Jézus befelé irányuló szellemi gyakorlatai: ima – meditáció – istenimádat

Jézus befelé irányuló szellemi gyakorlatai

Jézus befelé irányuló szellemi gyakorlatai: ima – meditáció – istenimádat

„Az ima a lelki beállítódás teljesen személyes és önkéntelen kifejeződése a szellem iránt; az ima a fiúi kapcsolat bensőséges közössége és a társas viszony kifejeződése legyen. (…) Az eszményi ima egyfajta szellemi közösség, mely értelmes istenimádathoz vezet.” (144:2.2) [kiemelések a szerzőtől]

1. Jézus páratlan vallási élete

A názáreti Jézus rendkívüli teljesítményei közül az egyik legnagyobb az, hogy harmincegy és fél éves korában eljutott az Igazítóval való eggyé kapcsolódás küszöbéig. Azt olvassuk az Urantia könyvben, hogy „[a] keresztelésre a Jordán-völgybe elment názáreti Jézus a teremtésrész olyan halandója volt, aki az elme feletti uralom megszerzésében és a szellemmel való azonosulásban minden szempontból eljutott az emberi evolúciós felemelkedés csúcsára.” (136:2.2)

Ez nem valamiféle hirtelen ugrás lehetett az önuralom megvalósítása terén. A Mester inkább sok hosszú évnyi, fokozatos elmebéli és szellem-átalakulás, számos küzdelem és sokrétű élettapasztalat után jutott el az Igazítóval való eggyé kapcsolódás állapotának közvetlen közelébe.

Azon a napon Kr.u. 26 júniusában, miután a Hermon-hegyen töltött jelentős időt, ahol is sikeresen győzedelmeskedett Sátán és Kaligasztia fölött, „(…) befejezte azt a halandói feladatát, hogy elérje az elme-megértés és a személyiség-szabályozás köreit (…)” (134:8.4), Jézus „(…) [ú]gy állt ott (…) a Jordánban, mint az idő és tér evolúciós világainak tökéletessé lett halandója. Megvolt a tökéletes összhang és a teljes körű kapcsolat Jézus halandói elméje és a benne lakozó szellemi Igazító, az ő paradicsomi Atyjának isteni ajándéka között.” (136:2.2)

Ezt a fontos kijelentést követően a szerzők emlékeztetnek bennünket arra, hogy az Urantián élő összes normális [elmeműködésű] lényben azóta, hogy Mihály a Nebadon teljhatalmú uralkodójává vált, ugyanolyan Igazító lakozik, mint Jézusban, azzal a különbséggel, hogy az ő Igazítója korábban Makiventa Melkizedekben lakozott, amikor e melkizedek veszélyhelyzeti küldetést teljesített az Urantián.

Nagy kérdés az Urantia könyv tanulmányozói számára

Az Urantia könyv sok tanulmányozója számára az egyik nagy kérdés az, hogy az emberi Jézus miképpen volt képes elérni az Igazítóval való eggyé kapcsolódás küszöbét mintegy 32 évnyi halandói lét és tapasztalás után. Vannak olvasók, akik még meg is kérdőjelezik azt, hogy a földi halandók képesek lennének hasonlóan kiemelkedő teljesítményt felmutatni az emberi élet túlságosan rövid időtartama alatt.

A nagy kérdésre adható rövid válasz jól ismert az Urantia-írások tanulmányozói számára, s ezt a könyv utolsó írásában találhatjuk:

„Az ő páratlan vallásos életének titka az Isten jelenlétének tudata volt; melyet értelmes imádkozás és őszinte istenimádat – az Istennel való töretlen közösség – által ért el, nem pedig vezetettség, hangok, látomások vagy rendkívüli vallási szokások révén.” (196:0.10)

E figyelemre méltó kijelentés ellenére az Istennel, az Egyetemes Atyával való bensőséges szellemi közösség önmagában nem elegendő a halandói fejlődés hét pszichikai (lelki) körének teljesítéséhez. A hite és az Atyjával való töretlen közösség fenntartása mellett Jézus azáltal volt képes eljutni az Igazítóval való eggyé kapcsolódás küszöbéig, hogy teljes odaadással cselekedte a mennyei Atya akaratát a kihívásokkal teli mindennapi életének számtalan döntésében és tevékenységében az anyagi létsíkon.

„Jézusnak az Atya akarata és az ember szolgálata iránti odaadása több volt, mint halandói elhatározás és eltökélt emberi szándék; ő ugyanis őszintén és fenntartások nélkül szentelte magát ennek a szeretetátadásnak.” (196:1.1)

Annak vizsgálatából, hogy Jézus mennyire készült fel a bensőjében az Igazítóval való eggyé kapcsolódásra, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a földi élet halandói rendeltetési célja nem más, mint a materiális elme és a benne lakozó szellem Igazító közötti összhang elérése – egyfajta folyamatos időbeli össze- és ráhangolódás – a személyiségműködés szabályozása révén.

Ez egy másik megfogalmazás módja annak, hogy a halandó lények rendeltetési célja az, hogy az Istenhez hasonlóvá váljanak azáltal, hogy az Isten akaratát és útját követik a mindennapi létben, kezdve a földi élettel. Az emberi akarat és az isteni akarat eggyé válik abban, hogy önként választjuk az isteni élet megélésének Isten által ajánlott módját. Az isteni életmód a következőt jelenti: „Az isteni vezetés követése mellett való döntés; az emberi életnek az igazság, a szépség és a jóság legmagasabb rendű tudatosságára való őszinte alapozása, majd ezeknek az isteniségi jegyeknek az összehangolása bölcsességen, istenimádaton, hiten és szereteten keresztül.” (110:3.7)

Ez az összeállítás azokkal a befelé irányuló szellemi gyakorlatokkal foglalkozik, amelyek Jézus páratlan teljesítményének titkát jelentik: az imádkozást, a meditációt és az istenimádatot. A vizsgálódásunk során meg fogjuk érteni, hogy ezeknek az isteni intelmeknek a gyümölcsei hogyan fejeződtek ki tökéletesen, kifelé irányuló módon a mások előtt megnyilvánult életében, amelynek megélése során szeretettel segédkezett mindazok számára, akikre gondja volt. Egy valóban vallásos ember életében a benső, vagyis az Istennel való közösség és a külső, vagyis a mások tevékeny szolgálatában megnyilvánuló szeretet olyasféle dinamizmust képvisel, mint a be- és kilégzés folyamata.

Összességében ezek a befelé és kifelé irányuló szellemi magatartásformák, gyakorlatok és cselekedetek segítenek nekünk elérni azt a legfőbb (rendeltetési) célt, amelyért a paradicsomi Háromság teremtett minket: hogy megtaláljuk az Istent, és olyanokká váljunk, mint az Isten, Aki teremtett minket.

2. Minden szellemi gyakorlat célja

Ez egy kicsit olyan, mint a perzsa történet a bölcsről, aki a mennyország kapujához érve bekopogott. Bentről az Isten hangja szólt: „Ki van ott?” A bölcs így válaszolt: „Én vagyok.” „Ebben a házban” – válaszolta a hang – „nincs hely a te számodra és az én számomra.” Így a bölcs elment, és sok éven át elmélyült meditációban töprengett ezen a válaszon. Amikor másodszor visszatért, a hang ugyanazt a kérdést tette fel, s a bölcs ismét azt válaszolta: „Én vagyok.” Az ajtó zárva maradt. Néhány év múlva aztán harmadszor is visszatért, és a kopogására a hang ismét megkérdezte: „Ki van ott?” A bölcs pedig azt felelte: „Te magad!” És az ajtó kinyílt előtte.

~ A fenti kitalált történet különböző szellemi hagyományokhoz is köthető, többek között a szufizmushoz és a zoroasztrizmushoz.

Minden szellemi gyakorlat célja az, hogy az Istenhez hasonlóvá váljunk.

A hit által fejlődésre késztetett léleknek egyetlen célja van: megtalálni az Istent, az Egyetemes Atyát a Paradicsomon azáltal, hogy az idő és tér világegyetemeiben eltöltött, átalakulást hozó tapasztalásokban leélt élet során fokozatosan egyre inkább hozzá hasonlóvá válik. Ahhoz, hogy megtaláljuk az Istent, hasonlóvá kell válnunk az Istenhez. Az önvalónk [lehetőségét tekintve] Istenként való felismerése kell, hogy kitöltse annak tudatát, aki meg akarja találni az Atya Istent, az Örökkévaló Fiút és a Végtelen Szellemet a Paradicsomon.

„Ha a halandó ember szellemi indíttatása őszinte, és fenntartások nélkül az Atya akarata megcselekedésének szentelte magát, akkor, lévén oly bizonyosan és hatékonyan felruháztatott szellemileg a benne lakozó isteni Igazító révén, abban az egyéni tapasztalásban bizonyosan a sajátjává tudja tenni az Isten ismeretének magasztos tudatát és azt a fenséges bizonyosságot, hogy a túlélés az Isten megtalálásából, mint célból következik azon fokozatos tapasztalás révén, hogy maga is egyre inkább olyanná válik, mint ő.” (5:1.6)

Mit jelent az, hogy hasonlóvá válni az Istenhez? Elsősorban természetesen azt jelenti, hogy eltölt bennünket az Isten jósága és minden teremtménye iránti szeretete, valamint hogy cselekvő isteni szeretetté válunk. Az egyik legegyértelműbb kijelentést arról, hogy ki is az Isten számunkra és a teremtmények nagy világegyeteme számára, a 2. írásban találjuk:

„A személyiség világa számára Isten szerető személyként fedezhető fel; a szellemi világban ő személyes szeretet; a vallásos tapasztalásban ő mindkettő. A szeretet felfedi az Isten önálló akaratát.” (2:6.9)

Amikor mélyen elgondolkodunk az Isten végtelen isteni természetének sajátosságain, még szélesebbre tárhatjuk a belső isteni templomunk kapuját – a szent szívünkhöz vezető kaput – és megtapasztalhatjuk az Isten kimeríthetetlen jóságát és kifogyhatatlan szeretetét a benső isteni természetünkben. Az ilyen tárgyú szemlélődő gondolkodás elvezethet egy magasztos és leírhatatlan imádatállapothoz.

Évekig tartó folyamatos gyakorlással elérhetjük az Isten-tudatosság állapotát, amelyben bizonyos mértékben többnyire az Isten jelenlétének megtapasztalásában élünk. Ez olyasféle állandóság, mint a légzésünk ritmusa.

Az Isten akaratának végrehajtása a befelé és a kifelé irányuló szellemi életünk folyásában

Az Istenhez való hasonlóság felé vezető személyes fejlődésünk során a bennünk lakozó Igazítóval való eggyé kapcsolódás céljával megélt életünket az Istenbe vetett bizodalmas hitünk, imáink, meditációink és istenimádatunk pallérozza, melyek gyümölcsei önmagunktól kifelé irányulnak, és az Isten minden teremtménye iránti szeretetteljes szolgálatunk folyamatos áramában nyilvánulnak meg. Ezek a halandói szellemi fejlődés technikái.

Jézus élő példája volt az Istenbe vetett hitnek és bizodalomnak, valamint az Isten akarata megélésének. Szolgálattal töltött élete mindennél jobban mutatja az összes ember iránti szeretetteljes segédkezést, s ez megmutatja az Isten szellemi családjának valóságos voltát. Az egyéni és a közösségi életünkben kifejezésre juttatott minden jóság és szeretet tényleges valósággá válik, s ezzel hozzájárul a Legfelsőbb Lény folyamatos növekedéséhez.

A halandói elme azáltal válik Isten-tudatossá, hogy szellem tanítja és végeredményben szellem vezeti. (1:3.7) Így aztán apránként – mégpedig azáltal, hogy az ember mindegyre úgy dönt, hogy az Isten végtelen szeretetét, jóságát, igazságát és szépségét tükröző módon cselekszik – az Igazító isteni gondolkodásmódja áthatja az emberi értelmet. Az anyagi öntudatunk szellemivé lényegül, fokozatosan azonosul a bennünk lakozó isteni szellemmel, és egyre inkább azonosul a kialakuló morontia-lélek entitással. (107:6.2; 111:3.2)

Ezt a megvilágosodott Isten-tudatosságot arra használjuk, hogy irgalommal szolgáljuk a szellemi testvéreinket az Isten egyetemes családjában (6:8.1). Ha így élünk, egyre inkább tudatossá válik bennünk a Legfelsőbb Lény mindenségrendi ténylegességével és az Isten céljaival való egyre szorosabb kapcsolatunk. (110:6.17)

Ha a személyiségünkkel szeretnénk irányítani az elménket és azonosulni a szellemmel, akkor az Isten által ránk ruházott szabad akaratunkat kell igénybe vennünk annak érdekében, hogy úgy döntsünk, ahogyan az Isten cselekedne a helyünkben. Ehhez imádságos lelkület, önvizsgálat s az Isten természetén való elmélyült gondolkodás kell, továbbá az Isten jóságának, szeretetének és nagyságának tisztelete is szükséges.

3. A belső templom gyakorlatai: ima, meditáció és istenimádat

„Jézus azt tanította a követőinek, hogy miután elmondták imájukat az Atyának, egy ideig maradjanak a csendes befogadás állapotában, hogy jobb lehetőséget adjanak a bennük lakozó szellemnek arra, hogy beszéljen a figyelő lélekhez. Az Atya szelleme akkor szól a legjobban az emberhez, amikor az emberi elme hozzáállása az igaz istenimádat.” (…) Az istenimádat, tanította Jézus, egyre inkább hasonlóvá teszi az egyént ahhoz, akit imád. Az istenimádat olyan átalakító élmény, miáltal a véges fokozatosan megközelíti és végül el is éri a Végtelen jelenlétét.” (146:2.17) [kiemelések a szerzőtől]

Az imádkozásnak, a meditációnak [az elmélyült gondolkodásnak] és az istenimádatnak számos megközelítése létezik, valamint különböző vallási és szellemi hagyományok keretében különböző módokon lehet meghatározni és értelmezni ezeket.

A szerző tiszteletben tartja, hogy mit jelentenek ezek a számotokra, és úgy igyekszik egyszerű szavakkal összefoglalni a jelentésüket és a rendeltetésüket, hogy az összhangban legyen az Urantia tanítások bölcsességével.

Az, hogy a szerző gyakorlatias áttekintést nyújt ezekről a szellemi technikákról, távolról sem jelenti azt, hogy az egyik stílus vagy megközelítés a szellemi gyakorlati alkalmazás szempontjából jobb vagy rosszabb lenne a többinél. Mindannyian az egyéni Gondolatigazítónknak, a Szent Szellemnek és az Igazság Szellemének a vezetése által meghatározott ütem szerint fejlődve haladunk.

Ez a cikk az imádkozást, az elmélyült gondolkodást [meditációt] és az istenimádatot teljes mértékben olyan szellemi, illetve vallási gyakorlatként kezeli, amelyek fejlesztik és élénkítik a személyes kapcsolatunkat Istennel. A vallásgyakorlók tudják, hogy az imádkozás, a meditáció és az istenimádat – ha az Isten iránti hittel és bizodalommal végzik – a transzcendens valóságokkal való kapcsolatfelvételre és az Isten-tudatosság elérésére alkalmas módszerek közé tartoznak.

Az utóbbi időben a keleti ősi meditációs gyakorlatok nagy részét megfosztották a szellemi dimenziójuktól azáltal, hogy tisztán pszichológiai és fizikai [testi/egészségügyi] célok elérésére, például a szorongás enyhítésére és a vérnyomás csökkentésére vették igénybe. Mindazonáltal még akkor is, ha elsősorban szellemi okokból végzik, a meditáció számos egészségügyi előnnyel jár, ideértve többek között a kognitív képességek élesebbé válását, a mentális egészség javulását, az immunműködés fokozódását, valamint a jobb összpontosítást, figyelmet és emlékezőképességet.

Az ima, a meditáció, a szemlélődés és az istenimádat egyszerű meghatározásai

Jézus szellemi gyakorlatait egyszerűen így lehetne meghatározni:

Az ima az Istennel való bensőséges közösség kialakítása az Istennel való beszélgetés révén, mely istenimádathoz vezethet.

A meditáció az Istenre vagy szent fogalmakra összpontosító gondolkodás, amely istenimádathoz is vezethet.

Az istenimádat a lélek olyan leírhatatlan tapasztalása, amikor a lélek arra vágyik, hogy szeresse és mindenek felett tisztelje az Isten mint Személyt, az Egyetemes Atyát, valamint arra, hogy az Isten szerető jelenlétében megnyugvást találjon.

A szemlélődés jelentéstartalma kettős: egyfelől mély, reflektív gondolkodás, másfelől az Isten létének és jelenlétének transzcendens (nem verbális) tudatosítása.

A belső és külső szellemi gyakorlatok kölcsönhatásban állnak egymással és kiegészítik egymást

Az ima, a meditáció és az istenimádat egymással összefüggő, kölcsönhatásban álló és ideális esetben egymást kiegészítő tevékenységek. Ezeket a nap folyamán bármikor gyakorolhatjuk. Bár az Istenre vagy a mindenségrendi valóság valamely vetületére irányuló meditáció elsősorban intellektuális [értelmi jellegű] gyakorlat, az is előfordulhat, hogy a gondolatok transzcendens magasságokba emelkedéséhez vezet, amikor megnyitja a lelket az Istennel való egyesülés számára.

Képzeljük el az istenimádat (szeretve lenni és viszontszeretni) legbelső körét, melyet magában foglal a meditáció (az Istenről való gondolkodás) tágabb köre, melyet magában foglal az ima (az Istenhez szólás) még tágabb köre, s ezt magában foglalja a szeretetteljes szolgálat legkülső köre. Gondoljunk ezekre a belső és külső szellemi gyakorlatokra úgy, mint amelyek egymással kölcsönhatásban vannak, folyamatosan mozognak és egymásba áramolnak, éppoly szüntelenül mint az óceán hullámai. Akkor tudunk másokat az Isten szeretetében való imádat szellemével szolgálni, amikor az önnön valónk ego-tudata azonosul az Istennel a lélekben és belefeledkezik az Isten jelenlétébe.

Ha gyakorolni szeretnénk az Istenre irányuló gondolkodást és az isteni jelenlét tudatosítását – az Isten jelenlétében való létezést –, akkor ahhoz eltökéltségre, a figyelmünk összpontosítására és ama képességünk használatára van szükség, hogy hosszan és kitartóan koncentráljunk a gyakorlatra anélkül, hogy engednénk a tudat és az anyagi világ számtalan zavaró tényezőjének. Minden embernek megvan a maga egyedi tapasztalása és érzete az Isten jelenlétéről.

Minden szellemi gyakorlat az ember és az Isten között megy végbe az Igazítón keresztül. Az ima és az istenimádat olyan kapcsolatalapú cselekvések, amelyek célja, hogy az ember és az Isten közelebb kerüljön egymáshoz szeretetkapcsolaton és a kölcsönös tudatosságon keresztül, ami végül az egyesüléshez vezet. Az ember imádkozik az Istenhez, gondolkodik az Istenről és imádja az Istent mint isteni Személyt.

Ezek a rendeltetésük szerint végső soron mélyrehatóak és átalakító hatásúak. Az ima, a meditáció és az istenimádat korai szakaszai lehetnek egyszerűek is, és gyakran előfordulhat, hogy zavaró tényezőknek vannak kitéve, de rendszeres, kitartó gyakorlással összeszedettebben és elmélyültebben alkalmazhatók.

A szellemi gyakorlatokhoz szelíd, de összeszedett erőfeszítésre van szükség, mert így tudunk az Istenre összpontosítani

Mindhárom gyakorlat szándékot, összpontosítást és odaadó erőfeszítést igényel annak érdekében, hogy az ember hatékonyan megnyílhasson az Istentől kiinduló közléscsere igénye előtt, és olyan lelkiállapotot vehessen fel, amely elősegíti az istenimádatot és az Isten szeretetének fogadását.

„Az Isten-ember érintkezési csatorna emberi végének megnyitásával a halandók számára nyomban igénybe vehetővé válik a világok teremtményei felé irányuló isteni segédkezés örökké mozgásban lévő árama.” (146:2.4)

Azok élete, akik ténylegesen is elérhető szintre emelték magukban az Isten jelenlétét, azt mutatja, hogy mennyire fontos az őszinte, rendszeres és kitartó erőfeszítés ahhoz, hogy tudatosíthassuk magunkban az Isten jelenlétét. A könyv szerzői emlékeztetnek bennünket, hogy Jézus képes volt hatékonyan mozgósítani minden erejét – a testét, az elméjét, a lelkét és a szellemét – az adott feladatra, miközben megszakítás nélkül fenntartotta a bensőséges közösséget Istennel.

„Az elmélyült gondolkodásra képes elméjével összpontosítani tudott arra az egyetlen feladatra, melyet meg akart oldani, és ez a kimeríthetetlen türelmével együtt képessé tette őt arra, hogy derűsen viselje a bonyolult halandói lét megpróbáltatásait – hogy úgy éljen, mintha »látná Őt, aki nem látható«.” (127:3.15)

A paradicsomi Háromság ajándékai

Minden szellemi erőfeszítésünkben mérhetetlenül nagy segítséget kapunk a paradicsomi Háromságtól, az Egyetemes Atya Gondolatigazítójának, a Teremtő Fiú Igazság Szellemének és a Helyi Világegyetemi Anyaszellem Szent Szellemének formájában. Ezek a szellemi hatások folyamatosan arra ösztönöznek minket, hogy fedezzük fel, szeressük és ismerjük meg az Istent, és váljunk olyan tökéletessé mint az Isten. E szellemhatások súrlódásmentesen működnek együtt annak érdekében, hogy elvezessenek minket a magasabb szellemi igazságra és tudatosan felismerjük az Istennél való fiúságunk hitbeli tényét. (8:5.4; 34:5.7)

A bennünk lakozó Gondolatigazítóval való ima- és istenimádat-közösségen keresztül tudunk gyarapodni. Minél inkább tudatosulnak előttünk az Igazító céljai az örök beteljesülésünkkel kapcsolatban, annál eredményesebbek lehetünk abban, hogy a személyes akaratunknak összehangoljuk az Istennek a velünk és minden teremtményével kapcsolatos akaratával. Ha a személyes akaratunkat úgy hangoljuk az Igazító elő-elméjére és előbb létezett akaratára, hogy az Isten útján járva élünk, akkor egy kis lépést tehetünk előre, hogy hasonlóan tökéletessé váljunk ahhoz, Aki minket teremtett.

Az a feladatunk, hogy képességet fejlesszünk e határtalan hármas szellemi adomány teljesebb érzékelésére és fogadására. Imádkozás, meditáció és istenimádat révén érzékenyebbé és fogékonyabbá válhatunk ezekre a szellemi hatásokra, megtanulhatjuk felismerni a belső fülünkkel és a szellemi érzékeinkkel felfogott benső késztetéseket és gondolatokat.

A szellemi érzékelésünk (belső meglátásunk) kiteljesedik, ha az elménk nyugodt és befelé, Isten felé irányuló hozzáállást vesz fel. Mondanom sem kell, hogy a telefonos alkalmazások böngészése olyan anyagi zavaró tényező, amely távol tart minket attól a belső templomtól, ahol az Isten szelleme lakozik. Bárcsak úgy volna, hogy a készülékeinken töltött idő egy részét inkább az Isten felé kezdeményezett „telefonhívással” töltenénk, mert Ő mindig örül, ha hall felőlünk!

„Amint az ilyen szellem vezette életet szabadon és értelemmel vállalod, az emberi elmében fokozatosan kialakul az isteni kapcsolat határozott tudata és a szellemi közösség bizonyossága; előbb-utóbb »a Szellem a szellemeddel (az Igazítóval) tanúsítja, hogy az Isten gyermeke vagy«.” (34:6.12)

4. Néhány urantiai nézőpont az imádkozás gyakorlatáról

Jézus azt mondta: „Az ima a gyermek őszinte, vágyódó pillantása a szellemi Atyjára; ez olyan pszichológiai folyamat, melynek során az emberi akarat lecserélődik az isteni akaratra. Az ima azon isteni terv része, mely átalakítja azt, ami van, azzá, amivé lennie kell.” (144:4.9)

Az imádság az Istennel való beszélgetés. Olyan egyszerű dolog, mint amikor a gyermek a szerető szülőjével bizalmas dolgokról beszél. Ha nem tudjuk, hogyan kezdjünk neki az Istennel való bizalmas beszélgetésünknek, csak annyit kell tennünk, hogy belegondolunk, hogyan is beszélünk az emberi szüleinkkel, vagy egy idősebb, bölcsebb felnőttel, akiről úgy érezzük, hogy feltétel nélkül szeret minket, és akiben bízunk, mert tudjuk, hogy ítélkezés nélkül meghallgatja a lelkünk vágyait.

A 91. írásban azt olvashatjuk, hogy „[a] mai ember összezavarodik, amint belegondol abba, hogy a dolgokat Istennel valamilyen tisztán személyes módon kell megbeszélnie (…)” (91:8.8) és az ember általában csak szükséghelyzetben fordul az Istenhez. Nincs okunk halogatni vagy furcsának tartani azt, hogy félrevonuljunk és beszéljünk az Istenhez.

Minden jogunk megvan ahhoz, hogy bizalmasan szóljunk az Istenhez, mert ő a mi Atyánk. Elvégre ránk bízta önmaga egy részét, hogy bennünk éljen, és alávetette azt a mi akaratunknak. Elképesztő dolog ebbe belegondolni. Kimondhatatlanul nagy tisztelettel és hálával kell eltöltenie bennünket, hogy ilyen végtelen és örök értékű ajándékot kaptunk. Ahogy az Isten bennünk él, mi is ott élünk az Istenben, mégpedig a legszentebb szülő-gyermek kapcsolatban.

Az Urantia kinyilatkoztatásban többször is találkozhatunk azzal a kijelentéssel, hogy a paradicsomi Atyánk azt szeretné, ha minden gyermeke bensőséges közösségben lenne vele (5:1.3,5,8). Közvetlen csatornát kaptunk tőle az ő mindent halló füléhez, és adott nekünk isteni fület is, hogy hallhassuk őt a Bennünk lakozó Szellemen keresztül. Az ima pedig az Istennel való beszélgetés éppen ezen isteni eszköze.

A bensőséges közösség egy dinamikus [nem statikus] fogalom s arra utal, hogy valakivel bizalmas gondolatokat és érzéseket közlünk vagy osztunk meg, elsősorban olyan helyzetekben, amikor ez a megosztás mentális vagy szellemi szintet érint. A gondolataink és az érzéseink Istennel való megosztása révén jó esélyt adunk annak, hogy megosszuk vele a benső életünket. (111:5.1) A megosztás istenszerű, és lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megértsük az Isten akaratát bármilyen helyzetben, ha a napunk folyamán beszélgetünk a szerető Szülőnkkel.

Így tehát amikor azt olvassuk, hogy Jézus páratlan vallási életének titka abban áll, hogy tudatában volt az Isten jelenlétének őbenne s ennek tudatosulására értelmes imádkozással és őszinte istenimádattal – az Istennel való bensőséges közösség folyamatos fenntartásával – jutott el, akkor meg kell értenünk, hogy Jézus az ébren töltött órái alatt a legbensőbb gondolatait és érzéseit osztotta meg a paradicsomi Atyjával. (196:0.10)

Az őszinte imádkozásnak megvan az ereje ahhoz, hogy táplálja a szellemi növekedésünket, változtasson az istenszerűséghez való viszonyulásunkon és szellemivé lényegítse az anyagi természetünket azon keresztül, hogy fokozatosan kölcsönös, bensőséges szellemi közösséget alakítunk ki a bennünk lakozó Istennel. (1:7.2; 91:8.10)

Imádkozni a legalsóbb szinttől (amikor is az Istentől a magunk számára kérünk irgalmat vagy megbocsátást a helytelen dolgokért) a magasabb szintekig (amikor is mások jólétéért imádkozunk és kifejezzük a csodálatunkat, a szeretetünket és a hálánkat minden ajándékért) bármilyen szinten lehet. Ne feledjük, hogy Jézus imádságainak szinte mindegyike az apostolok javát szolgálta és hogy „[a] szavak lényegtelenek az imában; ezek pusztán azt az értelmi csatornát alkotják, melyben a szellemi kérelem folyama éppen áramlik. (…) Isten a lélek hozzáállására válaszol, nem a szavakra.” (91:8.12)

A 144. írásban olvashatjuk a következőket:
„Jézus azt tanította, hogy a hatékony ima legyen:
1. Önzetlen – ne kizárólag magáról az egyénről szóljon.
2. Hívő – hitből fakadó.
3. Őszinte – fakadjon szívből.
4. Értelmes – mutasson világosságot.
5. Bizodalmas – legyen alárendelt az Atya végtelenül bölcs akaratának.” (144:3.17-22)

5. A meditáció hosszú időre visszanyúló hagyománya Nyugaton

„A könyvek tanulmányozásával az ember keresi az Istent; a meditációval meg is találja őt.” – Szent Pio atya.

A meditáció mint szellemi gyakorlat célja az Isten lényének és a valóság természetének szemlélése, ezáltal pedig tudatos kapcsolatteremtés az Istennel.

A meditáció hagyománya hosszú időre nyúlik vissza a nyugati világban, egészen az ókori héber és görög kultúrák koráig, még évszázadokkal azelőtt, hogy Jézus imádkozásra, elmélyült gondolkodásra és istenimádatra tanította az apostolait. A meditáció gyakorlata azonban ennél is sokkal ősibb. A világ legrégebbi ismert meditációs gyakorlatainak nyomai a hinduizmus előtti Indus-völgyi civilizációban lelhetők fel, amely körülbelül Kr.e. 5000 és 3500 között létezett.

Az ősi indiai gyökereiből kiindult meditáció a Selyemúton terjedt el, és a hinduizmus, a buddhizmus, a szikhizmus és a dzsainizmus szellemi hagyományainak részévé vált. Bizonyítékok utalnak arra, hogy az Aranykorban élt görög filozófusok némelyikére – akik a Kr.e. 5. és 4. század között működtek – hatást gyakoroltak az ősi védikus jógik és az upanisadok.

Keresztény meditáció

A keresztény meditációs gyakorlatnak hosszú története van, amely a 3. és 5. században élt sivatagi atyákra és anyákra vezethető vissza. Ezek a korai keresztény szerzetesek az egyiptomi, szíriai és palesztinai sivatagokban választották a magányt és az aszkétaéletet, hogy a világtól elszakadva szorosabb kapcsolatra találjanak az Istennel. Imádkozás, elmélkedés és önmegtartóztatás jellemezte az életüket, ezzel pedig olyan hagyományt teremtettek, ami nagy hatással volt a keresztény szerzetesség fejlődésére a középkorban, különösen a bencések, az ír szerzetesi közösségek és a ciszterciek körében.

A középkor végén a szerzetesség hanyatlásának következtében a keresztény meditáció a 20. században ökumenikus mozgalomként éledt újjá, amely minden keresztény hagyományt felölelt. Például Thomas Keating atya (1923–2018) számára komoly ösztönzést jelentettek a trappista szerzetestársa, Thomas Merton írásai, és ennek eredményeként a középpontba vezető ima vagy másként: összpontosító ima [Centering Prayer] gyakorlatán keresztül újjáélesztette a keresztény meditációt.

A keresztény meditáció újjáéledésének másik meghatározó alakja Richard Rohr (szül. 1943) ferences szerzetes, spirituális tanító volt, aki 1986-ban Új-Mexikóban szervezetet alapított Center for Action and Contemplation [CAC, Cselekvés és Szemlélődés Központ] névvel. Ezek az új kontemplatív mozgalmak bizonyos mértékben elismerik a keleti szentírásokkal és gyakorlatokkal – különösen a zen buddhizmussal – közös alapokat és technikákat. Mind a keleti, mind a nyugati kontemplatív hagyományok azt az egó-tudatosságon túli állapotot keresik, amelyet az Urantia hagyományban Isten-tudatosságnak neveznek, és amelyben az emberi önvaló azonosul az Istennel.

A meditáció többes jelentéstartalma

A „meditáció” kifejezéshez a 21. században többféle jelentést és értelmezést társítanak attól függően, hogy az egyes gyakorlók milyen szemszögből, milyen szellemi hagyományból vagy világi szervezetből közelítik meg. Így mind világi, mind szellemi gyakorlatok eszközéül szolgálhat.

Például a világi meditáló célja lehet a mentális tisztaság, a figyelem és a lecsendesedés fejlesztése. Ezzel szemben a vallásos ember célja általában az, hogy megtalálja Istent, megtapasztalja az Isten jelenlétét és kapcsolatba lépjen vele. Ez elvezethet az istenimádathoz, azaz az Istenre irányuló szeretet és imádat szavak nélküli kifejezéséhez.

A latin meditatio szó jelentése „átgondolás, elmélkedés vagy elmélyülés”. Ez a gyökere az angol és a francia „meditation” szónak. Gervase Holdaway történész szerint a meditatio fogalma a 12. században jelent meg francia és olasz szerzetesek körében, a szellemi gyakorlatuk részeként.

A latin Lectio Divina [„isteni olvasás”] szent gyakorlatában a Meditatio a második lépés a Szentírás egy szakaszának lassú olvasása (Lectio) után. Ez magában foglalja a szavak és az adott bibliaszakasz őszinte átgondolását, valamint azt, hogy azok mit jelentenek a gyakorlatot végző számára. A harmadik lépés az Oratio, az imádságos válasz, amelyben a lelki gyakorló isteni útmutatást kér a szakasz jelentésének a maga életére való alkalmazásához. Az utolsó lépés a Contemplatio, az Isten jelenlétében való megpihenés, amelynek során a szakasz szent jelentésével és értékével töltekezik a lélek.

A meditáció és a kontempláció közötti különbség a szellemi gyakorlatban

Bár a „meditáció” és a „kontempláció” kifejezéseket gyakran szinonimaként használják, a nyugati keresztény hagyományban ezek két különböző gyakorlatot jelentenek. Gondoljunk a meditációra úgy, mint a kontempláció előtti átgondolt előkészítő lépésre, és tekintsünk mindkét gyakorlatra a nagyobb megértéshez vezető tudatosság-folytonosság részeként.

A világi meditációval ellentétben a vallási meditációban az ember megpróbálja gondolatait az Istenre vagy valamely szent szövegre összpontosítani, felhasználva az intellektusát, a képzelőerejét és a magasabb rendű érzelmeit ahhoz, hogy elmélyedhessen az isteni vagy mindenségrendi valóság megértésében.

A meditációval ellentétben a katolikus kontempláció gyakorlata – amely Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és a kortárs keresztény kontemplatív mozgalom hagyományában gyökerezik – egy szavak nélküli állapotot foglal magában, amelyet fogadókészség, elcsendesedés és a legmagasabb szintjén az Istennel való egyesülés jellemez. A lelkigyakorlat végzője az Isten szerető jelenlétének tudatosításáig jut el és ott megpihen, anélkül, hogy bárminek a megtételére vagy megvalósítására törekedne. A kontempláció ezen leírása hasonló az Urantia-kinyilatkoztatásban szereplő istenimádat jelentéstartalmához, ami az isteni megnyugvás vagy megpihenés állapotát jelöli. (143:7.3; 160:3.1)

Meditációs technikák

Szellemi értelemben a meditációt nem önös célok elérése érdekében végzik. Inkább arról van szó, hogy az önvaló elgondolkodik a saját Forrásán, az isteni valóság természetén vagy magán az elméjén. A meditációs technikák változatosak lehetnek, de a legtöbb kortárs vallási meditációban az ember erőfeszítésmentesen összpontosít egyetlen dologra, legyen az a légzés, egy szent szöveg vagy akár az „Isten” szó. Ez segít az elme figyelmének rögzítésében, és nem hagyja a gondolatokat sodródni.

A tudat folyamatos gondolatáramlása gyakran megzavarja a technika gyakorlóját a meditáció tárgyára való összpontosításban. Ez nem ismeretlen jelenség. A megoldás ilyenkor az, hogy az illető erőltetés nélkül vissza-visszatér a meditáció kiinduló gondolatához. Ez a fegyelmezett hozzáállás, vagyis az, hogy rendszeresen visszatér a meditáció tárgyához, segíti a meditálót a koncentrálóképessége fejlesztésében és abban, hogy viszonylagos uralmat szerezzen az anyagi elméje fölött. Más szóval a gyakorlatok végzője céltudatosan használja az akaraterejét, hogy erősítse a „mentális izmait” és ama képességét, hogy az elmefigyelmet tartósan a meditáció tárgyára irányítsa.

A hatékony szellemi meditáció az önvaló minden vetületét – a testet, az elmét, a lelket és a szellemet – mozgósítja, hogy elérje a végső célját: közvetlenül tapasztalni és ott élni az Isten jelenlétében. A rendszeres, illetve napi gyakorlás segíti az erős szokás kialakulását az első időkben. Még a legodaadóbban próbálkozóknak is sok évnyi kitartó és következetes erőfeszítésre lehet szükségük ahhoz, hogy elérjék azt az állapotot, amikor már képesek tudatosan is érezni és élni az Isten jelenlétében.

Vallási gondolkodási és cselekvési szokások

A 100. írás egyik igen figyelemre méltó szakaszában a szerző kiemeli a szellemi életvitel néhány hasznos szokását, amelyek hozzájárulnak az Isten-tudatosságban való fejlődéshez (a listát pontokba szedtem):

„A vallásos gondolkodási és cselekvési szokások nagyban hozzájárulnak a szellemi növekedéshez. Az egyén képes vallási hajlamokat kialakítani a szellemi ingerekre való kedvező válasz megadása érdekében, melyek egyfajta feltételes szellemi ingerválaszt képeznek. A vallási gyarapodásnak kedvező szokások magukba foglalják

  • az isteni értékekre való érzékenység gondozását,

  • a vallásos élet másokban való felismerését,

  • a mindenségrendi jelentéstartalmakon való elmélyült gondolkodást,

  • a nehézségek leküzdését az istenimádás gyakorlásán keresztül,

  • az egyén szellemi életének megosztását a társaival,

  • az önzőség kerülését, az isteni kegyelem elvárásának mellőzését,

  • az Isten jelenlétében való életet.” (100:1.8)

Az Urantia könyv IV. részében található konkrét utalásokból arra következtethetünk, hogy Jézus már gyermekkorában kialakította a meditálás szokását. Mondhatni az, hogy Jézus komolyan elgondolkodott a családjáról való gondoskodás legjobb módjáról, miközben a fontos küldetésére készült, hozzájárult a fejlődéséhez azon a téren, hogy imádkozáson és meditáción keresztül töretlen kapcsolatot alakítson ki a mennyei Atyjával.

„E tizenegyedik év végén Jézus életerős, fejlett, mérsékelten humoros és meglehetősen vidám szívű ifjú volt, de ettől az évtől fogva egyre többször adta át magát az ellazult elmélyedés és a komoly elmélkedés sajátos időszakainak. Nagyon sokat gondolkodott azon, hogy miként tegyen eleget a családjával szembeni kötelezettségeinek és ugyanakkor miként válaszoljon a világ számára teljesítendő küldetése hívó szavára[.]” (124:3.10)

Olvashatunk más alkalmakról is, amikor Jézus visszavonult az anyagi világ ügyeitől, hogy mélyen elgondolkodjon a küldetésén.

„Jézus nem böjtölési céllal és a lelki nyugalma érdekében vonult vissza. (…) [A]rra vágyott, hogy egy időre nyugodtan magába szállhasson annak érdekében, hogy kidolgozhassa a terveit és dönthessen azokról az eljárásokról, melyeket e világ érdekében és a helyi világegyetemében lévő összes többi világ érdekében a nyilvános munkája során alkalmazni akart.” (136:3.3) [kiemelések a szerzőtől]

Az alábbi szakasz jó betekintést nyújt abba, hogy a meditatív gondolkodás milyen szerepet játszik az anyagi elmének az Igazító elméjével való egyesítésében. Amikor valaki rábírja az elméjét arra, hogy minden zavartatástól mentesen az Istenre és az isteni dolgokra összpontosítson, akkor az elme és az agy anyagi áramlatai szinkronba kerülnek az Igazító elme-felruházottságával, így az Igazító halk hangon, illetve tudatfeletti gondolatokon vagy képeken keresztül elérheti a hétköznapi tudatszintünket.

„E negyven nap alatt folyt az utolsó tanácskozás az emberi és az isteni elme között, vagyis inkább e két, immár eggyé vált elme első valódi működésére került sor. A csendes elmélkedésben töltött nagy jelentőségű időszak eredményei azt mutatták, hogy az isteni elme győzedelmeskedett és szellemileg az emberi értelem fölébe kerekedett.” (136:4.4)

Néhány szó a miszticizmusról és a belső/külső egyensúlyról

A Webster’s Dictionary 1924-es kiadása a miszticizmust úgy definiálja, mint „a lélek és az Isten közvetlen, bensőséges egyesülésének kontempláció vagy extázis útján való elérését hirdető tan”. Emellett „homályos gondolatnak vagy spekulációnak” is nevezi. [A magyar nyelv értelmező szótára szerint a miszticizmus a titokzatos, a természetfölöttinek vélt iránt való vonzódás – a fordító megjegyzése.] Nekem a Stanford Encyclopedia of Philosophy miszticizmusról szóló definíciója tetszik a legjobban:

„A miszticizmust leginkább különféle gyakorlatok, párbeszédek, szövegek, intézmények, hagyományok és tapasztalatok összességeként lehet elképzelni, amelyek célja a különféleképpen értelmezett emberi átalakulás elérése.” [https://plato.stanford.edu/entries/mysticism/]

A miszticizmus vizsgálati területe igen összetett és jócskán meghaladja e cikk kereteit, de szükséges foglalkoznom vele, mert az Urantia könyvben is említik. A szöveg hasznos emlékeztetőket tartalmaz azzal kapcsolatban, hogy a miszticizmus a meditációs vagy kontemplatív gyakorlat részeként igénybe vehető technika az Isten jelenlétének tudatosítására. Ugyanakkor a szerzők figyelmeztetnek a helytelen használat veszélyeire is, különösen olyan esetben, amikor valaki a vallási fanatizmus szintjére süllyed és túlzottan elkötelezi magát titokzatos vagy szélsőséges rituálék mellett.

„A megmagyarázhatatlan keresése, mint az Isten jelenlétének tudatosítására irányuló eljárás teljes mértékben dicséretes dolog, de amikor e szokások társadalmi elszigetelődéshez vezetnek és vallási megszállottságban tetőznek, akkor már majdnem helytelenek. Túlságosan is gyakran fordul elő az, hogy amit az érzelmileg túlfűtött, rejtelemkereső személy isteni sugalmazásnak értékel, az valójában csak az emberi elme mélyének a felszínre törése.” (91:7.1)

Egyfelől az intenzív meditációs időszakok gondolatok, látomások és hangok felbukkanását válthatják ki az ember tudatalattijából vagy az állati természetéből, amelyek eltérítik az embert az Isten-tudatosságtól és önámításhoz vezethetnek, akárcsak a különféle hallucinogén szerek használata.

Másfelől az a fajta elmélyült gondolkodás mint amilyet Jézus is gyakorolt, önmagunk meghaladásához, az isteni jelenléttel való kapcsolatteremtéshez és az Istennel való misztikus egyesüléshez vezethet. Ezenkívül az Isten-tudatosság állapotának, valamint a mentális és szellemi átalakulásnak a fenntartását eredményezheti, ami fokozatosan meghozza a szellem gyümölcseit.

A meditáció és az istenimádat fontosságát az Urantia könyv záró bekezdései azzal hangsúlyozzák, hogy arra buzdítanak minket, hogy a földi életünkben teljes szívvel és kiegyensúlyozott módon lépjünk kapcsolatba a Gondolatigazítónkkal:

„A mai ember előtt álló nagy kihívás az, hogy jobb kapcsolatot teremtsen az isteni Nevelővel, aki az emberi elmében lakozik. Az ember legnagyobb kalandja a húsvér testben ama kiegyensúlyozott és józan törekvésben áll fenn, hogy a kezdetleges lélektudat elmosódott területein keresztül lelkes erőfeszítéssel átlépje az öntudat határait annak érdekében, hogy elérje a szellemtudat határvidékét – kapcsolatot teremtsen az isteni jelenléttel. Az ilyen tapasztalás Isten-tudatot alkot, olyan tapasztalást, mely nagymértékben erősíti az Isten megismerésével kapcsolatos vallásos tapasztalás előzetesen létező igazságát.” (196:3.34)

A szerzők arra tanítanak minket, hogy a fokozatos szellemi átalakulás a befelé irányuló, szemlélődő életünk és a kifelé irányuló, a központba cselekvést állító, mások iránti szeretettel végzett szolgálatunk közötti egészséges egyensúly fenntartásának az eredménye:

„A halandói elme és az abban lakozó Igazító kapcsolatteremtését gyakran segíti áhítatos, ellazult elmélyedés, de még gyakrabban könnyíti meg azt a teremtménytársak számára való önzetlen segédkezésben megnyilvánuló készséges és szeretetteljes szolgálat.” (91:7.1)

„A letűnt korok nagy vallási tanítói és prófétái nem voltak szélsőséges titokzatoskodók. Ők olyan, Istent ismerő férfiak és nők voltak, akik úgy szolgálták az Istenüket a legjobban, hogy önzetlen segédkezést végeztek a halandó társaik számára. Jézus gyakran küldte az apostolait rövidebb egyedüllétekre abból a célból, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak, de az idejük nagyobb részében a tömegek szolgálatában kellett lenniük, az emberekkel kapcsolatban kellett maradniuk. Az emberi léleknek lelkigyakorlatra és szellemi táplálékra egyaránt szüksége van.” (91:7.2)

[Folytatása következik.]

Forrás:

  • Callahan, E.: The Interior Spiritual Practices of Jesus: Prayer – Meditation – Worship. In: UAI Journal, June 2025.

Magyar fordítás:

  • Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.

 

Szerző
Callahan, E.
Év
2025

Címkék

Hozzászólások