Miért Vagyok Én?
Miért vesz valaki tollat a kezébe? Általában azért, mert mondanivalója van, amit szeretne leírni, rögzíteni vagy megosztani. Nekem inkább kérdéseim, mint válaszaim vannak, inkább elmélkedéseim, mint állításaim, és ezek a kérdések és elmélkedések a létezés természetére irányulnak. Nagyon szeretném megosztani ezeket veletek, és szeretném a támogatásotokat annak megértéséhez, hogy vajon mit tükrözhetnek. Nekem úgy tűnik, hogy ez a megosztási folyamat valami olyasmi, mint nézni egy hajót, ahogy kísértetiesen előtűnik a sűrű ködből. Ahogyan a hajó eleinte alig látható, majd fokozatosan felismerhető alakot ölt, végül kibukkan a ködből és közeledik ahhoz, amit a tengerészek állandó iránynak – ütközési pályának – neveznek, úgy kell ennek az írásnak is szavakat találnia ahhoz, hogy a megértést kiemelje a tudat előtti, elvont állapotából és fokozatosan átvezesse a mulandóból a jól megalapozottba, az éteriből a nagyon is kézzelfoghatóba. Ebből a szempontból az Urantia könyv számomra felbecsülhetetlen értékű marad mindig is. Olyan nyelvezetet biztosít, mely teljes mértékben kifejezi azokat az eszméket, fogalmakat és elképzeléseket – gondolatokat –, amelyek időről időre felbukkannak a tudatomban, majd megerősíti ezeket. A kék könyv erőt ad és bátorságot önt belém, amikor ismét (ld. „Ki vagyok én?”) tollat ragadok. Remélem, hogy ez az írás számotokra is ugyanolyan „igazságtartalmú” lesz, mint számomra.
Több, mint háromszáz évvel ezelőtt Blaise Pascal ezt írta: „Egy mű megírásakor legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük.” Ma így fogalmaznám meg Pascal dilemmáját: „Hol is kezdjem?” Karen Armstrong gondolatai a hegeli filozófiáról kiváló kiindulópontot nyújtanak ehhez. Mint oly sokan előtte – és valószínűleg utána is –, ő is megjegyzi, hogy velünk született képességünk van érzékelni azt, ami látszólag meghaladja a racionális felfogóképességünket.
Kifejti, hogy ez a „velünk született érzék” hagyományosan a vallás mítoszában fejeződik ki – mint a racionális gondolkodást meghaladó intuitív megértés. A hegeli filozófiával kapcsolatban így folytatja:
A Szellem fenomenológiája (1807) című művében Hegel olyan filozófiai elképzelést dolgozott ki, miszerint a végső valóság – melyet ő Geist-nak (’Szellem’ vagy ’Elme’) nevezett – nem egy lény, hanem ’a világ benső lényege’, vagyis az, ami lényegében létezik. Ezért ez maga a létezés volt. <(…) a hegeli filozófiáról szóló kommentárt Armstrong a következőképpen folytatja (…)> Hiba volt azt képzelni, hogy Isten a mi világunkon kívül van, hogy ő csak kiegészítője a mi tapasztalatainknak. A szellem elválaszthatatlanul összefonódott a természeti és az emberi világgal, és csak a véges valóságban tudott beteljesülni. Hegel szerint ez volt a keresztény inkarnációs tan valódi jelentése. Hasonlóképpen, csak akkor fedezhették fel az emberek a természetükben rejlő isteniséget, amikor elutasították a különálló, külső Istenre vonatkozó, elidegenítő gondolatot, mert az egyetemes Szellemet a legteljesebb módon az emberi elmében ismerték fel.
Az a megállapítás, hogy „az egyetemes Szellemet a legteljesebb módon az emberi elmében ismerték fel”, bizonyára azt a velünk született tudást tükrözi, amit a racionális megértés révén nem tudunk felfogni. Ez érdekes nézőpont, de vajon van-e értelme? Mit jelent? Mit tudunk bizonyossággal mondani? Vegyük figyelembe ezt a megállapítást az Urantia könyvből:
„Amikor önmaguk megszemélyesítése céljából az Egyetemes Atya és az Örökkévaló Fiú a Paradicsom jelenlétében egyesült, különös dolog ment végbe. Ezen örökkévalósági helyzetben semmi sem utal arra, hogy az Együttes Cselekvő úgy személyesül meg, mint abszolút elmével összehangolt korlátlan szellemiség, mely különleges előjogokkal is bír az energiaátalakítás terén.” (9:0.1)
Hát nem érdekes, hogy az „elme” mind Hegel, mind az Urantia könyv szerzői számára ilyen központi szerepet játszik? Hegel az ’elmét’ azonosítja a létezés végső valóságával. A Paradicsomban az Együttes Cselekvő az ’abszolút elme’ megszemélyesítője. Még érdekesebb az a megfigyelés, hogy az ’abszolút elme’ rendelkezik az ’energia átalakításának’ egyedüli kiváltságával. De túlságosan előreszaladtam.
Mielőtt továbbmennénk, egy másik, szintén az Urantia könyvben szereplő megállapítást is figyelembe kell vennünk:
„Miként az Örökkévaló Fiú az Egyetemes Atya „első” abszolút és végtelen gondolatának szó-kifejeződése, úgy az Együttes Cselekvő az „első” olyan teljes értékű teremtő fogalom vagy terv tökéletes kivitelezése, mely arra az együttes cselekedetre készült, melyet az abszolút gondolat-szó egyesülést mutató Atya-Fiú személyiségtársulás hajt végre. A Harmadik Forrás és Középpont a központi vagy elrendelt teremtésrésszel egyszerre válik örökkévalóvá, és a létezést tekintve csak e központi teremtésrész örökkévaló a világegyetemek között.” (8:3.1)
„Ha az Atyát mint eredeti teremtőt és a Fiút mint szellemi intézőt képzelitek el, akkor a Harmadik Forrásra és Középpontra úgy kell gondolnotok, mint egyetemes összehangolóra, a korlátlan együttműködés segítőjére. Az Együttes Cselekvő a minden tényleges valóság összekapcsolója; ő az Atya gondolatának és a Fiú szavának istenségi letéteményese, és a cselekedeteiben örökmód figyelembe veszi a központi Sziget anyagi abszolútságát. A paradicsomi Háromság rendelte el az előrehaladás egyetemes rendjét, és az isteni gondviselés az Együttes Teremtő és a kifejlődő Legfelsőbb Lény területe. Egyetlen tényleges vagy ténylegessé váló valóság sem térhet ki a Harmadik Forrással és Középponttal való kapcsolat elől.” (9:1.3)
Hadd fogalmazzak másképp. Az Istenség első személye, vagyis az Egyetemes Atya (vagy másként: Első Forrás és Középpont) az ÉN VAGYOK megtestesülése és a Személyiség elengedhetetlen feltétele. Az Istenség második személye, vagyis a Fiú (vagy másként: Második Forrás és Középpont) a Személyiség (személyiség-mintaként való) megtestesülése és a Szellem elengedhetetlen feltétele. Az Atya és a Fiú együtt hozza létre az Istenség harmadik személyét, az Együttes Cselekvőt. Az Istenség harmadik személye, akit Harmadik Forrásnak és Középpontnak is neveznek, a Szellem megtestesülése és az Elme elengedhetetlen feltétele. Ez a gondolat, a szó és a cselekedet háromsági tantétele.
Ezt a háromsági tantételt, ezt a mítoszt eredetileg a negyedik századi görög teológusok alkották meg, éppenhogy mítoszként. Nüsszai Gergely püspök (335–395) magyarázatában az Atya, a Fiú és a Szellem nem objektív, ontológiai tények voltak, hanem egyszerűen ’olyan kifejezések, amelyeket használunk’, hogy kifejezzük, hogyan alkalmazkodik a ’megnevezhetetlen és kimondhatatlan’ isteni természet az emberi elme korlátaihoz. A kinyilatkoztatók ezt a nagyon is emberi tanítást használják annak a nagy zavarnak a tisztázására, ami az olyan kifejezések jelentését övezi, mint Isten, isteniség és istenség, s amely zavar továbbra is akadályozza az emberek közötti párbeszédet.
Függetlenül attól, hogy hol és mikor, függetlenül a szavak sorrendjétől, a velünk született érzékünk folyamatosan és következetesen fogalmat alkot az Istenről, az isteniségről és az istenségről. A használt szavak változhatnak ugyan, de a jelentéstartalmuk – vagyis az, amit ezek a szavak megpróbálnak közvetíteni – teljesen azonos. Maguk a szavak lehetnek pontatlanok, de a jelentéstartalmuk soha nem az.
A fenti néhány bekezdésemet többen aggályosnak tarthatják, sőt egyesek számára talán ijesztő is lehet, ezért érdemes néhány további háttérinformációval szolgálnom. Álljunk meg egy pillanatra és kritikusan vizsgáljuk meg azt, amit tudni vélünk – a tudáshalmazunkat. Milyen feltételezésekkel élünk? Melyek a hiedelmeink? Miért ragaszkodunk hozzájuk? A kritikus szemléletű olvasók valószínűleg már összekapcsolták ezt a közbevetést az Isteni Tanácsos indító megjegyzéseivel:
„AZ URANTIA – ez a bolygótok neve – halandóinak elméjében nagy zűrzavar uralkodik az olyan fogalmak tekintetében mint Isten, isteniség és istenség. Az emberi lények még jobban összezavarodnak és elbizonytalanodnak, amint e különféle elnevezésekkel jelölt isteni személyiségek közötti viszony kerül szóba. A fogalmi hiányosságokhoz társuló nagy eszmei zavar miatt kaptam utasítást e bevezető sorok megfogalmazására az itt következő, az orvontoni igazság-kinyilatkoztató testület felhatalmazása alapján az Urantia angol nyelvére általunk lefordított írásokban használt bizonyos szóképekhez kapcsolandó jelentéstartalmak magyarázatául.” (0:0.1)
Sok minden, amit tudni vélünk, ilyen vagy olyan fogalmi zavart mutat. Tudatosan és magabiztosan használjuk az olyan szavakat, mint Isten és Háromság. De vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy tudjuk, miről is beszélünk? Úgy gondolom, erre a kérdésre kétféle válasz létezik: igen és nem. A válasz ’igen’, ha a szavakat szimbolikus értelemben használjuk – hogy megértsük azt, ami meghaladja a racionális felfogóképességünket; a ’nem’ arra az esetre vonatkozik, amikor szó szerint használjuk őket – ténykérdések megjelölésére. Ezért minden komoly kérdés vizsgálata során arra kell összpontosítani, hogy miben áll az általunk fel nem ismert különbség.
Ma a szórend sok olyan szót foglal magában, amelyeket eredetileg a mítosz szellemében alkottak, de mára logoszként értelmezzük azokat. És mivel a boldog tudatlanság állapotában vagyunk ezen átalakulás tekintetében, elveszítettük azt a képességünket, hogy feltárjuk a szándékolt jelentéstartalmuk mélységét. Mintha (...)
(…) minden fogalom, melyet az elme megragad, akadályt jelentene azok számára, akik keresnek.
Joseph Campbell e változás hatását elemző munkájában a probléma lényegét ragadta meg. Az idézet Campbellnek a mai, logosz-vezérelte megértésünkről szóló megjegyzésével kezdődik...
Az istenségről alkotott fogalmunk szerint az istenség tény, és ebből a tényből fakadnak az energiák. Hasonlóképpen, a tudatosságot illetően is úgy gondoljuk, hogy az agy a tudatosság forrása (...)
Ezt követően leírja a hagyományos mítosz-nézetet (...)
A hagyományos elképzelés szerint az agy jelenti a tudatosság funkcióját [működésmódját]. A tudatosság az elsődleges. Az agy olyan szervunk, amely magába foglalja a tudatosságot, és egy bizonyos irányba, az idő és tér ismeretének irányába fókuszálja, ami viszont másodlagos ismeret. Az egész élet alapvető gondolata az az eszme, hogy mindannyian annak a transzcendens tudatosságnak a megnyilvánulásai vagyunk, ami meghaladja minden gondolkodási és megnevezési képességünket (...)
Végül azzal a megfigyeléssel zárja, hogy amikor a mítosz képes megjelenni a kortárs logosz-orientált nézeten keresztül, akkor valódi megvilágosodások történhetnek:
Nyugati gondolkodásunkban voltak olyan pillanatok, amikor ez beépült, azzal szemben, amit fősodratú filozófiának nevezhetnénk (…) ezek nagyon fontos pillanatok a nyugati filozófiai hagyományban – ezek az elismerések ennek az elemi eszmerendszernek, az örök filozófiának az áttörésérét jelentik arra a területre, amit iskolarendszernek nevezhetnénk.
A megtestesülés fogalmánál hagytuk abba, ami a szabad akarat cselekvésének következménye – az ÉN VAGYOK úgy döntött, hogy kilép az örök és végtelen egység állapotából. A kinyilatkoztatók elmagyarázzák, hogy a kapcsolat lehetősége nem létezik, amíg a VAGYOK meg nem testesül az általunk Isten néven ismert, megszemélyesült istenségként.
Mit jelent ez? Most kezdődik az igazi elmélkedés.
Gondoljatok a zöldre. Próbáljátok meg elérni, hogy a zöld teljesen kitöltse az elméteket, kiszorítva minden mást. Zöld. Csak zöld. Monokromatikus zöld. Semmi más. Gondoljatok rá, érezzétek, éljétek át. Minden zöld. Megkülönböztethetetlen zöld. Zöld.
Milyen szín ez?
Remélem, hogy végigcsináltad ezt a rövidke meditációt, mert ha igen, és sikerült is, akkor most két egyidejű eseményt vettél észre. Egyszerre tudtad és nem tudtad, hogy mi a zöld. Mi történt? A színskála hiányában (minden zöld) nem volt vonatkoztatási pontod, de a színskála (a színek teljes skálája) miatt mégis tudtad.
Mi a kapcsolat e meditáció és a VAGYOK megtestesülésére vonatkozó megjegyzéseim között? A kapcsolat az én mítosz-érzékem, ami jól leírhatja a létezés okát. Ez egyike azoknak a kísérteties megjelenésű hajóknak. Hát ennyi!
Ahogyan nem tudtam megnevezni a holografikus metaforámat, amíg a kék könyvünk új definíciót nem adott a személyiségre, úgy az Ötödik Korszakos Kinyilatkoztatás is új magyarázatot adott a zöldről szóló rövidke meditációmra. Térjünk is vissza ehhez.
Az Urantia könyv megismerése előtti életszakaszomban, amikor megpróbáltam megérteni a létezésem „ki” és „miért” kérdéseit, valamint a mindenségrend természetét, a zöldre kezdtem gondolni. Elkezdtem azt gondolni, hogy minden teljesen monokromatikus zöld. Nem voltak zöld árnyalatok, sem különböző színek. Egyáltalán nem volt más szín. Minden egyszerűen csak zöld volt. Ahogy elmerültem ebben a zöld meditációban, egy sugallat kezdett ’beáramlani a tudatomba’.
Természetesnek vettem, hogy ’az Isten’ végtelen és örök, mert ezek nagy gondolatok voltak, és tudtam, hogy az Isten nagy. De mit jelentett pontosan a ’nagy’? „Próbáld ki a zöld gondolatot” – ötlött az eszembe, mint valami válasz. Így hát megpróbáltam. Feltételeztem, hogy minden végtelenül és örökké zöld, kezdet és vég nélkül. Teljesen elmerültem ebben a zöld valóságban. Minden teljesen zöld volt.
Hirtelen egy kérdés tört elő az elmémben. Milyen színű a zöld? Most már kezdtem belegabalyodni ebbe az új kérdésbe.
Nos, zöld. De mit jelent ez? Nem tudtam válaszolni a kérdésre. Egyszerűnek tűnt, de sehogy sem tudtam megválaszolni. Úgy gondoltam, tudnom kellene a választ, de nem volt válaszom. Így hát más megközelítést próbáltam. Hogyan tudnék válaszolni a kérdésre? Ez lett a fordulópont. Talán erre már tudnék választ találni. Először is, gondoltam, ki kell találnom, hogy mit értek szín alatt. Ez jó kiindulási alapnak tűnt. Most már belejöttem. Ha egyszer meghatároztam, hogy mit jelent a szín, akkor képes leszek megmagyarázni a zöldet.
Gondolkodjatok el egy pillanatig a dilemmámon, és kérdezzétek meg magatoktól, hogy mi köze van ennek a rövidke meditációnak az ember-Isten kapcsolat megértéséhez. Hadd idézzek fel néhány fogalmat az Urantia könyvből, hogy ezzel is segítsem a gondolkodásotokat. Emlékezzetek az Urantia könyvben szereplő utalásra az Abszolútok kapcsán: a Korlátlan, a Korlátozott és az Egyetemes Abszolút viszonyára gondolok. Ilyen összefüggésben kezdtem eljutni arra a felismerésre, hogy a zöldre irányuló rövid meditációm tulajdonképpen a Korlátlan Abszolúttal kapcsolatos meditáció volt.
A korlátlan hagyományos meghatározásai a minősítés hiányára (például ’képzetlen a szükséges készségek terén’) vagy a korlátozások hiányára (például ’határtalan siker’) vonatkoznak. Nyilvánvaló, hogy itt egyik definíció sem alkalmazható. Amikor a kinyilatkoztatók a Korlátlan Abszolútról beszélnek, olyan ’sajátosságok nélküli istenségre’ utalnak, amelynek nincs semmilyen tulajdonsága. Fogalmam sem volt, hogyan lehetne gondolkodni a teljes semmiről, ezért úgy döntöttem, hogy egyetlen gondolatra mint legjobb megközelítésre összpontosítok. Bevált! A rövidke meditációm lehetővé tette, hogy hozzáférjek a Korlátlan Abszolút fogalmához, még mielőtt a kék könyvünk bemutatta volna nekem ezt a fogalmat. A szellemi útkeresésem során ezt a meditációt is felhasználva igyekeztem elképzelni az Istenséget a végtelenül örök ’egy-ség’ állapotában. Ez a fogalom ahhoz a gondolatához vezetett, hogy ebben az állapotban az Istenségnek talán nincs semmilyen érzete önmagával kapcsolatban – talán nem is volt tudatában az önnön létének. Arra biztatlak benneteket, hogy legalább egy kevés hitelt adjatok ennek a kontraintuitív [nem ösztönszerű] feltevésnek – engedjétek meg ezt nekem egy pillanatra és tekintsétek úgy, mintha hihető feltevés volna. Ehhez a következőket érdemes szem előtt tartani:
„A Valóság eredetének és szétválásának tér-idő teremtményi nézőpontból való szemlélésekor úgy tűnik, hogy az örökkévaló és végtelen VAGYOK azáltal szabadult meg Istenségében a korlátlan végtelenség béklyóitól, hogy önnön és örökkévaló szabad akaratát gyakorolta (…)” (0:3.21) [Kiemelések a szerzőtől.]
„Létrejöttével kiteljesedik az Atya felszabadulása a központosított tökéletesség kötelékeitől és a személyiség abszolútságával járó korlátoktól.” (9:0.1) [Kiemelések a szerzőtől]
Számomra ezek a megfogalmazások legalább annyira kontraintuitívak, mint a saját feltevésem. Azonban a velem született érzékem már korábban is azt sugallta, hogy a Korlátlan Abszolút Korlátozottá válásához akaratlagos cselekvésre van szükség. Akkor mi szükségünk a kettő közötti választásra? Az Urantia könyv előtti időszakomban kinyilatkoztatásszerűen kapott válasz nagyon egyértelműnek tűnt: „Hogy a zöld szín megismerhetővé váljon!” A színek teljes skálája – a teremtés – teszi a zöldet ’megismerhetővé’. Elkezdtem hinni abban, hogy a ’megismerhetővé tétel’ volt a teremtés valódi oka. A teremtés immanens [bennrejlő] megnyilvánulást ad az Istennek. Így most már az Urantia könyv megismerése utáni szórendet használva átfogalmazhatom ezt a megvilágosító felismerést: „Hogy a VAGYOK a Legfelsőbbként lényegülhessen meg.”
A VAGYOK úgy döntött, hogy megkülönbözteti a Korlátozott Abszolútot a Korlátlan Abszolúttól, és ennek az akaratnyilvánításnak köszönhetően a Paradicsomban kifejezésre jutott a háromsági kapcsolat. Erre válaszul aztán a paradicsomi Háromság kifejezésre juttatta a világegyetemek mindenségét; és a világegyetemek mindensége egyenértékű azzal a színskálával, ami lehetővé teszi a ’zöld megismerését’.
Mostanra valószínűleg azt mondjátok: „Elég már a zöldből!” És én egyet is értenék, feltéve persze, hogy ez a rövidke meditáció nektek is úgy bevált, mint nekem. Meg kell mondjam, számomra nem egyszerűen csak bevált, hanem egy egész ’hajórajt’ fedeztem fel, amely eddig ’ott rejtőzött a ködben’.
Előtűnés a ködből
A világegyetemek mindensége, az időben és térben való tapasztalásszerzés eme területe alkotja azt a cselekvési teret, amely a Legfelsőbb Isten meglényegülését biztosítja.
„A saját akarattal bíró teremtmények a világegyetemekben belevágtak a véges-végtelen paradicsomi utazásba, abba a lebilincselő küzdelembe, amely az Atya Isten megtalálásának örök kalandját jelenti. Az idő gyermekeinek minden másnál magasabb rendű célja az örökkévaló Isten megtalálása, az isteni természet megértése, az Egyetemes Atya megismerése.” (1:0.3) [Kiemelések a szerzőtől]
Ugyanezen Urantia könyvi hivatkozásban az Isten arra hív minket, hogy legyünk tökéletesek…
„Az isteniségbeni tökéletesség elérésére való törekvést előíró nemes és egyetemes parancs teljesítése az elsődleges kötelessége a tökéletes Isten minden, létküzdelmet folytató teremtmény-teremtésének, és ez kellene hogy legyen egyszersmind a legmagasabb rendű törekvésük is.” (1:0.4) [Kiemelések a szerzőtől]
Micsoda utazás! Mit is mondtak nekünk róla? Nos, a helyzet a következő:
„Az élet nem akaratlanul keletkezik. Az élet a Lét (rejtett) Építőinek tervei szerint alkottatik és jelenik meg a lakott bolygókon közvetlen betelepítéssel vagy a helyi világegyetemek élethordozói tevékenységének eredményeképpen. Ezek az élethordozók a világegyetemi Fiak sokszínű családjának legérdekesebb és legsokoldalúbb tagjai közé tartoznak. Feladatuk a bolygószférákon létesítendő teremtményi élet részletes megtervezése és szállítása. Miután ezt az életet az új világba beleoltották, még hosszú ideig ott is maradnak annak érdekében, hogy elősegítsék annak fejlődését.” (36:0.1)
Ez a gondoskodás akkor ér véget, amikor az Élethordozók jelentik a központnak, hogy egy jelentős mérföldkőhöz érkeztek, vagyis hogy az evolúciós folyamat öntudattal rendelkező lények – emberi lények – kialakulásához vezetett.
„Az emberelme megjelent a Satania 606-os világán, és az új faj szülőit úgy fogják hívni, hogy Andon és Fonta. Minden főangyal imádkozik azért, hogy e teremtmények mihamarabb személyesen is felruháztassanak az Egyetemes Atya szellemének ajándékával.” (63:0.2)
Ismét csak szeretném a jelenlegi megértésem alapján átfogalmazni és megismételni ezeket a megállapításokat.
A legegyszerűbb megfogalmazással élve: a teremtésen kívül a VAGYOK nem láthatja, hogy Ő VAN; a teremtés ezen változtat. Az idő és tér birodalmában a Szent Szellem, „az Atya gondolatának és a Fiú szavának istenségi letéteményese (…)” az elme energiaátalakítói kiváltságát veszi igénybe „az összes tényleges valóság” elemei között összefüggésrendszer kialakításához.
„A paradicsomi Háromság rendelte el az előrehaladás egyetemes rendjét, és az isteni gondviselés az Együttes Teremtő és a kifejlődő Legfelsőbb Lény területe. Egyetlen tényleges vagy ténylegessé váló valóság sem térhet ki a Harmadik Forrással és Középponttal való kapcsolat elől.” (9:1.4)
A teremtés – az idő és tér birodalma – az Együttes Teremtő birodalma. Vegyük a ’nagy bummot’! Ennek egyetlen célja, hogy olyan cselekvési teret biztosítson, ahol az Isteni Terv „tapasztalati úton” kibontakozhat; egy evolúciós teremtésrész, ahol az élet kibontakozhat és az ’anyagi lények’ az élethordozók gondoskodásán és az isteni elme segédkezésén keresztül öntudatra ébredhetnek.
„A kezdetleges világokon a hét elmeszellem-segéd jelenléte határozza meg a szerves törzsfejlődés menetének feltételeit; ez a magyarázat az evolúció célirányos és nem véletlenszerű voltára.” (36:5.1)
Soha ne becsüljétek alá ennek az evolúciós folyamatnak a fontosságát. A cél az öntudat kibontakoztatása, ami az isteni személyiség adományozásának szükséges feltétele.
„Isten (…) sohasem hagy fel önmaga adományozásával a világegyetemek hatalmas mindenségében létező, öntudattal bíró összes teremtmény számára.” (2:2.5)
Az isteni személyiség adományozása pedig elengedhetetlen előfeltétele a Legfelsőbb Isten meglényegülésének.
Forrás:
-
Graves, D.: Why am I? In: UAI Journal, Vol. 17, № 2. Urantia Association International.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások