Te legyél a könyv
Nem, nem az Urantia könyvre gondolok, de nagyszerű lenne, ha megtehetnéd!
Tisztelettel hajolok meg a benned lakozó szellem, az Isten-szilánk, a benső fény előtt. Ahogy János evangéliuma mondja: „(…) az igaz fény, mely megvilágosít minden embert, aki a világra jön”.
El tudod képzelni, milyen lenne a világ, ha valóban hinnénk abban, hogy minden alkalommal, amikor egy másik emberrel kapcsolatba lépünk, az Isten jelenlétében vagyunk az ő követén keresztül, mely ott lakozik mindannyiunkban?
Tisztában vagyok azzal, hogy keresztényekként (értek ezalatt mindenkit, aki hisz Istenben és Jézus istenségében) elfogadjuk ezt az eszmét és intellektuálisan egyet is értünk vele, de gyakran még mi is, akik azt mondjuk, hogy hiszünk benne, nem úgy cselekszünk, mintha valóban „tudnánk”, hogy igaz; nem is beszélve azokról, akik ezt nem is tartják a hitük részének. Így, mint oly sok más Istenre vonatkozó eszmét, ezt is hozzáadjuk azokhoz az intellektuális felfogásokhoz, amelyekben hiszünk és a vallásunknak nevezünk. Ebben az értelemben az Urantia könyv lehet vallás. Mint az Istennel kapcsolatos minden intellektuális felfogás esetében, itt is az a helyzet, hogy nem találtunk semmilyen teljesen logikus bizonyítékot arra, hogy igaz lenne, ezért vitatkozunk, tagadunk, ítéletet mondunk, sőt harcolunk is, hogy kinél van az „igaz” meggyőződés. Vagy, ha valamennyire ökumenikus hangulatban vagyunk, „párbeszédet” folytatunk arról, kinek a hitfelfogása a „valódibb”, és legalább kifelé azt mutatjuk, hogy a mi vallásunk nem az egyetlen igaz vallás.
Az a kérdés merül fel bennem, hogy miért került az Isten megismeréséhez való hozzáállásunk oly nagy mértékben az Istenről való intellektuális megértésünk hatása alá? Korlátoztuk magunkat a Biblia, az Urantia könyv és más „szent” könyvek olvasására, prédikációk és előadások hallgatására, tanfolyamok vagy szemináriumok látogatására, konferenciákon és lelkigyakorlatokon való részvételre, valamint vitakörökbe való bekapcsolódásra – ezek mind intellektuális tevékenységek.
Az én válaszom az, hogy arra tanítottak minket, hogy az intellektusunk az elsődleges – ha nem az egyetlen – módja annak, hogy bármit is megismerjünk. Sőt, azt is mondanám, hogy minél erősebb az intellektusunk és minél több tudást szerzünk, annál jobban védjük az intellektust, mint az ismeretbirtoklás egyetlen módját. Ez az az eset, amikor az erősségünk egyben a gyengeségünk is lehet.
A tudósok azt akarják elhitetni velünk, hogy csak az empirikus [tapasztalati] tudás, az öt érzékszervünkkel felfedezett tudás hiteles. A filozófusok szerint a megismerés egyetlen módja nem más, mint az értelmünk, ami az intellektusunk elsődleges eszköze. A vallásos emberektől azt halljuk, hogy fogadjuk el a tanításukat, mert isteni hatalomtól származik s azt nem szabad megkérdőjelezni. A vallás érdeméül hozható fel, hogy a vallás mindig is egy másik megismerési mód őrzője volt. A vallások azonban gyakran szem elől tévesztették ezt a módszert, mint amikor az elásott kinccsel kapcsolatban éppen azt felejti el valaki, hogy hová is ásta. De a történelem során Jézus és az olyan vallási tanítók, mint Buddha, Ávilai Teréz, Thomas Merton és George Fox (csak hogy néhányat említsünk) felkérést kaptak, hogy újítsák meg a kutatást az elásott kincs után.
Mi ez az elásott kincs? Ez az „ország kulcsa”, amely kinyitja a kaput a hegytetőre vezető ösvény felé, ahol az Isten létezését nem csak gondolkodással vagy hittel tapasztalhatjuk meg, hanem valóban „tudjuk” is azt, hogy létezik az Isten. Ez a másik megismerési mód egy benső tudás. Ez a benső igazság lelkünk általi felismerése, szemben az elménk által alkalmazott intellektuális megértéssel. Ez a bennünk lakozó Isten szelleme, amely benső fényt vet az igazságra, amikor felfedezzük.
Képzeld el, hogy olyan sötét van, hogy semmit sem látsz, és egyszer csak felragyog valami a sötétségben. Vajon nem látnád-e tisztán kivehetően, lévén, hogy előtűnik a teljes sötétségből? Meg tudna-e győzni téged bárki is arról, hogy nem láttad, miután ilyen erőteljes élményben volt részed? Ez az a fajta tudás, amely különbözik az intellektuális megértéstől. Ez az a fajta tudás, amely „minden értelmet meghaladó békét” (Fil. 4:7) hoz nekünk. Arra utal, hogy van különbség a tudás és az igazság között.
Egy példa a szent szövegünkből, az Urantia könyvből: az intellektusunk azt mondaná, hogy ha egy ember tíz perc alatt megnyír egy birkát, akkor ebből logikusan következik, hogy tíz ember egy perc alatt tud megnyírni egy birkát. Persze tudjuk, hogy ez nem így van.
A mindennapi életünkből jól tudjuk, hogy ahhoz, hogy valamit megértsünk, azt meg kell tapasztalnunk. Képzeljük el, hogy egy kisgyerek egy nap odajön hozzánk és megkérdezi, mi az a szeretet. Örülünk, hogy ilyen mély értelmű és fontos kérdést tett fel. Összeszedjük a gondolatainkat, és elkezdjük kifejteni előtte a szeretetről alkotott intellektuális felfogásunkat. „Amikor a fénysugár áthalad egy prizmán, a fény a szivárvány hét színére bomlik. Elemezhetjük és azonosíthatjuk a különböző színeket, hogy megállapítsuk, vannak-e közös tulajdonságaik, amelyek segítenek megérteni, mi is a tiszta fény. Amikor az Isten tiszta, feltétel nélküli szeretetet küld, az áthalad az ember prizmáján. Színek helyett szeretetfajtákként nyilvánul meg, mint például a gyermekek, a szülők, a testvérek, a barátok, a férjek és feleségek, az emberiség és az Isten iránti szeretet. Mi pedig tanulmányozzuk ezeket a különböző szeretetfajtákat, hogy megtaláljuk a tiszta szeretet közös tulajdonságait, és talán olyan meghatározásra jutunk, mint például: »A szeretet a vágy arra, hogy másokkal jót tegyünk.«”
Ahogy folytatnád a szeretetről szóló kiselőadásodat, észreveszed, hogy a gyermek elaludt! Ekkor rájössz, hogy bármennyire is jók a definícióid és a magyarázataid, a gyermek addig soha nem fogja teljes mértékben megérteni a szeretetet, amíg meg nem tapasztalja. Remélem, most már felteszed magadnak a kérdést: „Milyen módszerrel lehetséges megtapasztalni az Istent, hogy »megismerhessük« az Isten létezését?” Az én válaszom arra, amit ezek a megvilágosodott szellemi vezetők megpróbáltak tanítani nekünk, az, hogy ha az Isten jelenlétét szeretnénk megtapasztalni, akkor befelé kell fordulnunk, és ha egyszer megtapasztaljuk ezt a jelenlétet, akkor valóban meg fogjuk ismerni az Isten létezését, nem úgy, mintha csak elméletben hinnénk benne.
Van egy történet egy nagy mesterről, aki tanítványokat gyűjtött maga köré, felkészítette, majd elküldte őket, hogy tanítsák az igazságot a falvakban élő embereknek. Egy nap ezek a tanítók visszatértek, és panaszkodtak a mesternek, hogy az emberek visszaélnek az igazsággal, és nem érdemlik meg, hogy meghallgassák. A mester megkérdezte tőlük, mit gondolnak, mit kellene tenniük, és ők azt válaszolták, hogy el kellene rejteni az igazságot, amíg az emberek készen nem állnak a befogadására. A mester megkérdezte, szerintük hová kellene rejteni. A tanítók elgondolkodtak, majd azt mondták, hogy a legmagasabb hegycsúcson kellene elrejteni. Erre a mester azt felelte, hogy ha ők oda tudják tenni, akkor az emberek is megtalálhatják ott, nemde? Akkor azt mondták, hogy a tó fenekére kellene rejteni. A mester ismét azt válaszolta, hogy ha ők oda tudják tenni, akkor az emberek talán nem találhatják meg ott? Miután kifogytak az ötletekből, visszakérdeztek a mesternél, hogy ő vajon hova rejtené. A mester azt válaszolta: „Miért nem rejtitek el bennük? Az lenne az utolsó hely, ahol keresnék!” Mennyire hozzászoktunk, hogy az élet kérdéseire adandó válaszokat kívül keressük!
Jézus a legnehezebb óráiban, amikor már pontosan tudta, hogy mi vár rá, elment a Getszemániba, hogy egyedül lehessen az Istennel. Az emberi énje tudta, hogy ez a benső kapcsolat az Istennel erőt, bátorságot és nyugalmat fog adni neki ahhoz, hogy átélje a megpróbáltatásokat és a keresztre feszítést. Nem olvasott könyvet, nem konzultált más emberekkel. Megkért néhány apostolt, hogy kísérjék el, de ők elaludtak! Mi a helyzet a bibliai szakaszokkal, amelyek útmutatást nyújtanak nekünk? „Az ország bennetek van.” (170:1.13) Hogy lehetne ezt még egyértelműbben kifejezni? A 46. zsoltár 11. versében ez áll: „Álljatok meg és lássátok, hogy én vagyok az Isten.” Úgy gondolom, hogy ez a szakasz pontosan azt jelenti, amit mond. Nem azt mondja, hogy olvassunk könyveket, hallgassunk beszédeket, vegyünk részt órákon és vitafórumokon. Az Urantia könyvünk azt mondja: „Minden emberi tudás közül az bír a legnagyobb értékkel, hogy az ember megismerje Jézus vallási életét és hogy miként élte azt.” (196:1.3) Véleményem szerint Jézus vallási életének lényege az Istennel való mindennapi közösség volt. Nem elégedett meg azzal, hogy csak másodlagos forrásokat, például szent szövegeket és más emberek véleményét használja, hanem közvetlenül az elsődleges forráshoz, Istenhez fordult, hogy az útmutatását kérje.
Ne érts félre: kedvelem az előbb említett intellektuális tevékenységeket és gyakran részt is veszek ezekben, mert jó módszerek ahhoz, hogy „az Istenről” tanuljunk, de mára rájöttem, hogy csak a csendben, az Isten jelenlétével való közösségben tudok igazán eljutni az Isten megismerésére.
Van egy történet Gautama Sziddhártháról, akit „Buddhának”, azaz megvilágosodottnak neveztek. Talán ismeritek a történetét. Hercegi gyermekként született bele a hinduizmus legfelsőbb, brahman kasztjába. Lelkesen tanulmányozta a Védákat, a hinduk szent iratait, de az így megszerzett tudás nem adta meg neki a keresett választ, ezért lemondott a vagyonáról, a rangjáról, és sok éven át nincstelenül vándorolt, hogy megtalálja a nagyobb igazságot. Egy nap aztán, ahogy elcsendesedve üldögélt, úgy érezte, megkapta a választ annak során, hogy mellőzte az intellektuális keresést és megtapasztalta az egység igazságát. Ez a tapasztalás nagy változásokat hozott az életében, és elkezdett tanítani erről a benső utazásról.
Amikor egy faluban járt és a sokaság a meghallgatására összegyűlt, ő leült, kezében egy virággal, és nem szólt semmit. Az emberek türelmetlenkedni kezdtek, találgatták, hogy mikor kezdi el végre a megvilágosodásról szóló beszédét. Ám ő továbbra sem mondott semmit. Egy idő múlva az egyikük hangosan felnevetett, mert megértette, mit akar Buddha üzenni a hallgatásával. Erre Buddha odament a férfihez, átadta neki a virágot és távozott. Vajon a többi ember is értette ezt? Valószínűleg nem, mert mi is annyira hozzászoktunk, hogy az igazságot csak az igazsággal kapcsolatos dolgok meghallgatásán keresztül közelítjük meg.
A zen buddhizmus – mely a buddhizmusnak talán a legradikálisabb anti-intellektuális ága – az új tanítványt egy „kóannal” indítja útnak, ami valamiféle feladványhoz hasonlítható. Például: „Milyen az egy kézzel tapsolás hangja?” El lehet képzelni, hogyan is fest ez, milyen bután veszi ki magát, amikor megpróbáljuk megfejteni. Az új tanítvány napokig töri a fejét, hogy intellektuális választ találjon, de végül feladja és felkeresi a mestert, mert úgy gondolja, kudarcot vallott. A mester kifejti neki, hogy sikeresen megtanulta az első leckét, mert megértette, hogy az intellektusunkkal csak korlátozott mértékben ismerhetjük meg a világot. Nyugaton ezt a fajta korlátozottságot vonakodunk elismerni és tudomásul venni, s ezt a hozzáállást a „csak higgy” fordulattal foglaljuk össze. De elhinni valamit azt jelenti, hogy intellektuálisan elfogadjuk azt, amit fizikai bizonyítékokkal nem lehet alátámasztani és logikával sem lehet bizonyítani, ezért úgynevezett „hitbeli ugrás” szükséges hozzá. És ez nem ugyanaz, mint az a tapasztalásra építő megismerés, amiről beszélek.
Ekkor a tanítvány már készen áll arra, hogy megpróbálkozzon a benső tudás útjával, és megkezdődik a meditáció és a csend technikáinak tanítása és gyakorlása. Úgy gondolom, hogy a benső tudatosság útjának és az értelem korlátozottságának hangsúlyozása a keleti vallások értékes hozadéka, de a benső utazás célját a nyugati misztikusok és Jézus másképpen írják le. Keleten a benső utazás célja a teljes csend keresése és annak az érzésnek a feloldása, hogy az egyén a világ összes többi valóságától elkülönülten létezik. Ahelyett, hogy úgy tekintenél magadra, mint a pohár vízbe dobott sókristályra, tekints magadra úgy, mint a vízben feloldódott sóra. Más szavakkal, nincs különálló identitás. A különállóság vagy az egyéni önvaló csak illúzió, amelyet a buddhisták májának neveznek. Olyan vagy, mint egy csepp víz az óceánban, és az óceán olyan diffúz szellem, amely átjárja az egész létezést.
Ezzel szemben itt, nyugaton mi úgy gondoljuk, hogy a szellem egy személyes Isten, aki minden valóság teremtője és fenntartója. Ez az Isten egy részét belénk helyezi, hogy mutassa az utat a Paradicsomhoz vezető úton. Ez az a vezető, aki/amely benső fénnyel világítja meg az igazságot, amikor felfedezzük. Ez az a bensőnkben lakozó szellem, akinek jelenlétét csendben igyekszünk felfogni. Ez az Isten-szilánk, a Gondolatigazító jelenti a kapcsolatunkat a mi paradicsomi Atyánkkal. Célunk, hogy befelé forduljunk és imádkozással, imádattal és az Istenre figyeléssel keressük az isteni jelenlétet. És amikor megérezzük a jelenlétet vagy meghalljuk a halk hangot, akkor az már az intellektuális tudást meghaladó tapasztalati tudás.
Végül szeretnék említést tenni Ávilai Teréz tapasztalásáról. Szenvedélyesen szerette az Istent, és a Biblia és más könyvek olvasásával igyekezett megérteni őt, de nem érezte úgy, hogy megtalálta volna a keresett választ, ráadásul az egyháza betiltott néhány olyan könyvet, amelyeket el akart olvasni. Aztán egy nap, ahogy éppen elcsendesedve ült, meghallotta a halk hangot, amely azt mondta neki, hogy legyen a saját könyve. Más szóval nem elég könyveket olvasni az Istenről; az ember legyen inkább a saját könyve, olyan könyv, amely a benső utazás során szerzett személyes tapasztalatokra épülve íródott s amelynek rendeltetési célja az Isten megismerése.
Ávilai Teréz így is tett, és leírja, hogyan „ismerte meg” az Istent azáltal, hogy elcsöndesedésben élte meg a vele való személyes kapcsolatát. Persze a kétkedők megkérdezhetik, hogy honnan tudja ezt, de szerintem Teréz mosolyogva csak annyit válaszolna: „Honnan tudod, hogy én nem tudom?” (102:6.5)
Amikor különbséget teszünk az igazság és a tudás között, akkor rájövünk, hogy az igazságot nem kell védeni, csak megosztani.
Tehát a mai üzenetem kettős. Először is, vegyél egy prizmát, hátha valaki megkérdezi, mi az a szeretet. Persze viccelek, de attól még hatásos ez az analógia. Másodszor pedig – és ez a lényeg – az a legfontosabb, hogy minden nap tölts egy kis időt az Istennel. Vedd fel a „isteni találkozót” a naptáradba. Nevezheted elcsendesedésnek, lenyugvásnak, meditálásnak, összpontosító imának, benső szemlélődésnek – az elnevezés mellékes. „A rózsa másként nevezve is rózsa marad.” Ha igazán „meg akarod ismerni” az Istent, akkor szánj időt a keresésére magadban. Nem ismerhetsz meg egy embert teljesen pusztán azáltal, hogy olvasol róla; az Isten pedig türelmesen, megbocsátóan és szeretettel várja, hogy hívd és tölts vele egy kis időt. Az Istennel töltött idő további értékét mutatja az is, hogy az ilyen meditatív erőfeszítések stresszoldó és egészségjavító hatásait orvosi és tudományos elemzések igazolják.
Hozd létre a saját, első kézből származó tapasztalásodat az Istennel, és a vallási tanokra alapuló hiten mint másodkézből való tapasztaláson alapuló ismeretszerzés már nem fog olyan fontosnak tűnni. Az a felismerés, hogy mindannyian testvérek vagyunk az Isten családjában, fontosabbá válik, mint a tantételekre alapozott különbségeink. Ahogy az Isten mondta Teréznek: „Légy a saját könyved.”
A világon eddig eltöltött hatvankét évem alatt szereztem némi tudást, de csak egy valamiről mondhatom, hogy igazán tudom. Bár mindig is hittem, de a lelkem mélyén soha nem tudtam igaznak, amíg el nem kezdtem a benső utazást. Mi ez az egy igazság, ami az egész lényemet átjáró örömmel tölt el? Az a benső keresésen alapuló, kétséget kizáró „tudás”, hogy te és én a legnagyobb szeretetet mutató Atya gyermekei vagyunk, és hogy ő mindannyiunknak helyet biztosít az országában. Tudom, hogy ezt már sokszor hallottad, és hiszed is; de valóban „tudod” a lelked legmélyén, olyan mélyen, hogy megszabadítson a félelmeidtől?
Albert Einstein szépen fogalmazott, amikor azt mondta: „Isten gondolatait akarom megismerni; minden más csak részletkérdés.” A kérdés az, hogy elégedett vagy-e azzal, hogy könyvekből és más emberektől tanulsz Isten gondolatairól, vagy inkább közvetlenül a forráshoz fordulsz-e.
Köszönöm, hogy megoszthattam veled az üzenetemet. Meghajlok a benned lakozó szellem előtt.
Forrás:
-
Painter, M.A.: You Be The Book. In: Fellowship Herald, Vol. 9, Summer 2008.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások