Ismerte-e Ferenc pápa az Urantia könyvet?
Kezdjük mindjárt egy spoilerrel.
A válasz: igen. Tudott róla, és tanulmányozta is.
Megerősítve.
De ahhoz, hogy megvilágítsam, hogyan is jutott ez a tudomásomra, el kell mesélnem egy történetet.
Több éven át hemodialízisre jártam krónikus veseelégtelenség miatt. Az ilyen kezelések többnyire unalmasak: alkalmanként négy-öt órát vesznek igénybe, hetente háromszor. De mint mindennek az életben, ennek is volt pozitív oldala. Az, hogy ilyen sokáig kényelmesen elhelyezkedve várakoztam egy fekvőfotelben, kiváló alkalmat adott arra, hogy olvassak és tanulmányozzam a kedvenc könyvemet (tudjátok, melyikre gondolok).
A dialízisosztály egy igencsak elnyúló, körülbelül tizenöt méter hosszú folyosó volt, mindkét oldalán hat, egymással szemben elhelyezett fekvőfotel. Úgy nézett ki, mint egy kórterem, csak éppen ágyak helyett fekvőfotelek voltak benne, közöttük pedig ott álltak a dialízisgépek. Ez az elrendezés időnként ösztönözte a beszélgetést és a betegek közötti interakciót, hasonlóan ahhoz, ahogy a maguk természetes módján barátságok és ismeretségek alakulnak ki egy iskolai osztályteremben.
2012-ben új páciens érkezett: Jorge Castelli, egy főpap az Antiochiai Ortodox Egyházból, melyet a hagyomány szerint az első században Péter és Pál alapított a mai törökországi Antakya [az ősi Antiochia] területén, és amely később, az 1054-es nagy egyházszakadás során különvált a római katolikus egyháztól.
Mint a klinikára érkező minden új beteget, őt is bemutatták név szerint, és a ruházatából látszott, hogy az illető egyházi személy.
Az én helyemhez képest Jorge átlósan velem szemben helyezkedett el. A fekvőfoteljéből tisztán láthatta a vastag, kék, keményborítós könyvet, amely a dialízis-fekvőfotelem karfáján pihent. Ahogy később elmesélte, eleinte azt hitte, hogy az egy Biblia.
Tudtam, hogy nem telik sok időbe, mire a kíváncsisága és a kék könyvem végül beszélgetést indít. Mint egy türelmes horgász, vártam a kapást.
A megfelelő alkalom az első ott töltött hetének végén jött el (csak három évig maradt dialízisen).
A helyéről jól láthatta a könyvem elülső és hátsó borítóját, amelyeket – bevallom – szándékosan úgy helyeztem el, hogy könnyen észrevehetőek legyenek. Tisztán ki tudta venni a felső részen lévő aranyszínű betűket, és láthatta a cím alatti három egyközepű kört is.
„Ez nem Biblia” – mondta rám nézve, mintha hangosan válaszolna a saját kérdésére.
„Hát nem egészen” – vágtam rá. „Bár azt is mondhatnánk, hogy egy frissítés.”
Jorge félrebillentette a fejét, összeszorította az alsó ajkát, és halkan így szólt:
„Nézzenek oda…”
Többet nem mondott.
Én sem.
Visszatértem az olvasáshoz.
(Nincs kétségem afelől, hogy Gondolatigazítóink már elindítottak egy WhatsApp-csevegést.)
A hetvenes éveiben járó Jorge Castelli komoly ember volt, erős, szinte katonás hanggal, mégis tudta, hogyan mutassa meg a humorérzékét anélkül, hogy kilépne a szerepéből.
Képzett teológus volt, tudományos ismeretekkel. Igazi sokoldalú személyiség, valahol a jezsuita és a szalézi között.
Egy régivágású, jómódú argentin családból származott, melynek története egészen Argentína első nemzeti kormányáig, 1810-ig nyúlik vissza. Mégis már nagyon fiatal korától kezdve teljes mértékben annak szentelte magát, hogy a legszegényebbekért, közöttük és őket képviselve éljen.
A Buenos Aires-i San Fernando közösségében utakat nyitott a szegénynegyedekben, épített és megtanított másokat is építeni; kenyeret sütött és megtanított másokat is sütni. Segített létrehozni egy új iskolát, egyik osztálytermet építették a másik után, s ebből mára egy olyan oktatási intézmény lett, amely körülbelül 850 tanuló fejlődését szolgálja különböző tagozatokon.
Hívő ember volt, aki valóban megélte a hitét.
Minden értelemben arra törekedett, hogy megcselekedje az Isten akaratát.
Bár nem emlékszem pontosan, hogyan alakult éppen így, de egy bizonyos ponton elejtett megjegyzés elindított minket az élet eredetéről szóló beszélgetés útján.
Elmondta, hogy a Biblia leírásait nem mindig szabad szó szerint venni.
Ez megadta számomra a szükséges kiindulási alapot.
„Igaz, mint például Ádám és Éva, a kígyó és az alma… Valójában az Urantia könyvben egész írások foglalkoznak Ádámmal és Évával.”
Abban a pillanatban Jorge elárult magáról valami fontosat: erős meggyőződésű ember volt, de nyitott gondolkodású is. Nem reagált védekezően.
Ehelyett azt mondta:
„Ez nagyon érdekes. Szeretném elolvasni.”
És szinte azonnal így folytatta:
„Mi az az Urantia?”
Átadtam neki azt, amit tréfásan a szokásos „Wikipedia-összefoglalónak” neveztem, ami sokunk számára természetes, mivel mindig igyekszünk elkerülni, hogy bárki is kényelmetlenül érezze magát vagy feleslegesen konfrontálódjunk. Aztán valami olyasmivel zártam, amiről tudtam, hogy tetszeni fog neki:
„Szerintem jobb lenne, ha kölcsönadnám neked a könyvet pár napra. Valószínűleg az első oldalakat fogod különösen érdekesnek találni, mivel teológiai felkészültséggel rendelkezel. Nézz bele, aztán beszélünk.”
Az egész hétvégét a tőlem kapott könyv olvasásával töltötte.
Amikor hétfőn megérkeztem a dialízisosztályra, ott várt a foteljében.
Már az üdvözlés előtt láttam rajta, hogy alig várja, hogy megossza velem a reakcióját; így szólt:
„Ez a könyv a legcsodálatosabb dolog, amit életemben olvastam!”
A szavait olyan drámai kézmozdulatokkal kísérte, hogy a terem túlsó végében ülő betegek azt hitték, éppen engem szidalmaz.
Attól a pillanattól kezdve minden dialízis-kezelés a kettőnk közötti folyamatos beszélgetéssé alakult. Mindketten erős hangúak voltunk, így aztán a hozzánk legközelebb lévőket gyakran akaratlanul arra kényszerítettük, hogy belehallgassanak a beszélgetésünkbe. A betegek között el is terjedt ez a vicces kijelentés: „Na, miről fog szólni a mai előadás?”
Végül adtam Jorge-nak egy példányt az Urantia könyvből – ha jól emlékszem, az egyik utolsó keménykötésű példányt, melyet még Carlos Rubinsky-tól kaptam. Egy másik beteg – akinek az egészsége már meglehetősen gyenge volt – hallván a beszélgetéseinket, érdeklődni kezdett különösen a morontia világok és az azután következőkről szóló tanítások iránt. A könyvből származó igazságok bizonyossága és pontos leírása megnyugvást hozott számára. Élete utolsó napjaiban is a könyv olvasója maradt. Beszélgetéseim Jorge-val természetesen folytatódtak.
Sokat tanultunk egymástól (én többet tanultam tőle). Összebarátkoztunk.
Megismerhettem az életének olyan részleteit, amelyekről igazán érdemes beszélni. Az Urantia könyvből merített inspiráció megerősítette azokat a gondolatokat, amelyek már régóta foglalkoztatták és amelyekre a hagyományos teológia soha nem tudott teljes mértékben választ adni. Végül hagyományos vallási munkája mellett egy második tevékenységbe is belekezdett: az Ötödik [Korszakos] Kinyilatkoztatásból származó fogalmakat felhasználta a teológusjelölteknek tartott képzési szemináriumain, persze anélkül, hogy felfedte volna a forrást.
És így jutunk el Ferenc pápához.
Jorge csoportot alakított olyan egyházi személyiségek részvételével, akikkel rendszeresen levelezett, dokumentumokat, gondolatokat és ötleteket cseréltek. Néhányan Argentínában éltek, mások pedig levelezés útján kapcsolódtak be a csoportba különböző latin-amerikai országokból, köztük Kolumbiából, Peruból és Venezuelából.
A nevekre nem emlékszem, de arra igen, hogy közülük legalább egynek magas beosztása volt az országában a katolikus egyházi szervezeten belül.
Az egyik kiemelkedő argentin személyiség, aki ahhoz a csoporthoz tartozott, amelyet Jorge „olvasókörének” is nevezhetnék, az argentin katolikus egyház egyik magas rangú papja volt. Nem közlöm a nevét, mert ma is aktív az illető.
Amikor meghallottam a nevét, azonnal eszembe jutott, hogy köztudottan közeli kapcsolatban áll Jorge Mario Bergoglióval [Ferenc pála születési neve]. Elkerülhetetlenül előjött a kérdés:
„Ferenc tud az Urantia könyvről?”
„Ismeri és tanulmányozza. Ezt ’(…)’-tól tudom.” (És itt említette a másik személy nevét.)
„És vannak még mások is, de nagyon kevesen elég bátrak ezt nyíltan elismerni, mert a Római Kúria képtelen lenne kezelni a helyzetet.”
(Valójában nem azt mondta, hogy „bátrak”. Egy vulgárisabb kifejezést használt, ami sokkal jobban illett hozzá.)
Jorge Castelli 2015-ben egy háztartási baleset következtében hunyt el.
Ugyanebben az évben Ferenc pápa a világ minden tájáról érkezett oktatóknak [lényegében] ezt mondta:
„Az igazság, a jóság és a szépség oktatása teljes élethez vezet.”
[„A valódi nevelés arra vezet minket, hogy szeressük az életet, és megnyit minket az élet teljessége felé! És pontosan ezért van szükség a három nyelv integrálására: az elme nyelvére, a szív nyelvére és a kéz nyelvére. Úgy gondolkodni, ahogy érzünk és cselekszünk; úgy érezni, ahogy gondolkodunk és cselekszünk; és úgy cselekedni, ahogy érzünk és gondolkodunk. Ez a három nyelv harmóniája: az elme, a szív és a kéz nyelve. Ez nem más, mint nevelés az igazságra, a jóságra és a szépségre.” – Részlet Ferenc pápa 2015. november 21-i beszédéből a záróülés jegyzőkönyvi szövege alapján.]
Ennyi elég is a kijelentés hitelességéhez.
Ebből az egész élményből megtanultam, hogy a kinyilatkoztatás nem arra törekszik, hogy magát az emberekre erőltesse, hanem inkább arra, hogy megosszák [a kinyilatkoztatási igazságokat].
A könyv csupán eszköz. Inkább az számít, hogy mit ébreszt fel azokban, akik találkoznak vele, és az is, hogy tudjuk-e, miként kínáljunk fel minden egyes embernek valami olyasmit ebből az általunk sokra tartott szövegből, ami hasznos lehet az embereknek.
Jorge Castellinek nem kellett vallást váltania ahhoz, hogy tisztábban lásson. Ő igaz hittel rendelkező ember volt.
Az ő Benső Szikrája megerősítette azokat az igazságokat, amelyekre ő már ráérzett. Felismerte az igazságot, amikor találkozott vele, és ez nagy hatást gyakorolt rá.
Így van ez az életben.
Néha azt hiszed, hogy csak egy dialízisre mész… aztán egyszer csak az Atya akaratával szembesülsz.
Ami egyesek számára mindennapos dolognak vagy szenvedésnek tűnhetett, az a szolgálat, a barátság és a világosság megosztásának színterévé vált.
Sokat tanultam ezekből a tapasztalatokból és a sok más helyzetből, amelyet kilenc év alatt ott átéltem.
Ezért hálát adok a Nagy Atyánknak.
Megtanultam, hogy nincs olyan pillanat, hely vagy körülmény, amelyben a szellem ne tudna rajtunk keresztül működni.
Megtanultam, hogy nem a könyvről kell beszélnünk, hanem annak tanításairól.
Hogy az igazságnak, már ha valódi, nincs szüksége címkékre.
És hogy nem azért vagyunk itt, hogy bárkit is meggyőzzünk, hanem inkább azért, hogy úgy éljünk, hogy mások is meg akarják találni a forrást, vágyjanak annak vizére, majd pedig elkezdjenek élő vizet vinni azoknak, akik még nem is tudják, hogy szomjaznak.
Forrás:
-
Wilczyk, J.: Did Pope Francis Know The Urantia Book? In: UAI Journal, Vol. 40, 2026/1.
Magyar fordítás:
-
Cseh Gábor (2026). CC BY-NC-ND HU.
Hozzászólások