A történelmi Onamonalonton nyomában

Tanulmányozás 2025

A történelmi Onamonalonton nyomában

100.000 évvel ezelőtt kezdte meg a vörös emberfajta a Bering-szoroson átívelő földhídon való átkelést. A folyamat lezárulásához sok nemzedékre és számos emberöltőnyi időre volt szükség. Az utolsó eljegesedés időszakában, amikor a jégtakarók nagy mennyiségű vizet vettek fel, a tengerszint 300 lábnyi [90 méternyi] esése egy északról délre terjedő, ezer mérföld [1600 km] széles, nyílt szárazföldet hozott létre. A Beringián keresztül a mai Alaszkába vándorló szangik nép korai csoportjai olyan nomád törzsek voltak, akik a háborúk elől vándoroltak el és kerestek biztonságos menedéket. Ők nem pásztorok voltak, és nem is hoztak például lovakat Amerikába, mint a későbbi spanyolok. Ez a vadászó-gyűjtögető kultúrák kora volt, a „mezőgazdasági tevékenységet csak kis mértékben folytató (…) vadászok[é.]” (79:5.7)

Bár az első amerikaiak rendkívül mozgékony csoportot alkottak, a Bering-földhídon át történő vándorlás során valószínűleg települések sorozatát hozták létre, s ezek fokozatosan kelet felé terjeszkedtek, ahogyan felépítették, majd lebontották őket. A Clovis-kultúra elsőségét hirdető elmélet – amely a Clovis (Új-Mexikó) első, őstörténeti lelőhelyekhez kapcsolódó nyílhegyeiről kapta a nevét – a vándorlás időpontját körülbelül 13.500 évvel ezelőttre teszi. A Clovis-ra jellemző kovakővel csiszolt pengék és fegyvertechnológiák miatt ez az elmélet az Ázsiából érkező korai bevándorlókat mamutcsordákat követő vadászkultúraként jellemzi. Az elmélet azt sugallja, hogy a gyapjas mamutok üldözése során száz vagy annál kevesebb vadász futott egyenesen át egy szoroson. Ez azonban valószínűleg nem így volt. Minden évben újabb és újabb bizonyítékokat tárnak fel, amelyek azt támasztják alá, hogy az amerikai őslakosok jóval a Clovis vadászok előtt vándoroltak a területre. A később kifejlesztett hatásosabb és hatékonyabb Clovis-pont technológia ismerete nélkül az első vadászok talán nem lelkesedtek volna annyira a mamutvadászat iránt. Ehelyett ezek a szangik népek különböző állatfajok vagy más természeti erőforrások után kutatva vándoroltak, illetve vertek tábort. Egy vitatott elmélet szerint az emberek halászhajókon tehették meg az utat, az egész észak-amerikai nyugati part mentén elterülő hínárerdő biztonságos útját használva, és időnként tábort vertek a parton, ahol a gleccser visszahúzódott. Ahogy a felmelegedés folytatódik, egyre több lehetőség nyílik majd a csendes-óceáni északnyugati ősi települések feltárására, amelyek ott kerülnek napvilágra, ahol most még jég és permafroszt borítja őket.

85.000 évvel ezelőtt az eredeti tizenegy törzs közül az utolsó is elhagyta Ázsiát s ezzel véget ért a 15.000 évig tartó vándorlás korszaka. Ez az Urantia könyv gondos tanulmányozása alapján levezethető időszak sokkal hosszabb, mint ahogyan azt valaha is képzeltük, vagy mint ahogyan azt a modern tudomány elhitette velünk. A közelmúltban végzett, a térségben élő közel 200 ember DNS-mintáin alapuló kutatások arra az új következtetésre vezették a tudósokat, hogy a telepesek akár 20.000 évig is ott maradhattak Beringiában. [1] Az új ismeretek (DNS-kutatás, nyelvészet) jelenlegi robbanásszerű bővülése miatt egy hosszabb vándorlási időtáv is megfontolás tárgyát képezi, és Amerika betelepülése tárgyában jelenleg számos elmélet áll kidolgozás alatt.

A vörös emberfajta nem tudta, hogy az emberiség többi részétől való hosszú elszigetelődés korszakába lép. Egy későbbi felmelegedési időszak során a Bering-szoros védtelen földhídja a tengerszint emelkedése miatt ismét víz alá került. Az eszkimó-aleutokkal való elenyésző számú kapcsolatfelvételtől eltekintve a vörös fajta el volt vágva a többi emberfajtától és kultúrától.

Az Urantia könyv tanulmányozói számára ennél fontosabb az, hogy elszigetelődtek a három későbbi korszakos kinyilatkoztatás szellemi fejlesztő hatásától: az Ádám, a Melkizedek és a názáreti Jézus féle hatástól. A vörös szangik fajta mint nép a szellemi növekedés és fejlődés érdekében a körülmények miatt arra kényszerült, hogy a vallási tapasztalás útján nyerhető természetes bölcsességre támaszkodjon. Emberi tanítóik, vagyis a „Tudók”, a Hét Nagyapa, a vének szellemi tudásához, értelmi felismeréseihez, személyes meglátásaihoz és kinyilatkoztatásaihoz fordultak, továbbá igénybe vették a tehetséges sámánjaik egyéb, nehezen megszerzett felfedezéseit is. Az Urantia könyv ezt a fejlődési szakaszt evolúciós vallás korának nevezi.

Az Urantia könyv azt is feltárja előttünk, hogy az indián vallás folyamatos evolúciója kezdetben az Isten egyik helyi világegyetemi fiának, egy alászállt Lanonandek Fiúnak a kinyilatkoztatásán alapult. A vörös emberfajta megőrizte az első tanító, Kaligasztia bolygóherceg tanításának nagy részét, ahogyan azt a Herceg törzskara a mára elsüllyedt, de egykor a Perzsa-öböl közelében elhelyezkedő Dalamatia városában 500.000 évvel ezelőtt átadta. Az amerikai indiánok hagyományai saját leírásokat tartalmaznak az alászállásokról, olyan hagyományokat, amelyek a könyvben az első korszakos kinyilatkoztatásról írtakkal valamennyire párhuzamba állíthatók. Bármennyire is nem tiszta formában őrizték és tartották meg emlékezetükben a dalamatiai tanításokat, úgy vélem, a mai napig megtaláljuk azok nyomait az őslakosok évszázadokon át fennmaradt hagyományaiban.

„A kinyilatkoztatás mint korszakos jelenség időszakos jellegű; személyes emberi élményként pedig folytonos. Az isteniség a halandói személyiségben az Atya Igazító ajándékaként, a Fiú Igazság Szellemeként és a Világegyetemi Szellem Szent Szellemeként működik (…)” (101:2.10)

Az amerikai indián kultúrák közvetve egy másik „korszakos” kinyilatkoztatásból is részesültek. Az Urantia könyv biztosít bennünket arról, hogy az Igazság Szelleme minden emberfajtához és néphez eljött pünkösdkor (Kr. u. 30). A szellemnek ez a kiáradása a negyedik korszakos kinyilatkoztatás utolsó napjait követte, mely kinyilatkoztatást József-fia-Jósua, a názáreti Jézus formájában megtestesült Teremtő Fiú, Mihály teljesített. „A felsőteremben összegyűlt százhúsz férfi és nő mind megkapta az új tanítót, mint ahogy minden nyíltszívű ember is az egész világon. Ezt az új tanítót az emberiség kapta adományul, és minden lélek el is fogadta attól függően, hogy mennyire szerette az igazságot és milyen képességgel rendelkezett a szellemi valóságok megragadására és megértésére.” (194:3.6) Így a Teremtő (Fiú) minden híve ettől kezdve testvéri kapcsolatot teremthetett az ő szellemi jelenlétével. Az Amerikában elszigetelten élő vörös emberfajta is elhívást kapott arra, hogy részt vegyen Mihály emberi életének kinyilatkoztatásában, még úgy is, hogy voltaképpen nem voltak tanúi az alászállás eseményeinek. A mai napig sok indián ima a „Teremtőhöz” szól, nem annyira az Atyához, mint a keresztény imák. Talán az Igazság Szellemétől vezérelve továbbra is sok indián fog áttérni a kereszténységre, keresik Jézus tanításait, amelyek abban a vallásban [valamelyest] megmaradtak és megőrződtek.

A kereszténység és más intézményes vallások mindig elutasították egy olyan vallás gondolatát, amely folyamatosan fejlődik és változik, és általában véve helytelenítik a darwini tudományhoz kapcsolódó evolúció fogalmának alkalmazását. A keresztények számára kérdéses, hogy a folyamatos evolúciós változás elveit hogyan lehetne alkalmazni a szellemi igazságokra, amelyeket eredendően abszolútnak, időn túlinak, örökkévalónak, változatlannak tartanak. Az őslakos népek eredeti vallásai megfelelő vizsgálati területet jelentenek, mert itt többet tudhatunk meg a kinyilatkoztatási események és a vallás evolúciós fejlődésének kölcsönhatásáról. Az evolúciós vallás tanulmányozása alternatívát kínál azokkal az igazsággal kapcsolatos abszolutista álláspontokkal szemben, amelyeket századunkban egyre fanatikusabb odaadással hirdetnek. Ne feledjük, hogy a vallás még napjainkban is fejlődik, és ez így is marad.

Olvasóktól hallottam, hogy az Urantia könyv „új” mitológiát ad nekünk. Az egyik megdöbbentő új mítosz vagy történetleírás egy Heszunánin Onamonalonton nevű nyugati parti indiánról szól. Ő volt a legnagyobb tanító és vezető, aki valaha is segítette népét a szellemi fejlődésben. Egykor „(…) főhadiszállását a nagy kaliforniai vörösfenyők erdejében tartotta fenn.” (64:6.7) Először azt hittem, hogy az Urantia könyvön kívül nincs bizonyíték ennek a személynek a létezésére. Aztán ahogy a nyomozással egyre tovább jutottam, utalásokra, hivatkozásokra és egyéb nyomokra bukkantam a fennmaradt indián történetekben egy olyan alakról, aki nagyon hasonlít az Urantia könyvben leírt béketeremtő hőshöz:

„(…) úgy tűnt, hogy a törzsi háborúk eredményeként a viszonylag tisztavérű vörös fajta maradékai gyorsan kihalnak. (…) Úgy látszott, hogy (…) a vörös emberek kipusztulnak, amikor, mintegy hatvanötezer évvel ezelőtt, vezetőjükként és szellemi megszabadítójukként megjelent Onamonalonton. Átmeneti békét teremtett az amerikai vörös emberek között és újjáélesztette a köreikben a »Nagy Szellem« imádatát.” (64:6.6-7)

Vegyük észre, hogy a fenti részlet alapján az Urantia könyv nem tekinti Onamonalontont a Nagy Szellem fogalma megalkotójának. De ha ő csak felelevenítette, akkor vajon honnan származik?

A Beringián Észak-Amerikába átkelő vörös emberfajta eredeti tizenegy törzse közül az Urantia könyv egyetlen mai törzs nevét adja meg, amely Onamonalonton leszármazásához köthető. „A későbbi leszármazottai közül sokan máig is fennmaradtak a feketelábú indiánok között.” (64:6.7) Itt jegyzem meg, hogy a Blackfoot [magyarul: feketeláb] nevet nem indiánok adták a Blackfoot Konföderáció három rokon törzsének, a Piegan (Piikani), Kainai és Siksika törzsnek.

Ha ezt a kijelentést nyugati, történelmi, lineáris kontextusban alkalmaznánk, akkor az onamonalontoniakat biztosan az antropológusaink által így nevezett algonkin nyelvjárást beszélő népek közé sorolnánk. Furcsa módon az algonkin a nyugati Nagy-tavak vidékénél élő csoportok egyikének anyanyelve, amelyet nem szokás Kaliforniával kapcsolatba hozni. A nyelvészeti elmélet szerint a Blackfeet volt a legkorábbi algonkin nyelvű csoport, amely a síkságon élt. Leágaztathattak és kialakíthattak saját nyelvváltozatot, ha feltételezzük, hogy a Bering-szorostól indulva nyugat-keleti irányban mozogtak. Egy másik lehetőség az, hogy a Blackfeet nép elhagyta a keleti erdővidéket, és visszatért a nyugati síkságra, ahogyan a lakoták is tették. Az algonkin nyelvet beszélők többsége a keleti erdővidéket lakta, és a mai Blackfoot törzs tagjai elismerik, hogy közvetlen kapcsolatban állnak e régió más algonkin törzseivel. [2] A „földbúvárral” kapcsolatos teremtéstörténetük az ojibwe, a seneca, az onondaga és más keleti erdei törzsek által elmesélt azonos eredettörténetek egyik változata. A történelmi időkben e közös dialektust beszélő törzsek az egyik óceáni parttól a másikig elterjedve éltek, ami alátámasztja, hogy korábban létezhetett egy egységesebb, közösen fenntartott kultúrában és civilizációban élő nép.

A Lenni Lenapé (Eredeti Nép) vagy delaware néven ismert indiánok – akiket az európai gyarmatosítók azért neveztek át így, mert a földjeiken futott keresztül a Delaware folyó – az algonkin nyelvet beszélő népek egyik eredeti törzsének számítanak. Az ojibwe, a blackfoot és más rokonaik a „nagyapai törzsek” egyikeként, talán az eredeti tizenegy törzs egyikeként ismerték őket.

A mai Montana államban élő sájenek tizenegy ősi nemzetségnévről őriznek egy olyan beszámolót, amely talán a legközelebb áll a nagyapai törzsekről megmaradt tudáshoz. A származásukról fennmaradt szóbeli beszámolók alapján az észak-amerikai indiánok egykor tisztelték ezeket az ősöket, a Lenni Lenapé népet, legalábbis addig, amíg a lenapékat az 1700-as évek közepén a Haudenosaunee (irokéz) törzsek meg nem hódították és alá nem vetették. A lenapék hatalmát és pozícióját annyira tisztelték, hogy jelenlétüket mindig kérték, amikor szellemi megoldásra volt szükség a rivális törzsek közötti viták rendezéséhez. És ők hűségesen őrizték Onamonalonton békéről szóló tanításait.

Onamonalonton szellemi és értelmi téren elért eredményei

Vajon a „Nagy Szellem” ősi fogalmának „újjáélesztése” a Bolygóherceg százfős törzskarának megőrzött tanításaiból származott?

„Mindazok közül, akik részesültek a százak tanításaiban, a vörös emberek tartották meg azt a legtovább (…)” (92:4.5). Az Urantia könyv e beszámolója alapján ésszerű feltételeznünk, hogy ha nem is Onamonalonton volt a Nagy Szellem eszméjének megalkotója, e fogalom a törzs által Eredeti Utasításként ismert hagyományban ott rejtőzhetett. Mint minden ígéretes pályát befutni készülő fiatalember, Onamonalonton is megkapta ezeket a hagyományos utasításokat a neveltetése részeként. Bizonyára az ő kiváló elméje is rálelt a Nagy Szellem eszméjére, és képes volt összekapcsolni azt a népe ősi tanításaival.

Algonkin származása miatt elsősorban az anishnaabemowin nyelvből származó Manitu szót fogom használni, amikor Onamonalonton Nagy Szellemről szóló tanításáról beszélek. Az anishnaabemowin (ojibwe, potowatomi) egy algonkni nyelvjárás, amely nagyon ősi, és valószínűleg a nagyapai törzsek által beszélt proto-algonkin nyelvből származik (kb. Kr. e. 1000 körülről). A Manitu egy embertől különböző, rendkívüli szellemi erő leírására használt kifejezés, amely áthatja az egész természetet, minden élő és élettelen lényt. Olyan erőt ír le, amely csodálatot (imádatot) vált ki, és jelentheti azt, ami felfoghatatlan, egy Nagy Rejtélyt.

A síksági lakoták (sziúk) számára a Manitu a wakan, vagyis valami szent, megszentelt, magasztos, felfoghatatlan, felruházott szellemi tulajdonsággal rendelkező vagy azt adni képes, amelyet az emberek megkapnak vagy számukra átadható. A wakan, mint bármi, amit nehéz megérteni, az áhítat és a félelem reakcióit is kiváltotta. Ha valaki olyasmit tett, amit senki sem értett, az wakan volt. Az ember nem tudott ilyet létrehozni. Eleinte nem is tudták irányítani, viszont először a nagy gyógyítók társadalmaiban alakult ki olyan hagyomány, hogy az irányítását el lehet sajátítani.

„Jó Ülés” (dr. Mark Hollabaugh írásában) elmondja, hogy régen a lakoták hittek olyan csodálatos lények létezésében, akiknek léte, ereje vagy tettei rejtélyesek. Ezeket a lényeket Wakan Kin (a wakanok) néven emlegették. Ebben találunk utalást arra, hogy a szent hatalom a hercegi törzskarhoz kapcsolódott. A Manitu a Haudenosaunee csoport (a keleti erdővidék irokéz hat nemzete) nyelvében az Orenda szóval is egyenértékű. A Közel-Keleten ugyanezt a veleszületett természetfeletti erő fogalmát az ilam kifejezéssel jelölték az ősi Mezopotámiában.

Az őslakosok úgy hitték, hogy a tavaknak és a fáknak külön szellemeik vannak, és egy adott tó vagy fa „Manituját” meg lehetett szólítani vagy ki lehetett engesztelni.

„A Nyír-hegytől való erőm éppúgy segített nekem a vadászatban, mint a betegségek leküzdésében (…) Azt mondtam: »Hegyem, szeretném, ha segítenél nekem, hogy elejtsek néhány szarvast. Ők a tieid, és te élteted őket.« (…) A hegyem mindig jó hozzám (…) A hegyem álmomban szólt hozzám, és arra kért, hogy legyek gyógyító. Megmondta, hogyan kell gyógyítanom.” (Hoavadunaki a paiute törzsből) [3]

„A természetimádás fejlődésével az ember fogalmat alkotott a halandóin túli világ munkamegosztásáról; természeti szellemei voltak a tavaknak, a fáknak, a vízeséseknek, az esőnek és a közönséges természeti jelenségek százainak.” (85:0.3)

Onamonalonton népe a mezőgazdaság előtti fejlődési szakaszban volt, a férfiak vadászaton, halászaton (és bálnavadászaton is) alapuló gazdaságot tartottak fenn, míg a gyökerek, füvek, magvak és gyógynövények gyűjtését főként a nők végezték. Az a vadász, aki nagyobb szellemi hatalomra vágyott, aki Manitut akart birtokolni és irányítani, hódolattal fordulhatott egy hegy szelleméhez vagy egy állati szellem szövetségeshez, akivel az álomkeresés vagy a látomásböjt szent szertartásai során kapcsolatba lépett. A Manitu tehát olyan erő volt, amelyet egy szellemlénytől vagy istenségtől lehetett megszerezni vagy átszármaztatni.

„[L]ehetséges, sőt mi több, szükségszerű többszemélyiségű istenségi működést érzékelnetek és elfogadnotok a többes Háromságok létezését; de a világmindenségben minden személyiség esetében igaz az, hogy az istenimádat révén az Istennel való személyes kapcsolatfelvétel élményében egy az Isten[.]” (56:4.5)

Onamonalonton az őslakosok természetszellem-világában nőtt fel. Kisfiúként megfigyelhette, hogyan imádkoznak a nemzetség harcosai, vadászai és a magokat begyűjtő asszonyok. Szent rituáléikat Manitunak ajánlották, hogy erőt kapjanak és sikeresek legyenek a vadászatban, és arra kérték Manitut, hogy biztosítson jó szerencsét a vállalkozásukhoz. Ebből megértette, hogy a népe természetes módon hitt egy gondviselésre képes, láthatólag személyes erőben, egy olyan istenben, aki eléggé törődik az emberekkel ahhoz, hogy válaszoljon az imákra és a kérésekre. Ehhez a mindent átható természetfeletti erőhöz lehetett folyamodni az áldáskérő imákkal és a hatalomszerzésre irányuló kérésekkel. A férfiak és a nők megtanították neki, hogy milyen módszereket sajátítottak el e hatalom irányításának és ellenőrzésének biztosítása érdekében. Onamonalonton megértette, hogy ezekben a rituálékban egy felsőbbrendű Manitu-szellem is szerepet játszik. Mégis ő volt az első, aki értelmileg elmozdult a mindenki más felett uralkodó hatalmasabb szellem puszta sejtésétől a Kitchi Manitu, a Nagy Szellem eszméjének teljes kinyilvánítása felé.

„Onamonalonton (…) ezt az emberfajtát a többisten-imádatból »a Nagy Szellem« tiszteletére vezette.” (45:4.5)

Ahogyan Jézus is a fiatalkori olvasmányaiból ismert zsidó vallási iratokból indult ki, úgy Onamonalonton is a vörös fajta szent tanításaitól indult el. Szellemi éleslátással rendelkezett azoknak a törzsi hagyományoknak a hasznosítása terén, amelyeket gyermekkorában tanítottak neki; a saját teofániás [az Isten látható alakban való megjelenésével kapcsolatos] felismerései meg is erősítették mindezt. E felismerést talán a Gondolatigazítója (a benne lakozó Isten) jelenléte hozta előtérbe. Az Istenről alkotott képe érdemessé tette őt a Nagy Nagyapa [4] ajándékára, a benne lakozó szellemjelenlétre. Ezen a ponton óriási lépést tett, és képessé tette a népét arra, hogy rövid idő alatt komoly előrelépést mutasson a fejlődés terén. Nem fedezett fel aranytáblákat, agyagtáblákat vagy akár csak egy új nyírfakéreg-tekercskészletet sem; feltételezhetjük, hogy a népe ősi tanításait valószínűleg már korábban is rögzítették és megőrizték piktogramokon, tekercseken, amelyeket az egymást követő nemzedékek adtak tovább egymásnak. A nagyapai törzsek, mint az ojibwe és a Lenni Lenapé olyan kéregtekercsekkel rendelkeztek, amelyeken a legfontosabb történeteiket rögzítették.

„Írószerként e korai népek fakérget, agyagtáblákat, kőlapokat (…) alkalmazt[a]k. A röviddel a Kaligasztia-féle elfordulást követően megsemmisült dalamatiai könyvtár kétmilliónál is több különböző feljegyzést tartalmazott (…) A vörös ember a képírást részesítette előnyben[.]” (66:5.9-10)

Nincs utalás olyasmire sem, hogy egy angyal – például Gábriel – megjelent és beszélt volna előtte. A saját fürkész elméjében és az igazságra vágyó lelkében a korszakos kinyilatkoztatás segítsége nélkül teremtett kapcsolatot az Egyetemes Atya mint a Nagy Szellem akarata és ama sarkalló vágy között, hogy az egymással harcoló és viszálykodó testvéreinek szolgálatára legyen.

„Lévén, hogy az Istenség Harmadik Személye az elme forrása, ezért egészen természetes, hogy a saját akarattal bíró, evolúciós teremtmények könnyebben tudnak fogalmat alkotni a Végtelen Szellemről, mint az Örökkévaló Fiúról vagy az Egyetemes Atyáról. Az Együttes Teremtő valósága tökéletlenül jelenik meg ezen emberi elme létezésében. Az Együttes Teremtő a mindenségrendi elme őse, és az emberi elme ennek a mindenségrendi elmének egy egyedivé vált köre, személytelen része, s azt a Harmadik Forrás és Középpont Alkotó Leánya adományozza a helyi világegyetemben.” (9:5.4)

Úgy hiszem, még ennél is többet látott. A Végtelen Szellem elméjével, vagy az Alkotó Leány, a Világegyetemi Anyaszellem „mindenségrendi elméjének azon részével” való találkozásában bepillanthatott az isteni elme legfőbb tervébe. A Szellem vágyott célja az volt, hogy egy napon béke és jóakarat uralkodjon az emberek dolgaiban. A Nagy Szellem akaratába való kinyilatkoztatásszerű betekintéstől lángra lobbant benne az emberiség testvériségének látomása. A rá váró nagy nehézségek ellenére elindult, hogy békét teremtsen az összes törzs között.

„[E] nagy tanító korát követően újabb vezetőnek már nem sikerült békét teremtenie közöttük.” (64:6.8)

A Blackfoot törzs Titkos Tantételében fennmaradt tanítás azt mutatja, hogy Onamonalonton törekedhetett jobb betekintést nyújtani a Nagy Szellem természetébe. Megpróbálhatta megtanítani az arra fogékony követőit a Nagy Szellem hűséges követőiben lakozó isteni szikrával kapcsolatos igazságra. Valóban, ha Manitu mindenütt jelen van, akkor Manitu minden ember alkatának is szerves része. „A Nagy Titokzatosság a Nagy Ismeretlennel együtt, amely Mindenütt jelen van, tüzet gyújt benne (megvilágítja).” [5] Onamonalonton az emberek által érthető metaforákat használva megerősíthette bennük azt a képességet, hogy a saját szívük és elméjük megnyitásával beszéljenek a Szellemmel és „hallják” annak útmutatását. A megvilágosodás tüze lángra lobban az emberben, ha valaki őszintén, odaadással és lelki erővel imádkozik.

Egy 7 szakaszú szellemi utazás

Onamonolonton szellemi útjáról és felfedezéseiről szóló elméletemet úgy foglalom össze, hogy bemutatok egy hét szakaszra osztott szemléltetést (jól tudom, hogy az Urantia könyv olvasói mennyire szeretik a hételemű listákat):

  1. Szenvedett a kísértetszellemektől való félelem és a balszerencsétől való rettegés terhétől, amelyet minden indián nép évszázadokon át hordozott.

  2. Képet alkotott az Istenről, „Amikor a szenvedő szolgáló látomást nyer Istenről, azt minden emberi felfoghatóságon túl lévő lelki béke követi.” (148:6.3)

  3. Megkapta az Atya egy szilánkját, a Titkos Nevelőt, az ő Gondolatigazítóját.

  4. Elkezdte az életét az Atya-szilánk akaratának útmutatása szerint élni; felismerte, hogy az Isten-szeretés uralkodik, nem pedig az Isten-félés, „A kezdetleges vallás készítette elő [a terepet], (…) a természetfeletti eredetű igaz szellemi erő (…) adományozásához. Az isteni Igazítók mindig is azon munkálkodtak, hogy az Isten-félést Isten-szeretéssé alakítsák.” (86:7.6)

  5. Megteremtette magában a lelki békét. „Béke ebben az életben, (…) mindezek teljesülnek (szellemben) most, hogy a teremtményszemélyiség egyetértését adja ahhoz – úgy választ – hogy teremtményakarata az Atya akaratának rendeltessen alá.” (111:5.4)

  6. Megértette, hogy szükség van az emberek közötti testvériség megteremtésére, és neki is fogott, képviselte az egyetemes béke ügyét minden törzs és szövetség előtt.

  7. Megteremtette egy magasabb rendű civilizáció alapjait az észak-amerikai földrészen.

Hogyan juthatott el Onamonalonton üzenete olyan messzire és terjedhetett el olyan széles körben, hogy az indián népek körében véget vetett az összeütközéseknek és az ellenségeskedéseknek?

A békés kereskedésre épülő gazdaság gondolata izgalmas lehetett a törzsek számára. A nem a háborúra, hanem a termelésre és az árucserére épülő új szövetségek létrejöttéről szóló hírek eleinte lassan terjedtek. A békefenntartás bizonyos feltételei alkalmazásának és a viták erőszakmentes rendezésének gyakorlatát meg kellett követelni. Ahogy egyre többeknek vált hasznára a kereskedelmi szövetségek működése, az ilyen szövetségek létrehozásának vonzereje egyre gyorsabban kezdett gyökeret verni mindenhol. A négy égtáj felől számos törzs küldött követeket, hogy általuk kapjanak híreket „a nép” nyugati csoportjai között folyó új, békés és jövedelmező kereskedelemről. Néha több ezer mérföldet utaztak, hogy elérjék Onamonalonton erdei főhadiszállását a csendes-óceáni partvidéken.

Valójában nem találunk nyomokat arra vonatkozóan, hogy Onamonalonton elutazott-e más törzsekhez, hogy tanítsa nekik az üzenetét, vagy a törzsek küldöttei jöttek-e el őhozzá. Az Urantia könyvben a „főhadiszállásának” kiemelése arra utal, hogy az általa alkalmazott technika nagyban hasonlított a bolygóherceg dalamatiai központján igénybe vett módszerhez. Kaligasztia társai behozták azokat a személyeket, akikről úgy gondolták, hogy készen állnak a magasabb rendű tanítások befogadására. Aztán ezeket a tanítványokat visszaküldték, hogy tanítsák a saját népüknek a „mindenek Atyjáról” szóló jó hírt.

Hol lehetett Onamonalonton kaliforniai központja?

A hupa törzs, amely Észak-Kalifornia (Humboldt megye) mamutfenyő erdeiben él, őriz egy legendát egy „halhatatlan” lényről, talán egy faji csoport ősatyjáról, aki megjelent közöttük:

„Északnyugat-Kaliforniában az istent, aki a világ szép dolgait az emberek számára teremtette, Yimantuwingyai néven ismerik, ami annyit tesz: Ő-aki-elveszett-az-óceánon-túl. Először a Klamath-folyó egyik helyén jelent meg. (…) Miután megjelent, mindenütt a világon egy közös fajtába tartozó nép tűnt fel, amely ott élt, amíg az indiánok meg nem jelentek, amikor is elmentek az óceánon túlra, hogy soha többé ne lássák őket. Ezek az emberek halhatatlanok voltak, olyanok, akik nem haltak meg.” [6]

Eltekintve attól, hogy ezt az áldást egy személy megjelenéseként ábrázolják, ami nem igényel tényleges, emberi születést, a hupa-történetben egy másik részlet is igen figyelemre méltó. Ez az emberi faj megalapítására utalhat. Megmaradtak-e ebben a történetben a bolygóhercegnek és a törzskarának mint az új emberfajta felmenőinek szerepéről szóló emlékek? „Mindenütt a világon egy közös fajtába tartozó nép tűnt fel” – mondta a hupa mesélő a hallgatóságának. Ez összeegyeztethető az Urantia könyvben található történettel, miszerint a Lucifer-féle lázadás kitörése után az azóta elbukott Herceg törzskara a dolgokat gyökeresen megváltoztató döntést hozott. A történelem e drámai fordulópontján Daligasztia utasította a százfős törzskar hatvan tagját, akik Lucifer és Sátán követői lettek, hogy azonnal kezdjék meg a nemi úton való szaporodást „az emberek (…) leányaival” (67:4.3) – ahogyan az 1Mózes 6:2-4-ben is szerepel. Tudta, hogy az Atya terve elleni lázadás miatt el fognak szigetelődni és megfosztják őket a világegyetemi éltető energiáktól is. Látta, hogy ennek következtében nyomban halandóvá válnak. Így aztán egy új emberfajta jelent meg a világ színpadán. Az Urantia könyvből ők úgy ismeretesek, mint a nodfiak.

Itt arra utalok, hogy a hupa beszámoló láthatólag két régi emléket ötvözött: a bolygóherceg törzskaráról szólót – akik halhatatlanok voltak, és akik „elmentek az óceánon túlra, hogy soha többé ne lássák őket” (amikor a valóságban a vörös fajta átkelt az óceánon) – Onamonalonton emlékével, aki talán közöttük élt a Klamath folyó vidékének mamutfenyő erdejében. Egy hupa történet Yimantuwinyait, az adományistent a Kixunai (vagyis „a halhatatlanok egy fajtája, akik az embereket előtt voltak ezen a földön”) és a Kyuwinyanyan („azok, akik makkot esznek”) nevű halandó indiánok közé helyezi. A kyuwinyanyanok ott kezdtek megjelenni, ahol Yimantuwinyai megállt az utazásai során. [7] A legenda ezt a középső alakot a bolygóherceggel egyenértékű státusszal ruházta fel.

„Jóllehet aligha voltak »az istenek fiai«, a [hercegi] törzskart és az első leszármazottaikat e távoli korban élt evolúciós halandók ilyennek tekintették (…) Ez tehát az eredete annak a csaknem általánosan elterjedt népi legendának, mely azokról az istenekről szól, akik lejöttek a földre és az emberek leányaival létrehozták a hősök ősi faját.” (77:2.3)

A hupa-legendához hasonlóan a távoli múltból származó hősies alakról szóló történetek is sokfelé, messze eljutottak. Azok a helyszínek, ahol a történetek fennmaradtak, mind utalások arra, hogy mely élő törzsek találkoztak Onamonalonton tanításaival és merítettek tudást belőlük. Amikor a keleti és északi erdők ojibwe népe elmeséli az „Eredeti Emberről”, Waynaboozhoo-ról, illetve Nanabush-ról szóló történeteit, akkor talán mindent felidéznek, amire csak emlékeznek Onamonalonton életének eredeti, valós eseményeiből. Nanabush még a világ teremtésénél is jelen van. Egyes legendaváltozatokban Nanabush egy vízen úszó közeli fatörzsön tartózkodik, amikor Pézsmapatkány, a „földbúvár” sikeresen alámerül. Sok más állat sikertelen próbálkozása után Pézsmapatkány is lemerül a mély vízbe, eléri a mederfeneket és a teknős segítségével a partra menekíti a föld növekedéséhez szükséges iszapot. A „földbúvár” teremtéstörténetek hasonló közös elemei egy korábbi kulturális egységre és/vagy a vallási hagyományok kultúrák közötti cseréjére utalhatnak, amely egykor a Teknős-sziget (Észak-Amerika) számos törzse között zajlott.

Hol lehetett a kaliforniai mamutfenyők között Onamonalonton főhadiszállása? Sajnos az Urantia könyv nem ad választ erre az égető kérdésre. A hupa törzsnek van emléke „egy helyről a Klamath folyónál”, amely Oregon déli részén ered és az oregoni határ közelében ömlik a Csendes-óceánba, s ez talán arra a helyre utalhat. Még az indián „Klamat” szó is rejtélyes eredetű, és az ismert őshonos nyelvek keletkezése előttről való. Van valamilyen nagy szellemi energia vagy vonzóerő, amely vonzza az indiánokat, a New Age vallási hívőket és a metafizikát tanulmányozókat erre a területre: a Klamath közelében lévő szent hegycsúcshoz sokan zarándokolnak.

A Winnemem Wintu törzs szellemgyógyítói a Bulyum Puyiuk (Shasta), vagyis a népük szent hegye előterében tartják az éves nyári megújulási szertartásukat.

E törzs egyik ismert öregje, Florence Jones (aki már elhunyt) az 1980-as évek elején újjáélesztette az ősi wintu szertartást. A hófödte Shasta-hegy nem messze a Klamath-folyótól áll, autóval körülbelül egy óra, gyalogosan ötven mérföld távolságra van.

„A hajnalcsillag felkelt.
Átkelek a hegyeken
A tenger fényébe.

Egy fehér hegy van messze nyugaton.
Gyönyörűen áll.
Ragyogó fehér fényívek hajlanak
Lefelé a föld irányába.”

(A papagók, egy arizonai törzs éneke)

„Egyszer egy éhínség idején egy fiatal orvos egy nővel, egy főnök feleségével együtt elment a pusztába, és addig utaztak, amíg egy erdővel borított hegyhez nem értek, amelyen túl egy tenger húzódott. A hegy megnyílt, ők beléptek és a hegycsúcs tetejéről Erős Mennydörgés szólt hozzájuk, megtanította őket a tánc szertartására. »Ezentúl, ha követitek a tanításaimat, ti és gyermekeitek bőséges áldásban részesülhettek.«”

A síksági indiánok naptánc-szertartásának megalapításáról szóló [fenti] sájen mitológiai történet talán a Shasta-hegyen átadott Onamonalonton-féle tanítás ősibb történetén alapul.

Mi történt az üzenettel, miután Onamonalonton elment?

Ha a Nagy Szellem 65.000 évvel ezelőtti legkorábbi felfedezésének története ma általánosan ismert és elfogadott lenne, akkor az véget vetne a Kitchi Manitu (ojibwe nyelven Nagy Szellem) eszméjével kapcsolatos vitáknak és nézetkülönbségeknek. Sok tradicionális gondolkodású őslakos úgy véli, hogy a kifejezés helyesebben egy személytelen erőt, valamiféle Nagy Titokzatosságot jelent. Szerintük a Nagy Szellem a katolikus egyház kereszténységet képviselő hittérítőinek adott engedmény eredménye, akik attól a pillanattól fogva hirdették a vallásukat, ahogy a konkvisztádorok partra szálltak. A 17. századtól kezdve Kanadában a jezsuita atyák sok megtérőt nyertek meg Jézusnak, köztük az ojibwe őseim többségét is. Ők a három személyből álló Szentháromságot tanították, vagyis az Atyát, a Fiút és a Szent Szellemet.

Az az új információ, miszerint a Nagy Szellem valószínűleg a Bolygóherceg százfős törzskarának tanítása volt, az Urantia könyvből ismert kinyilatkoztatás. Erről a tanításról nincs „történelmi” bizonyítékunk. Azokban az időkben adták át, mielőtt a Herceg rendszere a 200.000 évvel ezelőtti Lucifer-féle lázadás során megsemmisült, vagyis még azelőtt, hogy a bolygó felemelésére irányuló törzskari erőfeszítések rövid idő alatt teljesen ki nem merültek. „[A] Nagy Szellem felfogása már csak egy homályos fogalom volt az amerikai indián vallásban[.]” (92:4.5)

Így a Nagy Szellem mint az amerikai őslakosok legitim szellemi tulajdona teret vesztett ugyan, de azért nem tűnt el teljesen. Talán az amerikai indiánok spirituális gondolkodói egy napon elfogadják, hogy az európai vallási gondolkodás megérkezése ráerősített a hagyományaikban már meglévő tanításra. Amint azt az Urantia könyv is igazolja, illetve megjegyzi (attól függően, hogy milyen nézőpontból nézzük) „(…) a kereszténységgel való kapcsolatfelvétel nagymértékben megtisztította és megerősítette [a Nagy Szellem felfogását]” (92:4.5).

Onamonalonton a Kr.e. 63.000 körül történt születésétől számítva 96 évet élt. Halála után a tanításokat az ő kaliforniai központjából terjesztették tovább. Meghökkentő – mivel az Urantia könyv az egyetlen forrás –, hogy a vörös emberfajta az ő hatására jutott el a „polgárosodott társadalom elég magas szintjére”. Bár az onamonalontoni központ indián kultúrája Kr.e. 35.000-re letűnt, elképesztő, hogy előtte 28.000 éven át meg tudott maradni. (79:5.8)

Talán a déli és a középnyugati területek titokzatos halomkultúrái a korábbi idők letűnt, de az emlékekben megőrzött magas civilizációjának helyreállítására tett kísérletként jöttek létre. Kereskedelmi útvonalakat nyitottak, magas színvonalú művészetet és fazekasságot teremtettek, szertartási kultuszhelyeket hoztak létre, és lecserélték a kő megmunkálásának technikáit. A halomkultúra újjáéledt szakasza pünkösd idején jelent meg egy olyan csoporttal, amelyet a Hopewell-kultúra fenntartóinak nevezünk (a nevét egyébként az Ohio állambeli Chillicothe egyik régészeti lelőhelyéről kapta). A halomépítők e későbbi csoportja a földművelésnek egy extenzívebb formáját alkalmazta, amely elősegítette a nagyszámú, megtelepedett népesség kialakulását, ami viszont lehetővé tette nagy szertartási építmények létrehozását. Az egyik istentiszteleti központ még azt a szellemi megújulást is tükrözheti, amelynek azután kellett bekövetkeznie, hogy az Igazság Szelleme kiáradt minden népre a Teremtő Fiú, vagyis Mihály alászállásának befejezésekor. A Mound Builder kultúrák három fő szakasza közül a legrégebbi a jelenlegi ismeretek szerint nem nyúlik vissza Kr.e. 5400-nál régebbre (Watson Brake, Louisiana). Tudományunk és régészetünk azonban csak most kezdi felfedezni az amerikai indián gyarmatosítás akár 37.000 évvel ezelőtti jeleit, bár a leletek gyakran tudományos viták tárgyát képezik.

Találkozások az európaiakkal

Ma már sokan tudják, hogy nem Kolumbusz volt az első európai, aki találkozott az amerikai indiánokkal. Kr.u. 998 körül norvég felfedezők indultak el Skandináviából, hogy az Újvilágban telepedjenek le. Egy Vinlandnak nevű kolóniát alapítottak, amelyet azért neveztek el így, mert valaki a közelben szőlőültetvényeket fedezett fel. Vinland helyét nem sikerült egyértelműen azonosítani, de egyesek úgy vélik, hogy a mai Cape Cod területén lehetett. L’Anse aux Meadows-ban (Meadow Cove) egy kis „előőrsöt” találtak és tártak fel, amely ma nyilvános történelmi emlékhely Új-Fundlandon. Valószínűleg téli tábor és utánpótlásbázis lehetett az északiak felfedezőútjain.

A régészeti leletek alátámasztották az északiak eposzaiban megőrzött történelmi feljegyzéseket. A Vinland sagák leírják a „skraelingekkel” (az őslakosokra lekicsinylően utaló norvég elnevezés) való találkozásokat. Ezek a törzsek valószínűleg a mi’kmaq vagy a beothuk törzsek lehettek. [8] A „viking” telepesek voltak az első fehér emberek, akiket az észak-amerikai földrész bármely őslakosa látott, és a két csoport között összecsapásokra és ellenségeskedésre került sor. Bár gyakran nevezik őket vikingeknek, ezek az északiak valójában földművesek és telepesek voltak, és katonailag sem minősültek olyan képzetteknek, mint harcos rokonaik, a valódi vikingek. Az őslakosok túlereje miatt a fehérek a támadásoktól legyengülve, éhségtől és betegségtől gyötörten úgy döntöttek, hogy hazatérnek.

Az európaiak településeiről szóló hírek futótűzként terjedtek, és a kapcsolattartókon keresztül minden indián néphez eljutottak. Számos törzsi tanácsot hívtak össze, hogy megvitassák a teendőket. Az északi törzsek, például az ojibwe és más anishnaabek (Odawa, Potowatomi) csoportok azt a hagyományt őrzik, hogy a Hét Tűz jóslatát nagyjából ebben az időben hozta el nekik a „Hét Nagyapa”. A viking/skraeling találkozásról szóló feljegyzésnek más megvilágításba kell helyeznie a Hét Tűz próféciáiról szóló anishnaabe hagyományt. Vannak olyan közvetett bizonyítékok, melyek alapján a próféciákat ugyanabba az időkeretbe – azaz több mint ezer évvel ezelőttre – helyezhetjük, amikor az európaiak és az amerikai indiánok első találkozására sor került. Visszatérve az Urantia könyvre, emlékezhetünk, hogy Onamonalonton másik ajándéka a népének a következő volt:

„Az első igazi kormányzati testület a vének tanácsa volt.” (70:5.2) „A vörös ember bizonyos törzsei megőrizték Onamonalonton tanításait azáltal, hogy követték a »hetek tanácsának« osztatlan uralmát.” (70:5.4)

Vajon a Hét Nagyapa a bölcs vének nagytanácsának ősi emlékét képviseli? A Hét Tűz próféciáiban talán annyi igazság lehet, hogy a Hét Nagyapa egyhangú megállapodásra jutott és bizonyos politikai döntéseket hozott, amelyeket a népük védelme érdekében dolgoztak ki. Idővel e tisztelt csoport döntéseire próféciaként kezdtek emlékezni.

Az Első Tűz így utasította az embereket: „Ha nem költöztök tovább, elpusztultok”. Már az északi telepesekkel való ezen első találkozáskor is nagy számban haltak meg az Újvilág őslakosai a himlőnek való kitettségben. Az öregek bölcsen előre látták, hogy a fehér látogatók betegségei akár teljes pusztulást is hozhatnak a népükre. Amikor az európaiak elhagyták a településeiket, az őslakosok a házakat és pajtákat a megtisztulás rituáléjaként felgyújtották. A nagyapák sürgősen nagy nyugati vándorlásra szólítottak fel. Ez a bölcs útmutatás, amelyet az önfenntartás ösztöne motivált, valóban megmentette az anishnaabe népet. A törzsek közül sokan összecsomagoltak és hosszú útra indultak az Atlanti-óceán partvidékétől a szárazföld belseje felé. A Hét Tűz jóslatait egy kagylógyöngyökből készült wampum övre kódolták, hogy az emberek ne felejtsék el őket a nagy vándorlások során. A Hét Tűz wampumöv még ma is létezik, és őrzője William Commanda nagyapa, a kanadai Quebecben élő mamiwinini törzsfőnök.

Ez volt tehát a kezdete annak az ötszáz évig tartó szárazföldi vándorlásnak, amíg végül eljutottak arra a helyre, ahol „a vízen élelem terem (a Harmadik Tűzben megjövendölték)”. Az ojibwe nép egészen Minnesota és Ontario északi részéig vándorolt nyugatra. Ott érték el azt a területet, ahol a Nagy-tavak védett, sekély öbleiben vadrizs terem, ahogyan azt megjövendölték. Így ezek az algonkin törzsek végül egy olyan területre telepedtek le (esetleg települtek át), ahol a mai napig vadrizst takarítanak be. Az Atlanti-óceán partvidékén maradt törzsek – mint például az abenakik és a beothukok – végül teljesen kipusztultak, ahogyan azt a Hét Nagyapa előrevetítette.

Három út: Hogyan ismerjük fel azt, hogy hol vagyunk és hol keresztezik egymást az ösvények?

Három központi alakot és az ő történetüket kell figyelembe vennünk, amikor megpróbáljuk különválasztani a különböző identitású kultúrhősök személyét annak alapján, ahogyan azok az őslakosok fennmaradt legendáiban és mondáiban szerepelnek.

  1. A bolygóherceg, Kaligasztia és az ő 100 fejlett halandóból álló törzskara, akikről az indián legendák Kixunai (hupa), vagyis „a halhatatlanok” néven emlékeznek meg. Ő az, aki az anishnaabe (ojibwe) hagyomány szerint úgy „jött, mintha kötélen ereszkedtek volna le a földre”.

  2. A „megígért nemesítő”, a bibliai Ádám és Éva, akiknek jövőbeli szerepe „egy új emberfajta ajándéka” volt, ami részét képezte a vörös emberfajtának a kinyilatkoztatott vallás kara által Dalamatiában, a Bolygóherceg fővárosában átadott ismereteknek (66:5.15-16). A tanításokra a mai napig Eredeti Utasításként emlékeznek.

  3. Onamonalonton, a nagy tanító és béketeremtő, aki nem volt halhatatlan vagy halandófeletti eredetű, mint a fenti két személy. Ő fektette le annak a civilizációnak az alapjait, amely az Istenről mint az összes kisebb szellem fölött álló Egyetlen Nagy Szellemről alkotott magasabb rendű felfogáson alapult.

Az eredeti emberrel – Waynaboozhoo, Nanabush, Weyachack (krík) és Yimantuwingyai (hupa) – kapcsolatos eddig említett történetleírások mind az algonkin nyelvet beszélő népek közös kulturális örökségéhez tartoznak. Érdekes, hogy ugyanaz a történet, amely egy égből érkezett hősi alakról szól – aki „mintha kötélen ereszkedett volna le a földre”, hogy aztán emberi életet éljen – fennmaradt más, nem algonkin hagyományokban is. A maidu nép például, akiknek a Közép-völgyben található szülőföldje közvetlenül a kaliforniai Redwood régió határán fekszik, a penuti nyelvcsoport egyik törzse. Mégis nagyon hasonló legendát őriznek. A mennyei eredetű lényről szóló történet nyilvánvalóan átlépte a nyelvi korlátokat:

„Wahno-no-pem (a Nagy Szellem) elérte, hogy Yane-ka-num-kala, a Fehér Szellem testben jelenjen meg a népnek, hogy megvilágosítsa és eltérítse őket gonosz útjaikról; és ez a jó ember elkezdte tanításait, és sok éven át élt a népünk körében.” (Katie „Kitt” Clark, más néven Yohema, ConCow Maidu) [9]

A maiduk meséje a Fehér Szellemről és a hupák történetei a halhatatlanokról egy még ismertebb történetet tükröznek, amely délebbre, a közép-amerikai tolték és azték népek körében keletkezett. Ketzalkóatl, a nagy fehér tanító a harmadik nagy korszakukban jelent meg, és az erény útját és az élet művészetét tanította. Az általa hirdetett tanok az emberáldozatot hirdető rivális papi kultusz felváltására tett kísérlet részét képezték. De nem sikerült megakadályoznia, hogy ez a véres szertartás uralja az azték vallást, s az irodalmukban az van feljegyezve, hogy keletre („az óceánon túlra”) távozott azzal az ígérettel, hogy egy napon majd visszatér.

Talán a „Fehér Szellem” magának a Bolygóhercegnek felel meg, aki nem tartozott a szangik fajtához. A Herceg nem volt látható az emberek számára. Ezért a „fehér” megjelöléssel jelképesen az ő szellemi természetére, szellemi fényére utalhattak. A törzskara andonfi, kissé eszkimó-aleut kinézetű volt. A bolygóherceg korszakából származó emlékek, vagy a „megígért nemesítő” tanításai az idők folyamán összemosódhattak a nagy emberi tanító, Onamonalonton halvány emlékével. Ez megmagyarázná az őslakosok mítoszaiban fennmaradt kombinált történetelemeket.

Nehéz meghatározni, hogy a maidu felfogás az időrend szerinti modern korban hová helyezné kultúrhősét, Yane-ka-num-kalát; vagy a hupa felfogás Yim-an-tu-win-gy-ai-t. Úgy vélem, Ketzalkóatl biztonsággal kizárható Onamonalonton lehetséges ábrázolásainak listájáról, mivel Ketzalkóatlhoz kötik, hogy kukoricát (tengerit) hozott a népének, ami őt a mezőgazdasági korszak hősévé és alapítójává teszi. A jelenlegi régészeti ismeretek alapján a kertészeti vagy mezőgazdasági szakaszt nem tudjuk 9000-12.000 évnél korábbra datálni, ami túlságosan friss történés, semhogy Onamonalonton korának vadászó-gyűjtögető népeihez köthető legyen.

Bár a maidu- és a hupa-történetek legendás személyei talán jobban megfeleltethetők Onamonalontonnak és az ő történetének, mint az őslakosok történetleírásainak más alakjai, de azért vannak ellentmondások is. Az Urantia könyvben például semmi sem utal arra, hogy Onamonalonton más módon jött volna a világra, mint természetes emberi születés útján. Még csak utalás sincs arra, hogy természetfeletti eredetű lett volna. Az amerikai indián mitológiában található eredettörténetek, amelyek szerint a tanítót a Nagy Szellem küldte, azt sugallják, hogy ő is összetéveszthető volt a „megígért nemesítővel”, a megjósolt Anyagi Fiúval, akit mi Ádámként ismerünk, és párjával, az Anyagi Leánnyal, Évával. Lehetséges, hogy még Onamonalonton életében a követői elkezdték összekapcsolni a békével kapcsolatos eredményeit az ádámi alászállásról szóló emlékezetes „próféciával”.

Egy sorsfordító mozzanatból megláthatjuk, hogy a mitikus hagyományok ereje és befolyása miként képes megváltoztatni a történelem menetét. Topiltzin (Kedves Hercegünk) Ketzalkóatl hagyománya fennmaradt az azték emlékezetben, és mindig az óceán túlsó partjáról való messiásszerű visszatéréséről szólt. Nem csoda, hogy Moctezumát, vagyis Cortez Spanyolországból való megérkezésének időpontjában hatalomban volt azték uralkodót indokolatlan félelem szállta meg Ketzalkóatl megjósolt visszatérése kapcsán. A legendabeli „fehér tanítóval” kapcsolatos ismeretei zavart okoztak, amikor a spanyol hódító megjelent. Az aztékok Cortezzel való találkozása 1519-ben az ő pusztulásukhoz vezetett. Az Urantia könyv megerősíti, hogy a visszatérésnek ez a gondolata természetes módon előfordul a világ számos mitológiájában.

„Sok emberfajta tartotta a vezetőiről, hogy azok (…) létpályáj[á]t bőven fűszerezték csodás történése[k], és mindig számítanak a népcsoportjukhoz való visszatérésükre. (…) az amerikai indiánok körében ez Heszunánin Onamonalonton volt[.]” (92:5.3)

Van egy másik módja is annak, hogy értelmet adjunk az indián szóbeli hagyományok sok szálának. Onamonalonton lehetett a béketeremtők hosszú sorának első személye. Ahogy a nahuatl (tolték/azték) irodalom mondja: „Ketzalkóatl élete minden pap életének mintájává vált.” [10] Hasonlóképpen, az Onamonalonton-legenda előadása és újra elmondása a tűz körül a törzsek történetmesélési ideje alatt más potenciális vezetőket is arra ösztönzött, hogy a bőrébe bújjanak. Néhányan a feladatra, a béketeremtő szerepre születtek. Így Ketzalkóatl, Deganawida (a huronoknál), Hiawatha (az onandagáknál), Yane-ka-num-kala (a maiduknál) történetei valamilyen később megjelenő bölcs és már-már szentként tisztelt alakokról szólhatnak, akik az eredeti Nagy Béketeremtő, Onamonalonton nyomdokaiba léptek. Törekvések lehettek arra, hogy a későbbi béketeremtők hősies alakját az eredeti kultúrtörténet hőséhez igazítsák. A haudenosaunee törzs (a Nagy-tavak irokézei) számára a tanítójuk tényleges neve túl szentnek számított ahhoz, hogy egyáltalán kimondják. Csak a címével, a Béketeremtővel hivatkoztak rá.

A maidu hagyomány őriz egy olyan részletet, ami összhangban van az Urantia könyvben szereplő Onamonalonton tanításainak tragikus végéről szóló beszámolóval. A béke és a minden ember közötti jóakarat uralma ugyanis nem lett tartós:

„(…) a leckék feledésbe merültek, a dalok elhaltak az erdőkben, és helyükbe a harci üvöltés, az életükért küzdő asszonyok sikolyai, a sebesültek és haldoklók nyögései léptek, és a Jane-ka-num-ka-la név gúny és nevetség lett az egész vidéken.” [11]

Az Urantia könyv egyik legérdekesebb kinyilatkoztatása e tekintetben az, hogy Onamonalonton jelenleg tagja a bolygónk tanácsadó testületének. Ezt a huszonnégy tagú tanácsot minden emberfajta szellemi vezetői közül válogatták össze, és a testület a csillagrendszerünk központján, a Jerusemen ülésezik (45:4.5). Érdekes olvasmány világegyetemi léptékben arról, amit a vállalataink manapság sokszínűségi tanácsnak neveznek.

Vajon mit érez ma Onamonalonton, amikor az Urantia felé tekint és azt látja, hogy a népe még mindig ilyen fájdalmakat él át? Hogyan áll a vörös emberfajta szomorú sorsához?

Kétségtelen, hogy teljes mértékben megértette a világegyetemünk halandói továbbélőinek rendeltetési célját. El kell érniük a mindenségrendi létpolgárságot. Az igazságkeresők a helyi, nemzeti vagy törzsi identitásból indulva fejlődnek, hogy a magukévá tegyék a világegyetemi hűséget, egy olyan kinyilatkoztatott tényt, amelynek a bolygónkon jelenleg csak kevesen vannak tudatában. Bár úgy tűnt, hogy a vörös emberfajta nagy tanítójának bölcsessége örökre elveszett a szülőbolygóján, Onamonalonton tapasztalata és tudása megtalálja a helyét, hogy továbbra is szolgálhassa a világegyetemi kormányzatot. A Teremtő Fiú világegyetemében semmilyen nehezen megszerzett igazság és bölcsesség nem vész kárba.

Jegyzetek:
[1] Study published in PLoS ONE, the journal of the Public Library of Science, Feb. 2008
[2] Blackfeet Indian Stories; Grinnell, George Bird. 1913
[3] The Way We Lived, Hoavadunaki (Jack Stewart) Paiute. Margolin, pp. 90-91
[4] A name for the Father God found in Lakota Sioux prayers (Black Elk and others)
[5] Siksika, Blackfoot Nation website, the Secret Doctrine of the Blackfoot, Sunrise Hart
[6] California Indian Nights, Edward Winslow and Gwendoline Block, p. 112
[7] Neither Wolf nor Dog: American Indians, Environment & Agrarian Change; David Lewis, pp. 71-72
[8] http://www.native-languages.org/beothuk.htm
[9] History of the Concow Maidu (website). Katie (Kitt) Clark, aka Yohema
[10] Four Masterworks of American Indian Literature, (The Fall of Tollan); John Bierhorst, P. 41
[11] History of the Concow Maidu (website), Katie (Kitt) Clark, aka Yohema

 

Forrás:

  • Holt, D.: In Search of the Historical Onamonalonton. In: Fellowship Herald, Vol. 10, Summer 2009.

Magyar fordítás:

  • Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.

 

Szerző
Holt, D.
Év
2025

Címkék

Hozzászólások