Gondolatok az Előszóhoz

Az Előszó olvasóköri feldolgozásához érdemes módszeres megközelítést alkalmazni. Mindössze néhány olyan írás található a könyvben, amely önmagában is „kerek, egész” szöveg, s az Előszó is ezek közé tartozik. Az ismeretlen vagy újszerű tartalommal megtöltött kifejezések bevezetése és a szokatlan fogalmi keretek kialakítása is indokolja, hogy a feldolgozás szakaszonként, kellő részletességgel és lehetőség szerint egyszerűbb megfogalmazású, példákkal szemléltetett szövegek felhasználásával történjen. Az egyszerűsítés során sajnos elkerülhetetlenek a kompromisszumok a jelentéstartalmakban, valamint a tények felpuhulása és az igazság torzulása. Sok jelentéstartalmat kell feláldozni annak érdekében, hogy bizonyos jelentéstartalmak világosabbá váljanak, számos tényt kell felpuhítani, hogy a vizsgált tények értelme egyszerűbb formában legyen bemutatható, megannyi igazságot kell eltorzítani annak érdekében, hogy a kérdéses igazságok érthetőbbé váljanak. Ebből következően az Urantia könyv Előszavának más értelmezése is lehetséges. Az említett vitaindító szöveg a könnyebb kezelhetőség érdekében 25 viszonylag rövid bejegyzésre tagolódik.

Az Előszó az Urantia könyv I. részéhez tartozik. Ez a rész a világegyetemek mindenségével foglalkozik. Lényegében három nagyobb egységre bontható. Az Előszó egyfajta eligazítás a szövegben használt fogalom- és viszonyrendszerhez. Az 1-15. írás az Urantia könyvben alkalmazott valóságmodell elsődleges mindenségtani alapjait mutatja be. A 16-31. írás pedig betekintést ad a jelen világegyetemi korszakban a személyes mindenségrend szerkezeti felépítését jellemző személyközi Istenség-viszonyokba.

Az Urantia könyv egyik jellemző sajátosságaként említhető meg annak különös, egyedi nyelvezete. Különös annyiban, hogy a szerzők esetenként meglévő fogalmakat más vagy nem elsődleges jelentéstartalmukban használnak, illetőleg egyébként egyértelmű jelentéstartalmú szavakból alkotnak jóval árnyaltabb, néha igencsak szokatlan jelentésű szerkezeteket. A könyv nyelvezetének egyik sajátsága a „szerkesztett” kifejezések (leginkább tulajdonnevek) használata. Az új kifejezések megalkotásakor nyilvánvalóan inkább a rendeltetés, s nem a forma volt a meghatározó. Az Urantia könyvben alkalmazott sajátos kifejezések eredete inkább hasonítás, mintsem sugalmazás. A nevek valójában szóképek (s ez igaz az egész nyelvre is), vagyis a valóságok jelképes megjelölései, melyek révén több-kevesebb hatékonysággal tudjuk megragadni a megjelölés tárgyát képező valóságokat. A nevek és a nyelvek nem maguk ezek a valóságok, hanem az adott valóságnak képét, pusztán ábrázolását, állványzatát alkotják. Nem alaptalanul utalnak a nevekre úgy, mint fogódzókra. A név tehát fogódzó, s nem azonos a megragadandó valósággal. Vajon az Urantia könyv szerzői miért nem mutatják meg az általuk használt neveket a maguk teljes valóságában? Nyilvánvalóan részben azért nem, mert az e kifejezésekhez tapadó jelentéstartalmaknak olyan, a végest meghaladó elemei is vannak, amelyek a halandói értelem számára nem tolmácsolhatók. És nyilvánvalóan azért sem, mert maguk a szavak sem fordíthatók le vagy írhatók át emberi nyelvre; a magasabb világegyetemi és felsőbb-világegyetemi nyelveknek éppen a szerkezete az, amely mint egységes rendszer verbális-hangzásbeli értelmét veszítené, ha bármiféle egyenértékű megfeleltetésre törekedve megpróbálnák a mi valóságszintünknek megfelelő nyelvi mintákba átvinni.
Egy másik vonatkozásban a könyvből megtudhatjuk azt is, hogy csaknem elképzelhetetlen mértékű torzításokkal jár maga az a fogalomátviteli folyamat is, amikor világegyetemi szintű fogalmakat próbálnak a véges elme számára felfogható fogalmakkal párhuzamba állítani. A kinyilatkoztatók több helyen is sajnálattal állapítják meg, hogy az elvont tartalmú közlendőik gyakran bizony majdnem teljesen eltorzulnak már attól is, hogy megpróbálják lehozni a mi gondolkodási szintünkre; hogy már magának az átvitelnek a folyamata alatt elvész az eredeti jelentéstartalom nagy része, mint ahogy a hő egy része is elszökik a nyílt tűzhelyből. Az ember által felfogható szintre való levitellel a fogalmak jelentéstartalma szükségképpen erősen torzul.
Maga az elme igen eltérően működik a különböző felismerési szinteken, és ez gyakorta elháríthatatlan akadályt jelent. A nevek esete is ilyen akadály, és ezt az akadályt a szerzők jól veszik, mert ahol csak lehetséges, egyértelmű, világos fogalmakat és neveket használnak. A nekünk még távolról sem ismerős fogalmak és szakkifejezések esetében a könyv szerzői ügyes, mesterséges szerkezetekkel, átgondolt nyelvi leleménnyel élnek. Az olyan szavak, mint az „Urantia” a nyelvi és alaki elemeikből láthatóan angol-görög-római eredetet mutató szótagokból létrehozott alkotások – egyszóval a szerzők alkotómunkája kevert voltában kiváló minőségű indoeurópai szövegeket eredményez. Az eredetiből való fordítás alapszabályát tekintve: abból, hogy minden véglegesített tulajdonnevet a nyelvi nehézségektől függetlenül eredeti alakjukban írnak át, tudhatjuk, hogy az Urantia könyv szerzőinek szándéka szerint a tulajdonnevek a továbbiakban már nem változhatnak.
A szerkesztett szavak a fonéma-felépítésükben ugyan kétségtelenül módszerességet mutatnak, a könyv egészére mégis az jellemző, hogy a szerzők minden nehézség nélkül használják a képzelőerejüket az adott jelentéstartalmat átadni képes szerkezetek megalkotásához. Mindezt körülményeskedés nélkül, szellemesen teszik. Amikor csak szükség van módszeresen alkalmazandó gyök vagy fonéma felhasználásával valamilyen sajátos megjelölésre, nem tesznek mást, mint hogy az adott szót vagy annak valamely lényeges részét egyszerűen hozzátoldják a fonémához: „Divinington”, „Aszendington”, „abandonterek”, „szupernáfok”, „kronoldekek”, „agondonterek”. A célnak megfelelően megalkotott helynevek többségénél még ennél is kiválóbb vígjátékkal örvendeztetnek meg bennünket a könyv szerzői az alaktanban. Szép példája ennek a „Szerafington”: héber angyaltani morfémát illesztenek össze egy nem tisztán angol, inkább régi gael-teuton helyraggal („-ington”), mely a szóelem-vizsgálat szerint „nép-várost” jelent. A Szerafington találó fordítása tehát az lehet, hogy „szeráfnép városa”.
Szabály szerint a magasabb rendű foglalja magába az alsóbbat, és sohasem fordítva. A világegyetemi nyelv teljesen alkalmas az „Urantia” szóba foglalására, az Urantia nyelvei azonban nem képesek teljes képi erővel visszaadni a világegyetemünk által saját magára használt elnevezést. Az „URANTIA” ezért nem más, mint helyi nyelvi elemekből összeállított helyi kifejezés:
„-ia” = neveknél alkalmazott főnévképző < „-i” tővéghangzó + „-a” főnévi toldalék (latin)
»» általánosan: urania = mennyei („uran-”) személy („-ia”)
»» speciálisan: Urania = a mennyei személy: Uránia (A görög mitológiában a múzsák egyike, a csillagászat patrónusa.)
„-tia” = neveknél alkalmazott főnévképző < a befejezett melléknévi igenév tövének (latin) „-t”-je + „-ia” (vö., -tion és - ion)
Az „Urantia könyv” esetében a „-tia” összetett képző arra utal, hogy a főnév nem személyt jelöl, míg az „-ia” annak személyt jelölő értelmében használatos.
»» általánosan: urantia = mennyei („uran-”) hely („-tia”)
»» speciálisan: Urantia = mennyei hely[ünk/etek] (úm. a kozmoszban)
Néhány további példa a szövegekben gyakran előforduló kifejezések eredetére:
MORONTIA = ami/amely („-tia”) rokon/hasonló jellegű („on”) az anyaggal („mor”)
„don” < óangol, „dun” = lent(i) = felvidék
NEBADON = az első („a”) csillagködi („neb-”) felvidék („don”) (A helyi világegyetemi szint helyi „felvidéknek” tekinthető azokhoz az „alföldekhez” képest, ahol a halandók megkezdik a felemelkedési létpályájukat a Tejút spirálgalaxisban.)
„-a” = (latin) főnévképző (alanyeset) = [Az Urantia könyvben általános főnévképző, melynek használata a névösszetétel kiegészítő, sajátos jelentéstartalmát jelöli.]
HAVONA = az „új ég/menny” (ld. Jelenések könyve, 21:1)
„ton” < óangol, „tun” = város/telep(ülés)
„or-” = óangol képző, jelentése: „kint”, „kívül”
„von” < középangol, „wone” = lakás, lakóhely, birtok
ORVONTON = a külváros (A felsőbb-világegyetem területe a felemelkedő halandók számára a helyi világegyetemi területen kívül eső lakóhely.)

Gondolatindító

I. Istenség és Isteniség

II. Isten

III. Az Első Forrás és Középpont

IV. A világegyetemi valóság

V. A személyiségi valóságok

VI. Energia és minta

VII. A Legfelsőbb Lény

VIII. A Hétszeres Isten

IX. A Végleges Isten

X. Az Abszolút Isten

XI. A három Abszolút

XII. A Háromságok

Segítő kérdések és gondolatok az Urantia írások olvasóköri feldolgozásához

1.  Melyek a kinyilatkoztatók céljai az itt bemutatott ötödik korszakos kinyilatkoztatással (0:0.2; 0:12.11; 0:12.13)? Milyen értelemben jár együtt mindenségrendi csapatmunka ezzel a kinyilatkoztatással?
2. Hogyan álljunk hozzá ahhoz, hogy az Előszóban sok nehezen felfogható rész található? Vajon elvárható-e, hogy mindent értsünk? Milyen haszonnal jár, ha olyasmit olvasunk, ami nekünk magas? Melyik megközelítés áll közelebb az emberi gondolkodáshoz: az egyszerűtől az összetettig vagy az összetettől az egyszerűbbig haladás (vö. 1:6.3)?
3. Figyelmesen olvasd el az Istenségre, valamint az isteniségre adott „meghatározást” (0:1.2 és 0:1.16-17), továbbá az Istenről alkotott fogalmaink jelképes ábrázolására vonatkozó kihívást (0:2.1).
4. Szerkessz ábrát a végtelenség hét abszolútjának bemutatására, legyen rajta a pontenciálisakból a ténylegesekké való szétválás, valamint az istenivé tett és az istenivé nem tett közötti feszültség feloldása. (0:3.21-0:4.13; 0:9.1-0:11.16)
5. Miben tér el az V. szakaszban az emberről mutatott kép a mai kultúránkban ismert képektől?
6. Ki a minta-személyiség minden személyiség esetében a világegyetemben?
7. Vizsgáld meg az utolsó bekezdéseket (0:12.12-13) abból a szempontból, hogy ezek alapján mit mondhatunk, miként tudjuk úgy olvasni a könyvben foglaltakat, hogy megkönnyítsük a Gondolatigazítónak és az Igazság Szellemének a segédkezését az olvasottak lényegének megértésében?
8. Melyek a teljes istenségműködés szintjei (0:1.3-1.10)? Mutasd ki egy vagy több vallásban, bölcseletben az abban felismert istenségműködési szinteket (vö. pl. 94:3.3).
9. Vedd észre, hogy milyen gyakran előfordul a hetes felosztás, tagolás a különböző leírásokban. A hetes csoportokat mindig érdemes megközelíteni pl. halmazelméleti szempontból, vagyis a matematikában járatosaknak érdemes megpróbálkozniuk három olyan halmaz azonosításával, amelyek metszetei révén a hét megfelelő (rész)halmaz előállítható (A; B; C; AB; AC; BC; ABC).
10. Az Előszó a rendeltetése szerint eligazítást ad a szövegben használt fogalom- és viszonyrendszerhez, mely önmagában is értékessé teszi. De ennél is többet nyújt, ha három másik írással együtt olvassuk. E négy szöveg: az Előszó, az 56. írás, a 118. írás és a 196. írás. Az Előszó és az 56. írás együtt sok mindent megvilágít, azonban a bemutatott dolgok úgy érthetők meg igazán, ha előtte alaposan áttanulmányozzuk az 1. írástól az 55. írásig terjedő részeket. A 118. írás az I., a II. és a III. részben közreadott ismeretanyag istentani vonatkozásait vizsgálja, és fogalmi kereteket ad ahhoz, hogy a racionális bölcseleti megközelítés és a személyes kinyilatkoztatás a későbbiekben együttesen segíthessen az istentani látásmód kiterjesztésében. A 196. írás a jézusi hitnek a saját szellemi életünkre való kihatásáról közöl elmélkedéseket.

Istentani összefoglaló

Az Isten tantétele

• Az Istenség Isten személye és – tényleges és potenciális – egység jellemzi. 0:1.2
• Az Istenség hét szinten működik. 0:1.3-10
• A Végleges az egyesítő isteniségi kifejeződés második szintjén abszonit felügyelőként és megtartóként működik. 0:1.10
• Az abszonit szinten a dolgoknak és lényeknek nincs kezdetük, sem végük. Az abszonitokat nem teremtik, hanem meglényegítik. 0:1.12
• Az Istenség lehet: a) lételvi – az Örökkévaló Fiú; b) élményelvi – a Legfelsőbb Lény; c) társuló – a Hétszeres Isten; d) osztatlan – a paradicsomi Háromság. 0:1.14
• Bár az Istenség isteni, mégsem mind Istenség az, ami isteni. Az isteniség az Istenség jellegzetes egyesítő jegye. 0:1.15
• Az isteniséget a teremtmények igazságként, szépségként és jóságként foghatják fel; az isteniség a személyiségben a szeretetnek, a kegyelemnek és a segédkezésnek felel meg; az isteniség a személytelen szinteken igazságként, erőként és fennhatóságként nyilvánul meg. 0:1.17
• Az Isten a végtelent el nem érő személyiségszintek közül három szinten működik. 0:2.2-4
• Az „Isten” szó az Istenség összes személyi viszonyára utal. 0:2.6
• Az „Isten” kifejezés mindig személyiséget jelöl. 0:2.10
• A Legfelsőbb Isten az idő és a tér fejlődő vagy ténylegessé váló Istene – a teremtmény-Teremtő önazonosság megvalósítója. 0:2.15
• A Hétszeres Isten magában foglalja az időben és térben s a központi világegyetem határain túl működő Istenség-személyiségeket. 0:2.16
• A Végleges Isten az időt meghaladó és a téren túllépő abszonit szint meglényegült és kifejlődő Istene. 0:2.17
• A jelenleg az Istenségi Abszolútként létező Abszolút Isten majd eljut az isteniségi valóságok megtapasztalására. 0:2.18
• E szinten az Istenség tapasztalás útján él a megszemélyesülés lehetőségével, eléri az isteniség teljességét és kimeríti a más-megszemélyesülés egymást követő fejlődési szintjein való ön-kinyilatkoztatás képességét. 0:2.18
• Az Első Forrás és Középpont Istene elsődleges, végtelen és örökkévaló; kizárólag saját akarata korlátozhatja. 0:3.9
• Az Egyetemes Atya az Első Forrás és Középpont végtelen személyisége. 0:3.10
• A VAGYOK azon szabad akarat gyakorlása által szabadult meg Istenségében a korlátlan végtelenség béklyóitól, amely létrehozta az első abszolút isteniség-feszültséget. 0:3.21
• A VAGYOK azáltal nyer személyiséget, hogy az Eredeti Fiú Örökkévaló Atyjává és a Paradicsom Szigetének Örökkévaló Forrásává válik. 0:3.22
• A VAGYOK fogalma az idő-korlátolta, tér-kötötte, véges ember-elme számára tett bölcseleti engedmény. 0:3.23
• A Havonában a Legfelsőbb a paradicsomi Istenséget tükrözi és a Hétszeres Istenben terjeszkedik kifelé. 0:7.7
• A Legfelsőbb Lény az összes teremtmény-Teremtő tevékenység magasabb egységbe rendezője, ő a tér-idő isteniségben kölcsönös összefüggést kialakító. 0:7.9
• A teremtményi korlátok és a véges állapot ellentételezése érdekében az Atya létrehozta az Istenséghez való közeledés hétszeres útját. 0:8.1-8
• A Végleges Istenség ténylegessé válása az első élményelvi Háromság abszonit egyesülését mutatja. 0:9.1
• A Végleges Isten az időn túllépő és a teret meghaladó abszonit szinteken működő személyes Istenség. 0:9.2
• Az Abszolút Isten az elérendő cél minden, az abszonit szintet meghaladó lény számára, de az Istenségi Abszolút lehetőségeinek tere meghaladja a véges fogalmakat. 0:10.2

A paradicsomi Háromság

• A paradicsomi Háromság létrejötte elkerülhetetlen volt. Léte a személyes és a nem-személyes szétválásában rejlik. 0:12.1
• Egyedül a paradicsomi Háromság alkot végtelenséget magába foglaló Istenség-valóságot – a Legfelsőbb Isten, a Végleges Isten és az Abszolút Isten ténylegessé válását. 0:12.2
• A Végleges Isten úgy fog hatalommal és személyiséggel felruházódni, mint a Végleges Háromság egyesítésének következménye. 0:12.6
• Az Abszolút Háromság a második élményelvi Háromság, és egyesülése tapasztalatilag elérheti az Abszolút Istenséget. 0:12.7

Az Abszolútok

• Az Istenségi Abszolút a mindenható megelevenítő, a Korlátlan Abszolút pedig a tökéletesen hatékony mozgatója a világegyetemek mindenségének. 0:11.4
• A Korlátlan Abszolút nem-személyes és istenivé nem tett. Semmilyen tény, igazság, tapasztalat, bölcselet vagy kinyilatkoztatás nem képes belelátni. 0:11.7
• Az Egyetemes Abszolút oldja fel az istenivé tett és az istenivé nem tett – a megszemélyesíthető és a meg nem személyesíthető – valóságok szétválásából eredő feszültséget. 0:11.10
• Az Egyetemes Abszolút egyenlíti ki a feszültséget az alábbiak között: a véges és a Végtelen; a lehetséges valóság és a tényleges valóság; a Paradicsom és a tér; az idő és az örökkévalóság; az ember és az Isten. 0:11.13

Paradicsom

• A Paradicsom a központi világegyetemnek a kellős közepében található – ez a végtelenség földrajzi középpontja és az örökkévaló Isten lakóhelye. 0:0.5
• A Paradicsomon az idő és a tér nem létezik – abszolút. 0:1.13
• A Paradicsom az anyagi-gravitációs szabályozás Abszolútja. Mozdulatlan, és van ugyan világegyetemi elhelyezkedése, de nincs térbeli helyzete. 0:4.12
• A Paradicsom nem teremtő – a Paradicsom egyedi szabályozó. Az erővel, energiával és erőtérrel kapcsolatos reakciókat befolyásolja a Paradicsom. 0:4.13

Mindenségtan

• A valóság négy nagyobb osztályba sorolható. 0:4.6

Az erőtér-irányítók

• Az energia a szellemi, az elme- és az anyagi területekre alkalmazható kifejezés. Az erő fogalmát is ilyen tág értelmezésben használjuk. Az erőtér megjelölés az anyagi szintre utal. 0:6.2
• A minta lehet anyagi, szellemi vagy elmei – vagy ezeknek bármely társulása. 0:6.10

Az ember

• Minden személyiségszakasz potenciálisan társ-teremtő. Az önazonosság társítható mintával, viszont a személyiség élő energiarendszerekkel társul. 0:5.4
• A személyiség nem test, elme, szellem vagy lélek. A személyiség változatlan valóság a máskülönben állandó változást mutató teremtményi tapasztalásban. 0:5.11

Gondolatigazítók

• Az ember lelke empirikus szerzemény. 0:5.10

Releváns bibliai és apokrif iratok szöveghelyei