A játék és a sport Jézus életében
Mottó: „Mindazonáltal az élete során megpróbálta beemelni a személyes tervei közé az egészséges testmozgás eszméjét, és amennyire azt a zsidó szokások engedték, felvenni azt a tizenkét apostolának megszokott tevékenységeire később kialakított programba is.” (124:3.9)
Jézus emberi viszonyok között, emberként nőtt fel, és emberként kezdte keresni a mennyei Atyjával való kapcsolatot. Ezért lehet az élethez való hozzáállása az emberek számára is követhető minta.
Furcsának tűnhet, hogy a názáreti Jézust – a földre szállt Istent – a játékkal és a sporttal hozom összefüggésbe. De Jézus ember is volt, aki gyermekként sokat játszott, kiskamaszként pedig komolyan kifejezésre juttatta a lelkesedését az egyik görög amfiteátrumban látott versenyek és sportteljesítmények kapcsán.
De az apja, József rosszallását igazán azzal sikerült kivívnia, mikor arra tett javaslatot, hogy Názáretben is kellene egy amfiteátrumot építeni a zsidó ifjúság számára. Ugyanis a tizenegy éves Jézus véleménye szerint, „(…) a názáreti ifjak javára is válhatnának az egészséges szabadtéri testgyakorlások.” (124:3.7) József, aki a korabeli zsidó felfogást képviselte, a görögök sportteljesítményeit pogány kérkedésnek tekintette és a témáról hallani sem akart többé.
S bizony, annak idején a kisgyermek Jézusnak is nehezére esett megérteni, hogy bizonyos játékfajták miért tilosak szombat napján a zsidó gyermekek számára (123:4.3).
Azért is szeretem az ötödik korszakos kinyilatkoztatás Jézus életére és tanításaira vonatkozó írásait, mert azokat életszerűnek, igaznak tartom. Amikor először olvastam ezeket a közléseket, gyakran kérdeztem magamtól, hogy tényleg így történt-e minden, ahogy azt a tudomásunkra hozták. Az akkori válaszaim pedig rendre ezek voltak – akár így is történhetett. Ma pedig, miután a részek egész képpé álltak össze, már meggyőződésem, hogy Jézus élete olyan volt, amint azt közreadták.
A sport játék része küzdelem is, amiben benne van a törekvés a hatékony megoldások megtalálására a győzelem vagy az eredményesség érdekében.
A képzeletet igénybe vevő játék a gyermek életének azon szelete, melyet többé-kevésbé uralhat. Így a játék az önkifejezés és a belső feszültség oldásának eszközéül is kínálkozik. De a játék a személyes szabadsághatárok őszinte keresésének, a nehézségek feldolgozásának, és a jó célokért való küzdelem begyakorlásának módja is lehet. Ezt mind szolgálhatják a gyermekek egyéni vagy közös játékai, és akkor még nem volt szó a játék felüdítő szerepéről.
A képzelet használatát igénylő játék egy gyermek életében bizonyosan segít abban is, hogy az élete kihívásait elviselhetőbbnek lássa. Minden játék, ha belefeledkeznek, egy külön világ, melyben a gyermek felettébb tevékeny szereplő. A játékban olyan szerepekkel azonosulhat, és olyan győztes lehet, amilyen győzelmet az életében talán nem mindig vívhat ki.
Felnőttként, a nyilvános működését teljesítő Jézus bizonyosan nem mondott volna példázatot a hallgatóságának a korabeli gyermekek játékára hivatkozva (144:8.7), ha nem ismeri és érti az ilyen játékok lényegét.
Egy alkalommal, többeket megszólítva ezt mondta: „Olyanok vagytok, mint a vásártéren játszó gyerekek, akik azt kiáltják a pajtásaiknak: »Furulyáztunk nektek és nem táncoltatok; siratót énekeltünk és nem jajgattatok.«” (144:8.7)
Megítélésem szerint, ez egy csúfolódó versike, melyre való utalással Jézus azt fejezi ki, hogy akik sem Bemerítő János üzenetét, sem az ő tanítását nem fogadják el, azok az igazságot csúfolják ki, utasítják el.
A szellemi fejlettség nem azt jelenti, hogy az embernek a szellemi létezés állapotába kell kerülnie ahhoz, hogy ilyen fejlődési úton járhasson. A nyilvános működését teljesítő Jézus igencsak magas szellemi szintet képviselt, mégis természetes emberi életet élt. Azonban a szellemi létezés szintjén élők sem tekinthetők minden esetben magától értetődő módon szellemileg is fejletteknek.
Az Isten szellem – szellemi létállapotú – és a személyes lét legmagasabb értékeit képviseli. Így esetében a létállapot és a fejlettség szintje tökéletesen egybe esik.
Viszont ilyen összhang nem mondható el a szellemi létállapotú, de az Isten ellen fellázadt szellemi lényekről. Azt pedig, hogy a szellemi fejlődés nem csak a szellemi létezés állapotában lehetséges, jól jelzi a fény és élet korának felsőbb szakaszaiban élő evolúciós polgárok szellemi fejlettsége (55:6.8-6.9).
A fejlődés attól mondható szelleminek – s ez független attól, hogy a szellemi létezés szintjén vagy éppen az anyagi testben valósul-e – hogy olyan célok érdekében történik, melyek az Isten személyes jellemének elérésére, vagy az ő értelmileg és erkölcsileg is tökéletes akaratával való összhangra irányulnak.
Mivel a jelen földi korszakban a szellemi létállapot és az annak csúcsán levő Isten ténye hivatalosan nem elismert és nem támogatott, így a szellemi fejlődés kifejezés a sokak által elfogadott értékek és célok mentén történő fejlődést is jelentheti.
A fenti gondolatsort azért láttam szükségesnek leírni, mert a kinyilatkoztatók szerint az „(…) istenimádat a paradicsomi létezés legmagasabb szintű öröme; ez a Paradicsom üdítő játéka. A játék a kimerült elmének a földön ugyanaz, mint az istenimádat a tökéletessé lett lelkeknek a Paradicsomon” (27:7.5), melyet már a földön élve is gyakorolni lehet.
Elgondolkodtam azon, hogy a fenti közlés miként lehet igaz. Mindenki és minden, akinek és aminek örülni tudunk az anyagi testben élve, az Első Forrás és Középpont személyes valóságának létén alapul, belőle fakad és közvetlenül vagy közvetve tőle ered. A Paradicsomra érve a személyiségünk érzékelő képessége és érték értése már olyan szintre fejlődik, ami által nem csak ajándékokat értékelhetünk majd, hanem az Ajándékozónak is örülni tudunk. Elképzelve a paradicsomi létviszonyokat, igencsak lehetséges, hogy az ottani istenimádás magába foglalja a földi értelemben vett játék által kínált szabadság, önkifejezés és élményszerzés megélési lehetőségeit is.
Továbbá, figyelembe véve az Isten valóságát, a paradicsomi istenimádás lehetőséget kínálhat a mennyei Atya személyes végtelenségébe való még teljesebb betekintésre is. A paradicsomi Háromság igencsak elfogadó és ajándékozó személyekből áll, s amint mi, Ők is szeretik, ha szeretve vannak.
Annak idején a gyermek Jézus ugyanúgy szaladgált, mint bármely más földi kisgyermek. Homoképítményeket készített (123:3.4), játszott kövekkel és faépítőkockákkal, valamint agyaggal „gyurmázott” is (123:5.15).
Azt nem hiszem, hogy felnőtt korában Jézus kötelességből játszott a kisgyermekekkel (167:6.3; 172:1.4). Jézus nem csak gyermekként élvezte „(…) a szabad játékot és a gyermekkor örömeit.” (124:3.3) Felnőtt korában is „(…) hiányoztak neki a názáreti ácsműhely mellett játszó gyerekek.” (129:1.11)
Jézus még Názáretben, a saját műhelyében dolgozott, de jó szándékú figyelemmel tekintett a környék kisgyermekeire is: „(…) homokot, faelemeket és köveket hordott a műhely melletti részre, és a gyerkőcök csapatostul jöttek, hogy ott játsszanak.” (128:6.11) S ha beleuntak a játékba, szívesen mesélt is nekik. „Mennyire szerettek e kis emberek Jósua bácsival lenni! Megtanultak nevetni, szívből nevetni.” (128:6.11)
Hozzászólások