Közelebb kerülni Istenhez – Az Egyetemes Atya megközelítése
„A valóság fokozatos megértése egyenértékű az Istenhez közelítéssel.” (196:3.3)
„Van-e Isten, és ha igen, milyen?” Ezek ősrégi kérdések, egyidősek az ember létezésével, amióta először szemlélte csodálkozva az éjszakai csillagos eget; vagy amikor megfigyelte, hogy egy növény kibújik a földből, növekszik, kivirágzik és termőre fordul; amikor megnyilvánult a család és a gyermekek iránti, látszólag ösztönös szeretete; vagy amikor az eltávozott barátai, családtagjai, társai és főnökei további sorsán merengett.
Az ősi idők szintjéhez képest az ember teológiai téren valamelyest továbblépett; az Urantia könyv azonban arról tanúskodik, hogy a világunkban még mindig „nagy zűrzavar uralkodik az olyan fogalmak tekintetében mint Isten, isteniség és istenség.” (0:0.1) [Kiemelések a szerzőtől.] Számos olyan csoport és egyén van, akik úgy vélik, hogy biztos, ámde ellentmondásos válaszokat tudnak adni az alapkérdéseinkre, és közülük sokan szenvedélyesen elkötelezettek az ilyen meggyőződések fenntartása és terjesztése mellett más személyek és népek körében. Van egy újra feltűnt és az utóbbi időben egyre hangosabb csoportja is azoknak, akik nem hisznek semmilyen ’Istenben, isteniségben vagy istenségben’. És e csoporton belül is vannak olyanok, akik ugyancsak szenvedélyesen törekednek a nézeteik terjesztésére.
Ebben a konfliktusokkal, ellentmondásokkal és viszályokkal teli környezetben jelent meg vagy talán azt is mondhatnánk, hogy nyomult be egy kinyilatkoztatás: az Urantia könyvet elérhetővé tették azok számára, akik válaszokat keresnek a régi kérdéseinkre. A kinyilatkoztatás olyan őszinte eréllyel és határozott tekintéllyel mutatja be az üzenetét, hogy annak sok halandó csak nehezen tud ellenállni, vagy inkább könnyen el tudja fogadni – el tudja hinni.
Ennek az összeállításnak két fő célja van: (1) áttekinteni az Urantia könyv első néhány írásának tartalmát, vagyis a mit, a hogyant és a miértet – pontosabban azt, ahogyan a kinyilatkoztatás a bevezető (Istenről szóló) információit megfogalmazza és rendszerbe foglalja –, továbbá (2) körüljárni, hogy ezek a tanítások milyen jelentőséggel, hatással és relevanciával bírnak mindannyiunk számára ma.
Ezért, ahogyan említettem, ez az gondolatsor nem félénkségből vagy a kalandvágy hiányából állt össze, hanem annak – szellemi értelemben való – megvizsgálása céljából, hogy milyen is az Isten, az Egyetemes Atya, a ti Atyátok és az én Atyám, ahogyan azt az Urantia könyv 1-3. írása bemutatja és ábrázolja. Tehát további bevezető fordulatok nélkül, bele is vágok:
Az első három írás
Először is nézzük meg, hogy az első három írás címe hogyan kapcsolódik közvetlenül az eredeti kérdéseinkhez: „Van-e Isten, és ha igen, milyen?”
Az első írás szerzője azzal kezdi, hogy rögtön Istenről kezd beszélni, és ezzel megerősíti, hogy a kinyilatkoztatók válasza az első kérdésünkre az, hogy: Igen, van Isten. És az Istennek egy új megjelölését ismerjük meg: „az Egyetemes Atya”, ez az 1. írás címe. Ezután a 2. és 3. írásból megismerjük az Isten természetét és a sajátosságait, ahogyan azok a címekben tükröződnek – itt megtudunk valamit arról, hogy milyen is az Isten.
Amikor visszanézem és átfutom a három írást, elcsodálkozom, hogy milyen logikusan, milyen ésszerűen van elrendezve a tartalmuk: olyan sorrendben és elrendezésben, ami arra szolgál, hogy az emberi elme számára a lehető legjobb minőségben váljon hozzáférhető az információ.
Az 1. írás az Istenről szóló fontos ismeretelemekkel kezdődik: az Istent mint minden dolog és lény Teremtőjét, Szabályozóját és Megtartóját mutatja be, miközben hangsúlyozza az ő egyediségét. Ezután az Isteni Tanácsos – az 1-3. írás szerzője – előadja, hogy az Isten szándékosan alkotta meg a lakott, kiterjedt világegyetemek mindenségét, amelyekben bolygók miriádjai találhatók mindenfelé, és hogy e világok közül sok, többé-kevésbé hasonló a mi világunkhoz, az Urantiához.
Ezután következik egy olyan kijelentés, amely rávilágít az Isten és az ő legalacsonyabb rendű világegyetemi létpolgárai, a halandó emberek közötti kapcsolatnak a legfontosabb aspektusára. Az Atyának az a dinamikus, fejlődésre ösztönző rendelkezése, amely a teremtésösszességet mozgásba hozta, az Isten elsődleges elhívása-parancsa az emberhez – sőt minden teremtett lényhez: „Légy tökéletes, miként magam is az vagyok.”
Ezután az említett végső rendeltetés betöltésének lehetőségéről szóló bizonyságok következnek, majd az 1. írás felvezető szakasza azzal zárul, hogy a halandóknak az egész mindenségrendre kiterjedő paradicsomi felemelkedését (az Istenhez) úgy jellemzi, mint minden idők „legfelsőbb rendű kalandját”.
Most pedig nézzük meg az 1. írás további részét: Az 1. szakasz címe „Az Atya neve”. Számomra egyszerűen érthető, hogy az Istenről szóló első írás első szakaszának tárgyalnia kell és meg kell alapoznia az Isten nevét, valamint e megjelölés jelentőségét és fontosságát. Ebben a szakaszban két további igazságot ismerünk meg: (1) hogy a mi akaratunk az legyen, hogy megcselekedjük az Atyánk akaratát nem más, mint tőlünk a „legszebb ajándék az Isten számára”, és (2) hogy mindannyian megtaláljuk vagy kitaláljuk azt a saját nevet, mellyel az Istenre utalunk, ami megfelelően ki tudja fejezni az Első Nagy Forrásról és Középpontról alkotott személyes felfogásunkat. Az Isten soha nem nyilatkozott meg név szerint, csak a természete szerint. Az 1. szakasz azzal zárul, hogy az Isten számára választott névnek nincs túl nagy jelentősége ahhoz képest, hogy milyen fontos megismernünk az Istent, és ezáltal egyre inkább hasonlóvá válnunk hozzá, miközben szellemileg és mindenségrendi szempontból „közelebb kerülünk” az Istenhez – a mai témánkhoz.
A 2. szakasz megerősíti a következő markáns igazságot Istenről. Miután megállapítottunk néhány nevet, amelyekkel az Istenre hivatkozhatunk (mint például az, hogy „Isten”), eljutunk az első kérdésünkhöz: Van-e Isten? Létezik-e Isten? A 2. szakasz címe: „Az Isten valósága”. Isten minden bizonnyal valóságos. Valóban, Isten Elsődleges Valóság; ő az Elsődleges Valóság, minden valóság Első Nagy Forrása.
Isten kinyilatkoztatása az embernek
Míg Jézus az ember felfogóképességének megfelelően a lehető legteljesebben kinyilatkoztatta Istent az életén keresztül, meglepő módon nagyon keveset tanított konkrétan „a mennyei Atyáról” – csak annyit, hogy „(…) az Isten magában szellem, és hogy (…) ő Atya.” (169:4.11) Már az 1. írás címéből kiderül, hogy az Isten Atya, sőt „az Egyetemes Atya”. Miután az Isten nevét és az Isten valóságát kimondta, az Isteni Tanácsos a 3. szakasznak „Az Isten egyetemes szellem” címet adta, s ebben az Isten szellemtermészetét és az Isten szellemének természetét vizsgálja. A Tanácsos közreadja ezeket a fontos kinyilatkoztatás-elemeket is: „»az Isten szellem« és »az Isten szeretet«” (1:3.8).
Ekkor a Tanácsos akadályba ütközik – mintha zsákutcába kerülne a feladata teljesítésében, mint egyébként bármely olyan szellemi kinyilatkoztató, aki az Egyetemes Atyát (aki szellem) szeretné bemutatni a halandó emberek (akik túlnyomórészt anyagiak) elméje előtt. Isten önmagáról tett kinyilatkoztatása az embereknek és a kinyilatkoztató azon képessége, hogy szellemi igazságot tárjon fel az emberi elme számára, valószínűleg elsősorban ugyanazon okból válik lehetővé: mert az ember elméjében ott lakozik magának Istennek egy szellemszilánkja. Az emberben lakozó szellem az Isten eredeti, abszolút és mindenek előtt álló Valóságának egy töredéke. Az emberben lakozó szellem minden funkciója az isteni szellem tevékenységét képviseli az ember elméjében; ezek alkotják tehát „minden világegyetemi rejtelem legnagyobbikát” – „a rejtelmek rejtelmét” (1:4.1).
A Tanácsos folytatja a bemutatást a 4. szakaszban („Isten rejtélye”) és ezt írja: „Isten, mint az ember szellemi tapasztalásában megjelenő valóság nem rejtelem. De amint kísérletet teszünk arra, hogy a szellemvilág valóságait az anyagi rendbe tartozó fizikai elme számára világossá tegyük, akkor rejtelmekre bukkanunk” „az Istent ismerő halandó csak a hite révén foghatja fel a Végtelen véges általi felismerésének bölcseleti csodáját” (1:4.7). Az Isten szellemének az emberi elmében való jelenlétét és tevékenységét felfedezni filozófiai csodát jelent; ezért nem lehet számunkra hasonlóan nagy rejtély, hogy egyes emberek elméje nem érti meg ezt a csodát, hanem az emberi szellemi tapasztalás tényleges valóságát inkább mágiának tulajdonítja vagy egyenesen tagadja.
A „csoda” semmiképpen sem túl erős kifejezés arra, hogy a Végtelen szellemének a véges elmében való jelenlétére és tevékenységére utaljunk vele. Isten számára, aki megvalósította a véges és a végtelen ilyetén társulását, ez nem lehet csoda. De valószínűleg minden végtelen alatti értelem számára egy ilyen társulás csodának minősül, ezért „rejtelem”, sőt „a rejtelmek rejtelme”.
Az Istenség személye
Az 1. írás három (utolsó) szakasza az istenség személyiségének jelentőségét hangsúlyozza (1:5-7). Talán emlékeztek rá, hogy az Isten személyiségéről Rodan, Tamás és Nátániel is vitázott. (Ld. 161:1)
Az 1. írás 5. szakaszában a kinyilatkoztató egyértelműen kijelenti: „Isten egyaránt végtelen és személyes; ő végtelen személyiség.” (1:5.1) Mint ilyet, az Isten személyiségét nem értheti meg teljesen egyetlen véges anyagi teremtmény sem, így például mi sem. „Ennélfogva, ha esetleg tudjátok, hogy Isten mindenképpen sokkal több, mint amit az emberi személyiség-fogalom takar, akkor azt is éppúgy tudhatjátok, hogy az Egyetemes Atya valószínűleg nem lehet kevesebb, mint örök, végtelen, igaz, jó és szép személyiség.” (1:5.2)
Ebben, valamint a 6. és 7. szakaszban bőségesen találunk olyan érveket, amelyek az Isten személyiségének létezését igazolják. A legfigyelemreméltóbb és megdönthetetlen érvet azonban véleményem szerint egy másik írásban találjuk, mégpedig egy nebadoni Melkizedek megfogalmazásában, aki így ír: „Ha Isten nem volna legalább személyes, akkor nem lehetne tudatos, és ha nem tudatos lenne, akkor ember-alatti volna.” (103:1.6)
Az 1. írás 5. szakaszában hivatkozott bibliai szövegrészlet szintén a logikus gondolkodásunkra alapoz: „Aki a fület ültette, avagy nem hall-e? És aki a szemet formálta, avagy nem lát-e?” (1:5.1) Másképp fogalmazva: Ha a személyiség a lényünk legmagasabb, mindent átfogó és egyesítő aspektusa (ld. 0:5.11 és 112:0.1), akkor a mi Ősi Teremtőnknek, egy nálunk végtelenül magasztosabb, egyetemesebb és egységesebb lénynek szintén rendelkeznie kell személyiséggel; nem lehet más, mint személy.
A 7. szakaszban „A személyiségfogalom szellemi értékéről” olvashatunk: „Az Istenség személyiségének fogalma lehetővé teszi a barátságot; kedvez az értelmes istenimádatnak; kialakítja a bizalom szabad légkörét. (…) Csak személyiségek képesek egymással bensőséges viszonyba kerülni (…)” (1:7.1) A partnerség, az istenimádat, a bizalom és a bensőséges közösség szellemileg értékes: mindezek elősegítik az ember-Isten közötti, párbeszédre épülő kapcsolatot, amelynek eredményeként az ember egyre inkább istenivé válik; az ember ezáltal válaszol a legfelsőbb elhívásra; és fejlődni tud el az Egyetemes Atyához való, korszakokon átívelő közeledés terén.
Igazság, szépség és jóság
Tudjuk, hogy az igazság, a szépség és a jóság képviseli az ember számára „az Istenség felfogható elemeit”. (56:10.2) „A véges ember számára (…) az isteniség valóságának teljes kinyilatkoztatását magába foglalja.” (56:10.20) Ezek alkotják „az Istenség szeretetalapú értelmezését” (56:10.20). Az 1. írás 7. szakaszában az Istenség személyiségének ily módon történő további kifejtése során a szerző ekképpen hivatkozik rájuk:
„Az igazság fogalma esetleg értelmezhető a személyiségtől különvéve is, a szépség fogalma talán létezhet személyiség nélkül is, viszont az isteni jóság fogalma csak személyiségi viszonylatban értelmezhető. Kizárólag személy képes szeretni és szeretve lenni. Még a szépségnek és az igazságnak sem lenne túlélési esélye, ha nem egy személyes Isten, egy szerető Atya ismertetőjegyei volnának.” (1:7.3)
Az Istenség személyisége abszolút egységet mutat, az Istenség háromszoros megszemélyesülése ellenére is. A három isteni személyiség oszthatatlanul egy a paradicsomi Háromság istenségi egységében. A különálló VAGYOK egységének – amelyből az Atya, a Fiú és a Szellem „származik” – filozófiai feltétele a paradicsomi Háromság három személyének abszolút egységében kerül „helyreállításra”, illetve „fenntartásra”.
Az Isten természete
A 2. írásból („Az Isten természete”) tudhatjuk, hogy az Atya végtelen, örökkévaló és tökéletes (ld. 2:1. és 2:2. szakasz). Ezután a 2. írás 3. szakaszában megtudjuk, hogy Isten igazságos és igaz; ezt a szakaszt azonban azonnal követik, minősítik és keretek közé helyezik az Isten irgalmasságának biztosítékai és leírásai a 4. szakaszban. A 4. szakasz („Az isteni irgalom”), az irgalom meghatározásával kezdődik, amely visszautal az Isten igazságosságára és tökéletességére, miközben előrevetíti a mindentudás tulajdonságát: „Az irgalom egyszerűen csak olyan, bölcsesség enyhítette igazságosság, mely a tökéletes tudásból, valamint annak teljes felismeréséből ered, hogy a véges teremtmények természetes gyengeségekkel és környezeti fogyatékosságokkal rendelkeznek.” (2:4.1) [Kiemelések a szerzőtől.] Isten tehát igaz, mert igazságos, de az Isten igazságos természetében mégis az irgalom dominál.
Később ezt olvashatjuk: „Az irgalom nem más, mint a jóság és a szeretet természetes és szükségszerű következménye.” (2:4.4) És azt is, hogy „[a]z isteni irgalom eljárása révén a tökéletes és a tökéletlen világegyetemi szintek között méltányos egyensúly állítható fel.” (2:4.4-5) Vagyis az Isten irgalma, akárcsak a személyisége, kapcsolatban áll az ő szeretetével és jóságával.
Ebben a szakaszban találjuk ezt a határozott kijelentést: „Az örökkévaló igazságosság és az isteni könyörületesség együtt alkotja azt, amit az emberi tapasztalásban úgy nevezhetnénk, hogy méltányosság” (2:4.4).
Az Isten szeretete
Ezzel elérkeztünk az 5. szakaszhoz, „Az Isten szeretetéhez”. Úgy vélem, hogy ez az egész szakasz nagyon is megérdemli, hogy többszer elolvassuk. Számos olyan gondolatot közöl, amelyet érdemes áttekinteni. Itt csak néhányat érintek.
Az Isten szeretete az ő kizárólagos személyes hozzáállása a világegyetemi ügyekhez. (ld. 2:5.1). [Kiemelések a szerzőtől.] Ebben az értelemben a szeretet az Isten kizárólagos szituációs (adott helyzetre adott) válasza minden világegyetemi eseményre. Ebből következik, hogy az Isten szeretete az egyetemes befogadást tükrözi: Ő „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson”. (2:5.2) Továbbá, „Isten a bűnösökhöz isteni jóindulattal viszonyul. Amint a lázadók visszatérnek az igazság cselekvéséhez, kegyelemmel fogadtatnak vissza (…)” (2:5.4)
Hogyan ismerhetjük meg az Isten irántunk való szeretetének mértékét, erejét és jelentőségének nagyságát? „Az Atya eléggé szeret bennünket ahhoz, hogy életét nekünk adományozza.” (2:5.1) Viszont „(…) az Isten jóságának legnagyobb bizonysága és az ő iránta érzett szeretetnek a legfőbb indoka az Atyától származó s az emberben lakozó ajándék – az Igazító, aki oly türelmesen várja ki az idejét annak, amikor végre mindketten örökre eggyé lesztek.” (2:5.5) Az Isten szeretete olyan természetű, hogy fiúsággal ajándékoz meg minket, az idő és tér bolygóin élő halandó gyermekeit. Pál a híres kijelentésében ekképpen válaszol erre a szívbéli felismerésre: „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek.” (2:5.4)
A Fiúság hatása
Az itt megismert igazságok bemutatása semmiképpen sem csökkentheti a jelentőségüket, és nem is mérsékli a meghökkentő hatásukat. Az ember Istennél való örök fiúi kapcsolatának igazságai; az Isten végtelen szeretetének igazságai; és az az isteni elhívás, hogy úgy segédkezzünk az embertársainknak, ahogy Jézus szolgált nekünk – ezek mind Jézus élő evangéliumának sarokkövei közé tartoznak. Ő mondta: „Amely tudásra a világnak a legnagyobb szüksége van, az ez: az emberek az Isten fiai (…)” (193:0.4) Azt hirdette, hogy: „Ha csak hajlandók vagytok hinni, hogy az Atyám végtelen szeretettel szeret benneteket, akkor már az Isten országában vagytok.” (137:8.17) És ma mindannyiunkat arra hív, hogy: „Szolgáld úgy az embertársaidat, ahogy én szolgáltalak téged.” (192:2.10)
Ez mérhetetlenül nagy erőt ad mindenkinek a felismeréshez: A világegyetemek kiterjedt mindenségének határtalan és mindenható, Teremtő Forrása szeret engem – egyedülállóan, személyesen, egyénileg! Bizonyosságunk van abban, hogy a „(…) véges emberi lény képes ténylegesen érezni – szó szerint megtapasztalni – egy ilyen végtelen Atya SZERETETÉNEK a teljes és töretlen hatását.” (3:4.6) Nos, ha valaki úgy gondolja, hogy eddig még nem érezte és nem tapasztalta meg az Isten szó szerint végtelen szeretetét, akkor arra kérem, elmélkedjen az Isten szeretetéről, szemlélődjön az Isten szeretetében és tapasztalja meg az Isten szeretetét a jelenlegi képességei teljességében, mert (amint később látni fogjuk) az ilyen tapasztalatok önmagukban is javítják a képességeinket.
A 2. írás „Az Isten jósága” és az „Isteni igazság és szépség” című szakaszokkal zárul. Az Isten jósága az Isten személyiségének részét képezi (lásd: 2:6.1). Amikor a mennyei Atya jóságára, tökéletességére, igazságosságára gondolunk, mindig emlékezzünk: „A pártatlanság lehet az isteni gondolat, ám a szeretet atyai viszonyulás.” (2:6.5) Emlékezzetek: „Isten atyaként meghaladja Istent, a bírát” (2:6.6) Az Egyetemes Atya tervei és céljai átfogó jellegének, teljességének – végtelenségének és örökkévalóságának – felismerésére irányuló minden fokozatos kísérletünk során tartsuk szem előtt: „A szeretet felfedi az Isten önálló akaratát.” (2:6.9) Miközben a Teremtő Isten mindig mindent tökéletesen és teljes bölcsességgel tesz – az Isten a szeretet.
A 2. írás 7. szakaszában megtudjuk, hogy az „isteni igazság és szépség” az Isten jóságával együtt mind részt vesz egy integráló (szerves egységbe rendező) folyamatban, amely az isteni szeretetben való egységet eredményezi: „A legfelsőbb szépség érzékelése nem más, mint a valóság felfedezése és egységbe rendezése: az isteni jóság felfedezése az örök igazságban, ez a végleges szépség. Még az emberi művészet magával ragadó ereje is ennek az egységében rejlő harmóniából ered.” (2:7.8) [Kiemelések a szerzőtől.] A Tanácsos azt írja, „Az igazság következetes, a szépség megkapó, a jóság állhatatossá tevő. És amint a valós dolgok ezen értékei a személyiség tapasztalásában összehangolódnak, az eredmény olyan magasabb rendű szeretet lesz, melyet bölcsesség határol és hűség korlátoz.” (2:7.12) És ekkor jön a csattanó: „Az igazság, a szépség és a jóság isteni valóság, és amint az ember a szellemi létben egyre feljebb jut, az Örökkévalónak e legfelsőbb jegyei egyre inkább összehangolódnak és egyesülnek számára az Istenben, aki a szeretet.” (2:7.10) [Kiemelések a szerzőtől.]
Az Isten sajátosságai
A 3. írás (Az Isten sajátosságai) az Egyetemes Atyáról szóló értekezést a teremtői jelleg elsőbbségének megállapításával folytatja: „A teremtői jelleg aligha Isten sajátossága; inkább a cselekvő természetének összegződése. (…) Az Istenség teremtői mivolta a Jó Atyaságának egyetemes igazságában teljesedik ki.” (3:0.3) [Kiemelések a szerzőtől.]
A 3. írás 1. szakasza az Isten „mindenütt-jelenvalóságával” foglalkozik. „Az Egyetemes Atya azon képessége, hogy mindenütt jelen van, és természetesen egyidejűleg, az ő mindenütt-jelenvalóságát alkotja.” (3:1.1)
Talán érdemes ezen a ponton megemlíteni annak valószínű okát, amiért a 3. írás 1., 2. és 3. szakaszának címei nem használják azokat a kifejezéseket [az angolban], amelyekkel az istenségről folytatott beszélgetések során általában találkozunk – azaz jelenlét mindenhol, mindenhatóság és mindentudás [angolul: omnipresence, omnipotence, omniscience]; ez az ok pedig az, hogy a kinyilatkoztatók szóhasználatában ez a három kifejezés általában a valóság abszonit szintjére való utalásként van fenntartva (ld. 105:7.13), mert amikor az Istenről – az Egyetemes Atyáról – beszélünk, akkor valószínűleg olyan valóságokról ejtünk szót, amelyek a Valóság abszolút és/vagy végtelen szintjeivel kapcsolatosak (ld. 106:0.8-9).
Az 1. szakasz témájának egyik érdekessége, hogy „az Isten mindenütt-jelenvalósága” az ő mindenhol ottlétére, az Isten „jelenlétére” utal. Míg az Isten egyetemes jelenléte a végtelen és abszolút szinteken egységes és változatlan, talán kissé meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a végtelen és abszolút szintek alatti szinteken az Isten jelenléte mint funkcionális valóság a személyes teremtmények egyéni életében változó jellegű (bár a megnyilvánulását tekintve nem szeszélyes): hogy míg „[a]z Atya önként adott magából nekünk, mégpedig korlátok és kivételezések nélkül (…)” (3:1.12), addig „(…) az ő hatékony jelenlétét az határozza meg, hogy az elmében lakozó [Gondolat-]Igazító és az elme milyen mértékű együttműködést alakít ki.” (3:1.11)
Ezt az igazságot kitisztázva a kinyilatkoztató hozzáteszi: „Az Atya jelenlétének erősödései és gyengülései nem az Isten változékonyságából erednek. (…) Inkább az a helyzet, hogy a gyermekei, lévén, hogy felruháztattak a (vele kapcsolatos) választás hatalmával, e döntés meghozatalakor közvetlenül meghatározzák az Atya által az ő szívükre és lelkükre gyakorolt isteni befolyás mértékét és korlátait.” (3:1.12) Ez meglehetősen tanulságos és figyelmeztető megjegyzésnek tűnik a Tanácsos részéről.
A 2. szakaszban tárgyalt tárgykörben („Isten végtelen hatalma”) három dolgot tudunk meg az Egyetemes Atya korlátlan hatalmáról: (1) Isten hatalma végtelen; (2) minden erő, energia és hatalom feletti uralma kiteljesedett, teljes körű és egyetemes – mindenre kiterjedő –, vagyis nincs olyan hatalom, amely ne tartozna az Isten uralma alá; és (3) az Isten minden erő, energia és hatalom kizárólagos forrása: „(…) nincs egyéb hatalom, mint az Istené”. (3:2.1)
Az Isten minden hatalom felettisége magában foglalja az Isten mindenhatóságát, ami viszont azt jelenti, hogy az Isten képes mindent megtenni. A Tanácsos tulajdonképpen megerősíti ezt az igazságot, kijelentve, hogy „[a]zokon a határokon belül, amely az isteni természettel összeegyeztethető, szó szerint igaz, hogy »Istennél minden lehetséges«.” (3:2.2) A Tanácsos a 3. szakaszban tovább pontosítja az Isten mindenhatóságának fogalmát: „A mindenhatóság nem jelent egyúttal hatalmat is a meg nem tehető megtételére (…)” (3:3.5) Természetesen még az Isten mindenhatósága sem képes négyszögesíteni a kört, vagy olyan rosszat teremteni, amely eredendően jó – ahogyan azt egyes urantiai filozófusok néha felvetették.
Az Isten cselekedetei, amelyeket az ő mindenhatósága hat át, mind „(…) az Egyetemes Atya örökkévaló céljának megfelelően mennek végbe, az Isten végtelenül bölcs tervéhez illeszkedve (…)” (3:2.2)
(Talán érdemes lehet megemlíteni azt is, hogy bár vannak kifejezéseink az Isten mindenhol ottlétére, végtelen hatalmára és egyetemes tudására vonatkozóan – úgymint mindenütt-jelenvalóság, mindenhatóság és mindentudás –, de nincs megfelelő kifejezésünk az Isten eredendő, egyetemes, örökkévaló és tökéletes „minden-bölcsességére”. Amikor a kinyilatkoztatásban az Isten „mindent meghaladó bölcsességére” történik utalás, akkor a „végtelenül bölcs” és a „végtelen bölcsesség” kifejezéseket használják.)
Íme egy fontos kijelentés az Egyetemes Atya mindent meghaladó bölcsességéről: „Amint az emberi tapasztalásban szükséghelyzetek alakulnak ki, akkor, lévén, hogy ő már előre látta mindazokat, a világegyetemi ügyekre nem önmagukban válaszol, hanem inkább az örök bölcsesség megkövetelte módon és a végtelen ítélőképesség szabta követelmények szerint.” (3:2.6) [Kiemelések a szerzőtől.]
Továbbá az a tényszerű igazság, hogy az „Isten szabályoz minden erőteret (hatalmat)” (3:2.4), kiterjeszthető egy ezzel kapcsolatban álló igazságra: „[Ő] szabta meg minden energia körét. Ő határozta meg minden energia-anyagi forma megnyilvánulásának idejét és módját.” (3:2.4) Az Isten minden energia feletti közvetlen irányítása tekintetében valószínűleg a végtelen és abszolút szinteken való hatékonyságára kellene utalni. A végtelen alatti szinteken – a véges szinten minden bizonnyal – az Isten megengedi, hogy a fizikai törvényei némileg módosuljanak a helyi körülményekhez igazodva és a felhatalmazott alárendeltjei terveinek és céljainak megfelelően.
Vegyük például ezt a kijelentést a 4. írásból: „Isten egy jól meghatározott, változatlan és változhatatlan törvény szerint cselekszik szerte a széles világmindenségben; de módosítja a cselekvési mintáit annak érdekében, hogy az egyes világegyetemek, csillagvilágok, csillagrendszerek, bolygók és személyiségek összehangolt és kiegyensúlyozott működését előmozdítsa az evolúciós kibontakozás véges munkaterveiben foglalt általános és közvetlen helyi célkitűzéseknek és helyi terveknek megfelelően.” (4:2.1)
Az Isten tudása egyetemes, kiteljesedett, teljes körű, tökéletes: mindenre kiterjedő (3. szakasz). Az Isten mindent tud; tökéletesen tisztában van az egész teremtés gondolatával; az eseményekről való tudása egyetemes és tökéletes; az ő tudatossága mindenre kiterjed. „Minden világegyetem minden világa állandóan jelen van Isten tudatában.” (3:3.2) Ugyancsak tudomása van minden gyermeke „szenvedéséről” és talán valamilyen megmagyarázhatatlan módon át is éli, osztozik benne. És ismeri a gyermekei minden szükségletét már azelőtt, hogy felmerülne bennük, hogy kéréssel forduljanak hozzá.
Az Isten egyetemes tudása közvetett módon gyarapodik a Fiai tudatosságán és tapasztalásain keresztül, közvetlenül pedig az ő szellemszilánkjaival való tudatos azonosuláson keresztül, ld. pl. a paradicsomi Gondolatigazítókat, akik az emberi elmében szolgálnak, várakoznak és figyelnek. Az Egyetemes Atya is folyamatosan tudatában van a Végtelen Szellem abszolút elméjében felmerülő dolgoknak.
A Tanácsos számára nem egyértelmű, hogy vajon az Isten szokása-e úgy dönteni, hogy előre megismeri a bűnnel kapcsolatos történéseket. Ha viszont az Isten esetleg úgy döntene, hogy teljes előre-tudást alkalmaz, akkor ez a tudatosság semmilyen mértékben nem fosztaná meg a személyes teremtményeket a valódi szabad akaratuktól. „Egy dolog azonban bizonyos: Istent sohasem érik meglepetések.” (3:3.4)
Ami a 4. szakasz jelentőségét illeti, „az Isten határtalanságának” jelentősége egyetlen mondatban kifejezhető: „Az erő, a bölcsesség és a szeretet megnyilvánulásának lehetőségét tekintve az Atya birtoka sohasem fogyatkozott, és sohasem veszítette el az ő dicső személyiségének egyetlen sajátosságát sem annak eredményeként, hogy a paradicsomi Fiaknak, az ő alárendelt teremtéseinek és mindezek számtalan teremtményének bőkezűen adott önmagából.” (3:4.1) [Kiemelések a szerzőtől.]
Paradox módon – legalábbis emberi felfogás szerint – úgy tűnik, hogy még a végtelenség természetét sem tudjuk igazán megérteni, még kevésbé annak valóságát. Valójában biztosítanak minket afelől, hogy „[a] Legfelsőbb (…) vélhetően magába foglalja a végtelenségnek azt a fajta teljességét, amelyet egy véges teremtmény valaha is ténylegesen megérthet. A Legfelsőbbnél többet megérteni annyi, mint a végesnél többnek lenni!” (117:6.19)
Van egy kivétel ezen általános igazság alól: úgy tűnik, lehetséges (amint fentebb utaltunk rá), hogy egy halandó megtapasztalja a végtelen Atya szeretetének minőségét, ha a mennyiségét nem is: „[a] véges emberi lény képes ténylegesen érezni – szó szerint megtapasztalni – egy ilyen végtelen Atya SZERETETÉNEK a teljes és töretlen hatását. (…) míg a tapasztalás jellegében korlátlan, addig az ilyen tapasztalás mennyiségét szigorúan korlátozza az ember szellemi érzékelésképessége és ehhez kapcsolódóan az, hogy mennyire képes viszontszeretni az Atyát.” (3:4.6)
A Tanácsos a kinyilatkoztatást ezen a ponton megszakítja, hogy egy olyan megfigyelést tegyen, ami számunkra, halandó teremtmények számára az Isten összes tulajdonságáról, vonásáról, sajátosságáról és jellemzőjéről való elmélkedés szempontjából lényeges, és mi is ezzel foglalkozunk végig ebben az összeállításban: „A végtelen minőségek véges általi megbecsülése messze meghaladja a teremtmény oktanilag korlátozott képességeit amiatt, hogy a halandó ember az Isten képére teremtetett – az emberben ott lakozik a végtelenség szilánkja.” (3:4.7)
Az Atya fennhatósága
Az 5. szakaszban az „Atya legfőbb uralmát”, az ő fennhatóságát vizsgáljuk. Az Isten legfelsőbb, végleges, abszolút és végtelen fennhatósága tökéletesen összhangban van az ő azon egyetemes és teljesen kidolgozott tervével és eljárásával, hogy a személyes tekintélyét és a világegyetemi felügyeletét a neki alárendelt személyiségek hatalmas seregére ruházza. Minden hatalomátruházás azonban végső soron feltételes: „Bármely így átruházott hatalmat” írja a Tanácsos „ha adott esetben ez az isteni elme döntése, Isten képes közvetlenül is gyakorolni; de ilyen cselekedetre rendszerint akkor kerül sor, ha a felruházott személyiség méltatlanná vált az isteni bizalomra.” (3:5.1)
A szabad akarat megadása a tökéletlen teremtményeknek jelentős eltéréseket okozhat és okoz is az Atya tökéletes céljaiban és örökkévaló terveiben foglaltakhoz képest. Az emberek képesek valóságossá tenni azt a rosszat, ami a szabad akarat adományozásában csak potenciálisan van meg. És miközben „[a]z élet bizonytalanságai és a lét megpróbáltatásai semmiben sem mondanak ellent az Isten egyetemes fennhatóságának” (3:5.5), nehézségekkel terhelt és szorongásban bővelkedő helyzeteket teremthetnek. Annak bizonyságául, hogy ezek a halandói lét kalandjának részét képező kihívások szellem- és jellemfejlődési lehetőségeket is kínálnak, a szerző tizenegy pontot is felsorol, s ezeket „elkerülhetetlen dolgoknak” nevezi. (3:5.6-14)
Az Atya legfőbb uralma az ő elsőségében nyilvánul meg, s ez alkotja a 6. szakasz témáját: „Az isteni önzetlenséggel, a teljes nemeslelkűséggel az Egyetemes Atya hatáskörről mond le és hatalmat ruház át, de ő továbbra is elsődleges marad; a kezét rajta tartja a világegyetemi területek körülményeire való ráhatás hatalmas mozgatórúdján; minden végső döntési jogkört fenntartott magának és az örökkévaló céljával összefüggésben tévedhetetlenül és megkérdőjelezhetetlen hatáskörben gyakorolja mindenható vétójogát a kiterjedt, kavargó és örök-körforgó teremtésösszesség jóléte és rendeltetési célja érdekében.” (3:6.1)
Az Isteni Tanácsos a 3. írás utolsó szakaszában zárja a gondolatmenetét, és felrázó, emlékezetes és tömör kifejezéssel erősít rá az eddigiekre: „Az Isten akarata isteni igazság, élő szeretet (…)” (3:6.2) Visszatérünk ahhoz az isteni igazsághoz, hogy az Egyetemes Atya az élő szeretet személyisége, s az Első Nagy Forrás és Középpont mindig ezzel a személyes hozzáállással fordul a világegyetemek százezreit benépesítő értelmes teremtmény-személyiségek felé.
Ismétlésül: Az Isten örökkévaló, végtelen és tökéletes. Ő olyan személy, aki szellemlényegű és akit szeretet jellemez. „Isten a hatalmát tekintve korlátlan, a természetét tekintve isteni, az akaratát tekintve végleges, a sajátosságait tekintve végtelen, a bölcsességét tekintve örökkévaló, a valóságát tekintve pedig abszolút.” (3:2.15) Az Isten igazságos, irgalmas és pártatlan; igaz, szép és jó; hatalommal bíró, független és elsődleges.
Imádkozom, hogy mindezzel elérjem a célomat, vagyis azt, hogy az Egyetemes Atyával kapcsolatos ismeretek számbavételének eredményeképpen mindannyian legalább egy kicsit közelebb kerüljünk hozzá. Az Istennel kapcsolatos, illetve az Istenről alkotott elképzeléseink azonban szellemileg nem olyan értékesek, mint a vele kapcsolatos tapasztalataink. Ezért egy Fenséges Hírvivő szavaival zárom, aki előbb a szívében, majd személyesen a Paradicsomon is megtalálta az Istent, s aki egykor ezzel az üzenettel érkezett az Urantiára:
„Az emberek túl gyakran feledkeznek meg arról, hogy az Isten a legnagyobb tapasztalás az emberi létezésben. Az egyéb tapasztalások jellegükben és tartalmukban korlátozottak, viszont Isten megtapasztalásának a teremtményi felfogóképesség korlátaiból eredőket kivéve nincsenek határai, és ez a tapasztalás önmagában is képesség-fejlesztő hatású. Istent keresve az emberek mindent keresnek. Istent megtalálva pedig már meg is találtak mindent. Isten keresése nem más, mint a szeretet bőkezű adományozása, melyet a szeretet újabb és nagyobb mértékű adományozására való képesség meglepő felfedezése kísér.” (117:6.9) [Kiemelések a szerzőtől.]
Forrás:
-
Glass, D.: “Nearer, My God, to Thee” Getting Closer to God-Approaching the Universal Father. In: Fellowship Herald, Vol. 12, Summer 2011.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások