságai összpontosíthatók; és mindezek az erők a halandói elme szellemi felruházottságával társulnak, amikor az emberi lény őszintén és önzetlenül szeret egy másik lényt, legyen az emberi vagy isteni.
Minden halandói valóságfogalom alapja az emberi személyiség ténylegességének feltételezése; minden emberfeletti valóság fogalma az emberi személyiségnek olyan tapasztalásán alapul, amely bizonyos társult szellemi entitásokkal és isteni személyiségekkel kapcsolatos mindenségrendi valóságokkal összefüggésben vagy ilyen valóságokban jelent meg. Az emberi tapasztalásban minden nem-szellemi dolog, a személyiséget kivéve, egy-egy eszköz valamilyen célra. A halandó embernek más – akár emberi, akár isteni – személyhez fűződő igaz viszonya önmagában is egy cél. Az Istenség személyiségével fenntartott ilyen társas viszony a világegyetemi felemelkedés örök célja.” (112:2.7-8)
Innen már logikusan továbbléphetünk az Aranyszabályhoz és az etikus viselkedés minden más normájához. Az emberek közötti testvériség – melyet Jézus hirdetni jött – azért lehetséges, mert a minden személyiség Istene egyúttal minden sajátlényeg egyetlen forrása is, ami kivétel nélkül mindannyiunk esetében így van. Végül is kinek van szüksége a személyiség meghatározására, amikor közvetlenül is megtapasztalhatjuk és élvezhetjük annak örömeit? És ha nincs jelen egyetlen emberi személy sem, akkor is mindig bensőséges közösségben lehetünk az Isteni Személy mindenütt-jelenvalóságával.
[A]z Urantia könyv összhangban van azzal a nagyszerű elképzeléssel, hogy minden személyiség teljesen egyedi. De mi magyarázza azt, hogy a Föld bolygót – és feltehetően az összes többi lakott bolygót is –benépesítő, egyedi, tapasztalás által fejlődő lények száma folyamatosan, robbanásszerűen növekszik? Minden egyes személy egyedi nézőpontjához végső értéknek kell tartoznia. Kell, hogy legyen valamilyen transzcendentális célja. Ahogy arra már utaltam, bizonyos értelemben az emberi sajátlényeg lehetővé teszi az öröktől való létezéssel jellemezhető Isten számára – egy téren és időn kívül létező, végtelen és tökéletes lény számára –, hogy megszerezzen valamit, amit egyébként lehetetlen lenne megszereznie: a végtelent el nem érő evolúciós teremtésrészek teljes tapasztaláshalmazát, miközben azok lassan fejlődve haladnak a tökéletesség felé. Azt is mondhatnánk, hogy az Isten „minden élményt” szeretne megtapasztalni, és ehhez a tapasztalásgyűjtő alanyoknak gyakorlatilag végtelen sokszínű halmazára van szüksége, olyanokra, akik mind egyedi nézőpontból láttatják vele a fejlődés kibontakozását.
Az Isteni Személy magában foglalja a fejlődés kibontakozását és az összes tapasztalás által fejlődő lényt, de meg is haladja mindezt. Nem tudunk kilépni az ő örökkévalóság-köréből, de megengedhetjük az Istennek, hogy itt lakozzon nálunk, a személyes tapasztalás által mutatott fejlődés otthonában. És ez valóban a legmagasabb rendű szeretet.
A cikk hangoskönyvként elérhető a YouTube-csatornánkon is!
Forrás:
-
Belitsos, B.: The Nature of Personality Reality. In: Fellowship Herald, Summer 2016.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások