Az oktatás mennyei mintája
1) A halál túlélésének megtapasztalása, az első fél-anyagi világ különleges építészetének és működési rendjének megcsodálása, valamint az előttünk feltámadt, bennünket érdeklő személyek helyzetéről való tájékozódás után (47:3.6), előbb-utóbb megkezdődik a frissen átkerültek felkészítő képzése a Paradicsom felé való továbblépés érdekében.
Ha a fejlődés örök, akkor a növekedéshez szükséges tanulás is örök. Ha a jó pap holtig tanul – amint a földi közmondás tartja – akkor a szellemi felemelkedés útjára lépő személyek örökké. Ennek így kell lennie, ha Isten a végtelen lehetőségek, az isteni jelentéstartalmak és értékek örök valóságába vezeti a gyermekeit. Persze, a tanulás és a munka a szabad idő mindig élvezetes eltöltésével váltakozik majd.
A szellemi felemelkedés egyéni tempójú, a lassúbb haladást, de még az alkalmi sikertelenséget sem tekintik vereségnek, „a késedelmet sohasem tartják szégyennek” (26:8.3). Az idő múlása, melynek sürgető jellege oly nyomasztó tud lenni a földi élet során, ilyen formán már nem játszik szerepet a létezés magasabb síkjain.
Van, amit az előrehaladás érdekében szükséges megtapasztalni, de vannak olyan tapasztalási lehetőségek is, amelyek szabadon választhatók (30:4.28) vagy amelyekre önként lehet jelentkezni (66:2.4).
A szellemi felemelkedés oktatási rendszeréről alapvetően elmondható, hogy
-
gyakorlatias, vagyis tapasztalásra épülő,
-
fokozatos, mivel mindig tekintettel van a tanulók befogadó képességére és
-
a lényegre hangsúlyt helyező, mert csak a szükséges ismeretek elsajátítására irányul (35:10.3).
Az anyagi test végleges elhagyása után a hiányzó, de szükséges társas tapasztalatok pótlása történik meg. Ezt követően a túlélők képzése „az önértékelési karokon kezdődik” (45:7.3). Erről az a véleményem, hogy már a fizikai testben való életben is szükség lenne a helyes önértékelésre. Úgy gondolom, hogy a helyes önértékeléshez való eljutás érdekében, az egyénnek meg kell határoznia a saját viszonyát a nem látható teljességhez és a látható környezetéhez képest. Ha az egyén helyes viszonyba, vagyis összhangba kerül a létező, de nem látható teljességgel és a látható környezetével is, akkor értelmi megelégedésre jut és megszabadul a haláltól való félelemtől.
Mivel az önmagát meghatározni akaró egyén legfontosabb ismérve az, hogy ő egy öntudattal bíró szabad akaratú személy, ezért a teljességhez való viszonyát az öntudat, a szabad akarat és a személyiség teljességéhez, vagyis az Istenhez képest érdemes meghatároznia.
Mivel az Isten Egyetemes Atyaként határozza meg magát a többi személyhez viszonyítva – még a Háromság másik két személyéhez képest is – ezért egy emberi személy akkor határozza meg önmagát helyesen a teljességhez képest, ha a mindenséget Teremtő és Fenntartó Istent a saját szellemi Atyjaként ismeri fel, magát pedig ezen Isten gyermekének kezdi tekinteni. Az ilyen meghatározás azért is helyes, mert a személyiséget az Isten Egyetemes Atyaként adományozza minden egyes embernek.
Csak személyek képesek megérteni és értékelni más személyeket. Egy mesterségesen megalkotott intelligencia ébredhet öntudatra, lehet tanulékony, gyors és bírhat széleskörű érzékeléssel, de soha nem lehet olyan személy, aki képes a szellemi fejlődésre.
Továbbá az egyén akkor határozza meg önmagát helyesen a látható környezetéhez képest, ha a többi emberre az Egyetemes Atya más gyermekeiként, vagyis a saját szellemi testvéreiként kezd tekinteni. S így gondolkodik felőlük akkor is, ha az embertársai még nem jutottak el az önmeghatározás és önértékelés valóságos szintjére, ami a személyes viszonyok Isten által kialakított tényleges helyzetén alapul. Vagyis az egyén akkor kezdi önmagát a helyén értékelni, ha hinni kezd a megérthető, de még nem látható Istenben és elkezd úgy bánni a környezetében élő emberekkel, amint szeretné, hogy azok vele bánjanak.
Nem kötelező elfogadni azt, hogy a helyes önértékelés alapja az Egyetemes Atyához és az ő többi gyermekéhez való személyes szellemi viszony megtalálása, azonban az emberi értelem számára megalapozottnak tűnik a korszakos kinyilatkoztatók azon állítása, mely szerint az evolúciós társadalmak fejlett anyagi viszonyai és az emberi eredetű személyek örök szellemi valóságai az Isten Atyaságán és a gyermekei szellemi testvériségén alapulnak. Csak ennek a két viszonyulásnak, az Isten Atyasága elfogadásának és a szellemi alapú társadalmi testvériségnek a megélése az, ami a hústestben és a szellemi testben is képes biztosítani minden személy számára a megelégedést adó életet és a növekedéssel járó örök fejlődést.
2) Az önértékelés helyesnek tartott alapjaira vonatkozó gondolatmenet után érdemes figyelmet szentelni az oktatás azon módszereire, melyekre a magasabb létsíkok szellemi felemelkedést biztosító képzései épülnek.
a) A létezés magasabb síkján ébredők első és legfontosabb tanulási feladata a társas tapasztalások hiányosságainak pótlása a segítők és tanítók támogatása mellett.
„Azokat a dolgokat, melyeket a földön megtanulhattatok volna, de amelyeket nem sikerült elsajátítanotok, e hűséges és türelmes tanítók gyámsága alatt kell megtanulnotok.” (48:5.7)
Erre alapvetően a személyiség jegyeinek egyesítése és a nemes jellem kialakítása céljából van szükség.
b) A további szellemi képzés módjára általánosan jellemző, hogy a felemelkedők feladatokat kapnak, majd megtanítják nekik az egyes feladatok végrehajtásához szükséges legjobb és legeredményesebb módszert.
„(…) [Az] oktatási rendszer gondoskodik a feladattal való megbízásotokról és ezt követően lehetőséget biztosít arra, hogy oktatásban részesüljetek az adott feladat legjobb teljesítéséhez szükséges eszményi és isteni módszerről.” (37:6.4)
c) A Paradicsom Szigete felé tartó haladás során akkor tekintik a szellemi felemelkedőt valamely tudás és tapasztalat birtokosának, ha azt, amit a tudásban és tapasztalásban előtte járók neki megtanítottak, át tudja adni az utána jövőknek is.
„A halandói fejlődés teljes felemelkedési tervére az a gyakorlat jellemző, hogy az éppen megszerzett új igazságot és tapasztalatot más lényeknek át kell adni. A Paradicsom-elérés hosszú idő alatt teljesíthető tanintézetét úgy végzitek el, hogy tanárként szolgáljátok azokat a tanulókat, akik a fejlődési rendben mögöttetek állnak.” (30:3.9)
d) Az ösztönzés módja a tanítók részéről a bátorítás, a helyes és a jó hangsúlyozása, a tévedések és a hibák felemlegetése helyett.
A tanítók „úgy kezelnek téged, mint független, a saját szándékai szerint cselekvő lényt, és buzdítanak az egyre nagyobb léptékű fejlődésben és előrehaladásban. Itt igaz barátokkal és megértő tanácsosokkal találod szemben magadat, olyan angyalokkal, akik tényleg képesek segíteni neked abban, hogy »olyannak lásd magad, amilyennek mások látnak« és »hogy úgy ismerd meg magad, ahogy az angyalok ismernek«”. (48:6.25)
„Sikertelenség esetén nem keresik az okokat, és sem magukat a pályázókat, sem pedig a különböző oktatóikat és kísérőiket nem dorgálják meg vagy illetik bírálattal.” (26:8.3) A javítás lehetősége viszont biztosított.
3) A mennyei képzés módjai a magasabb létszintekről érkezett korszakos kinyilatkoztatók által alkalmazott földi oktatásban is kimutathatók:
a) A gyakorlati tapasztalás által történő tanulás módszere.
Az első korszakos kinyilatkoztatás átadásában résztvevő tanítók korabeli embereket fejlesztő képzése során „a tanítványok gyakorlati úton sajátították el az ismereteket, amelyen keresztül egyúttal a napi hasznos feladatokat is ellátták.” (66:7.6)
b) A korábbi tanulók az utánuk jövők tanítóiként is működnek.
-
A második korszakos kinyilatkoztatás átadói számára létrehozott földi Édenkertben az „ádámi gyermekek a maguk külön tanodájába jártak tizenhat éves korukig, s a fiatalokat az idősebbek tanították.” (74:6.7)
-
A negyedik korszakos kinyilatkoztatás átadása idején a vándorhitszónokok képzését „a tanulás és a cselekvés tanterve szerint vezették. Amit a hallgatók megtanultak délelőtt, azt délután a parton összegyűlt sokaságnak tanították.” (148:1.1)
c) A jó megerősítése a hibák kihangsúlyozása helyett.
-
Még a negyedik korszakos kinyilatkoztatás átadásának megkezdése előtt, a tizenkilenc éves Jézusnak komoly feladatai voltak a vérszerinti testvéreinek, vagyis József és Mária hét további gyermekének pótapaként történő nevelésével kapcsolatban (127:4.1). (Jézus vérszerinti testvéreinek létezésére vonatkozóan lásd még: Máté 13:55-56; Lukács 8:19-21; János 2:12; János 7:3-5)
„Ennek az évnek az elejére Jézusnak már sikerült teljesen elfogadtatnia anyjával az ő gyermeknevelési módszereit – a jócselekedetre való igenlő késztetést (…) Tartózkodott a rossz hangsúlyozásától, melyre azáltal került volna sor, ha tiltja azt, inkább kiemelte a jót azzal, hogy annak megcselekedésére szólított fel.” (127:4.2)
-
Szintén a nyilvános működésének megkezdése előtt, az egyik utazása idején, Jézus külön-külön sokat beszélgetett a cinikusok, a sztoikusok és a rejtelemimádatok (leginkább a Mitrász-tisztelet vallása) arra érdemes vezetőivel.
„Az oktatási módszere pedig a következő volt: Egyszer sem támadt a hibáikra vagy emlegette volna fel a tanításaik fogyatékosságait. Minden esetben kiválasztotta a tanításukból az igazságot és aztán arra törekedett, hogy ezt az igazságot megszépítve és megvilágosítva láttassa velük, s a kiteljesedő igazság ezt követően rövidesen levetette magáról a hozzátapadt téveset; és a Jézus által tanított férfiak és nők így készültek fel azoknak a további és hasonló igazságoknak a későbbi felismerésére, melyek a korai keresztény hitterjesztők tanításaiban megjelentek.” (132:0.4)
A számmal jelölt idézetek és tartalmak forrása az ötödik korszakos kinyilatkoztatás.
Hozzászólások