A béke művészete

A béke művészete

Mottó: „A szelíd felelet csillapítja a haragot.” (149:4.2)

 

1) A béke művészete Istentől tanulható meg. Pontosabban Jézustól, az emberré lett Istentől, és a bennünk élő isteni rész, a Gondolatigazító vezetése által. Ahogy én látom, a béke művészetének lényege ez: önmagunk összebékítése a valósággal, ami fokozatos fejlődésben nyilvánul meg.

„A környezeti feltételek még egy elszigetelt világ esetében sem képesek meghiúsítani az egyes halandó személyes előrelépését; a názáreti Jézus, mint ember az emberek között, személyesen érte el a fény és élet rendjét ezerkilencszáz évvel ezelőtt az Urantián.” (55:11.7)

Az emberi Jézus működésmódját tanulmányozva – melyre az ötödik korszakos kinyilatkoztatás negyedik része kiváló lehetőséget biztosít – felismerhetjük, hogy milyen módon fognak viselkedni az emberek a fény és élet korába lépve, annak szellemi szintjén élve.

Az emberként is élő Jézusban béke volt, mert összhangra törekedett a szellemi Atyjával. Jézus, a nagy béketeremtő, az ember értékessége tekintetében nem helyezett hangsúlyt a nemi különbözőségre. A férfi tanító csoportok mellett létrehozta a női tanhirdető csoportot is. De nem tett különbséget az emberek között a koruk, a nemzetiségük, a vallásuk és a politikai meggyőződésük szerint sem. Mindenkit a mennyei Atya gyermekének tekintett.

Az Atya akarata nem olyan, mint az emberi akarás, mely néha görcsös is tud lenni. Az Atya akarata a bölcsesség, a jó akarat és az okosság addigi, emberben levő kincseinek újszerű összerendezése az Isten vezetésével, mégpedig a jó, a szép és az igaz képviselése érdekében – legalább is én így gondolom.

Jézus útravalója az apostolai számára is az volt, hogy úgy tegyék a jót, amint ezt tőle látták és úgy hirdessék az örömhírt, amint azt tőle hallották. S ha erre törekednek, ő velük lesz szellemben. Vagyis az ember együttműködik az Istennel, az Isten pedig együttműködik az emberrel egy nagyszerű közös cél érdekében, melynek lényege az lesz, hogy a közösen létrehozott értékekből mindenki egyre teljesebb módon részesedhet. Isten is, és a gyermekei is.

Az Atya mindig vevő arra, hogy támogassa az egyének szellemi fejlődését és a mások számára hasznos szolgálataikat.

A belső béke a mi korunkban is a bölcs döntések feltétele. Ezért rossz tanácsadó a harag. Ha pedig egy nagy döntés előtt alszunk egyet, netán kettőt, akkor lehetőséget adunk a bennünk élő Gondolatigazítónak, hogy a segítségével magasabb szempontokat is megláthassunk a döntésünkhöz. Főleg, ha ehhez kérjük a vezetését is, majd pedig nem görcsölünk a válaszért, hanem rábízzuk, hogy akkor és azt mutassa, amit az érdekünkben jónak lát.

Ha valaki a háborút művészetnek tekinti, ideje szóba állnia azzal, hogy akkor micsoda művészet a rossz jóval történő legyőzése cselvetés és gyilkos fegyverek nélkül. A rosszat, okos jó akarattal legyőzni, jelenti az igazi művészetet. Jézus mestere volt ennek. Jézus nem félelemből akarta jóval legyőzni a rosszat. Mindig azt tette, ami mindenki javára a leghasznosabb, azt, ami igazán működik.

Ha szükséges volt, az isteni jó, igaz és szép emberi szívekben való meghonosítása érdekében megfeddte a tanítványait is, de még az elárulóját sem akadályozta a szabad döntésében. Az emberek szellemi felszabadítása érdekében megszidta a vallási vezetőket, de nem állt ellen az elfogásakor. Soha nem alkalmazott erőszakot egy másik emberi személy ellen. Még a jeruzsálemi pénzváltók asztalait sem ő borogatta fel a templom udvarán. Azt, a felháborodásában osztozó emberek tették meg. Jézus csak az állatokat terelte ki (173:1.7).

A nyilvános működése során Jézus minden élethelyzetét arra használta, hogy általuk mintát adjon a belső és a külső béketeremtésre. Jézus tudta, ha a templomban nem Isten az első, hanem a kereskedés, akkor ott az Istent nem lehet hitelesen képviselni, és az emberek nem, vagy csak nehezen ismerhetik fel az Isten számukra is értékes dicsőségét, valamint a jóakaratú emberek közötti béke fontosságát.

Az ember tisztelhet egy felsőbb teremtő akaratot és Istennek is mondhatja azért, mert fenntart egy olyan nagy, bonyolult és célirányos dolgot, mint a világ. De az ember csak azt követően lesz képes viszont szeretni az Istent Atyaként, hogy személyesen tapasztalta meg a szeretetét.

 

2) A félelem és a hiúság két ősi emberi érzelem, melyek hosszú időn keresztül képesek voltak együtt tartani a korai emberi közösségeket.

Míg régen, az emberi félelem elsődleges oka a természet erői mögé képzelt láthatatlan mozgatóktól, a kísértetektől való félelem volt, addig a mai emberi félelmek elsődleges okát abban látom, hogy nem tartjuk magunkat eléggé értékesnek, szerethetőnek.

Egy ilyen helyzet gyökeres megoldásául kínálkozik az Isten megismerése. Aki bizalmat szavaz az Istennek önmagában, és megérti, hogy a hatalmas mindenség teremtő Istenét a saját szellemi Atyjaként ismerheti meg – valamint törekszik is erre – annak lassan, de biztosan növekedni fog az önbecsülése is.

A félelem képes bezárni bennünket saját magunkba és nagyban nehezíti a személyiség fejlődését. A hiúság pedig azáltal tesz kiszolgáltatottá, hogy az önbecsülést mások elismerésétől teszi függővé. Éppen ezért a félelmet a szeretetnek, a hiúságot pedig az önbecsülésnek kellene leváltania. Mindkettő megalapozott forrása pedig csak azon a tényen alapuló tudat lehet, hogy az ember az Isten gyermeke.

Az emberek mindig azt igyekeznek kifejezni vagy megalkotni, amit belül gondolnak és éreznek. Ha elkezdik lecserélni magukban a félelem és a hiúság mozgatórúgóit az Isten jó, szép és igaz akarata tételének vágyára, akkor fognak igazán élni és boldogulni.

A boldogság látásmód kérdése. A látásmódom pedig attól függ, hogy milyen a kapcsolatom azzal a személlyel, akiben nincs meghasonlás. Csak Isten látásmódja igazíthat el az általa fenntartott világban, és csak a mennyei Atyával való kapcsolat tehet bátorrá és bölccsé a valóság egyre teljesebb megtapasztalására.

 

3) Az ember mindig két cselekvési irány között választhat. Előre néz, és azt keresi, hogy mit tenne most Jézus az ő helyében, vagy engedi, hogy beszippantsa a saját múltja, és az életproblémáit a régen rögzült módok szerint kezeli.

Az ember legrégebbi, meghatározó személyes sérelme abból eredhet, hogy gyermekkorában nem kapta meg azt a fizikai és érzelmi biztonságot, amire szüksége lett volna. Vagyis nem igazán volt békés, boldog gyermekkora.

Később pedig talán nem kapta meg azt a támogatást, amire szüksége lett volna a kibontakozásához. Ez utóbbiról nekem is van tapasztalatom.

Aki már átélt ilyen nehézségeket, és valahogy kezelte is azokat, azt tapasztalhatja, hogy az a működésmód, ami hajdan segítette a „túlélését”, utóbb, a felnőttkora társkapcsolatainak problémájává válhat.

Itt jön a képbe a gyógyító Isten. Mivel az Isten egy valós része benne él az emberben, így ténylegesen is tudja gyógyítani azt, aki kéri. Isten nem takarja el a múlt fájdalmát, de segít megérteni, elengedni és megbocsátani, új működési módokat kialakítani, ha kérjük ehhez a vezetését, segítségét. Isten nem csak barát lehet, hanem a lelkünk gyógyítója is.

Az Isten soha nem változtatja meg az embert, az ember mond igent a változásra az Isten jóságával való találkozás következtében.

Az Isten önálló személy, ezért az embernek nem kell Őt irányítania. Egyik szabad akaratú személy sem szereti, ha mások irányítani akarják. Viszont az Isten a tiszteletnek, mint személyiség elemnek is a forrása, így az Isten soha nem rohanja le az embert. Az ajtó előtt várakozik, és csak akkor lép be, ha beengedik. Ha pedig elküldik, azt is tudomásul veszi.

Nekem az alapimám az, hogy a Te akaratod legyen meg az én életemben. S bár általános felhatalmazást adtam a Gondolatigazítómnak, hogy vezessen, mégis előfordulhatnak olyan élethelyzetbeli elakadások, amit akkor és ott úgy érzem, hogy emberileg nem tudok megoldani, kezelni. Ilyenkor mindig kérni szoktam az Atyám vezetését. Bizony, a kis dolgokban is a „Nagy” segítségét.

Ha ténylegesen a jóra törekszem, nem hagyhatom figyelmen kívül ennek személyes Forrását. Ha pedig mégis, akkor őszintén el kell ismernem, hogy a legjobbal bizony félek szóba állni. Viszont akkor nem is szabadna panaszkodnom, hogy mindent megpróbáltam már, ami megoldással és eredménnyel kecsegtetett, de mégsem sikerült úgy mélyen és igazán, legfőképpen pedig állapotszerűen szívbékét megélni.

Nem az Isten alakítja az emberek közötti kapcsolatokat, de képes azokat gazdagítani. Jézus élvezte az életet és szerette az embereket. Azért élvezte az életet, mert szerette az embereket. De nem tudta volna szeretni az embereket, ha nem szereti a mennyei Atyját. A szeretet és a béke elválaszthatatlan tartalommal bírnak az Isten szellemi családjában.

 

Szerző
Év

Hozzászólások