Törekvésünk a Felsőség felé: Hogyan működhetnek együtt a főszeráfok és az emberek?

Tanulmányozás 2025

Törekvésünk a Felsőség felé: Hogyan működhetnek együtt a főszeráfok és az emberek?

Ha nem lett volna az Urantia könyv, egészen biztosan nem tudnék a főszeráfokról; aligha tudtam volna az elmúlt húsz évet azzal tölteni, hogy megpróbáljam megérteni a Felsőséggel kapcsolatos gondolatokat, és még csak nem is tudtam volna felfogni az Első Forrásból és Középpontból eredő hét végtelen abszolút eredetének fogalmilag gazdag leírását – a Genezisnek egyfajta teljesebb és racionálisabb bemutatását –, mert mindezek a fogalmak teljesen felfoghatatlanok lettek volna számomra. A hagyományos, intézményes vallásról a személyes, kinyilatkoztatási igazságokon alapuló vallásra való áttérésem (legalábbis tudomásom szerint) nagyjából ötven évvel ezelőtt kezdődött. De hogy miért kötöttem ki végleg az írások mellett, az a jellemformálódásom éveiben nem mással, mint elsődlegesen és kétségtelenül a hagyományos vallással (katolicizmussal) összefüggésben szerzett magasztos élmények közvetlen következményével magyarázható. Kiemelendő, hogy ezek az ösztönzést adó okok nem annak a magas szellemi beállítottságnak voltak a következményei, amit ez a bizonyos intézményes vallás nyújtott számomra. Nem, épp ellenkezőleg; az értelmi úton azonosítható, ellentmondásos tények és fogalmak növekvő áradatában – ami idősebb koromra egyre nyilvánvalóbbá vált számomra – az egyik legnagyobb gondot az Ádám-Éva történet burkolt és nyilvánvaló torzulásai okozták. Lévén, hogy a bibliai elbeszélés az emberiség genezisét egy meséhez köti, nemigen keltette volna fel az érdeklődésemet annak az illetőnek (aki megismertette velem az Urantia könyvet) az állítása, aki megemlítette, hogy a bibliai ősidők emberpárja „mintegy két és fél méter magasnak és ibolyaszín árnyalatúnak ” írható le. (...)

Egy új pályaív

Egy szemlélődőbb és elmélyültebb pillanatomban (…) eszembe ötlött a Melkizedek által írt bekezdés, amely a következőkre figyelmeztet minket: „A gépi találmányok és az ismeretek terjedése megváltoztatja a polgárosodott viszonyokat; bizonyos gazdasági átalakítások és társadalmi változások szükségesek, ha az ember el akarja kerülni a kulturális összeomlást. Ez a közelgő új társadalmi rend egy évezredig nem fog egészen kiteljesedni. Az emberi fajnak meg kell békélnie a változások, átalakítások és alkalmazkodások folyamatával. Az emberiség egy új és ki nem nyilatkoztatott bolygói rendeltetés felé halad.” (99:1.1)

Persze akkor még nem jutottak eszembe pontosan ezek a szavak, annak ellenére, hogy ezt a bizonyos bekezdést az Urantia könyvből már több tucatszor elolvastam. De elgondolkodtam az emberi tudás robbanásszerű bővülése bizonyságainak sajátos megtapasztalásával kapcsolatos általános következményeken. Igen, a tudás terjedése valóban módosítja a civilizációt: meglátásom szerint az én nemzedékem ennek a hullámnak a csúcspontját kapta el, az unokaöcsémé pedig egyértelműen a hullámot követő áramlattal sodródik. Ahhoz, hogy a nemzedékük elkerülje a visszafelé haladást, vagy a hullámok felé kell vennie az irányt, vagy el kell navigálnia a partra anélkül, hogy elmerülne a habokban.

A fenti Melkizedek-idézettel kapcsolatban a legérdekesebb szempont az, hogy hol fordul elő az írásokban. A 99. írásban találhatjuk, A vallást kísérő társadalmi nehézségek című szakaszban. Ezen kívül ez a Nebadon helyi világegyetemünkből származó Melkizedek nem kevesebb, mint négy további írásban foglalkozik a vallással, a vallási tapasztalással és a vallásosokkal kapcsolatos számtalan kérdés megvitatásával, valamint azzal, hogy ezekből az alkotóelemekből mit tudhatunk meg a társadalom fokozatos növekedésének és fejlődésének elsődleges mozgatóiról. Az ezt követő bekezdésekben újabb vészjósló figyelmeztetést küld annyiban, hogy a bolygónk „(…) az átmenet veszélyes időszakaiban” jár (99:1.3). „A társadalom gépiesebbé, tömörebbé, összetettebbé válik, és a társadalmi viszonyok az egymástól való kölcsönös függés mértékét tekintve kiélezettebbek lesznek.” (99:1.4) – hangsúlyozza a Melkizedek.

A hangsúly itt az „átmeneten” van, annak jelzője pedig az, hogy „veszélyes”. Az átmenet nem más, mint az egyik állapotból, szakaszból, témából vagy helyről egy másikba való átmenet, vagy az egyik formából, szakaszból vagy stílusból a másikba való mozgás, fejlődés vagy evolúció. [1] Az Urantia könyvben található különböző írások szerzői különféle átmeneteket tárgyalnak: a lét egyik szakaszából a másikba; a kultúra egyik szakaszából a következőbe; a civilizáció egyik szakaszából a másikba; a világegyetemi energiák fázisaiból a mennyei teremtésrészek magasabb szellem-valósági térerőihez – hogy csak néhányat említsek. Az átalakulás minden egyes leírásában konkrét és szolgálat-vezérelt támogatás szerepel – úgy tűnik, mintha szükségszerűség lenne –, hogy biztosítsa a katasztrófa, vagy legalábbis a visszafejlődés elkerülését. Gondoljunk csak az urantiai élet területeinek ezen sajátosságára: a gyermekkorból és a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba való átmenet jellemzően nehéz, néha nem is megy komolyabb problémák nélkül, és gyakran támogatást, útmutatást igényel a zökkenőmentes átmenet megvalósítása; és persze a diktatúrából a demokráciába való átmenet is ritkán megy végbe eseménytelenül.

A világegyetem támogatása

Az átmenet támogatása olyan fontos, hogy a helyi világegyetemi Alkotó Anya a szeráfok egy egész osztályát hozza létre kifejezetten e célból. A Nebadon szeráfi seregei vezetőjének kérésére eljáró Melkizedek tájékoztat bennünket arról, hogy ezek az angyalok a szeráfi szolgálók hatodik rendjébe tartoznak, és hogy a szolgálatukat annak szentelik, hogy megkönnyítsék az anyagi, halandó teremtmények átmenetét a húsvér testben való időleges életből a morontia lét kezdeti szakaszaiba a hét lakóvilágon. Az igencsak tartalmas „átmenetről szóló írások” (a 37-48. írások) olvasásakor nyilvánvalóvá válik, hogy az átmenet támogatásának nagy része magától értetődő, miután valaki a szülőbolygóról a morontia szférákba átlép. Legalábbis igaz ez (…) a helyi csillagrendszerünkre és a helyi világegyetemünkre.

De vajon a bolygó szellemi fejlődésének és társadalmi haladásának elősegítésén munkálkodók az Urantiát magára hagyták volna a földi átmenet támogatásának e rendkívül fontos területén? A lázadás visszavetette az eredeti Bolygóherceg tíz tanácsa által elért haladást, amelyek a földi élet meghatározott területein az emberi növekedést és fejlődést igyekeztek elősegíteni. A régészet lassan feltárja ezeket a furcsa maradványokat az olyan ásatásokkal, mint a Göbekli Tepénél [2] és az ecuadori Tayos-barlangnál [3] végzett kutatások (…). Ádám és Éva vétke súlyosbította a gyakorlati következményeket, mivel nem volt idejük hasonló emberi növekedési rendet kialakítani, ahogyan azt a küldetésüknek megfelelően tervezték. Vajon a szellemi feljebbvalóink teljesen magunkra hagytak volna bennünket? A válasz természetesen „nem” erre a kérdésre és arra a kérdésre is, amelyet a bekezdés elején tettem fel: A főszeráfok tizenkét testülete tölti be ezt a szerepet, és tölti be ma a küldetés egykori sikertelensége miatt keletkezett űrt. Pünkösd óta ezen dolgoznak.

Egy további lehetőség az átmenet kereteinek kijelölésére, ha azt a „fokozatos növekedés és fejlődés” viszonylatában értelmezzük. A fokozatos növekedés és fejlődés elkerülhetetlen működésmód a Legfelsőbbön belül. Ez az Atya-VAGYOK-nak „a végtelenség-állapot, az örökkévalóság-lét és az abszolútság-természet jelentette korlátoktól” önmaga által való felszabadulásának eredménye. A növekedés és fejlődés a Legfelsőbben közvetlen következménye az ő végességének, amely magában foglalja „a létezés részlegességének, a természet kiteljesítetlenségének” tényét, amint arról egy ideiglenesen az Urantián tartózkodó Fenséges Hírvivő tájékoztat bennünket a 115. írásban a Legfelsőbb természete kapcsán (ld. 115:7.1). Ezt a vonatkoztatási rendszert az írásom későbbi részében valamivel részletesebben fogom tárgyalni, itt most elég rámutatnom, hogy amíg személyiségek maradunk a világegyetemben, addig egyénekként mindannyian a Legfelsőbb valódi mindenségrendi alkotói vagyunk. A Legfelsőbben élünk, lélegzünk és cselekszünk, és hasonlóképpen a Legfelsőbb nemcsak minden egyes egyén továbbélésétől függ, hanem minden egyes természetes mindenségrendi egység – a családok, a bolygók, a csillagrendszerek, a csillagvilágok, a világegyetemek és a világegyetemek mindensége – fokozatos növekedésétől és fejlődésétől is. A Legfelsőbb keresése során megtanuljuk, hogy „[a]z Atya nem tesz különbséget a személyek között; minden egyes felemelkedő fiát mindenségrendi egyedként kezeli.” (117:6.22)

Logikus kérdés, hogy miért van szükség a társadalom növekedéséről és fejlődéséről szóló vitához öt teljes vallási témájú írásra? Elsőre olybá tűnhet, hogy ennyi hangzatos hozzászólás a vallás témájához talán már túlzás, még egy Melkizedektől is. Érdemes azonban alaposabban is megvizsgálni az ebben az öt írásban egymásba szőtt témákat ahhoz, hogy felfogjuk az üzenetüket és találgatásokba bocsátkozhassunk ezen együgyűnek tűnő kérdés megválaszolása kapcsán.

Átmeneti nehézségek

Ésszerű feltételezni, hogy a „vallási tárgyú írások” (99-103.) egyértelmű és világos célja, hogy az olvasó-tanulmányozó személy számára érzékeltesse, hogy a társadalom – a globális társadalom – nem egy átmeneti időszak felé tart, hanem egy olyan átmeneti időszakban van, amely folyamatosan számos komoly kihívás elé állítja az emberiséget minden olyan szempontból, amely egy életképes és nem visszafejlődő civilizáció újjáépítéséhez és fenntartásához szükséges. Az átmenet témáját néhány nem is olyan nyilvánvaló intelem követi:

  1. „[A]mint a vallás intézményesül, a jóra való hatalma csökken, míg a rosszra való lehetőségei nagyon is megsokszorozódnak.” (99:6.3)

  2. „Az őszinte vallási hívő tudatában van a világegyetemi létpolgárságának és tisztában van azzal, hogy kapcsolatot teremt az emberfeletti hatalom forrásaival.” (100:6.3)

  3. A társadalom iránti világi kötelmek és kötelezettségek rendkívül fontosak az igazi vallás, azaz a személyes hit fejlődése szempontjából.

  4. Az „elkoptatott vallási tantételek és hitelvek” (102:2.7) szellemi halálhoz és a társadalom halálához vezethetnek; az igazi vallás az egyének révén katalizátorként hat a társadalom fokozatos növekedésére és fejlődésére.

  5. „A vallás rendeltetése az ember környezetének megváltoztatása, de a halandók körében ma fellelhető vallások közül sok erre képtelenné vált. A környezet túl gyakran uralta a vallást.” (103:3.3)

Az átmeneti nehézségek komolyabb pszichológiai vetületeit tárgyalva a Melkizedek azt üzeni: „Nem áll fenn a veszélye annak, hogy a vallás egyre inkább magánüggyé – személyes élménnyé – válik, feltéve, hogy nem veszíti el az ösztönzést az önzetlen és szeretetteljes társadalmi szolgálatra.” [a szerző kiemelése] (99:4.7) A személyes vallás dinamikus motivációt jelent az élethelyzetekre adandó emberi válaszokhoz; a vallás „(…) mindig és örökre az élethelyzetekre való egyik válaszadási mód[.]” (160:5.2) A személyes vallás képes arra, hogy az egyént az emberfajták változó erkölcseihez való, felsőbb szintű átmenetek eszményítésére bírja; a személyes vallás az intézményesített valláshoz képest olyan, mint a próféta a hittudóshoz képest. „Az igaz vallás kapcsolatba hozható a beteljesüléssel és a fejlődés valóságával, és annak valóságával és eszményi lényegével, amelyet őszinte hittel elfogadnak. Mindennek az Igazság Szellemének kinyilatkoztatása révén kell a számunkra személyessé válnia.” (160:5.13) A személyes vallás tehát rendkívül fontos a társadalmi növekedés szempontjából, mindaddig, amíg nem válik oly módon intézményesítetté, ami az elmúlt századokat jellemezte és jellemzi a korunkat ma is.

A személyes vallásnak ez a gondolata – ahogyan az a társadalom fokozatos növekedéséhez és fejlődéséhez kapcsolódik – teszi fontossá a Melkizedek által felvetett második intelmet a főszeráfokkal kapcsolatban. Ez az elképzelés megteremti a főszeráfok és az emberek közötti különös kapcsolat lehetőségét, amelynek rendeltetése az átmenet sikerének biztosítása. Az 1., 4. és 5. intelem mind arra az elképzelésre mutat rá, hogy az intézményesített vallás nem fogja tudni áthidalni a relatív értelemben vett helyi események és a globális [bolygószintű] kölcsönös függőségek közötti szakadékot; sőt, úgy tűnik, hogy az intézményesített vallás a társadalmi visszafejlődés egyik fő oka! A Melkizedek ezt világossá teszi:

„Az intézményesített egyház a múltban esetleg úgy látszott szolgálni a társadalmat, hogy dicsőítette a fennálló politikai és társadalmi rendeket, de ezzel gyorsan fel kell hagynia, ha fenn akar maradni. Az egyetlen helyes hozzáállás a részéről az, hogy az erőszakmentességet, a békés fejlődést tanítja az erőszakos forradalmi átalakulás helyett – békét a földön és jó szándékot minden ember között.” (99:2.5)

Az is teljesen világos – még a történelem felületes tanulmányozása alapján is –, hogy nagyon kevés társadalom működött az Urantián valamilyen beágyazódott papság nélkül. Az urantiai polgárosodás e vonása kétségtelenül a lázadás és a vétek együttesének terméke.

És ha már így alakult, akkor meg kell értenünk az eredetét, a történetét és a végső rendeltetését, ha kezelni akarjuk ezt a közelgő, vagy inkább ránk özönlő globális kulturális átalakulást.

Nem teljesen alaptalan azt állítani, hogy a társadalmi reformok az egyénekből fognak kiindulni; az egyének az innováció és az átmenet (változás)irányításának forrásai, mert a tekintély vallásai megosztják az embereket, míg a szellem vallása arra készteti őket, hogy együtt dolgozzanak valamilyen közös cél érdekében. A Közteslény Bizottság mai nyelvezetre ültette át Jézus második, a vallásról szóló – a Fönícia felé vezető útján elhangzott – beszédét és mai megfogalmazásban adta át azt, amit Jézus ezzel kapcsolatban mondott: „A szellem vallása csak a tapasztalás egységét igényli – a beteljesülés azonosságát – a hitbeli változatosságnak azonban tág teret ad.” (155:6.9)

„Az emberek testvériségének reménye csak akkor válhat valóra, amikor és amint a különböző, értelmi alapállású tekintélyelvű vallásokat áthatja és háttérbe szorítja a szellem egyesítő és megnemesítő vallása – a személyes szellemi tapasztalás vallása.” (155:6.8)

A Melkizedek tehát teljes mértékben alátámasztja azt, amit Jézus kétezer évvel a 99-103. írás megjelenése előtt tanított az apostoloknak. De a Melkizedek az ötödik korszakos kinyilatkoztatáson keresztül két lépéssel továbbviszi Jézus bölcseleti tanítását. Miközben Jézushoz hasonlóan bírálja a tekintélyelvű vallásokat, valamint hirdeti a személyes vallást mint az emberi testvériség reményét, a Melkizedek levezeti azt is, hogy a társadalmi újítók hevesen elutasítják az intézményesített vallást mint az elképzeléseiket támogatni képes mechanizmust, miközben valójában maguk is vallási indíttatásból lépnek fel – még ha ennek talán nincsenek is tudatában.

„Sok társadalom-átalakító egyén bár szenvedélyesen tagadja az intézményesített vallást, végeredményben mégis buzgó vallásosnak minősül a társadalmi átalakítások hirdetésében. Ezért van az, hogy a vallási késztetés, mely személyes és többé-kevésbé fel nem ismert, komoly szerepet játszik a társadalmi újjászervezés mai programjában.” (99:3.6)

Vajon a Melkizedek paradoxont vagy dilemmát vázolt fel? Esetleg mindkettőt? Egyfelől azt mondja, hogy a vallás – az intézményes vallás – képes átnavigálni a társadalmi hullámverésen; ehhez társadalmi újraszervezőkre van szükség, akik világi újításokat hoznak a társadalomba (ld. 3. intelem). Másrészt rámutat arra is, hogy az őszinte vallásgyakorló – aki tudatában van a világegyetemi létpolgárságának és tudatában van annak is, hogy kapcsolatot teremt az emberfeletti hatalom forrásaival (ld. 2. intelem) – erőforrást jelent a társadalmi szörfdeszkán maradáshoz, és ezáltal a hullámverés elkerüléséhez. Megalapozottan gondolhatjuk, hogy a Melkizedek szándékosan állít fel paradoxont!

Paradoxon és együttműködés

A paradoxon olyan helyzet, amelyben két, látszólag egymásnak ellentmondó vagy akár egymást kizáró tényező egyszerre igaznak tűnik. [4] Az ilyesmi a várakozásokkal, a meglévő hiedelmekkel vagy a saját véleményekkel ellentétes állapotként jelentkezik. A paradoxon a hagyományos tudás szintjén nem kínál valódi megoldást. A dilemma vagy-vagy jellegével ellentétben a paradoxon a „mindkettő és” problémaként jellemezhető. Megköveteli, hogy az ember újszerű módon gondolkodjon egy helyzetről. Az egyik tényező igaz, és egy annak ellentmondó tényező ezzel egyidejűleg szintén igaz. Vagy továbbra is fennállnak ezek a tényezők külön-külön, vagy a teljes összeegyeztethetetlenség problémáját hozzák létre – ezáltal erős feszültségeket keltenek a kapcsolatokban, ami végül eléri a töréspontot. Ha egy paradoxont feloldanak, akkor azt olyan magasabb rendű stratégiákkal teszik, amelyek képesek mindkét tényezőt egyszerre kezelni.

Például a piaci alapú, tőkeorientált társadalmi rend keretein belüli verseny és együttműködés paradoxonja azt sugallja, hogy vannak egymást kizáró megközelítések – végletes ellentétek – ugyanazon cél elérésére, még úgy is, hogy az egyik a másik közvetlen ellentéte! A megközelítések e feloldhatatlannak tűnő szembeállításával kapcsolatban a tudásalapú társadalom megérkezésével összefüggésben sok jel utal arra, hogy a mindenütt jelenlévő információ arra készteti az üzleti és kereskedelmi életet, hogy a „koopetíció” [versengő együttműködés] fogalma révén integrálja ezt a két, természetszerűleg ellentétes megközelítést. Brandenburger és Nalebuff a Coopetition című könyvükben [5] bemutatják a termékek „kiegészítőinek” szükségességét, mint a verseny és az együttműködés közelítésének kulcsát, a növekedés fokozása és a piaci részesedés javítása érdekében. Számos szoftvertermék használja a plug-in architektúrát, mint az ellentmondás feloldásának egyik megközelítését.

Bár sok termék versenytársként vagy partnerként indul, a bővítményekkel az alaptermékek kiegészíthetők. Egy további, teljesen más területről vett példában az értelmes tervezettség és az evolúció közötti vallás–tudomány háborús paradoxon a korszakos kinyilatkoztatáson keresztül, vagyis egy „mindkettő és” megoldással oldható fel. Az élethordozók története leírja a mesterséges alapszintű életformák (valószínűleg prokarióták és eukarióták) beültetését, majd az evolúció folyamatának beiktatását, ami egyértelműen feloldja a paradoxont egy magasabb gondolati szinten. Ismétlem, ha megvizsgáljuk az egymás mellé állított érveket, akkor mindkét oldalnak részben igazat tudunk adni! Utolsó példaként említhetem az amerikai szövetségi kormánynak szerződéseken keresztül szolgáltatást nyújtó vállalkozók között kialakuló versengő együttműködést. Nem is olyan régen a szolgáltatásnyújtási szerződésekért folytatott verseny volt az egyetlen lehetséges játékmód: ez szigorúan nullaösszegű játék volt. Az uralkodó mintát az jelentette, hogy egy ajánlatkérési versenyben csak egy győztes volt, aki jellemzően öt-tíz évre szóló szerződést kaphatott. Az internet megjelenése óta ez már nem így van: az amerikai szövetségi kormányzat elvárja, hogy a versenytársak csapatai együttműködjenek olyan erőfeszítésekben, amelyek a komplex kérések szinte lehetetlen skáláját fedik le. Valójában csapatmunkára van szükség ahhoz, hogy minden feladat teljesíthető legyen. A törvények és rendeletek valójában megkövetelik, hogy a kisvállalkozások összefogjanak a nagyvállalatokkal, így rövid távon osztoznak a sikeren, hosszú távon pedig lehetőséget kapnak az egyenlőbb versenyfeltételek melletti versenyre.

A paradoxon kezeléséhez gondolkodásmód-váltásra van szükség; teljes szívvel el kell fogadni és meg kell érteni mindkét álláspontot – azaz el kell hinni, hogy mindkét véglet érvényes. Ebben az összetett, globális környezetben – amelyben már jócskán benne jártunk a XXI. század első évtizede alatt – ésszerűen következtethetünk arra, hogy a Melkizedek valami komplementerhez hasonlót tételez fel, hogy segítsen nekünk megoldásokat találni az átmenet paradoxonjaira. Ez pedig visszavezet a főszeráfokhoz.

A főszeráfok szerepe

A főszeráfok a szeráfi őrangyalok kiegészítői. Mindegyikük más-más okokból segédkezik nekünk; különböző célokat követnek, amelyek teljesen összeegyeztethetőek és egymást erősítik. A szeráfi őrangyalok mindent megtesznek azért, hogy elősegítsék az egyes emberi lények személyes növekedését és fejlődését. A főszeráfok feladata pedig az, hogy az egész urantiai emberi társadalom fokozatos növekedését és fejlődését segítsék. A szeráfi őrangyalok tehát a vallásos emberekkel foglalkoznak; pedig a vallásra mint az emberek társadalmi tevékenységének egyik területére összpontosítanak. (Ezt a kölcsönös kapcsolatot az írásom későbbi részében a Felsőség témakörében tárgyalom.)

Mindazonáltal a főszeráfok nem úgy összpontosítják erőfeszítéseiket, hogy azzal a vallásra koncentráljanak. Az „egyházak angyalai” a főszeráfi szolgálat funkcionális területeinek legfeljebb egy tizenkettedét teszik ki, ahogyan az jelenleg – Pünkösd napja óta – érvényben van. Annak leírása (114:6.7), hogy e csoport mit csinál, további bizonyítékot ad arra, hogy bolygói vallási őrzőként valamiféle társadalmi horgonyokat kovácsolnak ahhoz, hogy a korábban megszerzett társadalmi erkölcsi értékekről és eszményképekről át lehessen térni a „kevésbé stabilizált gondolkodási és viselkedési mintákra”. [6]

Lehet, hogy a főszeráfok létezése tiszta kinyilatkoztatás, ahogyan arra egy Melkizedek utal is a 39. írás utolsó oldalán. Ha ez így van, akkor az emberiség teljesen tudatlan volt e mennyei közvetítőkkel kapcsolatban a Kapcsolattartó Bizottság és a Fórum későbbi összehívása előtt, akik először szereztek tudomást a Szellem Isten lenyűgöző világegyetemi szolgálatot végző személyiségeiről. Így az Urantia könyvben közreadott tájékoztatáson kívül az, hogy a főszeráfok milyen módon befolyásolják a társadalmat és a globális kultúra egészét, többnyire rejtély marad. Végül is nem mondhatják meg nekünk, hogy mit tegyünk. Az Atya abszolút elsődleges rendelete tiltja számukra (vagy bárki más számára, aki mindenségrendi távlatokban képes gondolkodni), hogy manipulálják az egyes személyiségek akaratát: az Atya úgy rendelkezett, hogy az önálló akarat szent és sérthetetlen.

Kaphatunk azonban némi korlátozott betekintést a főszeráfok küldetésébe. A feladataik meglehetősen hasonlók azokhoz a működésmódokhoz, amelyek alkalmazására elsősorban a bolygóhercegek, valamint az Ádámok és Évák kapnak megbízást. Alapvető felelősségük a bolygó fizikai, szellemi és társadalmi fejlődésének biztosítása. A bolygó szeráfi kormányát bemutató írásban találunk egy fontos bekezdést, amely felvázolja, hogy a főszeráfok hogyan látják el a szinte lehetetlen feladataikat. A Szeráf Vezető azt írja:

„A bolygó felügyeletét ellátó főszeráfok számos közvetítőt vesznek igénybe a küldetésük teljesítéséhez. Eszmék elosztóközpontjaiként, elme-összpontosítókként és terv-támogatókként működnek. Ugyan nem képesek új és magasabb rendű fogalmakat az emberi elmébe bevinni, gyakran mégis közreműködnek annak a magasabb rendű eszményképnek a felerősítésében, amely az emberi értelemben már megjelent.” (114:6.19)

Világos, hogy a főszeráfok az egész Urantiát szolgálják azáltal, hogy azokra az emberi lényekre összpontosítanak, akik vágynak arra és rendelkeznek az alapvető erőforrásokkal ahhoz, hogy változást hozzanak, azokra az egyénekre és csoportokra, akik képesek lehetnek arra, hogy a felismeréseik és az eszményképeik alapján az emberi társadalmat és civilizációt végül előbbre vivő módon cselekedjenek. A főszeráfok erőfeszítései úgy alakítják a környezetet – különösen az elmeszellem-segédek és a mindenségrendi elme működési területén –, hogy a társadalom egésze képes legyen leküzdeni az átmenethez tartozó forgalomcsillapító akadályokat és kikerülni az éles szélű korallokat a változások hullámverésében. Nyilvánvaló, hogy a főszeráfoknak nincs olyan közvetlen kapcsolatuk, mint amilyen ember és ember között lehet. Ésszerű úgy gondolni, hogy a küldetésüket jól támogatná az olyan emberi társak gondolkodásához való megfelelő hozzáférés, akiknek van felelősségérzetük a Felsőséghez kapcsolódó célok és értékek követése terén – bár valószínű, hogy ezen emberi lények nagy többsége nincs tudatában a főszeráfokkal való rejtett kapcsolatnak. A Szeráf Vezető felügyeli mindezeket a tevékenységeket, és ő a Paradicsom elsődleges szupernáfja – a paradicsomi szolgálat jól képzett és nagy tapasztalattal rendelkező veteránja. Ez a szolgálati segédkezés – mely egyenlő arányban oszlik meg a paradicsomi polgárok bizonyos csoportjai és a felemelkedő zarándokok egyre bővülő testülete között – az, ami a szupernáfok számára a Felsőséggel kapcsolatos egyedülálló és megkülönböztető tapasztalást biztosítja.

A főszeráfok küldetése és a Felsőség között határozott kapcsolat van. A Felsőség legalábbis az egyének és csoportok növekedéséről és fejlődéséről szól. Sőt, úgy tűnik, hogy a csoport előrehaladása, a csoport egységes növekedése és fejlődése egyenértékű annak a szóképnek a megértésével, amely a tyúkot mint a tojás módszerét javasolja egy újabb tojás létrejöttének biztosításához. E téren, vagyis hogy melyik szempont az elsődleges, Linda Buselli érdekes megfigyelést tett a panoptiai Ellanora történetével kapcsolatban [7]. Ellanora képes volt megakadályozni, hogy egyetlen panoptiai ember is elbukjon a Lucifer-féle lázadás idején, talán egy bolygói elmekör működésének köszönhetően. A szerző feltételezi, hogy a szellemmel eggyé kapcsolódásra képes lények bolygóin kezdetben a csoporttudatból indulhat el a fejlődés, és innen haladhat tovább az egyéni kifejeződés felé; e megközelítés szerint az ilyen emberi lények személyisége olyan utakon válik éretté, amelyek nem összeegyeztethetők azokkal, amelyek az Igazítóval való eggyé kapcsolódásra képes emberi lények előtt állnak. Ez a fejlődés lényegében azt az utat tükrözi, ahogyan egy Teremtő Fiú és az ő Alkotó Szellem társa fejlődik, mielőtt a Teremtő Fiúból Tökéletes Fiú lesz: a Közös Cselekvő jelenléte „(…) az élő erőtér-gócból egy Világegyetemi Anyaszellem isteni személyiségének rendjévé fejlődik; a Teremtő Fiú az öröktől való létezésen alapuló paradicsomi isteniség természetéből a legfelsőbb főhatalom tapasztalati alapra épülő természetéig jut el a fejlődésben.” (116:4.8) A növekedésük kölcsönös és egymást kiegészítő.

A Felsőség és az Urantia

Nyomós okunk van tehát úgy gondolni, hogy az Urantiának szervezési téren és globális léptékben is fejlődésre és előrelépésre van szüksége. A Felsőségre törekvés (a Legfelsőbb céljainak és értékeinek követése) azonban nem olyan nyilvánvaló, mint a főszeráfok célkitűzése. Mielőtt olyan érveléssel szolgálnék, amely az ilyen tevékenységükre enged következtetni, próbáljuk meg kitalálni, hogy miben állna a főszeráfok emberi kiegészítése. Figyelembe véve mindazt, amit e kiváló felkészültségű angyali segédkezőkről tudunk, valamint szem előtt tartva a Melkizedek által velünk megosztott paradoxonokat, az emberi kiegészítőjük esetében érvényesnek kell lennie legalább néhánynak az alábbiak közül:

  • Teljesen a színfalak mögött működik.

  • Megérti és megéli az „elkerülhetetlen dolgokat”. (3:5.5)

  • Minden törekvésében önzetlenségre törekszik (ld. 2. elkerülhetetlen dolog).

  • Úgy éli meg az ötödik korszakos kinyilatkoztatást, hogy az segítse a benső életének megélését.

  • Tiszteletben tartja a Melkizedek-féle vallási paradoxonokat.

  • Ösztönzést jelent a többi ember képzelőereje, kezdeményező- és alkotókészsége számára.

  • Nagyra értékeli a főszeráfokat és felismeri, hogy az elme területén tevékenykednek.

  • Inkább a személyes vallást támogatja, mint az intézményesített vallást, és ezt olyan módon teszi, hogy az ne jelentsen fenyegetést.

  • Olyan életszemléletet követ, amely bölcseleti összhangban van az Urantia könyv tanításaival.

  • Arra törekszik, hogy szellemileg kívánatos legyen az ő minden emberi viszony- és kapcsolatrendszerében.

A Felsőség egyike azoknak a transzcendens fogalmaknak, amelyeket az Urantia könyv különböző szerzői meglehetősen eltérően mutatnak be. Ha ki akarnánk bontani, hogy mit jelent ez az elvonatkoztatás a Legfelsőbb átfogó értelmezésében, akkor a feladat nagyban hasonlítana ahhoz, amellyel a Síkföld-lakóknak kell szembenézniük, amikor megpróbálják elképzelni a világukba érkezett háromdimenziós látogatókat és az általuk kitöltött teret. Az első jelentős lépés annak felismerése, hogy a Felsőség nagy „F”-fel írva egészen más, mint amikor kis „f”-fel írják. Néhány olvasóban felmerülhet, hogy amikor ezt a kifejezést használják és igyekeznek meghatározni, az Urantia könyv szerzői túlnyomórészt homályos megállapításokkal vagy erős elvonatkoztatásokkal élnek. Például az Előszó második oldalán egy orvontoni Isteni Tanácsos azt mondja a Felsőség kapcsán: „Az első teremtmény-azonossági szinten a nagy világegyetem tér-idő felügyelőiként működő Istenséget néha az Istenség Felsőségének nevezzük.” (0:1.9) Aki először olvassa ezt a mondatot, annak bizonyára nagyon elkerekedik vagy jojózik a szeme.

Bár a Felsőség/felsőség kifejezés nem tartozik az írások szerzői által leggyakrabban használt szavak közé, 137 alkalommal fordul elő, és a nagy- és kisbetűs alakváltozatok egyaránt jelentős arányban találhatók meg (valójában 87:50 arányban). Amennyire meg tudom állapítani, a kisbetűs írásmód többnyire valamilyen értékre vagy sajátosságra vonatkozik; a különböző szerzők a kisbetűs változatot lényegében az írott és beszélt nyelvben bevett módon használják. Véleményem szerint azonban a kifejezésnek még e használati módjai is olyan jelentéstartalmakat hordoznak, amelyek kissé eltérnek a hagyományos meghatározásoktól, vagyis attól, amelyek csupán egyetlen olyan összefüggést, tulajdonságot vagy állapotot jelölnek, amikor egy egyén vagy a csoport nagyobb hatalommal, tekintéllyel vagy elismertséggel rendelkezik, mint más.

A nagybetűs írásmód azonban sokkal több magyarázatot igényel. Ez azonban egy kicsit olyan, mint a Térországba való átlépés, amelyet a Síkföldieknek el kellett képzelniük, és nem biztos, hogy eljuthatunk ennek teljes megértéséhez azalatt, amíg az Urantián vagyunk. Valójában a Bölcsesség Tökéletesítője – akit a Nappalok Elődei bíztak meg az Uverszán való működéssel – mondja ki, hogy a felemelkedőknek a hatodik Havona-körig (ami valójában a második lépés befelé a felsőbb-világegyetemi szintről) kell várniuk, hogy végre megértsék a Felsőséget. Egy későbbi írásban egy Uverszáról származó Egyetemes Ítélő közli, hogy a Hetedik Tökéletes Szellem személyesen támogatja az idő világaiból érkező felemelkedésre pályázók előrehaladását a Felsőség osztatlan Istenségének megértésére tett kísérleteikben. Ez magában foglalja a Felsőség Háromsága öröktől való létezésen alapuló fennhatóságának olyan mértékű megértését, amely a Legfelsőbb Lény növekvő mértékű, tapasztaláson alapuló fennhatóságának fogalmával van összehangolva s ez alkotja a Felsőség egységének teremtményi megértését. Ugye értitek, mire gondoltam, amikor a Felsőséget „transzcendens” fogalomként jellemeztem?

A jelen kihívásai

Minden valószínűség szerint nagyon sok időbe telik, mire egy továbbélő elkezd felemelkedni a felsőbb-világegyetemben (azaz, miután feltámad valamelyik lakóvilágon) s igazán behatol a Felsőséget körülvevő rejtelmekbe. Mindazonáltal az Urantia könyv az Istenség szellemi fogalmát a Teremtő Fiú szintjétől kezdve a Nappalok Elődein keresztül egészen a paradicsomi Háromság személyiségeiig vezeti végig. [8] Az Urantia könyv alapos tanulmányozása révén az emberek olyan témákkal találkozhatnak, amelyekkel a szokványos fejlődésmenetű világok lakói akkor ismerkednek meg, amikor a Háromsági Tanító Fiú megérkezik és láthatóvá válik az adott világ lakosai számára.

A Háromsági Tanító Fiak akkor jelennek meg a szokványos fejlődésmenetű bolygókon, amint a lakosok kritikus tömege megszabadult „(…) az állatiság béklyójától és az anyagelvűség korlátaitól.” (20:9.1) Az „események sorának alakulása” nem konkrét mérföldkő, amely azt jelzi, hogy egy szellemi korszak hamarosan bekövetkezik, hanem inkább egy olyan korszak előképe, amely a „mindenségrendi megvilágosodás” ezer éve alatt fog kibontakozni. Az Uverszáról származó Bölcsesség Tökéletesítője azt mondja, hogy az Urantiát a Tanító Fiak látogatják „(…) abból a célból, hogy a szférátokon való későbbi ott tartózkodásuk terveit kidolgozzák.” (20:9.1) Ez újabb adalék ahhoz, hogy több-kevesebb bizonyossággal feltételezzük, hogy az átmeneti időszakban járunk, és egyúttal szilárd alapja annak a Felsőségre való számos utalásnak, amely az írásokban vissza-visszatérően megjelenik.

Ezen írásomban egy Melkizedek több kijelentésére és saját empirikus bizonyítékainkra támaszkodva amellett érveltem, hogy a társadalom fejlődése elérkezett egy „veszélyes” átmeneti szakaszhoz, ahol a globális társadalom áthidalja a magasságkülönbséget a relatív helyi viszonylatok jelentette alacsonyan fekvő terep és a bolygószintű [globális] szakaszba vezető dombvidék között. Ezen átmenet során az intézményesített vallás biztosan nem fog bennünket átvezetni az egymástól való függést mutató és átszövő társadalmi komplexitások keresztáramlatainak özönén. Valójában csak a személyes vallás fogja biztosítani az emberiség számára azt a képességet, hogy ösztönözze és felemelje a benső életet s ezzel életképes megoldásokat alakítson ki. Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás Jézus evangéliumát fogalmazza újra mai szóhasználattal. Az első két kinyilatkoztatás történetébe is betekintést enged azáltal, hogy feltárja, hogy e két korszakos esemény – bár végül sikertelen lett – úgy volt eltervezve és megszervezve, hogy a társadalom gyakorlati szükségleteinek kulcsfontosságú elemeit kielégítse s ezzel tartósan működő civilizációt építsen – egy olyan társadalmat, amelyben az emberek közösségben fogják szeretni és imádni az Atyát, ami szerves részét képezi annak az örökkévaló törekvésüknek, hogy egyre inkább hasonlóvá váljanak hozzá. Ez a távlat és ezek a célok kötelezettséget rónak azokra, akikre a kinyilatkoztatás kulcsait bízták; emellett olyan terhet is teremtenek, amelyet ezeknek az ügygondnokoknak hordozniuk kell.

Azt is állítottam, hogy amint az emberiség a kinyilatkoztatók által leírt szellemi korszak felé halad a fejlődés útján, a bolygói felügyeletet ellátó főszeráfok lesznek azok, akik a jelenlegi szeráfi bolygói kormányzat szellemi felépítésének megfelelően társadalmi csoportokba szerveződött halandók körében a legfőbb közvetítőknek tekinthetők ama sajátos jelentéstartalmak és értékek fokozatos növekedésének és kibontakoztatásának előmozdítása terén, amelyek az emberek benső életében kezdetleges állapotban már megjelentek. A különleges angyalok tizenkét csoportját alkotók ma „(…) a bolygó fejlődéséért és egyensúlyi állapotának biztonságáért felelős, közvetlen hatáskörű emberfeletti igazgatókként (…)” működnek (114:5.6).

Végül pedig a Felsőség fokozatos értelmi, erkölcsi és szellemi megértésén keresztül, vagyis olyan erőfeszítések révén, amelyek során az emberi lények mindent megtesznek azért, hogy a főszeráfok kiegészítőiként működjenek, így tudunk a leghatékonyabban részt venni a szellemi segédkezésben. Ez a tevékeny szerepvállalás lehetővé teszi számunkra, hogy olyan segédkezési modellt alakítsunk ki, melynek rendeltetése az lesz, hogy támogassa és erősítse azt a bolygói léptékben működő szeráfi segédkezést, mely már most is hatással van minden élő ember életére. [9], [10]

 

Hivatkozások:

[1] Merriam Webster Online
[2] H. Katzen, Gobekli Tepe Report, 2011 [magyar változat]
[3] Hall, Tayos Gold The Archives of Atlantis, 2006
[4] B. deWitt & R. Myer, Strategy Process, Content, Context. 1998
[5] Brandenburger & Nalebuff , Coopetition, 1997
[6] J. Johnson, Up Close and Personal with The Urantia Book, 2009
[7] L. Buselli, The Dual Nature of Supremacy, 2000 [magyar változat]
[8] D. Elders et al., Discerning_Michael’s_Plan
[9] D. Kantor, Exactly How Do Seraphim Work? 1999
[10] N. Waldrop, The Unceasing Campaign of the Master Seraphim, 2011 [magyar változat]

 

A cikk hangoskönyvként elérhető a YouTube-csatornánkon is!

 

Forrás:

  • Debold, B.: Pursuing Supremacy: How Might the Master Seraphim and Human Beings Collaborate?. In: In: Fellowship Herald, Summer 2014.

Magyar fordítás:

  • Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.

 

Szerző
Debold, B.
Év
2025

Címkék

Hozzászólások