A szeretet és az elme kapcsolatának megértése
1990-ben megkérdeztem egy indiai gurut, Ammachit arról, hogy fogok-e valaha is odaadást érezni az életemben. A válasza („Szeresd az Istent, mert az Isten igazán szeret téged”) olyan spirituális hullámvasútra dobott, amelyen sok éven át tartózkodtam. Ez vezetett el az Urantia könyv felfedezéséhez, ahhoz, hogy érdeklődjem iránta, aztán elutasítsam, majd visszatérjek a lapozgatásához és személyes kihívásból igyekezzek hibákat találni benne és cáfolni az állításait. De az odaadás-keresésem által kiváltott elmebéli és szellemi kalandok egy korszakos kinyilatkoztatás hitbeli elfogadásához vezettek, végül pedig egy olyan könyv megírásához, amely összeegyezteti emberfeletti üzenetét az emberi ismeretanyag és felfogások széles skálájával.
Az utam során egy sor gondviselésszerű esemény változtatott az életem menetén, mivel közvetlen tapasztalatot szereztem az Isten szeretetével kapcsolatban, s ez végül megnyitotta a szívemet az emberiség előtt. Az Isten bennem lakozó jelenlétének növekvő felismerése és az Isten egyre mélyebb megbecsülése lett az a kapu, amelyen keresztül javíthattam a szeretet kinyilvánítására és befogadására való képességemet. Rengeteg felismerésre tettem szert, amikor minden korábbi meggyőződésem őszinte megvizsgálására vállalkoztam. A korszakos kinyilatkoztatás erős hatású fényforrás volt, amely felpuhította a szeretetről alkotott megkövesedett felfogásomat, és amelynek fényében tisztábban láthattam a szeretet transzcendens jelentését az emberi tapasztalásban.
Vajon Tiszta Isteni Szeretet vagyunk-e, képesek vagyunk-e akaratunk szerint önzetlenül szeretni és szolgálni másokat, vagy pedig ki kell fejlesztenünk magunkban az önzetlenségre való képességet? Tudunk-e úgy szeretetet növeszteni, mint ahogyan a kertben virágot gondozunk? Mi a kapcsolat az Isten, a szeretet és az elme között?
Ezekre a kérdésekre azután kapunk választ, hogy teljes mértékben felismertük a szeretet és az önzetlenség közötti kapcsolatot, és megkülönböztetjük a szeretetet az emberi ragaszkodás nagyon gyakran félreértett megnyilvánulási formátiól.
Önzetlenség vagy önmegtagadás
Az önzetlenség nem természetes emberi tulajdonság. „Az embernek értelemre, erkölcsiségre és vallási késztetésre, Isten-ismerésre van szüksége ahhoz, hogy önzetlen és emberbarát társadalmi rend alakuljon ki.” (16:9.7) Az önzetlenség a testvériség kiterjesztésével összefüggő tudatosságból és szeretetből születik, melynek alapja az Istennek mint a mindenek Atyjának a felismerése.
Az önzetlenség – amikor önzetlenek vagyunk – nem valamiféle mazochista hajlam, amely az önmegtagadásban és a vágyak elfojtásában gyökerezik. „A kérkedő és hamis alázat értelmetlen, szolgai szokásai összeegyeztethetetlenek az üdvözülésetek forrásának nagyra értékelésével és a szellemtől született lelketek beteljesülésének felismerésével. Az Isten előtti alázat teljes mértékben helyénvaló a szívetek mélyén; az emberek előtti szelídség dicséretes; a tudatos és figyelemhajhász alázat képmutatása azonban gyerekes és nem méltó az ország megvilágosodott fiaihoz.” (149:6.10) A megfelelni vágyással összefüggésbe hozható jótettek vagy a jutalom elnyerésére építő cselekedetek fakadhatnak jószándékból, de még mindig csak az önérdek emberi birodalmához tartoznak.
Ahogy gyarapodunk az Isten megértésében, úgy válunk egyre inkább képessé az ő önzetlen természetének értékelésére, és úgy erősödik bennünk a vágy, hogy a másokkal való kapcsolatainkban megjelenítsük az ő természetét – nem kötelességtudatból, hanem a szeretet ösztönzésére. Ahogy erősödik a bennünk lakozó Szellem tudatossága, egyre inkább felismerjük, hogy az istenszerűség elérése az emberiség rendeltetési célja. Lelkünkben kialakul az a fajta szellemi tisztelet és mély meggyőződés, melyet a következő kijelentés is tükröz: „Az én akaratom az, hogy a te akaratod legyen meg.” (111:5.6, 118:8.11) Más szóval, úgy döntök, hogy az Isten iránti szeretetemet és megbecsülésemet azon törekvésben fejezem ki, hogy az Istenhez hasonlóvá váljak, s ezáltal fejlesztem azon képességemet, hogy szeretettel szolgáljam az embertársaimat.
Az egészséges családi egység a legjobb környezet az önzetlenség elsajátításához. Ideális esetben a szülők vállalják azt a legfőbb felelősséget, hogy odaadó gondoskodással segítik a gyermeket az életküzdelmeiben, és azáltal a gyermeket önmagáról gondoskodni tudó, bölcs, szerető és becsületes egyéniséggé nevelik, aki hozzájárulhat a civilizáció fejlődéséhez. A fiatal felnőtt a szülei iránti tiszteletet és bizalmat nem kötelestudatból, hanem a szülők által tanúsított minőségi gondoskodás, nevelés és szeretet eredményeként teszi a magáévá. „Az igazi szülő folyamatos, szeretetteljes szolgálatot lát el, melyet a bölcs gyermek felismer és értékel.” (84:7.26) A fiatal felnőtteket így arra nevelik, hogy a szerető családról alkotott elképzelésüket kiterjesszék a szomszédaikra, az országukra és az egész világra.
Az önzetlenségnek ez a sajátossága az emberi nagyság igazi mércéje. Az erkölcsi viselkedés önzetlen elemének fejlesztése a szeretet, a bizalom és a tisztelet képességének erősítését jelenti – olyan képességekét, amelyek az Isten megismeréséből és a fokozott szellemi rálátásból táplálkoznak. Lehetnek magas erkölcsi normáink és lehetünk eszményelvűek, de a szellemi rálátásunk növekedése az, ami az erkölcsiséget a társadalmak és nemzetek felvilágosult átalakításának hajtóerejévé változtatja.
Szeretet-meghatározás
„A szeretet az élet isteni, benső késztetésének munkálása. Megértésen alapul, önzetlen szolgálat táplálja és bölcsesség tökéletesíti.” (174:1.5) A tiszta szeretet a bizalom, a tisztelet és az odaadás legmagasabb szintű kifejeződését aktiválja, és a feltételhez kötött érzések és körülmények fölé emelkedik. Az ókori görögök agapé néven ismerték, és ez az az erő, amely az emberi szeretet különböző feltételes megnyilvánulásait a helyükön kezeli. „Az agapénak köze van az elméhez: ez nem egyszerűen egy érzelem, amely kéretlenül feltámad a szívünkben; ez egy olyan elv, amely szerint tudatosan élünk. Az agapénak mindenekelőtt az akarathoz van köze.” [1]
A szeretet személyes magatartása az isteni kötelesség és az emberi szükségletek iránti hűségből fakad. Az ilyen szeretet aktiválja a mások javára való feltétel nélküli, jótékony törődést, és tiszteletteljes, önzetlen viselkedési formában nyilvánul meg. A szeretet mélysége és a bennünk való kifejeződésének minősége arányos az Istenség megértésével, az isteniségi jegyek fejlesztésére tett erőfeszítéseinkkel és a bennünk lakozó Szellem vezetésére való fogékonyságunkkal.
Az érzelmi instabilitással, illetve a ragaszkodás szeszélyességével ellentétben a tiszta szeretetet a hűség, a megbocsátás, a megbízhatóság, az együttérzés és az őszinteség jellemzi. A szeretet sokatmondó, költői leírását találjuk az 1Kor 13:4-7-ben: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Szeretet nélkül a többi erény elveszti az erejét.
A szeretet és az önzetlenség kéz a kézben jár. Az önzés az emberi viselkedés velejárója; a szűkebb családi körön kívüliek iránt természetes módon kevesebb a szeret- és közösségiszolgálat-megnyilvánulás. Ezért a feltétel nélküli szeretetet fejleszteni kell. „A szeretetnek és az önzetlenségnek a kapcsolatokat illetően folyamatos, élő újraalkalmazkodáson kell átesnie az Igazság Szellemének vezetésével összhangban. A szeretetnek ezáltal kell megváltoztatnia és kiterjesztenie a szeretett egyén legnagyobb mindenségrendi boldogságáról alkotott fogalmait. Ekkor a szeretet továbbmegy és rábukkan ugyanezen hozzáállásra minden más egyént illetően, akiket esetleg befolyásolhatott az a növekvő és élő kapcsolat, melyet egy szellem vezette halandó alakított ki a világegyetem többi létpolgára iránti szeretetében. A szeretet eme teljes és élő igazodási folyamatának a jelen lévő rossz környezetének és a tökéletes isteni beteljesülés örök céljának tükrében kell végbemennie.” (180:5.10)
A szeretet feltételes kifejeződése
Az emberi szeretetnek számos ösztönös kifejeződési formája van, és hacsak nem dolgozunk rajta, az ilyen szeretetforma gyakran feltételes marad:
-
Az emberek egymás iránti természetes szeretetét vagy csodálatát az ókori görögök phileo néven ismerték, s ez a jóindulatból vagy a közös érdekekből fakadó szeretetformára utal. A legtöbb barátság a phileóra épül. Ezt a fajta ragaszkodást az jellemzi, hogy „Kedvellek, ha...”
-
A családi szeretetet (ami magában foglalja a szülői szeretetet is) a görögök astorgos-nak nevezték. Az astorgos egy állat, tárgy vagy személy iránti erős, kötődést és védelmezést mutató szeretetforma. Az ezzel rendelkező élőlény erős kötelességtudatot érez, és gyakran hajlandó meghalni e szeretet védelmében. Az astorgos olyan feltételes szeretet, amely az jellemez, hogy: „Szeretlek, mert szeretnem kell.” Az astorgos ereje és odaadása gyakran arányos a szeretett személy szükségleteivel, és olyan hatások vihetik félre, mint a becsvágy, az önzés vagy a vallási meggyőződés.
-
A fizikai vonzalom, melyet az ókori görögök erósznak neveztek, a kémiai kapcsolat, a nemi késztetés, a két ember közötti vonzalom. „A férfi és a női személyiség közötti nagy eltérés ellenére a nemi vágy elég ahhoz, hogy a faj szaporítása céljából összehozza őket. Ez az ösztön már jóval azelőtt is hatékonyan működött, hogy az emberek megtapasztalták volna az olyan dolgokat, mint amit szerelemnek, odaadásnak vagy házastársi hűségnek neveznek.” (82:1.1) Az erószt gyakran összetévesztik a szerelemmel, és ezért könnyen visszaélnek vele. A phileo és az astorgos nélkül az erósz maga a szenvedély, a nemi vágy, amelyet ha nem tartanak féken, tönkreteheti az egyén életét, és a hatása kisugárzódhat a családokra és az egész társadalomra. De a nemi késztetés egyfajta katalizátor, amely végül szerelemhez vezet. Az erósz a phileo, az astorgos és az agapé támogatásával lép túl a romantikus szakaszon, ami segít fenntartani a hosszú távú kapcsolathoz szükséges barátságot és szellemi beállítottságot.
A szív és az emberi elme
Miután elkezdtem az odaadás körüli utazásomat, a leggyakrabban hallott kifejezések a következők voltak: „Kövesd a szívedet” és „A szívedre hallgass, ne az eszedre”. Tudtam, hogy spirituális körökben a szívet régóta úgy tekintik, mint a szeretet érzéseit kiárasztó energiaközpontot. Bár a barátaim továbbra is kitartottak amellett, hogy a szeretet a meditáció gyakorlásával növelhető, én ösztönösen tudtam, hogy az Isten jobb megértése jelenti az én utamat a szeretet elmélyítéséhez.
A meditációt általában a szívnek a szellem felé való megnyitási technikájaként tartják számon, mégis az a szellemiség, amelyet megismerhettem abban a meditáló közösségben, amelyben éltem, nem volt az a vibráló és önzetlen spiritualitás, amelyre igazán vágytam. A meditáció és a mély szubjektív tapasztalások évei után az Istennel való kapcsolatom személytelen maradt és hiányzott belőle az odaadás. Hasonló volt a helyzet a másokkal való kapcsolataim terén is, azaz megvolt a barátságosság, de megmaradt az óvatosság és gyakran az ítélkezés is. Néha azon kaptam magam, hogy a „megvilágosodott” énképemet, a szellemi önvalóm árnyékát magasztalom.
Csak akkor kezdtem szellemi alázatot érezni és észleltem változást a mások iránti szeretetem minőségében és mélységében, amikor megengedtem az elmémnek, hogy a korszakos kinyilatkoztatás kozmikus [mindenségrendi] lencséjén keresztül vizsgálja az Isten személyiségét. E tapasztalataim, valamint a neurokardiológia feltörekvő tudományterületének hírei segítettek eljutnom oda, hogy az elme, a szív és a szellem közötti kifinomult kapcsolatrendszert jobban megértsem.
Bár az igaz, hogy az elme „[a]z emberi élő szervezet gondolkodó, észlelő és érző működési rendje” (0:5.8), a tudósok új megvilágításba helyezik a szív és az agy közötti szoros kapcsolatot: „A neurokardiológia területén végzett úttörő kutatások megállapították, hogy a szív érzékszerv, és kifinomult információ-kódoló és feldolgozó központ, kiterjedt belső idegrendszerrel, amely elég összetett ahhoz, hogy »szívagynak« nevezhessük.” [2] Valójában „(…) a szívben lévő összes sejtnek körülbelül a hatvan-hatvanöt százaléka idegsejt, amelyek pontosan ugyanolyanok, mint az agyban, pontosan ugyanúgy működnek, pontosan ugyanúgy felügyelik és tartják fenn az egész elme/agy/test fizikai folyamatainak irányítását, valamint közvetlen, azaz közvetítés nélküli kapcsolatokat létesítenek a szív és az agy érzelmi, kognitív struktúrái között.” [3]
Az emberi lényeket arra teremtették és formálták, hogy megismerjék az Istent és megtapasztalják az ő szeretetét. A szív az, ahol „érezzük” a szeretetet, és az elme az, ahol a bennünk lakozó Szellem az Isten szeretetét táplálja és az Atya szeretetét minden emberi lélekben egyénivé teszi. Az elmén keresztül ismerhetjük és szerethetjük az Istent, valamint ismerhetjük és szerethetjük a felebarátainkat. Az egyetemes értelem művelése és az ezzel kapcsolatos felismerések alkalmazása révén a mindennapi életünkben megtapasztalhatjuk az Atya szeretetének teljes és nem csökkenő hatását a szívünkben.
Az Atya szeretetének megtapasztalása mindig változatosságot és határtalanságot jelent. És bár a tudatosítás fejlesztése nélkül is megoszthatunk emberi szeretetet, ez a szeretet feltételes, válogató és hiányos marad; elhalványul a kifogyhatatlan isteni szeretet emberi szinten való tükröződéséhez képest. Az Atya szeretetének megtapasztalt mennyisége pontosan a mi szellemi fogékonyságunkkal és az Atya szeretetének viszonzására való képességünkkel arányos. Minél jobban ismerjük és szeretjük az Istent mint az Atyánkat, annál jobban megértjük és megéljük azt a családi kapcsolatot, amelyet az egyes emberekkel megosztunk. Amikor az embertársainkkal szeretettel cselekszünk, az Atya szeretete egyre inkább tükröződik a tapasztalásunkban, és ez a szeretet teljes, együttérző, bizalomteli, tiszteletteljes és feltétel nélküli.
Az elme a kulcs az új, magasabb szintű szellemi jelentéstartalmak és értékek megragadásához – és ahhoz, hogy a szívünkben nagyobb szeretetet fejezzünk ki és tapasztaljunk meg. Az egyetemes értelem művelése tölti be az alapszintű emberi ragaszkodás és az élő agapé szeretetforma közötti űrt.
„Bár az elme nem a szellemi természet fészke, de ténylegesen is az ahhoz vezető kapubejárat.” (155:6.13)
Hivatkozások:
[1] Barclay, William: New Testament Words: The Greatest of the Virtues. Westminster, John Knox Press, 2000
[2] Armour, J. Andrew: Neurocardiology: Anatomical and Functional Principles
[3] „Waking up to the Holographic Heart: Starting Over with Education” Joseph Chilton Pearce és Casey Walker, a Wild Duck Review szerkesztője és kiadója közötti beszélgetés, 1998. május 29-én, a KVMR, vagyis a kaliforniai Nevada Cityben működő, közösség által támogatott rádióállomás produkciós támogatásával
Forrás:
-
Keene-Lund, Sh.: Understanding the Relation of Love to the Mind. In: Fellowship Herald, Vol. 11, Summer 2010.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások