Két elmével: emberivel és istenivel
A keresztény teológia és az Urantia könyv is megerősíti, hogy Jézus egyszerre volt emberi és isteni. Az őskeresztény teológiában Jézust a Szentháromság második személyeként, a Fiú Istenként ábrázolják. Ez az isteni természete a teológia szerint. Az Urantia könyv szerzői közlik azt is, hogy Jézusban Krisztus Mihály lakozott, egy Teremtő Fiú, egy Istenhez hasonló lény, aki teremtő és ő a Nebadoni helyi világegyetem szellemi vezetője is. Jézus isteni természete abból a lényből származott, aki őbenne lakozott.
Az őskeresztény teológia szerint az isteni Krisztus a földön testet öltött, hogy kereszthalált haljon, engesztelésül az emberiség bűneiért. Az Urantia könyv szerzői azonban elutasítják ezt a felfogást. Krisztus Mihályként utalnak rá, és azt állítják, hogy azért testesült meg itt, hogy halandói életet élve teljesítse a teljes jogon uralkodó, Tökéletes Teremtő Fiúvá válás feltételeit. Amennyire tudom, a keresztény teológia nem foglalkozik ezzel a követelménnyel, az Urantia könyv viszont több helyen is utal rá.
Ebben az írásban igyekszem körüljárni, hogy a két elme vagy tudat hogyan lépett kölcsönhatásba egymással Jézusban, és mely alkalommal melyikük nyilvánult meg. Az Urantia könyvben van néhány olyan kijelentés, amelyek mindkét elmére vonatkoznak [136:4.4], de már némi szövegelemzést igényel annak eldöntése, hogy egy adott időpontban éppen melyik elme nyilvánul meg, vagy esetleg egyként nyilvánulnak-e meg. Egy efféle elemzés néha rossz irányba vihet minket, de az Urantia könyv szerzőitől származó idézetek hiányában az elemzés és a találgatás az egyetlen eszköz a kezünkben, ezért igénybe is vesszük ezeket az eszközöket. Ezt az intelmet szem előtt tartva a következőkre jutottam annak vizsgálata során, hogy adott helyzetben az emberi vagy az isteni alkotórész lehet a legvalószínűbb beszélő.
Amint már említettem, az Urantia könyv utal arra, hogy Jézusnak volt emberi és isteni tudata is, és hogy mindkét elme egyidejűleg létezett Jézusban. A szerzők megerősítik, hogy Krisztus Mihály öntudata – talán a megtestesülés egyik feltételeként – eleinte korlátozott volt, és Jézus először nem volt tudatában a benne lakozó isteni elmének. Úgy tűnik, hogy Krisztus Mihály isteni elméje lassan kezdett el megnyilvánulni, összhangban azzal, ahogy az emberi Jézus egyre érettebb korba lépett. Mindazonáltal Krisztus Mihály benyomásai a világról azokra az élményekre korlátozódtak, amelyek az emberi Jézus érzékein keresztül voltak megtapasztalhatók. Talán Jézus korai éveiben Krisztus Mihály többnyire tétlen résztvevője volt Jézus tapasztalatgyűjtésének. De vajon elkezdett-e gondolatokat előhozni, amikor Jézus elérkezett a gyermekkorból a felnőttkorba való átmenethez? Mikor ébredhetett Krisztus Mihály öntudatra Jézus elméjében?
Az Urantia könyv szerzői arra a következtetésre jutnak, hogy Jézus először tizenhárom éves korában ismerte fel az isteni természetét, vagyis az ő kettős természetét. A János által való megkeresztelés során jutott el az isteni mivoltának teljes tudatára. Úgy tűnik, ez az a pont, amikor Krisztus Mihály elérte a teljes öntudatot Jézusban. A könyv szerzői arra a következtetésre jutnak, hogy ez a felfedezés egy folyamat volt, nem pedig pillanatszerű történés. Vegyük észre azt is, hogy a szerzők itt nem úgy beszélnek a két elméről, mint elkülönülő öntudatokról:
„Az emberi természetét illetően sohasem voltak kétségei; az magától értetődően és mindig jelen volt a tudatában. Az isteni természetét illetően azonban mindig helye volt a kétségnek és a feltételezésnek, legalábbis így volt ez a megkeresztelkedéséig. Az isteniségének felismerése lassú és emberi nézőpontból természetes evolúciós megnyilatkozás volt. Az isteniség megnyilatkozása és tudatosulása Jeruzsálemben kezdődött, amikor még tizenhárom éves sem volt, s amikor sor került az emberi létének első természetfeletti eseményére; és az isteni természetének tudatosulását elindító ezen élmény betetőzésére akkor került sor, amikor a húsvér testbeli léte alatti második természetfeletti élmény megtörtént, az a mellékesemény, mely a János által való megkeresztelését kísérte a Jordánban, mely esemény az ő nyilvános lelkipásztori és tanítói létpályájának kezdetét jelezte.” (128:1.8)
„E földközi-tengeri utazás során Jézus nagy előrelépést tett azon emberi feladatában, hogy megszerezze az uralmat az anyagi, halandói elméje felett, és az őbenne lakozó Igazító komoly előrehaladást mutatott ugyanezen emberi értelem felemelésében és szellemi meghódításában. E körutazás végére Jézus gyakorlatilag felismerte – teljes emberi bizonyossággal – hogy ő az Isten egyik Fia, az Egyetemes Atya egyik Teremtő Fia. Az Igazító egyre jobban képes volt előhozni az Ember Fiának elméjében az isteni Atyjával kapcsolatos paradicsomi tapasztalásának ködös emlékeit abból a létszakaszból, mielőtt a Nebadon helyi világegyetem megszervezéséhez és igazgatásához hozzáfogott volna. Így az Igazító fokról fokra Jézus emberi tudatába idézte a csaknem örökkévaló múlt különböző korszakaiból származó, korábbi isteni létezésének szükséges emlékeit. Ennek az emberi előtti tapasztalásnak az Igazító által előhozott utolsó mellékeseménye a szalvingtoni Immanuellel tartott búcsúmegbeszélés volt, melyre épp azelőtt került sor, hogy feladta a tudatos személyiségét annak érdekében, hogy megkezdje az urantiai megtestesülést. Az emberi előtti létezés ezen utolsó emlékképe Jézus tudatában éppen a Jordánban János által való megkeresztelésének napján tisztult ki.” (129:3.9)
Vajon a két elme kommunikált egymással és megvitatott dolgokat? Igen, így volt:
„E negyven nap alatt folyt az utolsó tanácskozás az emberi és az isteni elme között, vagyis inkább e két, immár eggyé vált elme első valódi működésére került sor. A csendes elmélkedésben töltött nagy jelentőségű időszak eredményei azt mutatták, hogy az isteni elme győztesen és szellemileg az emberi értelem fölébe kerekedett. Az emberi elme az Isten elméjévé lett ettől az időtől fogva, és bár az emberi elme önnön valója mindig jelen van, e szellemivé lényegült emberi elme mindegyre azt mondja, »Ne az enyém, hanem a te akaratod legyen meg.«” (136:4.4)
„A paradicsomi Atyával való, több mint öt hetes megszakítás nélküli együttlét után Jézus teljesen megbizonyosodott a természetéről és tudatosult benne a tér-idő személyiség-megnyilatkozás anyagi szintjei feletti győzelmének bizonyos volta. Teljes mértékben hitt abban, hogy az isteni természete felülkerekedik az emberi természetén, és nem habozott ezt tudatosítani sem.” (134:8.5)
Vajon az emberi Jézus már csak tétlen megfigyelő, miután az isteni énje átveszi a vezető szerepet? Nem úgy tűnik.
A kánai menyegző
Olybá tűnik, hogy a kánai esküvő eseményeire igenis reagált az emberi Jézus. Először is, az emberi Jézust bosszantotta Mária és Jakab viselkedése, és meg is dorgálta őket. Vegyük észre a helyzet leírása során alkalmazott fordulatot: „(az őrá) jellemző felháborodás”. Ezt a tulajdonságot az emberi Jézus az édesanyjától örökölte:
„Jézus az emberi természete szokatlan szelídségének és bámulatos rokonszenvező-megértő jellemvonásának jelentős részét az apjától örökölte; a nagy tanítói tehetségét és a jogos felháborodásra való erőteljes képességét az anyjától kapta. (…)” (122:5.3)
„Kora délután Mária magához hívta Jakabot és együtt mentek oda Jézushoz érdeklődni, hogy vajon megbízik-e bennük annyira, hogy tájékoztatja őket arról, hogy mikor és az esküvői szertartások mely részénél tervezi kijelenteni magáról, hogy ő a »természetfeletti rendű«. De amint felvetették ezeket a dolgokat Jézusnak, már látták, hogy kiváltották az őrá jellemző felháborodást. Jézus csak ennyit mondott: »Ha szerettek engem, akkor várakozzatok velem, amíg megvárom az Atyám akaratát, aki a mennyben van.« De a szavaiban megbújó dorgálás kiült az arcára.” (137:4.4)
Másodszor is felingerelték, de ezúttal csak az anyja:
„Ahogy Jézus ott állt egymagában a kert egyik sarkában, az anyja odament hozzá, s így szólt, »Fiam, nincs már boruk.« Jézus így válaszolt, »Jóasszony, mi dolgom nekem ezzel?« Erre Mária azt mondta, »De én hiszem, hogy eljött a te időd; nem segítesz nekünk?« Jézus válaszul így szólt: »Újból elmondom, hogy én nem ilyen dolgok megtételére jöttem. Miért zaklatsz engem ilyesmikkel?« Ekkor Mária sírva fakadt és könyörgött neki, »De fiam, én megígértem nekik, hogy segíteni fogsz; kérlek, nem tudnál mégis tenni valamit értem?« Jézus erre azt mondta: »Asszony, miért kell neked ilyen ígéreteket tenned? Ügyelj arra, hogy ez többet ne forduljon elő. Minden dologban várnunk kell a mennyei Atya akaratára.«” (137:4.8)
De ahogy Mária sírva fakadt, az emberi Jézus tudatában – és talán Krisztus Mihályéban is – együttérzés jelent meg, és öntudatlanul azt tették, amit eredetileg nem szándékoztak megtenni:
„Mária, Jézus anyja összetört; megdöbbent. Ahogy ott állt előtte, dermedten, könnyek gördültek le az arcán, és Jézus emberi szívét elöntötte az asszony iránti részvét, aki a húsvér testben szülője volt; és előrehajolt, kezét gyöngéden a fejére téve ezt mondta: »Ugyan, Mária anyám, ne szomorkodj az én keménynek tűnő szavaim miatt, hisz nem mondtam-e neked már sokszor, hogy én csak azért jöttem, hogy megcselekedjem a mennyei Atyám akaratát? Nagy örömmel tenném meg, amit kérsz tőlem, ha az részét képezné az Atyám akaratának –« és Jézus itt megállt, habozott egy pillanatra. Úgy tűnt, hogy Mária érzi, hogy valami történik. Felegyenesedett, átkarolta Jézus nyakát, megcsókolta őt, és szaladt is a szolgálók részlege felé, s azt mondta, »Amit az én fiam mond, azt tegyétek meg«. De Jézus nem mondott semmit. Most értette meg, hogy már így is túl sokat mondott – vagyis inkább túl sokat gondolt kívánalmasan.” (137:4.9)
Jézus a tónál
András látja Jézust sírni a tóparton; ez inkább az emberi Jézus reakciója, mint Krisztus Mihályé:
„Az apostolok közvetlenül indulás előtt nem találták a Mestert, és András elindult, hogy megkeresse. Rövid keresés után akadt rá Jézusra, aki a partnál lévő egyik csónakban üldögélt, és sírt. (…) Jézus (…) így válaszolt: „Egyikőtök sem szomorított el. Csak az tett bánatossá, hogy József atyám családjából senkinek sem jutott eszébe, hogy eljöjjön és jó utat kívánjon nekünk.” Rúth ekkor éppen látogatóban volt József bátyjánál Názáretben. A családjának többi tagja büszkeségből, csalódottságból, meg nem értésből és a sértett érzésekből fakadó kicsinyes neheztelés miatt maradt távol.” (141:0.2)
A templom megtisztítása
És megint csak az őrá „jellemző felháborodás” ébred az emberi Jézusban:
„Jézus épp azon volt, hogy hozzákezdjen a beszédéhez, amikor két dolog vonta magára a figyelmét. A közelben működő egyik pénzváltó asztalánál erőszakos és heves vita robbant ki egy alexandriai zsidóval szembeni állítólagos túlzott követelés miatt, míg ugyanekkor mintegy száz ökörnyi állattömeg bömbölése rengette meg a levegőt, melyeket az állatkarám egyik részéből a másikba tereltek át. Ahogy Jézus elhallgatott, csendesen, de elgondolkodva figyelve a kereskedés és a zűrzavar sajátos jelenetét, a közelben észrevett egy együgyű galileait, egy férfit, akivel Jirónban már beszélt egyszer, s akit a fölényes és magukat felsőbbrendűnek tartó júdeaiak gúnyoltak és taszigáltak; és mindez együtt váltotta ki Jézus lelkében a felháborodás érzése különös és ritka kitöréseinek egyikét.
A közelben álló apostolai meglepetésére, akik tartózkodtak attól, hogy részt vegyenek abban, ami oly rövid időn belül bekövetkezett, Jézus lejött az emelvényről és odament az ifjúhoz, aki a jószágot az udvaron hajtotta keresztül, elvette tőle a kötélkorbácsát és gyorsan kiterelte az állatokat a templomból. De nem ez volt minden; a templomudvarban összegyűlt ezrek csodálkozó tekintete előtt fenségesen odasétált a legtávolabbi jószágkarámhoz és kinyitotta az összes jószágállás ajtaját és kihajtotta a bezárt állatokat. Ekkorra az összegyűlt zarándokok felvillanyozódtak, és nagy hanggal a zsibáru-kereskedések felé nyomultak, majd elkezdték felborogatni a pénzváltók asztalait. Kevesebb mint öt perc alatt minden kereskedelmi tevékenységet kisöpörtek a templomból. Mire a közelben tartózkodó római őrök a helyszínre értek, már minden nyugodt volt, és a tömeg is lecsillapodott; Jézus, visszatérvén a szónoki emelvényre, így szólt a tömeghez: »Ma láthattátok, ami meg van írva az Írásokban: ’Házam minden nemzet számára az imádság háza lesz, de ti rablók barlangjává tettétek.’«” (173:1.6-7)
De persze sokszor Krisztus Mihály beszél, nem az emberi Jézus. Ilyen az is, mint amikor Jézus azt mondta: „Aki látott engem, az látta az Atyát”, vagy: „Az Atya és én egy vagyunk”. Más esetekben Krisztus Mihály és az emberi Jézus egyesített hangja nyilvánul meg.
Útban Jeruzsálembe
Nemrégiben ezen töprengtem: Miért ment el Jézus Jeruzsálembe a húsvétünnepre, amikor ezzel csak bajt hozott a fejére? Ez azért történhetett, mert Krisztus Mihály tudta, mi fog történni, tehát az emberi Jézus is tudta. Isten akarata volt, hogy Jézust letartóztassák és keresztre feszítsék? Ha igen, akkor nyilvánvalóan az emberi Jézus ezt nem tudta, vagy megerősítésre volt szüksége, ezért imádkozott Istenhez, hogy megkérdezze, Isten akarata-e, hogy keresztre feszítsék. Lehetséges, hogy Krisztus Mihály döntött úgy, hogy így fejezi be az emberi lét megtapasztalását? Miért tenne így? Vizsgáljuk meg a lehetséges kimeneteleket: Jézus meghalhatott volna végelgyengülésben, hogy aztán feltámadjon, vagy eltűnhetett volna úgy is, mint a Melkizedek, hogy néhány nappal később morontia lényként jelenjen meg újra. De vajon ezek a választási lehetőségek egybeestek volna az Atya akaratával? A szerzők maguk adják meg a választ ezekre a kérdésekre:
„A mennyei Atya azt szerette volna az alászálló Fiától, hogy természetes úton fejezze be a földi pályáját, éppen úgy, ahogy minden halandónak a földön és a húsvér testben be kell fejeznie életét. A közönséges férfiak és nők nem remélhetik, hogy az utolsó óráikat a földön és a halál rákövetkező eseményét valamilyen különleges mentesülés teszi könnyűvé. Ennek megfelelően Jézus úgy döntött, hogy úgy adja életét a húsvér testben, mely megfelel a természetes események menetének, és állhatatosan elutasította, hogy kiszabadítsa magát az embertelen események gonosz összjátékának kegyetlen szorításából, mely események szörnyű bizonyossággal haladtak előre az ő felfoghatatlan megaláztatása és gyalázatos halála felé. A gyűlölet mindezen elképesztő megnyilvánulásának és a kegyetlenség mindeme példátlan megmutatkozásának minden eleme rossz emberek és gonosz halandók munkája volt. Nem a mennyei Isten akarta, és nem is Jézus főellenségei parancsolták azt, bár ez utóbbiak sokat tettek annak érdekében, hogy biztosítsák, hogy a meggondolatlan és rossz halandók így utasítsák el az alászálló Fiút. Még a bűn atyja is elfordította arcát a keresztre feszítés jelenetének gyötrő borzalmától.” (183:1.2)
A Getszemáni kertben
Az emberi Jézus feltette a kérdést, hogy elkerülhetné-e ezt a keserű poharat. A válasz nyilvánvalóan a „nem” volt. Jézus összesen háromszor kérdezte meg, hogy ki kell-e innia a poharat. Ez volt a második alkalom:
„A Mester néhány pillanatig imádkozó testtartásban maradt, és azután odament az apostolokhoz, akiket alva talált, mert szempilláik elnehezültek és nem tudtak ébren maradni. Ahogy Jézus felkeltette őket, ezt mondta: »Hát nem tudtok virrasztani velem még egy órán át sem? Hát nem látjátok, hogy a lelkem szerfelett szomorú, halálosan bánatos, és hogy a társaságotokért esedezem?« Miután a három apostol felébredt az alvásból, a Mester megint elvonult magában, és a földre borulva, ismét imádkozott: »Atyám, tudom, hogy e poharat elkerülni lehetséges volna – veled minden dolog lehetséges – de én azért jöttem, hogy megcselekedjem az akaratodat, és bár ez keserű pohár, kiiszom, ha úgy akarod.« Amint az imát így elmondta, egy fenséges angyal jött le mellé, szólt hozzá, megérintette és erőt öntött belé.” (182:3.2)
Amikor Jézus harmadszor imádkozott, már teljes mértékben elfogadta az Atya akaratát, hogy átessen a kereszthalál megpróbáltatásain:
„Ezután, harmadszorra is, a Mester visszavonult és imádkozott: »Atyám, látod alvó apostolaimat; könyörülj rajtuk. A szellem valóban készséges, de a húsvér test gyenge. Most, ó, Atyám, ha e pohár nem múlik el, akkor kiiszom. Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg.« Amikor az imádkozást befejezte, egy darabig a földre borulva maradt. Amikor felkelt és visszament az apostolaihoz, megint csak alva találta őket. Nézte őket és szánalommal és gyöngédséggel a hangjában így szólt: »Aludjatok csak és pihenjetek; a döntés ideje már elmúlt. Elért minket az óra, amelyben az Ember Fiát árulással az ellenségei kezére adják.« Ahogy lehajolt, hogy felrázza őket, azt mondta: »Keljetek fel, térjünk vissza a táborba, mert meglátjátok, az árulóm már közel jár, és eljött az idő, amikor a nyájamat szétkergetik. De én e dolgokról már szóltam nektek.«” (182:3.4)
Nagyon is érthető, hogy az emberi Jézus miért lett ennyire zaklatott, hiszen Krisztus Mihály képes volt látni az eljövendőt, és így Jézus nyilvánvalóan részleteiben is megismerhette, hogy milyen megpróbáltatásokon kell majd keresztülmennie. Krisztus Mihály is átérezné a majdani keresztre feszítéssel járó fizikai fájdalmat és megaláztatást, de vajon ugyanolyan szorongás fogta el őt előtte, mint az emberi Jézust? Ezt nem tudjuk. Lehetséges-e, hogy Krisztus Mihály előre látta, hogy egy megsértett Istennek felajánlott engesztelő áldozatként emlékeznek majd rá, és ez nyugtalansággal töltötte el? De látnia kellett azt is, hogy a valódi tanításai végül majd az igazság szavát fogják jelenteni az egész emberiségnek.
Jézus a kereszten
Krisztus Mihály kétségkívül megtapasztalta mindazt a fájdalmat és megaláztatást, amelyet az emberi Jézus az emberi tapasztalás részeként átélt, de csak az emberi Jézus halt meg a kereszten. A szerzők utalnak is arra, hogy Krisztus Mihály valamilyen formában részt vett bizonyos igazgatási eljárásokban a Nebadon helyi világegyetemben azon három nap alatt, amíg Jézus teste a sírban volt:
„Mihály teremtői tudata nagyjában-egészében szükségképpen független volt a fizikai megtestesülésben azzal társult halandói elmétől.” (188:3.6)
„Vannak olyan megmaradt feljegyzések is, melyek azt mutatják, hogy ezen időszakban a Szalvington száztagú legfelsőbb tanácsa Gábriel elnökletével igazgatási ülést tartott az Urantián. Vannak olyan feljegyzések is, melyek arra utalnak, hogy az uverszai Nappalok Elődei ez idő alatt összeköttetésben álltak Mihállyal a Nebadon világegyetem helyzetének kérdésében.
Tudjuk, hogy legalább egy üzenetváltásra sor került Mihály és a Szalvingtonon tartózkodó Immanuel között, mialatt a Mester teste a sírban feküdt.
Jó okunk van azt hinni, hogy ugyanaz a személyiség ült Kaligasztia székében a Bolygóhercegek csillagrendszeri tanácsában a Jerusemen, mely testület akkor ülésezett, mialatt Jézus teste a sírboltban nyugodott.
Az edentiai feljegyzések arra utalnak, hogy a Norlatiadek Csillagvilági Atyja jelen volt az Urantián, és hogy a sírban töltött idő alatt utasításokat kapott Mihálytól.
Sok egyéb bizonyíték is azt sugallja, hogy Jézusnak nem a teljes személyisége aludt a nyilvánvaló testi halál ezen időszakában és töltötte azt öntudatlanságban.” (188:3.12-16)
Tehát Krisztus Mihály tevékeny volt abban a három napban, mialatt Jézus a sírban feküdt és semmiről nem lehetett tudomása. Aztán jött a feltámadás, amikor is Jézus morontia alakban megjelent, de vajon a halandó Jézus ott volt-e ebben a feltámadott személyben? Láthatatlan barátaink nagyon is megosztottak ebben a kérdésben. Némelyikük úgy gondolja, hogy a halandó Jézus még Krisztus Mihállyal volt a morontia alakban, mások azonban nem osztják ezt a nézetet:
„Nem tudjuk teljesen megmagyarázni, hogy mi is történt a názáreti Jézussal e másfél napnyi időtartam alatt, amikor mindenki tudomása szerint József új sírboltjában nyugodott. Nyilvánvalóan ugyanolyan természetes halált halt a kereszten, mint amilyet bármely más halandó is halt volna ugyanilyen körülmények között. Hallottuk, amikor azt mondta, „Atyám, kezedbe ajánlom szellememet.” Nem teljesen értjük e kijelentést annyiban, hogy a Gondolatigazítója már régen megszemélyesült és így Jézus halandói lényétől függetlenül létezett. A Mester Megszemélyesült Igazítóját az ő testi halála a kereszten semmilyen értelemben nem érinthette. Amit Jézus egyelőre az Atya kezébe adott, nem lehetett más, mint az Igazító korai munkájának szellemlényegű megfelelője, amikor a halandói elmét szellemivé lényegítette annak érdekében, hogy biztosítsa az emberi tapasztalás átiratának a lakóvilágokra való átvitelét. Kellett lennie valamiféle szellemi valóságnak Jézus tapasztalásában, mely a szférák hitben gyarapodó halandóinak szellemtermészetével és lelkével volt rokon. Ám ez pusztán a mi véleményünk – nem igazán tudjuk, hogy Jézus mit ajánlott fel az Atyjának.” (188:3.4)
„A názáreti ember megszerzett szellemazonossága, melyet a húsvér testben eltöltött élete alatt először a Gondolatigazítója közvetlen erőfeszítései révén, később a testi szükségletek és az eszményi halandói lét szellemi követelményei közötti tökéletes egyensúly megtalálása által épített ki; tette ezt úgy, hogy mindegyre az Atya akarata mellett döntött, tehát bizonyára e szellemazonosságot adta át a paradicsomi Atya megőrzésébe. Hogy vajon ez a szellemvalóság tért-e vissza vagy sem, hogy a feltámadott személyiség részét képezze, azt nem tudjuk, de úgy hisszük, hogy ez történt. Ám vannak a világegyetemben olyanok, akik úgy tartják, hogy Jézus lélek-azonossága most az „Atya kebelén” nyugszik, hogy később elbocsáttasson a Nebadon Végleges Testületének vezetésére a külső tér megszervezetlen területeinek meg nem teremtett világegyetemeivel kapcsolatos ismeretlen rendeltetésre.” (188:3.8)
Az előző két idézet egy fontos szempontra hívja fel a figyelmet: Jézusban két szellemi lény lakozott, mégpedig Krisztus Mihály és egy Gondolatigazító. Úgy tűnik, hogy az emberi Jézus és a Gondolatigazítója közötti együttműködés (interakció) ugyanolyan jellegű volt, mint a mi esetünkben. Jézus az Igazító útmutatását követve haladt egyre beljebb és feljebb a lelki körökben, éppen úgy, mint mi. Csak éppen a végeredmény volt más: Jézus nem kapcsolódott eggyé az Igazítójával; az ő Igazítója ugyanis megszemélyesült. Krisztus Mihály megtapasztalja ugyanazt, amit Jézus, de vajon részese-e mindennek bármilyen módon? Talán Krisztus Mihály tanácskozhatott Jézus Igazítójával, de szerintem ahhoz, hogy megtapasztalhassa az interakciójuk tisztán emberi vetületét, Mihálynak nem szabadott beavatkoznia az ember és az Igazító együttműködésébe. Ha ez igaz, akkor Jézusnak az Igazítójával való együttműködése tisztán emberi tapasztalás lehetett.
Milyennek fogjuk látni Krisztus Mihályt, amikor majd végre személyesen találkozunk vele? Olyannak, mint az emberi Jézus és mint a Teremtő Fiú? Én úgy képzelem, hogy még ha az emberi Jézus feltámadt lelke nem is része Krisztus Mihálynak, azért Mihály személyiségének bizonyos jegyei ismerősnek fognak tűnni számunkra, mégpedig abból kifolyólag, hogy tapasztalatokat szerzett Jézus halandói életében. Természetesen kinyilvánítja majd előttünk a Teremtő Fiú lélegzetelállító jelenlétét is. És az is biztos, hogy ez lesz a felemelkedésünk legemlékezetesebb pillanatainak egyike!
Az eredeti mű:
- Bain, Richard: Of Two Minds: Human and Divine. In: The Fellowship Herald – Summer 2021. The Urantia Book Fellowship. https://assetrepository.urantiabook.org/AssetRepository/Communications/TheHerald/Herald2021.pdf
Hozzászólások