A személyiség és az ember
Az Urantia könyv egy új szellemi személyiségfelfogást jelenít meg az emberiség számára. Tudomásunk van a személyiségről, de az ember soha nem fogta fel a személyiséget önmagában létező valóságként. Látjuk a forma, az anyag és a lényegi tartalom közötti különbségeket, de az emberiség eddig még nem ismerte fel a személyes jelenlét objektív valóságát. A személyiségről alkotott elképzelésünk csupán egy gyertya az éjszakában; a gyertya fényénél is felfedezhetünk némi igazságot, de a virradó nap fénye az igazság egész világát megmutatja. E kinyilatkoztatás előtt az ember legmagasabb rendű valóságfogalma a szellem volt. E kinyilatkoztatással ismertté vált a személyiség elsőbbsége a szellem felett. A most kezdődő korszakban az ember már érteni fogja az Isteni Tanácsos kijelentését: „A személyiség a legfelsőbb értelemben Isten kinyilatkoztatása a világegyetemek mindensége számára.” (1:5.13)
A negyedik korszakos kinyilatkoztatás legfőbb célja az volt, hogy bemutassa az Isten személyes jellemét. Jézus a Jóbról szóló beszédében így szól Jánoshoz: „Jób (…) kész volt elfogadni, hogy az Isten igazságos, de vágyott valamiféle lelki megelégedést nyújtó kinyilatkoztatásra az Örökkévaló személyes jellemét illetően. Ez a mi küldetésünk a földön.” (148:6.10) A közteslény elmondja, hogy „[e]gyetlen kivételtől – »az Isten szellem« kijelentéstől – eltekintve Jézus sohasem utalt az Istenségre másként, mint a Paradicsom Első Forrásával és Középpontjával való saját, személyes viszonyát leíró kifejezésekkel.” (169:4.6) Tanításában Jézus a szellem-Atya személyes jellemének leírására szorítkozik. A Melkizedek elindítja az Úristen igaz szolgálóinak korszakát; Jézus pedig megnyitja az Atya Isten hit által fejlődő fiainak korszakát.
Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás legfőbb célja az, hogy feltárja előttünk az Isten személyiségének valóságát. Jézus kijelenti: „Az Isten szellem” (143:5.6) Az Isteni Tanácsos szerint „[a]z Isten személyiség”. (1:5.7) Istent szellemként megismerni azt jelenti, hogy megtapasztaljuk a szellem vezetését. Isten személyiségét látni azt jelenti, hogy látjuk a paradicsomi Teremtő Fiát, aki így szól Fülöphöz: „Újból elmondom: aki látott engem, az látta az Atyát. Hát akkor meg hogy mondhatod, hogy mutasd meg nekünk az Atyát?” (180:3.9) Jézus megéli az Atya szellemi akaratát, de ő egyúttal az Atya személyiségének kinyilatkoztatása is. Jézus az Atya isteni tökéletességű tükröződése. Az első írásban az Isteni Tanácsos így tanít minket: „(…) az Egyetemes Atya mindenféleképpen istenmód jelen van a Teremtő Fiakban.” (1:5.6) A közteslények úgy utalnak Jézusra mint „a megtestesült Atyára” (182:1.9). Nem az Isten végtelen lénye testesült meg Jézusban, hanem az Atya személyiségének isteni jelenléte.
Tudjuk magunkról, hogy emberi lények vagyunk, a kinyilatkoztatás azonban az embert olyan emberi lénynek tekinti, akinek az Atya örök személyiséget adományoz és elküldi hozzá a végtelen lényének egy darabját, a Gondolatigazítót. Az Atya nem az emberi lénynek, hanem a gyermekének, az emberi személyiségnek adja a szellemét. A személyiség valóságának szellemi felfogása azért korszakos jelentőségű, mert kiterjeszti az evangéliumot a hit általi üdvösség hirdetéséről arra a kinyilatkoztatásra, hogy az ember az Atyának személyiséggel rendelkező, a Legfelsőbbnek pedig tapasztalás által fejlődő fia. Az emberi lény csak rövid ideig tartózkodik ezen a jó földön, de az emberi személyiség az örökkévalóság körében él. Egy Egyetemes Ítélőtől megtudjuk, hogy „[a]z urantiai emberi lények a véges-halandó fajtájú személyiséget kapják, mely a felemelkedő istenfiak szintjén működik.” (16:8.1) Az ember korábban azért nem tartotta magát az Isten fiának, mert az Isten és az ember a létezés ellentétei; de a személyiség nem létezés. A mag-lény nem azonos a virág-lénnyel. A létező lény nem emelkedhet fel, de a személyes önazonosság igen, és így is tesz. A személyes identitás azért emelkedhet fel, mert az ember az Egyetemes Atya személyiséggel rendelkező fia, akiben ott lakozik az Isten egy része és aki a Legfelsőbb Lény világegyetemében él.
Mit látunk, amikor Jézus személyiségét nézzük? Az Előszóban azt olvassuk, hogy a személyiség nem szellem, elme, test vagy lélek. (0:5.11) Az Isteni Tanácsostól megtudjuk, hogy „[a] személyiség az energia fölé helyeződik, és kizárólag élő energiarendszerekkel társul[.]” (0:5.4) „A személyiség az Egyetemes Atya által az anyag, az elme és a szellem élő és társított energiáihoz adott egyedi adomány[.]” (0:5.11) A személyiség az élő energiára épül, de mi is az pontosan? A Független Hírvivő a személyiség továbbélése tárgyú írásban így fogalmaz: „Bár azonosság nélkül való, a személyiség képes bármely élő rendszer azonosságának egyesítésére.” (112:0.7) Ha a személyiségnek nincs identitása [önazonossága], akkor nincs energiája, nincs létező lénye sem. Ezt megerősíti a 12. írásban a világegyetemi gravitációról szóló rész. A Bölcsesség-tökéletesítő leírja, hogy az Uversza kutatói milyen becslést tudnak adni a világmindenség szellemi, elmei és anyagi köreiben ható abszolút gravitáció nagyságára. A Bölcsesség-tökéletesítő ezután azt közli velünk, hogy „[a] személyiség-gravitáció nem számítható ki. E kört felismerjük, de nem tudunk mérni rá érzékeny minőségi vagy mennyiségi valóságokat.” (12:3.12) A személyiség valósága nem lehet valamiféle energia, mert nem osztható, nem mérhető és nem növelhető. Egy lény létezik és mérhető energia-valósággal rendelkezik. A személyiség az élő energiára ráépülő, a világegyetemben jelen lévő valóság, de nincs létező lénye, vagyis nem létezik.
Ennek a fogalomnak nincs előzménye az emberi gondolkodásban. Tudjuk, hogy az illúziók szubjektíve valósak lehetnek anélkül is, hogy objektív értelemben léteznének, de az emberi gondolkodás eddig még nem jutott el olyan tényleges objektív valóság felfogásához, amely nem létezik. A filozófia feltételezte, hogy a nem-lét valójában magában hordozza a létezés lehetőségét, de soha nem mondta ki azt, hogy a nem-lét tényleges, objektív valóság is lehet. Azt már elismerjük, hogy egy létező lény lehet jelen vagy lehet hiányzó, de az emberi gondolkodásban eddig még nem jött elő az, hogy a személyes jelenlét több is lehet, mint a személyes lény térbeli közelsége. A személyiség nem egzisztenciális valóság és nem is egzisztenciális előtti valóság, hanem az élő, létező lényre ráépülő, az egzisztenciálisnál magasabb rendű jelenlét.
Ha a személyiség valósága az egzisztenciálisnál magasabb rendű, akkor honnan tudhatjuk, hogy valóságos? Akkor tudom, hogy egy adott valóság létezik, ha megfigyelhetem azt, csakhogy a személyiség nem létezik. A filozófiában ismeretes egy alapvető tudatosság-törvény, melyet a megfigyelés törvényének nevezhetünk. A Független Hírvivő így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „A megfigyelő nem lehet azonos a megfigyelt dologgal[.]” (112:2.8) E tudatosság-törvény szerint nem tudjuk megfigyelni a személyiséget, mert a személyiség a megfigyelő, és a személyiség nem egy dolog. De a személyes tapasztalás több, mint ami a megfigyelés törvényéből következik. A hét Tökéletes Szellemről szóló írásban egy Egyetemes Ítélő azt mondja: „A teremtményi személyiség a halandói válaszviselkedésnek két, önmagát megnyilvánító és jellegzetes jelenségén keresztül mutatkozik meg: ezek az öntudat és az ezzel társult, viszonylagosan szabad saját akarat.” (16:8.5) Az öntudat túllép a megfigyelés törvényén; az öntudattal rendelkező megfigyelő gondolkodó, azaz reflektív módon tudatában van a megfigyelt dolognak. A szabad akarat túllép a létezés törvényein; a szabad akarat az első ok.
Az ember soha nem tudta összeegyeztetni a szabad sajátakaratba vetett töretlen hitét azzal a szilárd meggyőződésével, hogy a dolgok okkal történnek. Egy olyan univerzumban, ahol az események csak a létezés törvényei szerint történnek, a szabad akarat lehetetlenség; az ok-okozati lánc nem szakadhat meg. A szabad akarat az a képesség, hogy kiválasszuk a célt és annak megfelelően cselekedjünk. Nincs szabad akarat, ha a választást a létezés ok-okozati törvényei kényszerítik ki, ha a választást teljesen előre meghatározzák a körülmények. Szabad akarat akkor sem létezik, ha a dolgok ok nélkül történnek; a véletlenszerűség nem választás. A szabad akarat csak akkor tudja elkerülni a törvény működése szerinti előre meghatározottságot és a káosz értelmetlenségét, ha túllép a létezés ok-okozati összefüggésein, ha a létező lény valósága feletti szintről ered. A szabad akarat azért lehetséges, mert a személyiség jellemzője, és a személyiség az egzisztenciálisnál magasabb rendű valóság. Képesek vagyunk megérteni, hogy miért lehetséges a szabad akarat, még akkor is, ha nem értjük, hogyan befolyásolhatja a szabad akarat az egzisztenciális események ok-okozati láncolatát. Az akarat a létezés törvényi keretei között működik. A szabad akarat elsődleges ok, önmagában is ok. A szabad akarat magában foglal tudást, bölcsességet és rálátást, de végső soron a választás végső oka egyszerűen az, hogy én így döntök. Az emberi személyiség szabad akarata viszonylagos értelemben építő jellegű. Az Atya szabad akarata pedig abszolút és végtelenül alkotó.
Az öntudat tagadhatatlan valóság, de az ezzel kapcsolatos képünk zavaros. Az öntudatban megfigyelem a dolgokat, és figyelem, hogy megfigyelem a dolgokat. De az „én” lényege az egység, tehát vagy a jelenségek megfigyelője vagyok, vagy a jelenségek megfigyelőjének figyelője. Pedig tudom, hogy mindkettő vagyok. Az öntudatban egy igencsak rejtélyes reflexió megy végbe, mert valamilyen módon el is vagyok választva az önvalómtól és tudatában is vagyok annak, miközben én magam vagyok a sajátlényegem. Ez ellentmond a megfigyelés törvényének, mivel megfigyelem, ahogy megfigyelek. A tudat valós, mert megfigyelem a dolgokat. Ez a rejtélyes reflexivitás valós, mert öntudattal figyelem az „én”-t. Lévén, hogy a megfigyelés törvénye érvényes, ez a rejtélyes reflexivitás csakis a megfigyelés tudatosulását meghaladó tudatosság lehet.
A személyiség meghaladja a létező lény valóságát, s ez a titokzatos reflexivitás meghaladja a megfigyelés törvényét. Szelleminek, elmeinek vagy anyaginak lenni energiavalóságot jelent, s az ilyen lény helyet foglal el a térből. A tudatosság a létező lény energiamegnyilvánulása, amely összeköti a megfigyelőt a megfigyelés tárgyával. A személyiség az egzisztenciálisnál magasabb rendű jelenlét, amely egyszerre több helyen is lehet, mert meghaladja a tér energiavalóságát. A szabad akarat és a tudatos megfigyelés több központjának élő egyesülése a reflektív tudatosság tudata. Lehetetlen azt állítani, hogy a személyiség itt van vagy ott van, mert a személyiség öntudattal rendelkező. Lehetetlenség tagadni az erkölcsi szabad akarat egységét, mert a személyiség egy. A reflektív tudatosság olyan transzcendens tudatosság, amely a személyes lényben megnyilvánuló tudatos megfigyelési központokra települ rá.
A reflektív tudatosság egyrészt a tapasztalás által fejlődő személyiség, másrészt az egzisztenciális [itt: öröktől való létezésen alapuló] Titkos Nevelő, harmadrészt az emberi intellektusban rejlő mindenségrendi elmei működésben rejlő lehetőségek társulásából eredő következménynek tűnik (ld. 16:9.1, 16:6.4, 16:6.10-11). A reflektív tudat tehát egy hármas tudatosság, amelynek középpontjában a lélek lénye áll. Jézus a lélekről folytatott beszélgetés alkalmával így fogalmaz: „A lélek az ember önmagára rálátó, igazságot felismerő és szellemérzékelő része (…) Az öntudat, önmagában és magától, nem azonos a lélekkel. Az erkölcsi öntudat az igaz emberi önmegvalósítás és ez alkotja az emberi lélek alapját[.]” (133:6.5) Tehát a reflektív tudat rendezi szerves egységbe az erkölcsi szabad akaratot a háromszoros létvalósággal az öntudat valóságában. A személyiség erkölcsi szabad akaratának, a tudatfeletti rálátásnak, az öntudatra épülő bölcsességnek és a tudatos gondolkodásnak a reflektív egyesülése nem más, mint az erkölcsi öntudat valósága.
Az ember a Legfelsőbb Lény képmására lett teremtve. A nagy világegyetem pillanatszerűen működő tükrözőkörei a Legfelsőbb Lény tudatának részei, és a hét Tökéletes Szellem mindenségrendi elméjéből, valamint a Harmadik Forrás és Középpont abszolút elméjéből származnak (9:7.1-5). Közvetlen kapcsolat van az ember erkölcsi-reflektív öntudata és a Legfelsőbb világegyetemi tükrözőműködése között. „A tett a miénk, a következmény pedig Istené.” (117:5.5)
Az élőlény tudatos. A személyiség erkölcsileg reflektív. Látni a lényt azt jelenti, megfigyelni. Látni a személyiséget azt jelenti, reflektálni [tükrözni]. A lény megnyilvánul az akaratban, a cselekvés hatalmában. A személyiség megnyilvánul az erkölcsi szabad akaratban, a létezés hatalmában. A lény cselekszik. A személyiség választ. A lény reagál. A személyiség teremt. A lény egzisztenciális. A személyiség meghaladja a létező lény valóságát. A létező lény tudatában van dolgoknak, jelentéstartalmaknak és értékeknek. A személyiség reflektív módon tudatában van a háromszoros öntudatnak és más személyiségek jelenlétének. Az értelem gondolkodik. A bölcsesség ítél. A rálátás felismer. A személyiség reflektív módon tapasztal. A reflektív tudatosság az alapja a személyiség mindenségrendi tudatosságának; ez az emberi értelemben eredendően meglévő mindenségrendi felismerések tapasztalati úton való egyesítésének potenciálja.
Az 5. írásban az Isteni Tanácsos összefoglalja, hogy miként lehet „látni” a személyiséget: „Az Isten-tudat, ahogy azt a teremtésrészekben kifejlődő halandó megtapasztalja, szükségképpen három változó tényezőből tevődik össze, a valóság megértésének három különböző szintjéből. Először is itt van az elme-tudatosság – az Isten eszméjének megértése. Ezt követi a lélek-tudatosság – az Istenről alkotott eszménykép megértése. Végül pedig a nyiladozó szellem-tudatosság – az Isten szellemvalóságának megértése. Az Isten megértéséhez szükséges tényezők egyesítése révén, függetlenül annak tökéletlenségétől, a halandói személyiség mindig lefedi az összes tudatos szintet az Isten személyiségének megértésével.” (5:5.11)
Az Isten-tudat nem más, mint az Isten személyiségének felismerése. Az ember már régen felismerte a tudatosság különböző szintjeinek létezését, de a metafizika és a teológia nem tudta felfedezni a reflektív tudatos valóságát. Az ember Istent szellemi tudatként fogta fel, de nem olyan reflektív tudatosságként, amely magában foglalja a szellemi tudatot. Nem tudunk kapcsolatba lépni a tiszta szellemi tudattal; ha tudnánk, akkor ismernénk az isteni Igazító elmeműködését. Az Isten személyiségének reflektív tudatával azért tudunk kapcsolatba lépni, mert mi is személyiségek vagyunk. Van rálátásunk a személyiségre, de nincs világos értelmi tudatosságunk a személyiségről. A hét Tökéletes Szellemről szóló írásban egy Egyetemes Ítélő közli velünk, hogy „[a]z öntudat a személyiség ténylegességének értelmi tudatosulását jelenti[.]” (16:8.6) A személyiség ténylegességének értelmi tudatosulását ki lehet terjeszteni az „én vagyok” kijelentésben rejlő jelentéstartalmak kifejezésére irányuló erőfeszítésen keresztül.
Az „én vagyok” a valóság öntudatos felismerése. Az „én vagyok” kimondása azt jelenti, hogy felismerem azt az igazságot, hogy vagyok, és azt a tényt, hogy a valóság van. Ez a felismerés vitathatatlan meglátás. A logikám arra a következtetésre jut, hogy lennem kell, mielőtt tudatában lehetnék a valóságnak. Az eszem arra következtet, hogy mivel én vagyok az „én vagyok” kijelentés oka, ezért lennem kell. A meglátás, a logika és az ész mind egyfelé vezet: feltétlenül igaz, hogy én vagyok és a valóság is van, amikor tudatában vagyok annak, hogy vagyok.
Az „én vagyok” az önvaló erkölcsi tudatossága, mint a más én-ektől és a világegyetemtől elkülönülő valóság. Én vagyok a sajátlényegem; én nem mások vagyok és nem is a világegyetem vagyok. Erkölcsileg tudatában vagyok annak, hogy másokkal együtt élek egy objektív [tőlem függetlenül létező] világegyetemben.
Az „én vagyok”-ot a sajátlényegem juttatja kifejezésre. Lévén, hogy tudatában vagyok annak, hogy a sajátlényegem juttatja kifejezésre az „én vagyok”-ot, ezért én szükségképpen különbözöm a sajátlényegemtől. A sajátlényeg megfigyelője nem lehet maga a sajátlényeg. A sajátlényegem erkölcsi tudatosulása nem más, mint a sajátlényegtől való elkülönültségem felismerése. Lévén, hogy én egy tovább már nem bontható egység vagyok, ezért én vagyok annak a sajátlényegnek az erkölcsi megfigyelője, aki megfigyeli a világegyetemet. Én a sajátlényegem létén keresztül élek a világegyetemben.
Amikor kijelentem, hogy „én vagyok”, biztos vagyok abban, hogy vagyok, de semmit sem állítok arról, hogy mi vagyok, semmit sem állítok a sajátlényegemről. Az „én vagyok” kifejezés nem tartalmaz semmilyen létező lényre vonatkozó kitételt. Az „én vagyok” kifejezés arra az „énre” utal, aki erkölcsileg tudatában van a sajátlényegének. Csak akkor lehetek biztos valamely dolog létezésében, ha azt ténylegesen megfigyelem. Nem lehetek biztos abban, hogy ez az „erkölcsi én” létezik, mert ez az „én” soha nem lehet megfigyelés tárgya. Mivel tudom, hogy ez az „én” valós, de soha nem tudom ténylegesen megfigyelni a létezését, ezért ezt az „én”-t olyan valóságként kell felfognom, amely nem feltétlenül létezik, olyan valós személyes jelenlétként, amely független a létezőlény-személyiségtől.
Az „én vagyok” arra utal, hogy a sajátlényeg ráeszmél a személyiség jelenlétére. Nem figyelem meg a személyiséget, hanem értelmileg tudatában vagyok az erkölcsi szabad akarat végső egységének. Az összes tapasztalást úgy fogom fel, mint amelyek a szabad akarat tudatosságának végső fókuszpontjára tükröződnek vissza. Értelmileg tudom, hogy létezik egy erkölcsi szabad akarat, amely megfigyel, értékel és választ a számtalan megtapasztalt jelenség közül.
Az „én vagyok” a hármas tudatosság reflektív tudatosulása. Felismerem az „én vagyok” igazságát. Megértem az „én vagyok” jelentéstartalmát. Ismerem az „én vagyok” kifejezést. Tudatában vagyok a dolgoknak, a jelentéstartalmaknak és az értéknek, valamint azok tapasztalati úton való egyesülésének. Reflektív módon tudatában vagyok annak a hármas valóságnak, amely az „én vagyok” kifejezésben rejlő jelentéstartalom igazságát tükrözi.
Az „én vagyok” a személyiség és a sajátlényeg reflektív szintézise. A személyiség intuitív módon látja a saját tükörképét a sajátlényegben; „én vagyok a sajátlényegem”. A sajátlényegem értelmileg ismeri a tükörképét a személyiség-tudatosság végső egységében; „én vagyok”. A személyiség erkölcsileg tudatában van az egész sajátlényegnek; „én egy vagyok és én vagyok a hármas sajátlényeg”. Az erkölcsi jellem nem más, mint a személyiség reflektív szabadakarata által gyakorolt uralom a hármas sajátlényeg fölött.
Az „én vagyok” egy feltételes abszolút igazság; abszolút igaz, hogy én vagyok, és valóság az, amikor tudatában vagyok annak, hogy vagyok. Csak egy abszolút lehet képes változhatatlanságot mutatni a fejlődő világegyetemben. Egy Független Hírvivő arról tájékoztat minket, hogy az emberi személyiségnek van egy abszolút önkifejezési dimenziója. Ez a Független Hírvivő kifejti, hogy „[a]z abszolútat el nem érő szinteken e hetedik vagy teljesség-kiterjedés mint a személyiség ténye tapasztalható meg.” (112:1.9) Az „én vagyok” abszolút és örök igazsága a személyiség tényének abszolút önkifejezése. Az abszolút igazság és tény egyek az „én vagyok”-ban.
A személyiség abszolút igazsága személyes tapasztalatok alapján ellenőrizhető. A személyes tapasztalás kiemelkedő jelentőségét egy Melkizedek is hangsúlyozza a 102. írásban: „Ha a tudomány, a bölcselet vagy a társadalomtan veszi magának a bátorságot és rögzöttelvűvé válik az igaz vallás prófétáival való vitában, akkor az Istent ismerő embereknek az ilyen indokolatlan tételességre a személyes szellemi tapasztalás meggyőződésének messzebb tekintő hitelvességével kell válaszolniuk, »tudom, hogy mit tapasztaltam meg, mert én a VAGYOK fia vagyok«.” (102:7.7) Ha teljesen biztos vagyok abban, hogy én személyiség vagyok, akkor teljesen biztos lehetek abban is, hogy az Isten személyiség. Isten létezése, szellemi természete és isteni jelleme csak hit révén fedezhető fel, viszont a személyiségének igazsága a morálisan reflektív öntudat számára nyilvánvaló. Az Isten személyiségének értelmi felismerése kiegészíti az Isten szellemével kapcsolatos hitbéli rálátást. A hitbéli szellemi rálátással rendelkező számára az imádat tárgya az Egyetemes Atya. A szellemivé lényegülő értelem számára a bölcsesség tárgya a VAGYOK fogalma. A VAGYOK az Egyetemes Atya identitása, aki Mózesnek kinyilatkoztatja, hogy a neve ÉN VAGYOK. Míg korábban az ember csak vak hitre tudott támaszkodni az Isten jósága tekintetében, a kinyilatkoztatás most olyan isteni látásélességet ad, mellyel az ember meg is láthatja az Isten személyiségét.
A bolygó történelmében mindössze ötödik alkalommal lépjük át az emberiség életkorszakainak egy új küszöbét, s ennek jellege mára már nyilvánvalóvá vált. Bárhová nézünk, azt látjuk, hogy az intézményesült, hagyományos tekintélyt felváltja a személyes tapasztalás fennhatósága. A tekintélyt minden alkalommal erőteljesen megkérdőjelezik. Már nem elég azt mondani, hogy „ez mindig is így volt”. Az egyházi, kulturális és társadalmi intézményi tekintély csökkenő befolyása olyan űrt hagy maga után, amelyet vagy a tekintélyelvűség újjáéledése vagy egy élő bölcselet fog kitölteni. Van egy mindenki számára elérhető feltétlen igazság: az ember maga találhatja meg a személyiség abszolút igazságát. Ez az a mindenségrendi támaszpont, amelynek igénybe vételével az emelőerőt megtöbbszörözve az ember képes kialakítani egy egyetemes életfilozófiát; egy olyan bölcseletet, amely azért képes túllépni a felekezeti, kulturális és társadalmi különbségeken, mert a minden gondolkodó értelemben eredendően meglévő mindenségrendi meglátásokból fakad. (16:6.6-8)
Az Urantia könyv megnyitja a Legfelsőbb Isten felemelkedő fiainak korszakát. Most lépünk be a nagy szellemi kalandok és felfedezések korába. Ez egy olyan korszak, amelyben az Atya hit által fejlődő fiai az öntudat ismert határain túlra, a reflektív tudatosság rejtélyes birodalmába merészkednek, hogy megkeressék az Isten személyiségét. Egy olyan korszak, amelyben az Urantia mindenségrendi felfogással rendelkező polgárai egyre gyakrabban fogják kijelenteni: „Tudom, hogy mit tapasztalok, mert én a VAGYOK fia vagyok.”
Az állatok tudatában vannak a dolgoknak; az ember viszont ráébred a dolgokra. A lélek a reflektív tudatosság fényénél ébred erkölcsi öntudatra. A személyiség valódi jelenlét a világegyetemben, de a személyiség valóban hatékony jelenléte a gondolkodó szabad akarat erkölcsi választásaitól és végleges döntéseitől függ. A tapasztalás mindig új a reflektív tudatosság örökkévaló jelenében. A mindenségrendi tudat nem más, mint a reflektív tudatosság virágzása és a Legfelsőbb tapasztalás által fejlődő fiainak célja.
Forrás:
-
Park, G.: Personality And Man In: Fellowship Herald, Vol. 8, Summer 2007.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2025). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások