Hogyan ismerhetjük meg a Legfelsőbb Istent?
Hogyan ismerhetjük meg a Legfelsőbb Istent? Ezt a kérdést azért fontos feltenni, mert a válasz keresése során figyelmünk az emberi élet egyik legfontosabb kérdésére irányul. Ez pedig nem más, mint az, hogy miként élhetjük az életünket úgy, hogy a lehető legnagyobb mértékben hozzájáruljunk egy szellemileg értékes kultúra kialakulásához a világunkon. Tehát a kérdésfeltevésünk fontos része lesz az, hogy miképpen tudunk hatékonyan együttműködni a Legfelsőbbel.
Az Urantia könyvet régebb óta olvasókról feltételezem, hogy elég jól ismerik a Legfelsőbbet. De most azzal szeretném kezdeni, hogy felvázolok néhány olyan képet, amelyek segíthetik a Legfelsőbbel kapcsolatos gondolkodást. Ezután megvizsgáljuk a Felsőség két fő működésmódját – a személyest és a nem személyest –, majd áttekintjük, hogy mit tehetünk a gyakorlatban a kifejlődőben lévő Legfelsőbb támogatása érdekében.
Hadd osszak meg veletek egy klasszikus részletet az Urantia könyvből a Legfelsőbbel kapcsolatban:
„A Legfelsőbbön, mint isteni csatornán áramlik a trioditák alkotó végtelensége, amely a tér csillagrendszertani körképévé szilárdul, s amely előtt az idő tündökletes személyiség-színműve lezajlik: a szellem az elme közreműködésével meghódítja az energia-anyagot.” (117:3.2)
Milyen csodálatos bekezdés!
Néhány vázlatos kép segítségképpen a Legfelsőbb megértéséhez
A Legfelsőbbet úgy is megközelíthetjük, hogy az Első Forrást és Középpontot az Egyetemes Atyánknak, a Legfelsőbbet pedig a kozmikus [mindenségrendi] anyánknak tekintjük. Vegyük a következőket:
„Ha igazán vágytok arra, hogy megtaláljátok Istent, akkor az elmétekben tudatosulnia kell a Legfelsőbbnek. Miként Isten a ti isteni Atyátok, úgy a Legfelsőbb a ti isteni Anyátok, akiben világegyetemi teremtményként való életetek során tápláltattok.” (117:6.2)
„A fejlődő halandó morontia lelke ténylegesen az Egyetemes Atya Igazító-tevékenységének fia és a Legfelsőbb Lény, az Egyetemes Anya mindenségrendi válaszának gyermeke.” (117:6.5)
„A teremtmények felemelkedő önvalójának tapasztalásban kibontakozó anyai jegyeire a végleges rendre való eljutás megtapasztalásában és azon keresztül óriási mértékben kihat az Örökkévaló Fiú szellem-jelenlétével és a Végtelen Szellem elme-jelenlétével való kapcsolatfelvétel, valamint az, hogy a teremtményt átjárják ők. Ezt követően, a véglegesrendűeknek a nagy világegyetembeli különböző tevékenységi köreiben mindenütt, megy végbe a Legfelsőbb rejtett anyai kibontakozási lehetőségének újraéledése, a tapasztaláson alapuló jelentéstartalmak újabb megértése és a teljes felemelkedési létpálya tapasztalati alapra épülő értékeinek új egységbe rendeződése.” (117:6.6)
„E csodálatos világegyetemi önvaló így a paradicsomi Atya örök-végleges rendű fiává és az Anya-Legfelsőbb örök világegyetemi gyermekévé válik, olyan világegyetemi önvalóvá, amely méltón képviselheti a világegyetemek és személyiségek Atyját és Anyját egyaránt, bármely olyan tevékenységben vagy megbízatásban, mely a megteremtett, a megteremtés alatt álló vagy a kifejlődő dolgok és lények véges igazgatásával kapcsolatba hozható.” (117:6.7)
Metaforaként hasznos lehet az életet egy erdei sétával azonosítani – csak egy rövid szakasz van a szemünk előtt az ösvényen – ennyit látunk a Legfelsőbből. De bármelyik pillanatban felnézhetünk a kék égre – így ráláthatunk az Egyetemes Atyára. Az Atya keresésének iránya úgy tekinthető, mint ami merőleges arra az irányra, ahol a Legfelsőbb megértésére törekszünk.
Néhány analógia
Íme néhány analógia a könyvből:
„A Háromság a Legfelsőbb Istennek ugyanaz, mint az Igazító a fejlődő embernek.” (117:3.10)
„Mihály a Nebadon számára nem más, mint a Legfelsőbb a véges mindenségrend számára[.]” (117:6.3)
Ha a jobb megértés érdekében hajlandóak vagyunk elfogadni némi jelentéstorzulást, akkor a Legfelsőbbet olyan személyiségadománynak is tekinthetjük, amelyet a paradicsomi Háromság a végesek iránti hozzáállásához biztosít.
De a Legfelsőbb megértésének messze legjobb módja az, ha felismerjük, hogy az Urantia könyvben a Legfelsőbbre vonatkozó teológia nem kevesebb, mint a mennyországra vonatkozó jézusi tanítások istentani továbbfejlesztése.
Ha vesszük Jézusnak az országról szóló bármelyik kijelentését és a „mennyország” szót „Legfelsőbbre” cseréljük, akkor lényeges dolgokba nyerhetünk betekintést. Tegyünk így a példázatokkal – gyönyörű képeket kapunk, például:
„A Legfelsőbb hasonlít a mustármaghoz, amelyet az ember elvetett a földjében. Ez kisebb minden más magnál, amikor azonban felnő, nagyobb minden veteménynél, és szinte fává terebélyesedik, úgyhogy jöhetnek az ég madarai, és megpihenhetnek ágain.”
vagy
„A Legfelsőbb hasonlít a kovászhoz is, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, s ezzel az egész liszt megkelt tőle.”
És a kedvencem:
„A Legfelsőbb hasonlít a vízbe vetett hálóhoz, mely mindenféle halat összefog. Amikor a háló megtelik, a halászok partra húzzák, nekiülnek és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják.”
Hogyan ismerhetjük meg a Legfelsőbbet?
A jelenlegi világegyetemi korszakban a halandóknak aligha lehetséges közvetlen kapcsolatot létesíteniük a Legfelsőbb személyiségével. De elkezdhetjük megismerni a Legfelsőbb természetét, megtanulhatunk együttműködni vele és részt vehetünk azokban a világegyetemi fejleményekben, amelyek a távoli jövőben a Legfelsőbbel való bensőséges személyes kapcsolat kialakulásához vezetnek.
A 117. írásban találkozhatunk azzal, hogy „[a] Legfelsőbb a ti világegyetemi otthonotok, és amikor megtaláljátok, az olyan lesz, mint a hazatérés. Ő a ti tapasztalás által fejlődő szülőtök, és éppen úgy, ahogy végbemegy ez az emberi lények tapasztalásában, úgy teljesedett ő is ki az isteni szülői szerep megélésében. Ő azért ismerhet benneteket, mert egyszerre teremtményszerű és teremtőszerű.” (117:6.1) „Véges nézőpontból mi ténylegesen a Legfelsőbb bensőjének határain belül élünk, mozgunk és vagyunk.” (117:3.12)
Számos olyan megközelítés létezik, amelynek segítségével mélyebben megérthetjük a Legfelsőbb természetét. A mostani céljainkhoz két alapvető szempontot veszünk figyelembe a Legfelsőbb fejlődésével kapcsolatban.
Az első a Legfelsőbb fejlődése a kozmosz (mindenségrend) nem-személyes szintjein. Ez magában foglalja azt, hogy a szellem által uralt elme megszerzi az irányítást a világegyetemek fizikai energiái felett.
A második a mindenségrend személyes szintjein zajló fejleményeket jelenti, amelyek minden személyiség szellemi integrációjához vezetnek – a mennyország megjelenéséhez.
A Felsőség két vetülete – erő és személyiség
A 116. írás szerzője megjegyzi, hogy „[a]z erő és a személyiség teremtő egységbe rendeződése (…) a valódi lényege a Legfelsőbb Lényben megjelenő egység evolúciós növekedésének.” (116:1.1)
Nem személyes szintek: ökológia és a föld szentségének helyreállítása
Viszonylag könnyű elképzelni, hogy miként ismerhetjük meg a Felsőség személyiségének egyes vetületeit. Elvégre mi is személyiségek vagyunk, és mindannyiunknak vannak tapasztalatai arról, hogy miként zajlik a más személyiségek megismerésének folyamata.
A Felsőség hatalmának megismerése már nagyobb nehézséget jelent.
A bolygónk biológiai rendszerei, illetve maga az ökoszféra a Felsőség hatalmában rejlő különféle lehetőségek Teremtő Fiú általi és az élethordozók általi kibontakoztatását mutatják.
De ennél többről van szó – szerintem jó okunk van úgy gondolni, hogy a valóság nagy része fraktálszerű. Vagyis az egyik szinten megfigyelt minták más szinteken ismétlődnek vagy permutálódnak – azt olvassuk, hogy a Paradicsom a világegyetemi anyagi valóság abszolút tökéletes mintája.
A bolygónk ökoszisztémájában megpillanthatjuk az erőnek (hatalomnak) és a személyiségnek azt az egységét, ami a Teremtő Fiúnkat jellemzi. A fizika, a kémia és az elme ökoszisztémában tükröződő szerves egysége olyan technológiai és esztétikai tökéletességre utal, ami messze meghaladja a halandói képességeket, és még mindig mutat valamit annak paradicsomi eredetéből.
A könyv egyértelművé teszi, hogy az egész kozmosz egy élő szervezet – nem egy gép; hanem egy élő szervezet, amelyben mindannyiunknak megvan a helye, szerepe.
Az Urantia könyvben a Legfelsőbbre vonatkozó ábrázolások lehetővé teszik számunkra, hogy az ökoszisztémát és az anyagi univerzumot visszaillesszük a mindenségrendről szóló szent történeteinkbe.
Nem valószínű, hogy az ökológiai problémáinkat pusztán azzal meg tudnánk oldani, hogy mind több és több tudományt és technológiát alkalmazunk. A földi tudomány és technológia az emberiségnek a természethez fűződő viszonyához való keresztény hozzáállásból nőtt ki, és ezt a keresztények és a nem keresztények szinte egyöntetűen elfogadják.
Említést érdemel az is, hogy a mai világ három nagy vallása – amelyek mindegyike merített valamelyik korszakos kinyilatkoztatásból – gyakorlatilag nem tartalmaz értelmes tanításokat az ökoszisztéma gondozásával kapcsolatban.
A pogány animizmus megsemmisítésével a kereszténység lehetővé tette a természet oly módon történő kizsákmányolását, hogy az katasztrofális következményekkel járt.
Evolúciós vallás
Az evolúciós vallásban találkozhatunk a legnagyobb érzékenységgel a föld és az ökoszisztéma természetes rendjében elfoglalt helyünk iránt.
Az Urantia könyv olvasói hajlamosak a kinyilatkoztatott vallást magas szintre emelni, míg az evolúciós vallást valahogy „primitívnek” és komoly figyelmet nem érdemlőnek tartják. De éppen az evolúciós vallásban találkozhatunk a föld, annak természetes folyamatai, valamint az egész anyagi mindenségrend szentségének érzésével. Talán nem szabadna ilyen gyorsan elvetnünk ezeket a nézőpontokat.
Az Urantia könyv a 92. írásban azt mondja, hogy „[a]z evolúciós vallás lassan jutott egyre magasabbra (…) a következő segédkezéseken keresztül, melyek a[z] (…) emberben működtek és hatottak rá (…)” (92:0.1): az istenimádat szelleme, a bölcsesség szelleme és a helyi világegyetemi Anyaszellem Szent Szelleme. A szöveg így folytatódik:
„(…) E hatásokat később felerősítik a Gondolatigazítók, a szeráfok és az Igazság Szelleme, melyek mind gyorsítják a vallási fejlődés ütemét. E közvetítők már régóta működnek az Urantián, és működni is fognak itt mindaddig, amíg e bolygó lakott szféra marad. Ezen isteni közvetítők képességének nagy része még sohasem kapott lehetőséget a kifejeződésre; nagy részük az eljövendő korszakokban fog megnyilatkozni, amint a halandói vallás a morontia érték és a szellemi igazság mennyei magasságaira törve szintről szintre egyre feljebb jut.” (92:0.5)
Az Urantia könyvben a Legfelsőbb nem-személyes vetületeiről szóló fejtegetés egy olyan életfilozófia kidolgozásához szolgáltat alapot, amely újraegyesíti az anyagi mindenségrenddel való törődést a szellemi rendeltetésünkről szóló szent történetünkkel. Az Isten társteremtői vagyunk, s ez azt is jelenti, hogy társai vagyunk annak gondozásában is, ami megteremtetett.
Az anyagi valóságban rejlő lehetőségek kibontakoztatásán való munkálkodásunk szerves része annak a feladatnak, hogy megtaláljuk az Istent – hogy megismerjük a Legfelsőbb természetét.
A Felsőség személyes vetületei
Ha a kérdés személyiségi vetületeit vizsgáljuk, akkor valamivel könnyebb dolgunk lesz azzal, hogy megértsük, miképpen lehet jobban megismerni a Legfelsőbbet. A könyv 117. írásában azt olvashatjuk, hogy:
„Az ember felfedezheti az Atyát a szívében, de a Legfelsőbbet az összes többi ember szívében kell keresnie (…)” (117:6.23)
Ez egy személyes világegyetem
Ha valaki megkérdezné, hogy szerintem mi a legfontosabb fogalom az Urantia könyvben, azt válaszolnám: „Az, hogy ez egy személyes világegyetem.”
Vagyis a személyiség az elsődleges, meghatározó valóság a mindenségrendben. Ez szöges ellentétben áll azzal, amit manapság általában hisznek a világban.
A személyiséget általában a biológiai evolúció eredményének tekintik. Az Urantia könyv szerint viszont a biológiai evolúció a személyiségműködés eredménye.
Az Urantia könyv mindenségtana szerint a kozmosz – és minden, ami benne van – a személyiségek közötti alkotó jellegű interakciók [egymásra hatások és együttműködések] eredményeként jön létre. Az idő és a tér területei a paradicsomi Háromság három alkotójának interakcióiból jönnek létre.
Gyakorlatilag minden, ami ma vagy, az életed során más személyiségekkel megélt interakcióid folyománya – ez egy személyes világegyetem. Halandóként a személyiségek közötti interakciók területén találjuk meg az első nyomait annak, amit „szelleminek” nevezünk.
Mai kultúránkban, amikor valami „személyesről” beszélünk, általában magánjellegűre, szubjektívre gondolunk. Még a „személyes élmény” kifejezés is általában valami egyedi, magánjellegű tapasztalatra utal.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az Urantia könyvben szereplő jelentéstartalom ettől nagyon eltér. Az Urantia könyvben használt „személyes tapasztalás” fordulat szinte mindig olyan élményre utal, amelyet a személyiség más személyiségekkel kapcsolatban él meg.
Vegyük például a következő idézetet:
„A vallás mindaddig csak az emberszeretet felmagasztalása, amíg az Isten jelenléte valóságának felfedezése istenivé nem teszi azt a személyes tapasztalásban.” (195:10.1)
Ha ebben az összefüggésben a „személyes tapasztalás” fordulatot a „más személyiségekkel való tapasztalásként” értelmezzük, akkor az idézet sokkal nagyobb jelentőséget kap.
Vagy itt van például a „szellemi eredetű személyes-élményű vallás” (102:5.3) fordulat. Ha ezt a más személyekkel való tapasztalásként értelmezzük, akkor a vallás fogalmának horizontja egyből kitágul.
A személyes kozmosz valóságát először az Urantia könyv előszavában ismertetik. A kinyilatkoztatók világossá teszik számunkra, hogy a mindenségrend jövője az új valóságok felfedezését és megismerését jelenti, amelyekre akkor kerül sor, amikor a személyiségek alkotó módon lépnek kapcsolatba egymással.
Az Urantia könyv spiritualitás-paradigmájában a szellemi tevékenység színterét a személyiségek közötti kapcsolatokban kell keresni.
A 170. írásban a közteslények megjegyzik, hogy „(…) Jézus (…) az apostolainak mindig azt tanította, hogy az ország magába foglalja az embernek a földi társaival és a mennyei Atyával kapcsolatos személyes élményét.” (170:1.13) Jézus szerint „A mennyország (…) nem más, mint szellemi kapcsolat az Isten és az ember között.” (134:4.2) [Kiemelések a szerzőtől.]
Ez a „személyes szellemi tapasztalás vallása” olyan eszményi életmódszabályt foglal magában, amely értelmében minden egyes találkozás egy másik emberrel lehetőséget kínál arra, hogy közvetlenül részt vegyünk a Legfelsőbb Lény növekedésében – és ezáltal a világunk átalakulásában.
Minden alkalommal, amikor hiteles kapcsolatba lépünk egy másik személyiséggel, ott állunk a szellemi mindenségrend küszöbén. Milyen természetű az a valóság, amelyet az ilyen interakcióink megteremtenek? Előremutató vagy leépítő? Új lehetőségeket teremt a fejlődéshez, vagy inkább az ego dominanciáját keresi? Segít-e felszabadítani a személyiséget az alkotó tevékenységhez?
A pszichikai (lelki) körök
Ebben az összefüggésben vizsgáljuk meg röviden a „lelki körökön” keresztül megvalósuló fejlődésünket, ami magában foglalja a mindenségrendi közösség vállalását és a világegyetemi létpolgárság elérését. A 110. írásban ezt találjuk:
„A halandói fejlődés pszichikai (lelki) köreit talán helyesebb volna mindenségrendi szinteknek nevezni – ez tehát azoknak a tényleges jelentéstartalmaknak a megragadása és azoknak az értékeknek a felismerése, amelyek az evolúciós lélek és a megjelenő Legfelsőbb Lény első kapcsolatának morontia tudatosulásához való közeledést jelentik. (…) E körök elérési lépései csak viszonylagosan hozhatók kapcsolatba az Isten-tudattal. Egy hetedik vagy hatodik kört elért lény éppen olyan igazán Istent ismerő – a fiúi elismertségnek tudatában lévő – lehet, mint egy második vagy első körbe lépett, de az ilyen alacsonyabb rendű körben lévő lények sokkal kevésbé vannak tudatában a Legfelsőbb Lényhez fűződő tapasztalásbeli viszonynak, a világegyetemi létpolgárságnak. (110:6.16)
Az adott kör teljesítése és a szellemi növekedés közvetlen kapcsolatba hozható azokkal az értékekkel, amelyeket a más személyiségekkel való interakcióink során követünk. Az Urantia könyvben a szellemi növekedés a mindenségrendi közösség vállalásához kapcsolódik, és a halandói életünk során segít megteremtenünk a mindenségrendi létpolgárság alapjait. A mindenségrendi létpolgárokká válás folyamatában a Legfelsőbb valósága itt kezd egyre jobban tudatosulni bennünk.
Könnyű azt hangoztatni, hogy mindenségrendi létpolgárok vagyunk. A mindenségrendi létpolgárság azt jelenti, hogy a döntéseink meghozatala és az életvitelünk során tekintettel vagyunk a mindenségrend egészségére és jólétére.
Együttműködésben a Legfelsőbbel – Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk
A legutóbbi három korszakos kinyilatkoztatás mindegyike egy-egy kísérletet jelentett arra, hogy a bolygón olyan szellemi alapot teremtsenek, amelyből a mindenségrendi létpolgárság kialakulhat.
Makiventa Melkizedek az Istennel való kapcsolat legalapvetőbb mozgatórugóival foglalkozott – e kapcsolatnak a halandó elme által hiten keresztül való megértésével.
Jézus az Atya személyiségének természetéről és a minden egyes ember iránti szeretetéről szóló kinyilatkoztatással vitte tovább ezt a folyamatot. Mindegyik korszakos kinyilatkoztatás célja az volt, hogy erősítse az Isten és az ember közötti kapcsolatot.
Az Urantia könyv még tovább viszi ezt a folyamatot annak kinyilatkoztatásával, hogy ez a kialakulóban lévő, személyiségeket összekötő hálózat az élő kozmosznak – a Mindenható Legfelsőbbnek – a kulcsfontosságú része.
A könyv szerzői szerint: „A szellem gyümölcsei a Legfelsőbb lényegét alkotják, amennyire az az emberi tapasztalásban felfedezhető.” (117:6.17) Ne feledjük, hogy a szellem gyümölcseit lehetetlen megtapasztalni személyes kapcsolatok hiányában. Ugyanez igaz az elkerülhetetlen dolgokra és Jézus nagy parancsolatára is, hogy tanuljuk meg egymást úgy szeretni, ahogy ő szeretett minket – mindez kizárólag a személyes kapcsolatok területéhez köthető.
Hogyan tudjuk elősegíteni a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatását a Legfelsőbbel való együttműködés terén?
Először is vegyük komolyan azt a két dolgot, amire a könyv többször is buzdít minket: az istenimádatot és a szolgálatot. Ez a két tevékenység alkotó kapcsolatba hoz minket a személyiségek világával. Az istenimádatban építjük a kapcsolatunkat Istennel. A szolgálatban pedig bensőséges kapcsolatba kerülünk az embertársaink személyiségével.
Az istenimádatra és a szolgálatra való felhívással a kinyilatkoztatók arra ösztönöznek minket, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljünk a mindenségrend személyes szintjeivel. Ne feledjük, hogy a más személyiségekkel való interakciónk mintája az, ami a halandói test halála után lélekként megmarad. Más szóval a lelki épülésünk nem más, mint azoknak az értékeknek a kifejeződése, amelyeket személyessé tettünk azzal, hogy beépítettük a más személyiségekkel való interakcióinkba.
Az istenimádat és a szolgálat mellett folyamatos tanulásban is részt kell vennünk – annál hatékonyabbak leszünk, minél többet tanulunk azokról a társadalmi összefüggésekről, amelyben élünk és dolgozunk – azokról a jelentéstartalmakról és értékekről, amelyek az egyének viselkedését alakítják és amelyek azokat a társadalmi struktúrákat befolyásolják, amelyekben az egyén működik. Ezek a társadalmi összefüggések a Legfelsőbb részét képezik – a családok, a közösségek, a nemzetek és a világ.
Fejleszteni kell a mindenségrend személyiségszerkezetére vonatkozó tudatosságunk szintjét. A személyes kapcsolatok hálózatának folyamatos fejlesztése a Legfelsőbb részét képezi.
Hasznos volna, ha megpróbálnánk megérteni, hogy mire utal a könyvben a „társulás-képes és lehetőségét tekintve társ-alkotó” személyiség kitétele. Azt olvassuk, hogy
„(…) minden személyiségrend vagy érték társítható, sőt társ-alkotó.” (0:5.3)
„A személyest el nem érőt, a személyest és a személyest meghaladót a célok összehangolt elérése, a folyamatos fejlődés és a társ-alkotói képesség kölcsönös lehetősége köti össze.” (0:5.4)
„A mindenségrendi közösségbe tagozódás alkotja a személyiség-egyesítés legmagasabb fokát.” (56:10.14)
„A csoport a benne rejlő lehetőségeket tekintve mindig messze több, mint az egyes alkotóelemek sajátosságainak egyszerű összege.” (10:5.2)
Ezek az idézetek azt sugallják, hogy a mindenségrend jövőjét a személyiség társ-teremtői kibontakozása rejti magában. Vagyis, ahogy megtanulunk szellemi célok érdekében együttműködni, úgy megy keresztül a világegyetem folyamatos, alkotó jellegű átalakuláson.
Jobban kell tudatosítanunk magunkban, hogy a másokkal való interakcióink miként befolyásolják a Legfelsőbb fejlődését. A könyv megjegyzi:
„Az embernek a Legfelsőbbhöz fűződő időleges viszonya képezi az alapját a mindenségrendi erkölcsiségnek, a kötelesség iránti egyetemes érzékenységnek, valamint a kötelesség elfogadásának. Ez a viszonylagos jó és rossz átmeneti felfogásán túlmutató erkölcsiséget jelent; olyan erkölcsiség ez, amely közvetlenül arra a tiszteletre épül, melyet az öntudatos teremtmény a tapasztalás által fejlődő Istenség iránti tapasztalásbeli elkötelezettségben táplál.” (117:4.8)
Tudatosabbnak kell lennünk a mindenségrendi létpolgárságunkkal kapcsolatban. A 110. írásban ezt találjuk:
„A mindenségrendi létpolgárság örömmel fogadása – a Legfelsőbb Lény iránti fejlődési kötelezettségeitek őszinte felismerése, annak tudatosítása, hogy az evolúciós ember és a kifejlődő Istenség egymásra van utalva. Ez a mindenségrendi erkölcsiség megszületése és az egyetemes kötelezettség felismerésének kezdete.” (110:3.10)
A 115. írásban pedig ezt:
„Az Atya Isten esetében a hozzá fűződő fiúi viszony a legmagasabb rendű kapcsolat. A Legfelsőbb Istennel kapcsolatban bármely besorolás elnyerésének előfeltétele a fejlődés – tenni kell valamit és lenni kell valamivé.” (115:0.1)
„A Legfelsőbbhöz csak a tapasztaláson keresztül lehet eljutni (…)” (117:6.11)
Minden döntésünkben igyekeznünk kell minél inkább megtalálni az Atya akaratát. A könyv azt mondja:
„Amilyen mértékben megcselekedjük az Isten akaratát, legyünk bármilyen világegyetemi besorolási szinten is, éppen olyan mértékben válik egy fokkal ténylegesebbé a Legfelsőbb mindenható kibontakozási lehetősége.” (117:0.1)
„Mert amennyiben az ember beteljesíti emberi sorsát, annyiban tölti be rendeltetését a Legfelsőbb az istenségi szinteken.” (117:4.12)
Amikor nehezemre esik felismerni az Atya akaratát, akkor ehhez a megállapításhoz fordulok:
„A Fenségeseknek (…) az uralma olyan uralom, melynek rendeltetése, hogy előmozdítsa a legtöbb jót az összes ember legnagyobb sokasága számára a leghosszabb időtartamra.” (134:5.4)
Úgy gondolom, hogy ez egy kiváló döntési szempont, és ennek alapján valószínűleg képesek leszünk az egyébként kétes helyzetekben is eredményesen megcselekedni az Atya akaratát.
Ha együtt szeretnénk működni a Legfelsőbbel, akkor meg kell tanulnunk felismerni és támogatni az angyalok segédkezését. Az ő fő tevékenységi területük a személyek közötti kapcsolatok és a személyek közötti kapcsolatok szerveződései – a családok, a közösségek, stb.
A szeráfokra úgy utalnak, mint „elme-ösztökélőkre”, akik „(…) folytonosan arra törekednek, hogy az emberi elmét kör-teljesítő döntések meghozatalára bírják.” A szeráfok „(…) kívülről befelé irányulóan fejtik ki tevékenységüket az emberi lények társadalmi, etikai és erkölcsi környezetén keresztül munkálkodva.” (113:4.1) [Kiemelések a szerzőtől.]
A más személyekkel való kapcsolataink alkotják az angyalok működési környezetét. Ezeken a kapcsolatokon mint kapun keresztül válik elérhetővé a szeráfi segédkezés a halandó elme számára.
Ne feledjük, hogy „[a]z emberi elme nem teremt valódi értékeket; az emberi tapasztalás nem eredményez világegyetemi látásmódot. Az éleslátást, az erkölcsi értékek felismerését és a szellemi jelentéstartalmak megkülönböztetését illetően minden, amit az emberi elme tehet az, hogy felfedez, felismer, értelmez és választ.” (196:3.10) [Kiemelések a szerzőtől.]
A szeráfok arra törekednek, hogy megmutassák nekünk a döntési helyzetekben foglalt értékeket.
Az elsődleges szupernáfok ezt a szolgálatot a Paradicsom különböző lakói közötti kapcsolatok terén végzik. Az elsőfajú szekonáfok ezt a szolgálatot a Nappalok Elődei, a Háromság és a Teremtő Fiak közötti kapcsolatok terén látják el. A folyamat elér egészen a mi világunk szintjéig, ahol is az itt segédkező szeráfok a családtagjainkkal való kapcsolataink terén tevékenykednek.
Ily módon a Végtelen Szellem segédkezése folyamatosan támogatja a személyes kapcsolatokban rejlő szellemi értékek kibontakozását [ténylegessé válását], ami ösztönzőleg hat a Legfelsőbb fejlődésére.
A mi feladatunk az, hogy az általuk megmutatott szellemi értékeket személyessé tegyük, mégpedig úgy, hogy beépítjük ezeket az értékeket a személyes interakcióinkba – a lelkünk részévé tesszük.
***
Remélem, hasznos ötletek tudtam adni ahhoz, hogy elgondolkodjatok, miként lehetne tudatosabban együttműködni a Legfelsőbb Lénnyel. Úgy gondolom, hogy a kérdés lényege abban az idézetben ragadható meg, amelyre egyébként fentebb már hivatkoztam:
„Az ember felfedezheti az Atyát a szívében, de a Legfelsőbbet az összes többi ember szívében kell keresnie; és amint az összes teremtmény tökéletesen kinyilvánítja a Legfelsőbb szeretetét, akkor válik a Legfelsőbb minden teremtmény számára világegyetemi ténylegességgé. Ez nem más, mint egy másik megfogalmazása annak, hogy a világegyetemek belépnek a fény és élet korszakába.” (117:6.23)
És ide tartozik ez a részlet is a 117. írásból:
„[E]gyetlen, Istent ismerő halandó sem lesz magányos a mindenségrendbeli útján, mert tudja, hogy az úton minden egyes lépés megtételekor az Atya ott halad mellette, míg maga az út, melyen jár valójában a Legfelsőbb jelenléte.” (117:6.27) [Kiemelések a szerzőtől.]
Forrás:
-
Kantor, D.: How Do We Get to Know God the Supreme? In: The Urantia Book Fellowship Archive.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2026). CC BY-NC-ND HU.