Lélekből megélni a tanításokat
A szellemi életvitellel kapcsolatos személyes értelmezéseimet úgy osztom meg most veletek, hogy egyúttal arra kérlek, mindvégig tartsátok szem előtt ezt az idézetet:
„(…) és szeressétek az Úr Isteneteket teljes szívvel és teljes lélekkel, és teljes elmével és teljes erővel.” (174:4.2)
A kérdés ez: hogyan is kellene lélekből megélni a tanításokat? És mit jelent igazán élni?
Gyakorlatilag mindent, amit az eszményi életről tudnunk kell, Jézus csodálatosan megmutatott a földi életében, és az alexandriai filozófus, Rodan gyönyörűen írja le a magasabb rendű valóságokon alapuló, céltudatos életvitelt.
Rodan életszemléletének lényege az, hogy a halandói életben ott rejlik annak lehetősége, hogy a természetes, emberi késztetéseinkből kifinomult társadalmi és művészi szintű életviteli gyakorlatot alakítsunk ki, arra ösztönöz minket, hogy az önös vágyainkat (vagyis a magunk kedvére való létezésre, az önmagunk átörökítésére és az önfenntartásunkra irányuló vágyakat) olyan magasabb rendű késztetésekké nemesítsük, amelyek örök megelégedést nyújtó módon túlmutatnak az „egyszerű életkésztetéseken”.
Rodan óva int minket az anyagi gazdagság, a társadalmi megbecsültség és a hatalom csábításaitól abban az esetben, ha ezek akadályoznák a szellemi növekedést. A szellemi és értelmi érettség felé irányít minket, arra, hogy adjuk fel az átmeneti vágyakat az örök célokért. A teljesértékű és céltudatos élethez egyensúlyt kell teremtenünk az anyagi szükségleteink, a szellemi törekvéseink, az egyéni szabadságunk és a testvéreink iránti felelősségünk között.
A bölcselő arra ösztönöz minket, hogy induljunk el az átalakulás útján, amelynek során felfedezhetjük önmagunkat, önuralmat gyakorolhatunk és gazdagodhatunk a szellemben. Rodan arra hív minket, hogy az eszményképek vallásának követői legyünk, mert így erőt kaphatunk ahhoz, hogy megtestesítsük a szeretetet, az együttérzést és a szolgálatot, valamint a cselekedeteinket és az értékeinket összhangba hozhatjuk az isteni rendeltetési céllal.
A változtatáshoz szükséges bátorság és az igazságosság iránti vágy határtalan lehetőségeket kínál a szellemi növekedésre, az igaz szeretetre és a testvéreinkkel való kapcsolatok építésére. Nem voltam elégedett az életemmel, mivel úgy éltem, mint a legtöbb ember – teljes mértékben az anyagi boldogulásra összpontosítottam. De ezen az úton járva üresség maradt bennem – és ezt az ürességet semmi sem tudta betölteni.
Tudvalévő, hogy az istenimádat és az ima alapvető fontosságúak a művészi életvitelhez – állítja Rodan. Csak az Atyával való mindennapi bensőséges közösségben kaphatunk erőt az élet művészi megéléséhez.
Ehhez a változáshoz, vagyis ahhoz, hogy ne önérdekkel, hanem isteni céllal éljek, sok évre volt szükségem, de végül elmében és szívben is felismertem azt, amit a lelkem már régen megtapasztalt és a magáévá tett: egy szombati nap reggelén, amikor a többi hallgatóval együtt ott ültem a Duke Egyetem diplomaosztóján, elárasztott a hála érzése. (…) Hálámat fejeztem ki a mennyei Atyának azért, hogy lehetőséget kaptam a személyes akadályok leküzdésére, ami lehetővé tette számomra, hogy befejezzem a posztgraduális tanulmányaimat, és ez arra késztetett, hogy abban a pillanatban mélyen elgondolkodjak. Másnap eszembe jutott az ünnepség és (…) és arra gondoltam, hogy jobban kellett volna figyelnem [a meghívott előadó üzenetére]. Felhívtam anyámat (…) azzal, hogy te mire emlékszel [mit mondott]? „Fogalmam sincs” – válaszolta. „Csak arra emlékszem, amit tegnap mondtál. Hármasban sétáltunk a kocsihoz, és azt mondtad: »Anyu, döntöttem. Úgy határoztam, hogy az életemmel fogom bizonyítani, hogy a szeretet a legnagyobb dolog a világon.« (…) Soha nem fogom elfelejteni, amit mondtál.” Ez 14 évvel ezelőtt történt.
Arra kaptunk elhívást, hogy magasabb rendű eszményképek és eszmék felé törekedjünk – ne csak magunkért éljünk. Ez a választás-és-döntés más szellemi jelentőségű döntésekhez hasonlóan gyakorlást igényel, és időbe telik, mire felismerjük, hogy „(…) [a]mit az igaz fiú kíván és amit a végtelen Atya akar, az úgy VAN.” (146:2.7)
Az eszményi életvitel a szeretetteljes szolgálatban megélt életet jelenti.
Ugye előttetek van még az idézet? „(…) szeressétek az Úr Isteneteket teljes szívvel és teljes lélekkel, és teljes elmével és teljes erővel.”
Most térjünk rá a tanításokra.
A tanításokról
Az Urantia könyv számtalan tényt és vallási igazságot tartalmaz, amelyeket úgy rendeztek szerves egységbe, hogy kiemeljék a bennük rejlő szellemi értékeket. Minden személyiség egyedi módon válaszol ezekre az isteni értékekre; miután ezeket a magunkévá tettük, a kifejezésük egyedi módon történik.
„A meghívás” tárgyú tanítás különösen megérintett, főleg azért, mert kezdetben nagy zavart okozott nekem. Mindjárt az 1. írás első oldalán azt olvassuk, hogy az Egyetemes Atya segíteni akar nekünk abban, hogy „valóságosan és örökkévalón Isten tökéletessé alakított fiaivá [legyünk]”. (26:9.4) Ld. a tökéletesedési felhívást – „Légy tökéletes, miként magam is az vagyok.” (1:0.3)
Atyánk arra hív minket, hogy legyünk eggyé vele, vagyis hogy engedjük neki, hogy ő legyen az életünk hőse. Ez a közösség az Atyával és a szellemi beteljesülés felé vezető utunk arra ösztönöz minket, hogy növekedjünk és fejlődjünk, kis lépésenként haladva vegyük át az isteni szeretet természetét és sajátosságait, ahogyan azok a jóságban, az igazságban és a szépségben megnyilvánulnak.
De hogyan éljük meg ezt a tanítást, és miként igazodjunk teljes szívvel az Atya akaratához? Nézzük például az emberi Jézust. Ő már hatéves korában azzal válaszolt az isteni Szellem késztetésére, hogy személyes, bensőséges közösségre törekedett az Atyával, és az alakias családi imákon túl is vágyott a Mennyei Atyával való bensőséges kapcsolatra. Ahhoz, hogy az Atyához hasonlóvá válhassunk, nekünk is őszintén vágynunk és kívánnunk kell a vele való közösséget, minden másnál előrébb való módon.
Ahhoz, hogy megcselekedjük az Atya akaratát, teljes szívünkből az ő isteni tervéhez kell igazodnunk. Azáltal vágunk bele az átalakulást hozó utazásba, hogy a vágyainkat, a késztetéseinket, a szükségleteinket és a kívánságainkat az Atya útja követésének rendeljük alá, magunkat az ő vezetésére bízzuk.
Az Atya akaratának őszinte megcselekedésére irányuló késztetésünk mindenségrendi jelentőségű; minden egyes abbéli döntésünk, hogy megcselekedjük az Atya akaratát, tág teret ad a bennünk rejlő szellemi lehetőségek kibontakoztatásához és a szellemi jellemformáláshoz.
Függetlenül attól, hogy miképpen közeledünk az Atyához, a kérdés továbbra is adott: Vajon teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretjük az Urat, a mi Istenünket?
Végül pedig fordítsuk figyelmünket a lélekre.
A lélekről
Néhány héttel ezelőtt, miközben öntöztem és metszettem a növényeimet, megfigyeltem a különféle virágos növények növekedési szakaszait: a dáliáim hatalmasak, óriási, törtfehér virágokkal; a hibiszkuszaim ragyogó vörösek, közepes méretű virágokkal; a muskátlijaim szívósak és folyamatosan hozzák az új virágokat.
Miközben azon gondolkodtam, hogy mi a teendő az egyes növényekkel, rájöttem valamire: minden virág egyedi módon fejezi ki azt, ami benne a legjobb, és erre akkor képes igazán, ha egyedi gondoskodásban részesül. Hasonlóképpen bennetek is és énbennem is egyedi lélek fejlődik, melyet a környezet, a személyes életkörülmények és a személyes vágyak alakítottak, és mindez meghatározó a további lélekgyarapodás szempontjából. A személyiséghez hasonlóan minden lélek is egyedi kifejeződés – nem készülhet belőle másolat soha, sehol az egész univerzumban.
Nem olyan régen történt, hogy egy neves előadóművész hirtelen elhunyt. Amikor a lányommal telefonon beszéltünk és megosztottuk egymással a világhírű énekes halálával kapcsolatos szomorúságunkat és a művészete által jelentett örömünket, emlékszem, hogy Erica megkérdezte tőlem: „Anya, tudod, mit csinált a színpadon, mit csinált valójában, amikor fellépett?” Azt mondta: „Szerintem imádkozott.” És én egyetértettem vele; a művész az Isten iránti imádatát juttatta kifejezésre. Megdöbbentett ennek a huszonéves lánynak a meglátása. Ő ezt a művészetet „magának Istennek szóló hálaadásként” élte meg. Ez mindig is megmaradt bennem. Bárhová is megyünk, a lelkünk ott van velünk. Bármit is mondunk, teszünk, gondolunk és érzünk, a lelkünk kifejezi magát. Ezek a kifejezések tudattalan megnyilvánulások, mert olyan értékeket képviselnek, amelyeket magunkba szívtunk és amelyek a részünkké váltak. Semmi sem jöhet belőlünk, ami előbb nem volt meg bennünk.
És mégsem vagyunk tudatában ennek, semennyire sem – ugyanúgy nem, ahogy a gardénia sem képes értékelni a csodálatos illatát –, amíg nem tudatosul bennünk az adott isteni értékkel összhangban lévő erkölcsi eszme.
Ahogy Erica meglátása is mutatja, néhányan tudatában vagyunk annak, amit látunk. Gyakran gondolok arra, amit Steve Dreier mondott az egyik előadásában: hogy néhányan ránéztek Jézusra és továbbmentek – nincs itt semmi látnivaló –, míg mások ránéztek Jézusra és nem tudták levenni róla a szemüket.
A kinyilatkoztatók az Előszóban így határozzák meg a lélek fogalmát:
„Az ember lelke tapasztalás útján kibontakozó szerzemény. Amint a halandó teremtmény »a mennyei Atya akaratának megcselekedését« választja, úgy az emberben lakozó szellem [vagyis a Gondolatigazító] az emberi tapasztalásban gyökerező új valóság atyjává lesz. Ugyanezen keletkező valóság anyja pedig a halandói és anyagi elme. (…) E (…) halhatatlan lélek rendeltetése a halandói halál túlélése és a paradicsomi felemelkedés megkezdése.” [kiemelések a szerzőtől]
A lélek tehát a szellemi tükörképünk – azoknak az isteni értékeknek a csúcspontja, amelyeket az erkölcsi választásainkon és döntéseinken keresztül igazán átéltünk. Ez akkor alakul ki, amikor fiatalon tudatosan úgy döntünk, hogy önzetlenül cselekszünk mások javára. Ezek a pillanatok jelzik a Gondolatigazítónk, a mennyei Atya Szellemének érkezését, s a lélek megfogan és az erkölcsi választásainknak és döntéseinknek megfelelően növekszik. A lélek növekedése az emberi magzat fejlődésével ellentétben nem anyagi táplálékon, hanem isteni értékeken és erkölcsi jelentéstartalmakon alapul.
A választásaink tudatosak; a növekedésünk nem tudatos. Azután értjük meg az adott növekedéssel kapcsolatos gondolatot, hogy választottunk, megtapasztaltuk és megmutattuk abban a választásban a legmagasabb értéket, ami a szeretet. Biztosan találkoztatok már ezzel a kijelentéssel: „Az Atya akaratát tudatosan kívánjuk, de nem tudatosan cselekedjük meg.” Milyen lehetetlen mondat ez egy új olvasó számára – korábban még nem tapasztaltam meg ennek a kijelentésnek az igazságát, ezért volt olyan nehéz megértenem.
Maga a lélek az Isten gyermeke. Az isteni Szellem, a lélek anyja a Szent Szellemmel együttműködve tanítja az elménket és gondoskodik róla. A tanulás során tudatosan elmélkedhetünk a Szent Szellem gyümölcseiről, és nem tudatosuló módon megmutathatjuk azokat az élet-megnyilvánulásainkban. A Szent Szellem gyümölcsei a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a szelídség, a jóság, a hit, az alázatosság és az önmérséklet (34:6.13). Bízhatunk abban, hogy az Atya megtanít minket ilyen gyümölcsöket teremni – az ő ugyanazon szelleme veszi körül a lelkünket. Így élhetjük mi is az életünket, ahogy Jézus élte az övét. Bízhatunk az Atyában és a fivérünkben, Jézusban és hűek lehetünk hozzájuk.
A lélek tehát azoknak a szellemi eszméknek, eszményképeknek, jelentéstartalmaknak és értékeknek a terméke, amelyeket egész életünk során megtanulunk és fejlesztünk. Meghatározza a létezésünket, tükrözi a legjobb szellemi énünket és biztosítja számunkra az örök üdvösséget, amint az elménk szellemivé lényegül és képessé válik tudatos egységet elérni az Atyával.
Itt megint felmerül a kérdés: Vajon teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretjük az Urat, a mi Istenünket?
Emlékeztek, amikor Jézus a távozása előtt kettesével sétált az apostolokkal? Ilyeneket kérdezett tőlük: „Szeretsz te engem?” „Bízol te bennem?” „Szolgálsz te engem?” „Hallgatsz te rám?” „Hisztek ti bennem?” Az apostolok többször is olyan válaszokat adtak, amellyel kifejezték a lelkük legmélyéről eredő vágyat.
Jézus erre azt mondta nekik: Akkor hát szeressetek a többi embert úgy, ahogy tapasztaltátok, hogy én miként szerettelek titeket; és szolgáljátok a testvéreiteket szeretetteljes szolgálattal, önzetlen odaadással, bátor hűséggel, őszinte tisztességgel, felvilágosult őszinteséggel, halhatatlan reménnyel, gyanakvásmentes bizalommal, irgalmas segédkezéssel, kimeríthetetlen jósággal, megbocsátó türelemmel és tartós békével.
A lélekből élni azt jelenti, hogy Jézus Szellemét megtestesítjük a szavainkban, a gondolatainkban, az érzéseinkben és a cselekedeteinkben. Ez a Szellem mindannyiunkra, rám és rátok is bőségben árad ki.
Igen, Uram. Teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes elmémből szeretlek. Igen, Uram. Igen!
Forrás:
-
Cathcart, Sh.: Living the Teachings from the Soul. In: UAI Journal, June 2025.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások