You are here

Újrakezdők – A félős ifjú

A nyilvános működésének megkezdése előtt, két indiai barátját elkísérve, Jézus körutazást tett a Földközi-tenger vidékén. A két barát, Gonod és Ganid – apa és fia – kereskedőként utaztak. A közös utazás Jézus „(…) huszonnyolcadik éve nagy részét és a teljes huszonkilencedik évét kitöltötte.” (130:0.1)

Az út során Jézus tolmácsként és tanítóként dolgozott. Számára az utazás igazi célja az volt, hogy személyes tapasztalatok által ismerje meg, miként élik az életüket a különféle emberek. Továbbá az út során, a kísért barátaitól Jézus „(…) sok újat tudott meg az indiai és a kínai polgárosodott társadalomról és műveltségről, mivel Gonod, aki India polgára volt, három nagy utazást is tett a sárga ember birodalmába.” (130:0.6) A Földközi-tengeri út az ember Jézus számára kapcsolatteremtő-felkészülés volt a nyilvános működésének idejére.

Az utazók Jeruzsálemből indultak. Cezáreában hajóra szálltak, majd az egyiptomi Alexandriában való időzést követően Kréta szigetére érkeztek.

„A krétaiak akkoriban nem túl irigylésre méltó hírnévnek örvendtek a szomszédaik körében. Jézus és Ganid mégis számos lelket nyert meg a magasabb rendű gondolkodásnak és életvitelnek, és megteremtették azokat az alapokat, melyekre építkezve a Jeruzsálemből érkező első tanhirdetők oly gyorsan elfogadtatták a későbbi evangéliumi tanokat. Jézus szerette ezeket a krétaiakat, Pál ugyanakkor igen kemény szavakkal illette őket, amikor is Tituszt küldte a szigetre az egyházak átszervezésére.” (130:5.1)

A krétai hegyek között való időzés során az utazók találkoztak egy félénk, mély szomorúságot cipelő fiatalemberrel, aki az emberek társaságát kerülve, már korán a hegyek közötti magányt választotta.

Az ifjú neve Fortune volt, aki fiatal kora ellenére sokat csalódott, és akit ebből következően kisebbrendűségi érzés is gyötört. Fortune a legnagyobb csapást akkor szenvedte el, „(…) amikor tizenkét éves korában átélte az apja elvesztését.” (130:6.1) Ez olyannyira elmélyítette a lelki válságát, hogy úgy érezte, csak az emberektől távol, a hegyek magányában élve találhat valamiféle enyhülést a magában hordozott nehéz érzésekre és gondolatokra.

Jézus – hogy elérje az önmagába süppedt szenvedőt – a szembesítés és a bátorítás együttes módszerét alkalmazva szólította meg az ifjút.

„Üdvözlégy, barátom! Miért lógatod az orrod egy ilyen gyönyörű napon? Ha történt veled valami rossz, akkor talán tudok segíteni valamiképpen. Igazi öröm lenne számomra, ha szolgálatommal valóban segíthetnék.” (130:6.1)

Azzal, hogy a barátjának szólította, Jézus kifejezte az együttérzését az ifjú felé, de ez a megszólítási mód lehetett jó szándékú közeledést jelző korabeli szófordulat is.

Jézus őszinte volt a fiatalemberrel, elmondta neki, hogy gondterheltnek látja, egyben jelezte felé, hogyha másnak nem is, legalább a természeti környezetet megszépítő gyönyörű időnek örülhetne.

Jézus felajánlja Fortune számára a segítségét, de ezt már nagyon tapintatosan teszi, mivel a fiatalember nem kért tőle ilyet. A Teremtő Fiú azonban láthatta, hogy egy lelkesítő útmutatás által van esély arra, hogy az ifjú az értelmét használva célt és örömet találjon a földi létezésben. Jézus tapintata abban is megnyilvánul, hogy feltételes módban beszél a fiút szomorúvá tett dolgokról: „Ha történt veled valami rossz”.

Továbbá Jézus nem azt mondja, hogy meg tudom oldani a problémádat, hanem azt, hogy „talán tudok segíteni valamiképpen.” Ezzel jelezte, hogy a segítés eredménye nem csak a segítő szándékától, ráfordított idejétől és felkészültségétől függ, hanem a saját lelkében fuldokló hozzáállásától is.

Jézus azt is a szenvedő ifjú tudomására hozta, hogy neki, vagyis a segítőnek nem csak örömére válna a segítés, hanem megtisztelő szolgálat is lenne.

Jézus egyértelműen az igaz barát és a jó szülő helyzetéből közelít, akik őszintén tudnak örülni annak, ha a barátjuk vagy a gyermekük lelki megkönnyebbülést és értelmes létcélt talál.

Mint majd látjuk, Jézus jó szándéka mit sem ért volna, ha az ifjú korábbi, önmarcangoló tespedése helyett nem tudott volna felkínálni számára lelkesítő célt és ezzel együtt szerethető értékeket.

Jézus szavait hallva Fortune érezhette, hogy találkozott egy emberrel, aki figyel rá és elfogadja őt olyannak, amilyen éppen lenni tud, de örülne, ha a gondolatait béklyózó terheket le tudná tenni.

Azonban a fiatalember nem válaszolt Jézus köszöntő szavaira. Bár meglepte őt az, amit Jézustól halott, de visszahúzódó maradt, ugyanis tapasztalatból tudta, hogy a szenvedést okozó dolgok felszínre hozása fájdalommal jár, mivel párszor már megélte, hogy egyedül nem volt képes felülemelkedni a sérelmein, a félelmein és a fájdalmain. Így Fortune könnyen gondolhatta azt, hogy jobb az neki, ha ezeket elfedve él tovább. Pedig az Isten pontosan a sérelmek, a félelmek és a lelki fájdalmak gyógyításában nagyon jó. Az előfordulhat, hogy valaki szégyell egy másik ember előtt őszintén beszélni magáról, de ha ezt, az isteni jelenlétet komolyan véve teszi meg, akkor könnyebbséget, lelki gyógyulást és vezetést fog tapasztalni.

Jézus a következő szavakkal zárja le a kéretlenül kínált segítség ügyét, és teszi ezt együtt érző módon. „Megértem, azért jöttél fel ezekbe a hegyekbe, hogy elbújj a néped elől; és természetesen nem akarsz szóba állni velem (…)”. (130:6.2)

Jézus szavai kifejezik, hogy elfogadja az ifjú azon döntését, hogy nem akar magáról beszélgetni egy emberrel, akit eddig nem is ismert. Netán azért sem akar így tenni, mert nem szeretné, hogy még másik két ember, Jézus útitársai is hallják a lelkének szomorúságait.

Így Jézus maga kér segítséget az ifjútól:  „(…) azt szeretném tudni, hogy jól ismered-e ezeket a hegyeket; ismered-e az erdei ösvényeket? Esetleg meg tudnád-e mondani, hogy melyik a legjobb út Főnixbe?” (130:6.2)

Mivel a fiatalember jó helyismerettel rendelkezett és nyilvánvalóvá vált számára, hogy Jézus és a társai egyenes szándékúak, ezért a jó akaratot jó szándékkal viszonozta és megmutatta, illetve részletesen leírta számukra a Főnixbe vezető legjobb utat.

S ekkor Jézus újfent egy nagyszerű megoldást alkalmazott azért, hogy az ifjút elérje, neki lényegi módon segíteni tudjon. Miután Jézus megköszönte az útmutatást, már el is indult a mutatott úton, mikor hirtelen visszafordult és azt mondta, hogy mivel útbaigazítást kapott, ezért a részéről nem lenne tisztességes, ha cserébe nem mutatná meg, hogy az, akitől segítséget kapott, miként találhatja meg a legjobb utat a szíve mélyén még rejtve levő rendeltetési céljához. Majd Jézus hozzá teszi, „(…) mivel segítséget kértél tőlem, ezért nem hagylak cserben.” (130:6.2)

A fiatalember, aki egyszer már megnyílt Jézus előtt, mikor az utazóknak megmutatta a Főnixbe vezető legjobb utat, immár erőtlenül mondja, hogy ő nem kért Jézustól semmit. Jézus pedig elmondta neki, hogy nem a szavai, hanem a kétségbeesett arckifejezése kért segítséget. S ekkor a fiatalember már vágyott arra, hogy Jézus beszéljen hozzá. Felvillant előtte annak az esélye, hogy a saját nyomorúságos és elveszettnek hitt életéből a menekülés útját megleli.

Jézus pedig beszélni kezdett hozzá, hogy feltárja előtte azt az utat, mely az önsajnálat szomorúságából a léleknek is örömöt adó tevékenységekhez vezet. Jézus többek között ezt mondta az ifjúnak:

„Megpróbálsz elmenekülni boldogtalan önmagadtól, de ez nem sikerülhet. Te és az életed gondjai valóságosak vagytok; amíg élsz, nem szökhetsz el előlük. Nézd, az elméd tiszta, az eszed éles. Erős testedet értelmes elme irányítja. Állítsd munkába elmédet a feladatok megoldásához; tanítsd meg az értelmedet arra, hogy érted dolgozzon; többé ne hagyd, hogy tudatlan állati félelem uralkodjon fölötted. Elméd bátor szövetségesed legyen az élet nehézségeinek megoldásában, és ne te légy, miként eddig voltál, az elméd nyomorúságos félelem-rabszolgája, a búskomorság és a vereség gúzsba kötött szolgálója. A legértékesebb szövetségesed azonban az igaz fejlődés magában hordozója, a benned élő szellem, mely az elmédet önmaga szabályozására és a testet cselekvésre sarkallja és ösztönzi, feltéve, hogy kiszabadítod a félelem rácsai mögül és így lehetővé teszed szellemi természetednek, hogy az élő hit erőteljes jelenléte révén megkezdje a tétlenséggel járó rossz dolgoktól való megszabadulást. E hit azon nyomban legyőzi az emberektől való félelmedet az új és mindent átható, embertársaid iránt érzett szeretet ösztönző jelenléte révén, mely szeretet hamarosan csordultig tölti a lelkedet, mert a szívedben tudatosult, hogy az Isten gyermeke vagy.

E napon, fiam, újjá fogsz születni, Isten kedve szerint hites, bátor és az embert odaadóan szolgáló férfivá alakulsz. Amint magadban így az élethez alakultál, hozzáidomultál a világegyetemhez is; újraszülettél – a szellemtől születtél – és attól fogva életedet győzelmesen teljesíted be. A gondok megerősítenek; a csalódásoktól erőre kapsz; a nehézségek kihívást jelentenek számodra; és az akadályok cselekvésre sarkallnak. Kelj fel, ifjú ember! Búcsúzz el a félelem miatti meghunyászkodástól és a gyávaságból való meneküléstől. Siess vissza a kötelességedhez és úgy éld az életet a húsvér testben, mint az Isten fia, mint olyan halandó, aki az ember nemes szolgálatának szentelte magát a földön, és akinek rendeltetése az Isten felemelő és örök szolgálata az örökkévalóságban.” (130:6.3-4)

Jézus nem beszéltette az ifjút a múltja nehézségeiről, hanem az Istennel való kapcsolatra alapozva egy gyógyuló élet lehetőségét kínálta fel a számára. Jézus szavait hallva, az ifjú megérezte, hogy a legmélyebb én-je, a vele majdan eggyé váló Gondolatigazítója felujjongott. S erre a felszabadító érzésre, valamint a Jézus által hallottakra alapozva az ifjú elkezdett fokozatosan változtatni az életén.

Később Fortune a krétai keresztények vezetője lett, és együttműködött Titusszal a krétai hívők felemelésén (130:6.5).

 

A számmal jelölt idézetek és tartalmak forrása az Ötödik Korszakos Kinyilatkoztatás részét képező Urantia Írások.

 

 

Szerző:

Tárgykör:

Keletkezés éve:

Keletkezés hónapja:

Nyelv: