Gyöngyöket szórni a személyiség elé
Úgy gondolom, hogy az Urantia könyvben bemutatott igazságok új, magasabb szintű megértése érdekében elengedhetetlen, hogy minden fogalmat közvetlenül a jelentése szerint igyekezzünk értelmezni, és amennyire csak lehetséges, tartózkodjunk attól, hogy az új igazságra ráerőltessük azt, amit már értünk vagy érteni vélünk. Például, míg hasznos dolog az emberi apaság jelentéstartalmát az Isten atyaságával összefüggésben vizsgálni, viszont teljesen félrevezető lenne a másik irányból vizsgálódni.
Minden emberi lény örök identitást épít az egyedi személyiség és a Gondolatigazító – mindkettő Isten adománya – kapcsolatának csomópontjában. A felfedezést, az önismeretet, a megismerést, a szabad akaratú választást és a rálátást segítő tehetséggel, valamint minden fejlődési szakaszban a láthatatlan segítők támogatásával tapasztalati úton kötjük össze és rögzítjük a bennünket alkotó elemeket a személyiség ragasztóanyagaival – az egységgel és a szeretettel – hogy fiúi besorolású mindenségrendi létpolgárokként felfedezzük az Atyánk örök, végtelen valóságát.
Nem arról van szó, hogy „kiérdemeltük” a mindenségrendi létpolgárságunkat. Az Atya biztosította ezt nekünk, amikor így szólt a Fiúhoz: „Alkossunk halandó embert a saját képünkre.” (6:5.7) Az Istenek mintáját követve az Atya minden alacsonyrendű, vagyis állati eredetű, de normális gondolkodású anyagi emberi teremtményt felruházott egyedi személyiség-kifejeződéssel a világegyetemek minden lakott bolygóján. Ez az ajándék minden emberi lényt az Isten „fiává” tett, ami nem az illető nemére vonatkozik, hanem kizárólag a személyiségranggal hozható kapcsolatba. Nem sokkal ezután, amikor a személyiség és annak tulajdonságai, az akarat és az öntudat megteszi az első lépéseket a teremtmény lényének egyesítése felé, egy második adományozás, egy elő-személyes szellemszilánk, vagyis a Gondolatigazító juttatja el az Atya eredeti elképzelését a megvalósulásig. Ezzel az adománnyal – amelyet a gyermek viszonylag szabad akaratú, az öntudat működésén alapuló, erkölcsi döntése vált ki – új lélek születik, és az immár mindenségrendi létpolgár szabadon megtalálhatja a visszautat ahhoz, akitől adományként megkapta a személyiséget és a személyiség előtti létszintet képviselő szellemszilánkot, amelyek az elmével és a tudattal együtt egy új, az Atya-Fiú-Szellem képmására alkotott univerzumot alkotnak.
Bár az emberi testünk az emberi, anyagi kibontakozási lehetőségek együttműködéséből származik, de akik valójában vagyunk (hogy egy jól ismert fordulatot használjak), teljes egészében fentről való ajándéknak tűnik. Bár a tudatunk működésének keretei végesek, az egyedi személyiségünk és a lelkünkben lakozó Szellem-szilánk egyaránt egy olyan valóságszintről származik, amely messze meghaladja a végeset. Közöttük, e két egymástól távol álló valóság közötti kapcsolatban közvetítő szerepet tölt be az elme, amelynek forrása a Végtelen Szellem, de helyileg az egyik leánya által nyilvánul meg. A testünk sorsa az, hogy az anyagi, bolygói létsíkon maradjon, míg a lényünk-személyiségünk-szellemünk a mindenségrendi tudatosság fokain felfelé kapaszkodva halad tovább az Isten végtelen valóságának felfedezőútján. Megkezdtük a valódi mindenségrendi létpolgárság felé vezető felemelkedést, egyre magasabb és magasabb beosztást keresünk az Atyánk szellemi gazdaságában. Végül is mindannyian a családi vállalkozásban akarunk dolgozni!
Tehát kik vagyunk MI valójában? És mit jelent a mindenségrendi létpolgárság – nekünk és az Istennek? És mit jelent az, hogy ő és a Fiú a saját képükre alkotott minket? És mivel biztosan nem akarjuk visszaadni ezeket a különleges, nagyértékű gyöngyszemeket, mivel kell viszonoznunk az ajándékokat? Ezeket nem kértük és nem is érdemeltük ki – egyelőre. Ráadásul nem is tudjuk igazán, hogyan használjuk ezeket az adományokat. Csak botladozunk a saját valóságszintünkön, mintha a Teremtő Fiú elfelejtette volna felkapcsolni a villanyt. Hát miféle képei vagyunk mi az Isteneknek?
Valószínűleg úgy gondoljátok (vagy legalábbis remélitek), hogy majd megpróbálok válaszolni ezekre a kérdésekre és aztán mindannyian boldogan hazamehetünk. Elárulom, nem lesznek válaszok, de azért vizsgáljuk meg a fent említett pontok némelyikét, mert véleményem szerint a mindenségrendi létpolgársággal járó egyik elsődleges felelősség az, hogy igyekezzünk válaszokat találni ezekre a kérdésekre, és ezáltal elfoglaljuk a helyünket úgy, mint akikből igaz és méltó istenfiak, létpolgárok lesznek az Ő világegyetemi valóságában.
Gyanítom, mind egyetértünk abban, hogy a mindenségrendi létpolgári mivoltunk a személyiségünk azon rejtélyeinek egyike, melyet a paradicsomi Atyához való felemelkedésünk során kell megfejtenünk. Íme néhány szempont a világegyetemben betöltött helyünkről, szerepünkről való gondolkodáshoz:
1. Az 1. írásban azt olvassuk, hogy „az Isten személyiség”. Ezt szó szerint úgy értelmezem, hogy az Isten személyiség – mind a teljes személyiség, mind az egyes személyiségek. Így, bár nem mondhatjuk, hogy mindannyian Isten vagyunk, de azt mondhatjuk, hogy az Isten mindannyian vagyunk. Amikor a fogalmi „VAGYOK-ból” Atya lett a Fiú számára és a személyiség megjelent, egy Isteni Tanácsos szerint az Isten azért tette ezt, hogy „mint személyiség [elkerülje] (…) a Teljes Istenség lehetségességére kiterjedő, egyébként elkerülhetetlen kiáradás[t]”. (0:3.22) Azáltal, hogy a személyiséget és a saját akaratú választást a teljes Istenségnél kisebbre összpontosítja, az Atya lehetővé teszi a teljes Istenségnél kisebb tapasztalások és választások létrejöttét (nyilvánvalóan beleértve az emberi, saját akaratú teremtményeket is). Más szóval az Atyánk által adott személyiség lehetővé teszi az Istenségnek (Istennek), hogy az abszolút szint alatt működjön úgy, hogy közben megőrzi számos istenségi tulajdonságát. Így „lett” az Atya az Örökkévaló Fiú, a Legfelsőbb, sőt egy halandó, véges, saját akaratú teremtmény. Ebben a megközelítésben mindenesetre jobban megbecsülhetjük a személyiség értékét és jelentőségét. Más szempontból nézve a személyiségnek nincs értelme, ha nincsenek más személyiségek is. Lehet, hogy otthon egyedül te vagy a főnök, de az nem valami szórakoztató!
Meglátásom szerint, amikor az Atya az Istenség valóságából egy teljesen egyedi személyiségajándékot ad bármelyik arra alkalmas lénynek (beleértve a halandó teremtményeket is), akkor egy hasonló minta ismétlődik meg: az Atya megszabadul annak szükségességétől, hogy ő „legyen” az a bizonyos személy. Ezzel egyidejűleg a személyiséggel ilyeténképpen felruházott lény csodálatos előnyökhöz jut: ilyen a mindenségrendi létpolgárság méltósága, a szabad akaratú választás, az egység isteni sajátsága, az idő/tér meghaladásának esélye, az abszolút valóságszint megtapasztalásának lehetősége, a jövőbeli örökkévalóságban való létezés, valamint az Igazítóval való eggyé kapcsolódáson keresztül „a múlt-örökkévalósági tapasztalás[a] és emlékezet[e]” (112:7.1). Így, ha minden terv szerint alakul, akkor a személyiségadományozással lehetővé válik az alacsonyrendű, állati eredetű lények számára nemcsak a nagy Isten (aki mindannyiunkká vált) felismerése, hanem az is, hogy a személyiségként való múltbeli és jövőbeli örökkévalósági létezésünk tudatosuljon bennünk és arra fokozatosan ráébredjünk – ahogy Isten felé emelkedünk. Ez felfoghatatlan szintű mindenségrendi létpolgárságot jelent.
2. Mindenségrendi létpolgári rendbe tartozókként a felelősségünk, hogy „megcselekedjük az Isten akaratát”. Sokunk számára ez azt jelenti, hogy bármilyen helyzetben is találjuk magunkat, úgy kell cselekednünk, ahogy az Isten cselekedne. Mások ezt úgy értelmezhetik, hogy azt kell tennünk, amit az Isten szeretne tőlünk. Én egy másik felfogást szeretnék felvetni. Ha igaz, hogy a személyiség adományozása az a folyamat, amelynek során az Isten mindannyiunkká válik, akkor a személyiség adományozása szó szerint összeköt minket az „első ok” akaratlagos választásával. Ez azt jelentené, hogy amikor a személyiséghez tartozó „szabad akaratot” használjuk ahhoz, hogy valamilyen ok nélküli és így szabad akaratú döntést hozzunk (mint például az olyan öntudatos, erkölcsi döntések, amelyek építik a lelkünket és a Legfelsőbbet), akkor szó szerint az Isten akaratát „cselekedjük” az ő nevében a mi téridő valóságunk szintjén. Így bár ez a döntés láthatólag csak az időben történik meg, ezzel egyidejűleg az időt meghaladó módon, az Isten akaratának szintjén is végbemegy. Így tehát az adott döntésünk előre nem ismert az ő számára, és így nem minősül eleve meghatározottnak, és az sem mondható róla, készen áll, várva, hogy rátaláljunk és azt válasszuk.
3. „Mi” bizony ott élünk az Isten által adományozott, erősen korlátozott, egyedülálló személyiség és az Istenség korlátlan, személyiségi szintet el nem érő szilánkja közötti kapcsolat gyújtópontjában, és ennek önmagunktól tudatában is vagyunk. Legalábbis számomra nem teljesen világos, hogy pontosan kik vagyunk ebben az abszolútok közötti kapcsolatrendszerben, bár áldottnak érezzük magunkat, hogy jelen lehetünk és tudhatjuk, hogy az Isten e két vetülete – vagyis a korlátozott és a korlátlan, ami a végtelen sokféleséget és az osztatlan egységet példázza – kölcsönhatásban áll egymással. Az eggyé kapcsolódás egyesíti ezt a kettőt, valamint a saját magunk által kifejlesztett morontia önazonosságunkat (vagyis a lelkünket) egy olyan házasságban, amely biztosítja az egyedi és személyiséget nyert mindenségrendi létpolgárként való örök létezésünket, és megkönnyíti számunkra az Isten végtelenségének felfedezését. A felemelkedési létpályánk során bizonyosan tisztázódni fog, hogy kik is vagyunk valójában és mit jelent voltaképpen a személyiségrendi fiúi besorolás számunkra és az Isten számára. Amíg az utunkat be nem futjuk és bizonyosságot nem szerzünk, addig vigasztalhat bennünket a tudat, hogy közvetlen és véget nem érő közösségben vagyunk azzal az Istennel, akit keresünk.
A mindenségrendi létpolgárság a személyiségadományozással együtt jár, de miként a legtöbb megtapasztalható valóság esetében, ezzel is a helyzet, hogy a vele járó felelősségek vállalása teszi számunkra valósággá. A mindenségrendi létpolgársággal járó felelősség tudatosulása az emberi életünk korai szakaszában kezdődik, egybeesik az erkölcsi öntudatunk ébredezésével és a lelkünk megszületésével. E tudatosság növekedésével kezdjük megérteni, hogy a felelősségünk magában foglalja a téridőbeli Isten, vagyis a Legfelsőbb iránti kötelességünket, valamint annak felismerését, hogy a döntéseink hozzájárulnak az Ő növekedéséhez és a miénkhez is. Grandfanda volt az első emberként született, saját akarattal rendelkező lény, aki felkapaszkodott a mindenségrendi létpolgárság fokain egészen a Paradicsomig, mely feladatot nehezített az is, hogy nem volt senki, akit követhetett volna. De ezzel a teljesítményével kijelölte a tapasztalásokon át vezető utat, s így előttünk már sokan bejárhatták és megismertethették másokkal. Mindazonáltal ez az utazás az egyesülés elérése tekintetében egyedül rólunk szól, s ezt az egyesítést az az egyedi személyiség hajtja végre, aki mi vagyunk, vagyis inkább aki a lényegünk.
Egy olyan bolygón élünk, amely gyorsuló ütemű változásokon megy keresztül; olyan intézmények, rendszerek és gondolkodásmódok összeomlását tapasztaljuk meg, amelyek elérhető volta eddig biztonságérzetet adott számunkra, és mindennek következtében egyre növekvő feszültségek alakultak ki az emberek között és ez sokak számára megrázó volt már eddig is. Tekintettel arra, hogy a kinyilatkoztatás általában akkor érkezik egy világba, amikor a további evolúciós növekedés lehetősége már kimerült, biztosak lehetünk abban, hogy ennek a mostani kinyilatkoztatásnak az érkezése annak jele, hogy a meglévő tudásunk, fogalmaink, vallási felfogásaink és az evolúciós vallások már nem elégségesek ahhoz, hogy segítsék az emberiséget szerves egységbe rendezni és megérteni ezt a gyorsuló változást és az új, kibontakozó bolygói rendeltetést.
Olyan igazságok kinyilatkoztatásának áldásában részesültünk, amelyek megértése és helyes gyakorlati alkalmazása megszilárdíthatja az emberi közösségeket, kezdve a sajátunkkal. Ha nem csak szavakban szeretnénk mindenségrendi létpolgárok lenni, akkor itt az ideje, hogy együtt teljes mértékben elkötelezzük magunkat a mindenségrendi felelősségeink mellett, és ne csak azzal járuljunk hozzá, amivel ma tudunk, hanem a további építkezéshez használható örökséget hagyjunk hátra a jövő számára. A kinyilatkoztatás nem csak a miénk, hanem a világé is. Ahogy Grandfanda tette értünk, mi is bevilágíthatjuk a többi utazó számára az előttük álló utat, amint valóságossá tesszük a nekünk tanított igazságokat. Ennek az új igazságnak az érkezésére általunk előkészítendő Éden az elme Édenkertje, amely az emberi tudatba egy új életfilozófiát helyez s ennek alapját a személyiségadomány valósága, annak jelentősége és annak örök életre vonatkozó ígérete képezi; egy olyan új, kibővített kozmológiának [mindenségrendnek] a megértését, amely valóságossá teszi a helyünket az Isten gyermekei által benépesített világegyetemben; és egy olyan új vallást, amely kinyilatkoztatott igazságon alapul s amelyet az Atya Istennel, a világegyetemben utazó más felemelkedőkben is ott lakozó Istennel való közvetlen, személyes kapcsolatunkban valósítunk meg, valamint a saját lelkünk építésével járó örömteli felelősségek vállalásával érünk el, miáltal hozzájárulunk az Isten téridőbeli megnyilvánulásához, a Legfelsőbbhöz.
Ezzel visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Minden emberi lény örök identitást épít ki az egyedi személyiség és a Gondolatigazító – mindkettő Isten által és Istentől való adomány – kapcsolatának csomópontjában. A felfedezést, az önismeretet, a megismerést, a szabad akaratú választást és a rálátást segítő tehetséggel, valamint minden fejlődési szakaszban a láthatatlan segítők támogatásával tapasztalati úton kötjük össze és rögzítjük a bennünket alkotó elemeket a személyiség ragasztóanyagaival – az egységgel és a szeretettel – hogy fiúi besorolású mindenségrendi létpolgárokként felfedezzük az Atyánk örök, végtelen valóságát.
Forrás:
-
Elders, D.: Casting Pearls Before Personality. In: Fellowship Herald, Vol. 9, Summer 2008.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások