A feltámadás öt ideje
A feltámadás: a hústestét véglegesen elhagyó személy fél-anyagi testben történő öntudatra ébredése a személyes létezés folytatása céljából.
Az újraszemélyesülés a személyazonosság helyreállítását jelenti, ami biztosítja a korábbi tudat, az emlékek és a személy világegyetemi látásmódjának ismételt megjelenését. Ha a feltámadás során a Gondolatigazító nem egyesül a lélekkel, mint az elragadtatás alkalmával, akkor másodszor is társul az új, fél-anyagi testét elfoglaló emberi lélekkel, hogy tovább segítse azt. A lélek az ember személyes valósága, a Gondolatigazító az Istenből származó személytelen valóságrész. E kettő sorsa az egymásra hangolódás folyamatát követően az eggyé válás. Ennek a létegységnek a személyes részét az emberi lélek adja, az isteni lehetőségeit pedig a Gondolatigazító biztosítja.
A fél-anyagi testben való újraszemélyesülés egyben a lélek gyógyítása is abból a szempontból, hogy azok a hústestben átélt borzalmak és sokkhatások, melyek gátjai lehetnek az értelmi és szellemi fejlődésnek és az egyén saját életében nem volt szellemi értékük, nem válnak részévé az újraszemélyesült egyén emlékanyagának.
Azonban szükség esetén, amennyiben ez más szellemi javát szolgálja, megvan a lehetőség a szellemi jelentőséggel nem bíró emlékélmények közös helyreállítására. Ugyanis bármely „(…) adott eseménynek lehet szellemi jelentése az egyik halandó számára, egy másikéra pedig esetleg nem lehet, ezért válik lehetővé az azonos bolygóról származó, kortárs felemelkedők által alkotott csoport számára, hogy az Igazítók által megőrzött eseményemlékeket összeadják és így helyreállítsanak bármely élményt, melyet együtt éltek át, és amely bármelyikük életében szellemi értékkel bírt.” (40:9.7)
„A lakóvilágokon rá fogtok ismerni azokra, akik a rövid, de szövevényes urantiai életben egykor a társaitok voltak, és ők is meg fognak ismerni titeket, sőt emlékezni is fogtok és rátok is emlékezni fognak.” (112:5.22) Ez a személyes jelenlét nem vonatkozik azokra a gonoszokra, akik a földi életük során híján voltak az őszinte, átformáló erővel bíró megbánásnak.
A hústest végleges elhagyása és a feltámadás megtörténése között eltelt időszak hosszát vizsgálva, a hústestből való elragadtatást követő, szinte azonnali öntudatra ébredéstől, egy fejlődési korszak lezárásához köthető, esetenként sokezer évig tartó öntudatlan alvásig, öt halálból történő feltámadási mód kölünböztethető meg. Ezek:
-
az elragadtatás (lényegében folyamatos létezés),
-
a harmadik napon történő feltámadás (ötvenöt óránál rövidebb alvás),
-
a különleges feltámadás (ezer évnél kevesebb alvás),
-
az ezeréves feltámadás (ezer évnél nem több alvás) és
-
a korszakos feltámadás (a legtöbb érintett lélek esetében, az eddigi korszakok lezárását alapul véve, több ezer éves alvás).
A fentiekről kicsit részletesebben:
a) Az elragadtatás
Ha az emberi lélek és a Gondolatigazító egymásra hangolódása már a földi élet során megtörténik, akkor e két valóság eggyé válik, amit elragadtatásnak neveznek. Ilyet élt meg Hánókh és Illés (45:4.13; 45:4.15; 97:2.2).
Azok a halandók, akik a földi életük során élnek meg eggyé kapcsolódást a Gondolatigazítójukkal, az eggyé válás megvalósulása során szabadon szelik át a teret és jutnak el egy magasabb létszint feltámadási csarnokába, ahol egy fejlettebb fél-anyagi testet öltenek magukra (49:6.19).
Amennyiben az emberi lélek elragadtatás útján való felemelésének emberi szemtanúja van, akkor e felemeléssel egyidőben fényhatást is tapasztal, ami a levetett fizikai test, vagyis a porhüvely villanásszerű elégéséből ered. Az elragadtatás a jövő fejlődési korszakaiban a temetést is kiváltja. Az elragadtatások kezdetben alkalomszerűek és az érintett személy tisztában van azzal, hogy ez vele kapcsolatban meg fog történni. Ahogy a bolygó szellemi fejlődése előre halad, az elragadtatás az e célra is alkalmas templomokban fog megvalósulni.
„Sok eggyé kapcsolódásra pályázó is összegyűlhet egyszerre a tágas templomban. Mily csodálatos, amikor az így összegyűlt halandók tanúivá válnak annak, hogy a szerettük felemelkedik a szellemi lángokban, és mily ellenpontját jelenti mindez azoknak a megelőző korszakoknak, amelyekben a halandók kénytelenek a föld elemeinek átadni a halottjukat! Az emberi evolúció korábbi korszakaira jellemző sírás és jajgatás jeleneteit itt már felváltja a mámorító öröm és a legmagasabb rendű elragadtatás, amint ezen Istent ismerő halandók elbúcsúznak egy rövid időre a szeretteiktől, ahogy az anyagi közösségekből kiszakítják őket az elemésztő nagyság és a felemelkedő dicsőség szellemi fényei. A fényben és életben megállapodott világokon a »temetések« a legmagasabb rendű öröm, a mély megelégedettség és a leírhatatlan remény alkalmai.” (55:2.5)
Az ember lelke az elragadtatás révén felemelkedő új szellemi valóság személyes elemét biztosítja, az Igazító az isteni valóság személytelen részét adja. A kettő eggyé válása kifejezi az ember örök elköteleződését az isteni értékek gyakorlatban való működtetése és az Isten végtelen valóságának megismerése iránt. Vagyis a lélek és az Igazító egysége biztosítja azt is, hogy a lélek hozzáférhessen mindenhez, amit az Isten odaad a gyermekeinek, a szellemi fiainak. Az eggyé lett lélek és istenrész, meg nem különböztethető és egymástól el nem választható, a szellemi felemelkedés további útját már hatékonyabban járó személyes valóság.
„Az Igazítóval való eggyé kapcsolódással az Egyetemes Atya teljesítette ígéretét, miszerint önmagából odaad egy részt az ő anyagi teremtményeinek; megtartotta az ígéretét, és teljesítette a tervet, mely szerint örökre isteniséget adományoz az emberiségnek. Ekkor kezdheti el az emberi lény felmérni és kihasználni azokat a végtelen lehetőségeket, melyeket az így létrejött társas viszony, az Istennel való mennyei társulás rejt magában.” (112:7.14)
Mivel az elragadtatás pár ezer évig még nem lesz általános eljárás ahhoz, hogy az emberek a fél-anyagi világokra eljutva folytathassák a szellemi felemelkedésüket, ezért a természetes vagy hagyományos halálra még szükség van ahhoz, hogy a túlélők a fél-anyagi világokra kerülhessenek. A fizikai test levetése, vagyis a hagyományos értelemben ismert halál nélkül sok halandó nem juthatna el a fejlődést biztosító magasabb létsíkokra.
Amikor az én tudatú emberi lélek és a személytelen istenrész nem a földi létezésből történő dicsőséges kiemelés során válik eggyé, akkor az ilyen szellemi egyesülés később valósul meg: „(…) bekövetkezhet az adott csillagrendszer akármelyik lakóvilágán vagy magán a csillagrendszer-központon is; esetleg eltolódhat a csillagvilágban való tartózkodás idejére is; vagy, különleges esetben, egészen addig húzódhat, amíg a felemelkedő lény el nem jut a helyi világegyetem központjára.” (112:7.3)
Azt nem tudom, hogy a megértés, az odaadottság és a vágy milyen tartalmai és mértéke teszik lehetővé az elragadtatás megvalósulását, az viszont biztosnak látszik, hogy a mennyei Atyában hívők a fizikai testük levetését követő harmadik napon fel fognak ébredni az első magasabb létsíkon.
b) A harmadik napon történő feltámadás
Amint korábban, az emberhez hasonló alakban közöttünk élt názáreti Jézusnál, úgy a harmadik napon feltámadók esetében is, legalább egy teljes földi nap el fog telni az anyagi test levetése és az új személyiségforma, vagyis a fél-anyagi test felvétele között, „(…) melyet a földi halandó továbbélő lelkének befogadására készítettek elő (…)” (112:4.13).
A Lucifer-féle lázadás miatti elszigeteltség felfüggesztette azt az eljárást, melynek révén az arra érett halandók korábban közvetlenül jutottak el a fél-anyagi létsíkra. Jézus volt az, aki létrehozta a hit azon új útját, mely által a benne és általa hívők újraszemélyesülhetnek az első fél-anyagi létsík feltámadási csarnokában a fizikai testük levetését követő harmadik napon.
Jézus azokat az örök igazságokat tanította, melyek képesek szabaddá tenni az embert a tudatlanságtól és a haláltól. Most látok rá arra, hogy milyen nagy jelentősége van Jézus földi működésének abban a tekintetben is, hogy lehetővé tette a hívők – az Istenhez és önmagukhoz őszinték – számára a harmadik napon történő feltámadást. Jézus azért sem elragadtatás által kelt át a magasabb létsíkra, mert létre kellett hoznia, be kellett mutatnia a hívők új feltámadási útját, a harmadik napon történő feltámadást.
Aki a földi élete során eléri az értelmi, közösségi, szellemi és egyetemes látásmód megfelelő szintjét, személyes őrangyalt kap (49:6.8). Tehát akinek van, annak adatik. Az őszinte hívők bizonyosan ilyenek, azonban ennél többről is szó van. A személyes őrangyal megléte azért fontos, mert az ilyen őrangyal felügyeletét élvező halandók közül kerülnek ki a harmadik napon feltámadók, valamint a bolygónk jövőjében az elragadtatás révén felemeltek is.
Akik az értelmi és szellemi érdektelenségük miatt nem kaptak személyes őrangyalt, azokat csoportokba szervezik és csoportos őrangyalt kapnak. Ez azt jelenti, hogy több személynek van azonos őrangyala, szellemi segítője. Ha ezek az emberek később sem mutatnak értelmi és szellemi előrehaladást, de ezért gonoszokká sem lesznek, akkor az adott bolygói korszak lezárásakor csoportosan fognak felébredni a soron következő korszakos feltámadás alkalmával.
c) A különleges feltámadás
A különleges vagy más megnevezéssel rendkívüli feltámadás, felsőbb döntéshez kötött, méltányosságon alapul és elismerést is kifejez, amint ez Mózes esetében is történt.
Annak idején, még a Jézus előtt élt „(…) Mózest sem engedték át a másik oldalra egy különleges feltámadás alkalmáig, mert a bukott Bolygóherceg, Kaligasztia vitatta (…)” (52:5.5) a fél-anyagi létsíkra való közvetlen eljutás lehetőségét a fizikai test levetését követően.
Vagyis Mózes a saját jogán nem támadhatott fel azonnal, hanem meg kellett várnia egy különleges feltámadást, ami feltehetően már nem csak őt, hanem más elhunytakat is érintett.
Hasonló különleges, csoportos feltámadás történt Ádám, Éva és az ő emberi társaik esetében. Ádámot a halálát követő harmadik napon egy különleges feltámadás keretében támasztották fel fél-anyagi testben Kr.e. 35.384-ben (76:6.2; 74:0.1; 76:5.5). Vele egyidőben, e különleges feltámadás keretében kapta vissza a személyiségét új testben, a 19 évvel korábban elhunyt Éva is, valamint azok az emberek, akik az első Kertben velük éltek, nekik segítettek. Ez a különleges csoportos feltámadás összesen 1318 embert érintett (76:6.2).
d) Az ezeréves feltámadás
Összefüggés van a különleges feltámadás és az ezer évenkénti feltámadás között. Ha ugyanis a bolygó idejében mért ezer év alatt nem történik különleges feltámadás, akkor a következő különleges feltámadás ideje egybe fog esni a soron következő ezeréves feltámadással. „A bolygói hatóságok vagy a csillagrendszer urainak kezdeményezésére időről időre különleges feltámadást visznek véghez az alvó továbbélők között. E feltámadásokra legalább a bolygói időben mért ezerévenként sort kerítenek, amikor is nem mind, de »sokan azok közül, akik alusznak a porban, felserkennek«.” (49:6.2)
Vagyis a lakott világok korai időszakában azokat az embereket, akik a földi életük során határozott túlélési értékeket mutattak jó ügyek kapcsán, a korszakos feltámadásokat meg nem várva, a különleges és az ezeréves feltámadások során személyesítettek újra, immár fél-anyagi testben.
Meglátásom szerint, amióta Jézus létrehozta a hívők harmadik napon történő feltámadásának lehetőségét, a különleges feltámadásnak és az ezeréves feltámadásnak már kisebb a jelentősége. De ez csak az én véleményem.
e) A korszakos feltámadás
Az alvó továbbélők, akik csoport szintű őrangyallal rendelkeznek, és akiknek a jellemét nem közvetlenül a halált követően ítélték meg egy személyes feltámadás során, azok majd együtt, csoportosan nyerik vissza a személyiségüket az adott bolygói korszak lezárásakor (30:4.11).
„A csoportos őrangyalok korszakról korszakra szolgálhatnak ugyanazon a bolygón és sok ezernyi alvó továbbélő nyugvó lelkének őrzőivé válhatnak.” (113:6.9)
Eddig három korszakos feltámadás volt a bolygónkon. Az elsőre a Bolygóherceg megérkezésekor került sor Kr.e. 498.000 táján és a Bolygóherceg előtti korszakot zárta le. Ez volt a leghosszabb alvása a korszakos feltámadóknak.
A második korszakos feltámadás Ádám és Éva bolygónkra történt megérkezésekor, Kr.e. 35.914-ben történt és a Bolygóherceg korszakát zárta le (74:2.8).
A harmadik korszakos feltámadás Krisztus után 30. április 09-én történt és a názáreti Jézus fél-anyagi testben történt feltámadását követően valósult meg (189:3.3). Ez a korszakos feltámadás az Ádám és Éva idejét követő korszakot zárta le.
Az előttünk álló negyedik korszakos feltámadásra az alászálló Teremtő Fiú korszakának lezárásakor fog sor kerülni, meglátásom szerint Krisztus után 3.000 körül, plusz-mínusz hatvan év, és a Krisztus után 30. április 9-et követően elaludt továbbélőkre fog vonatkozni.
Az alvó továbbélők nincsenek tudatában annak, hogy milyen hosszú ideig voltak öntudatlanok a feltámadásuk előtt. „Az idő múlása semmit sem jelent az alvó halandóknak; teljesen öntudatlanok és nincsenek tudatában a nyugvásuk időtartamának sem. (…) Ezen időbeli késedelemtől eltekintve e továbbélők ugyanazon a felemelkedési renden mennek végig, mint akik a halálbeli hosszabb-rövidebb alvást elkerülik.” (30:4.12)
Az alvó továbbélők biztosak lehetnek abban, hogyha „(…) valaha is kétely merül fel azzal kapcsolatban, hogy valóban tanácsos-e valamely emberi azonosságot a lakóvilágokba emelni, akkor a világegyetemi kormányzatok mindig az adott egyén személyiségének javára döntenek (…)” (112:5.7).
Mint közlik: „Inkább vállaljuk egy csillagrendszer-felkelés kockázatát, mintsem hogy felvállaljuk annak veszélyét, hogy megfosszunk az evolúciós világból származó, küzdő halandók közül akár csak egyet is a felemelkedői létpálya befutásának örök örömétől.” (112:5.8)
Azok a gyermekek és ifjak, akik a korai haláluk miatt még nem tudtak döntést hozni a saját szellemi jövőjükre vonatkozóan, miután a fejlettebb szellemi besorolású szülőjük meghal és a fent sorolt feltámadások valamelyike révén életre kel, e gyermekek és ifjak követik e szülőjüket, vagyis ők is újraszemélyesülnek, hogy tapasztalatszerzést követően fél-anyagi testben hozhassanak döntést az örök jövőjükkel kapcsolatban (45:6.7; 49:6.11-12).
A számmal jelölt idézetek és tartalmak forrása az ötödik korszakos kinyilatkoztatás.
Hozzászólások