A valóság eredete és terjedése: folyamatteológia az Urantia könyvben
A jelen összeállítás forrásanyaga az Urantia könyv 105. írásában található. Ez az írás pontosan olyan viszonyban áll az Urantia könyvvel, mint amilyennel a Teremtés könyvének első fejezete a Bibliával, illetve amilyennel bizonyos upanisadok a Védákkal.
Ez az írás az örökkévalósági eseményekkel foglalkozik. A könnyebb érthetőség érdekében azonban elfogadjuk, hogy az események bemutatásához szükség van egyfajta lineáris, illetve sorozatos (egymásra következésre építő) megközelítésre. Ebből következően az egész valóság keletkezése leírásának alapjául egy olyan folyamatot vesz, melynek kezdete egy önkényesen választott feltételes pillanat a múltbeli örökkévalóságban. Ez az eredeti okkeltés az Istennek, vagyis az Egyetemes Atyának tulajdonítható, aki ama végtelen, örökkévaló és abszolút VAGYOK-ként működik, amelynek végtelenségében ez az eredeti cselekedet végbemegy.
A VAGYOK fogalmát azért választottuk ehhez a leíráshoz, mert az teljesen korlátlan és úgy foghatjuk fel mint „(…) a szét nem vált valóságát mindannak, ami egy végtelen örökkévalóság mindenségében valaha is létezhet.” (105:1.3) Ezen kívül e fogalom nem sugall többet, mint azt, hogy a VAGYOK létezik, s éppen ez az írás által közvetítendő üzenet. A múltbeli örökkévalóság e pontján az egyetlen dolog, mely „van”, nem más, mint a VAGYOK, és e fogalom bemutatása érdekes kihívást jelent a képzelőerőnk számára.
Az istenség bemutatása során két kifejezést használnak a szerzők: az Egyetemes Atya és a VAGYOK fogalmát. Használatukban a rendeltetésük jelenti a különbséget. Az írás rámutat arra, hogy az embernek a minden dolog Atyjára vonatkozó istenképe személyes tapasztalásban alakul ki. Azután ezt olvashatjuk a könyv egyik leghosszabb dőltbetűs szövegrészletében: „(…) az Egyetemes Atyáról alkotott tapasztalati-istenimádati felfogásotok szükségképpen mindig kevesebb, mint az Első Forrás és Középpont, a VAGYOK végtelenségének bölcseleti kitétele.” (105:1.6) Voltaképpen mindkettő ugyanazon entitásra utal, csak éppen más szövegösszefüggésben. Ezt érdemes észben tartani. A VAGYOK tekinthető úgy is, mint Isten és úgy is mint Okozatlan Ok.
A VAGYOK-kal fogalmi rokonságba állítható emberi felfogások azonosíthatók a következő esetekben: a Paul Tillich féle „Létezés Alapja”, a hegeli Abszolút, az arisztotelészi Okozatlan ok, a Brahman a maga abszolút alakjában, illetve a különféle monisztikus felfogások. Az empirikus bölcselő tiszta energiának látná, némely teológus pedig tiszta szellemenergiának. Mások talán úgy tekintenének rá, mint a létezés lényegére, a tiszta, külön nem vált létezésre, mely meghatározhatatlan, szavakkal nem kifejezhető.
Az írás a létezésnek egy olyan általános képét igyekszik bemutatni, melyre meghatározás nem adható. De azért van egy fontos eltérés abban a vizsgált, feltételes pillanatban. A VAGYOK-nak nyilvánvalóan már nem áll szándékában nyugvó (statikus) állapotban maradni. Az írás szerzőinek állítása szerint „(…) még e feltételezett helyzetben is el kell fogadnunk a személyes akarat lehetőségének létezését.” (105:1.5) Nevezzük ezt akaratnak. Az akarat működése következtében elinduló folyamat során végbemegy a sajátlényeg részekre osztódása és az első két szegmens, illetőleg szakasz megjelenése, s ezzel a VAGYOK-on belül megmutatkoznak az első felismerhető, egyedi eltérések. Ez jelenti azt a legelső (feltételezett) lépést, miáltal a VAGYOK kiszabadul a végtelenség béklyóiból.
E két új szakaszt első közelítésben úgy nevezik, hogy a Végtelen Egy, illetve a Határtalanság, s az előbbi a természete szerint a személyes lehetőségek nyugvó valósága, az utóbbi pedig a személytelen lehetőségek nyugvó valósága. Ezen a ponton legfeljebb csak három azonosítható valósággal dolgozhatunk, mégpedig a VAGYOK, a Végtelen Egy és a Határtalanság valóságával. Jelöljük ezeket rendre A, B és C betűvel. Ezen az alapon a VAGYOK hétféle kapcsolatot alakíthat ki önmagán belül. Ezek az A, a B és a C egy-, két- és három elemű halmazaiból álló permutációk: A, B, C, AB, AC, CB és ABC, s ezek alkotják a teljességet adó hét viszonylagosságot. E szakaszban mindegyik említett viszonylat a VAGYOK-nak valamivel együtt vagy valamilyen kombinációban értelmezhető olyan viszonylatát alkotja, mely a sajátakarat működésbe lépésére válaszul jelent meg az ő végtelenségében.
Az Urantia könyvben a szerzők logikus rendben mutatják be, hogy mi következik az egyes említett viszonyrendszerekből és ezzel nyilván még hosszú ideig sok fejtörést fognak okozni a bölcseleti gondolkodású teológusoknak a jövőben. Az időbeli korlátok miatt a jelen összeállítás céljának eléréséhez mi most azt emeljük ki, hogy az Urantia könyv szerzői ragaszkodnak ahhoz, hogy a teljes valóságnak van egy abszolút alapja és ezek a belső kapcsolatok a Végtelenség Hét Abszolútjaként válnak örökkévalóvá, vagy ha úgy tetszik „öröktől való létezésen alapulóvá”; ez a hét abszolút alkotja minden valóság abszolút alapját korlátozás nélkül. Heten együtt egyenértékűek a VAGYOK-kal. E viszonylatokat valamilyen sorrendben mutatják be a szerzők, de ők valójában korlátlanul és egymás mellé rendelten örökkévalók.
Meg kell jegyeznünk, hogy az Urantia könyv az „öröktől való létezésen alapuló” (idegen szóval: egzisztenciális) fordulattal kizárólag az örökkévalósági és abszolút viszonylatban létező lényekre utal, és mi is ezt a fogalomhasználatot követjük. E sorok olvasója és szerzője egyaránt a „tökéletlen véges” valóságok körébe sorolandó. A továbbiakban egy meglehetősen leegyszerűsített leírást tekintünk át a Végtelenség Hét Abszolútjáról: az első négy a valóság öröktől való létezésen alapuló abszolútjai közé sorolható, az utolsó három pedig a rejtett (megnyilvánulásra váró) lehetőségek valóságának öröktől való létezésen alapuló abszolútjai közé tartozik.
1. Az Első Forrás és Középpont. Az Istenség Első Személye és az elsődleges nem-istenségi minta, az Isten, az Egyetemes Atya a legteljesebb értelemben.
2. A Második Forrás és Középpont. Az Eredeti és Örökkévaló Fiú (nem tévesztendő össze Jézussal). „[Ő] (…) a paradicsomi Atyának az isteni valóságról, a korlátlan szellemről és az abszolút személyiségről alkotott egyetemes és végtelen gondolatának szellemi megszemélyesülése.” (6:0.3)
3. A Paradicsom Forrás és Középpont. A második nem-istenségi minta. A Paradicsom nem-személyes és nem-szellemi. Ez tekinthető az Örökkévaló Fiú megjelenéséből következő, nem-személyes abszolút okozat tényleges megnyilvánulásának. Nem a térben, hanem a tér gócában létezik, ez „(…) a végtelenség földrajzi középpontja és az örökkévaló Isten lakóhelye.” (0:0.5) Minden későbbi mindenségrendi valóság számára ez az abszolút minta.
4. A Harmadik Forrás és Középpont. Az Istenség Harmadik Személye, az Együttes Cselekvő; a Végtelen Szellem. Abszolút elme, elme-forrás és minden teremtmény számára az értelem-adományozó. Elsődleges átalakítóként szövi bele a mindenségrendi energiákat a tér működésrendjébe. Az Egyetemes Atya tervének kifejeződése.
5. Az Istenségi Abszolút. Az egyetemes valóság okforrás jellegű, személyes kibontakozási lehetőségei, minden Istenség-kibontakozás lehetőségének teljessége. Számomra hasznos, ha úgy képzelem el az Istenségi Abszolútot mint a VAGYOK-nak az összes, még meg nem valósult személyiségi és istenségi működésre vonatkozó végtelen lehetőségét.
6. A Korlátlan Abszolút. A VAGYOK ki nem nyilatkoztatott mindenségrendi végtelensége. Én úgy képzelem el a Korlátlan Abszolútot mint minden jövőbeli mindenségrendi valóság végtelen kibontakozási lehetőségét; a majdani világegyetemek energiaforrását. Az Urantia könyv szerzői néha úgy utalnak rá, mint a térpotenciálra, illetve mint a tér erő-töltésére.
7. Az Egyetemes Abszolút. Az istenivé alakított és az istenivé nem alakított egyesítője; az abszolút és a viszonylagos közötti összefüggés kialakítója. Én úgy képzelem el ezt az abszolútot, mint amelynek a létezése akkor válik szükségessé, amikor a VAGYOK először irányította akaratát arra, hogy önmagán belül különválassza a személyes és a személytelen valóságot s ezzel feszültségeket teremtett. Az Egyetemes Abszolútból így lesz e feszültségek kiegyenlítője. Úgy vélem, hogy még lent, a véges területén is képes működni.
Ezen abszolút alapok megteremtése után az Egyetemes Atya immár készen áll arra, hogy belevágjon az idő és a tér kalandjába és foglalkozzon a véges dolgok és lények folytonosságának kihívásaival. De még mielőtt nekifogna, létrehoz egy eszményi minta-világegyetemet: Ez a világegyetem tökéletes, már ami a gravitációs kiegyensúlyozottságot, a fizikai fejlettséget, a bolygói viszonyok kiegyensúlyozottságát illeti, és annak lakosai is tökéletesek. Számunkra furcsának tűnhet, hogy ennek minden személyes és személytelen valóságát áthatja egy olyan lényeges alkotóelem, egy olyan ismérv, mely meghaladja a végest, de nem éri el az abszolútat, s amelyből arra következtethetünk, hogy majd a nagyon távoli jövőben, amikor a Teljesség Elve már érvényre jutott és a véges is elérte a maga tökéletességét, akkor létrejöhet egy olyan folytonosság, mely a végest meghaladja, de az abszolútot nem éri el.
A tökéletes világegyetemet Havonának vagy Központi Világegyetemnek nevezik, és a megjelenésére egy érdekes pillanatban kerül sor: a Végtelen Szellem első megjelenésének alkalmával. Miként a Paradicsom az Örökkévaló Fiú abszolút szellemi személyisége megjelenésének abszolút, nem-személyes folyományának tekinthető, úgy a Havona lehet a Végtelen Szellem abszolút elméje megjelenésének első, téridőbeli anyagi következménye. A Végtelen Szellem megjelenése előtt az általunk ismert fizikai gravitáció nem létezett. Nem volt rá szükség. Abban a pillanatban jelenik meg, amikor a Havona megjelenik és ezáltal az egész új világegyetemet beköti a paradicsomi gravitációs szabályozási körbe.
Nem tartom túlságosan erőltetettnek, hogy mindeme működésben meglássuk a fent említett Istenségi, Korlátlan és Egyetemes Abszolút működését. Nézőpontunkból tehát megjelent három, számunkra nagyon is fontos valóságelem: az elme, az anyag és a fizikai gravitáció. Ezzel már létezik egy kiválóan egyensúlyba hozott fizikai világegyetem, melyet elmével és személyiséggel egyaránt rendelkező tökéletes lények népesítenek be, és működik az a gravitációs szabályozómechanizmus is, mely mindkettő igényeinek megfelelően tart egyensúlyt. A Központi Világegyetem azért nem tekinthető olyan Abszolútnak, mint a Paradicsom, mert bár a mintáját a Paradicsomtól származtatja, mégis a Paradicsomhoz képest kint van a térben és létezik benne időtudat is. (Egy Havona nap csupán hét perc, három és egynyolcad másodperccel rövidebb annál, mint amit mi a jelenlegi szökőéves naptárral ezer évnek mérünk.)
A Paradicsom abszolút mintája mellett most már van egy olyan világegyetemünk is, amelynek világaiból lehetnek majd azok az eszményi minták, melyeket az idő és tér fizikai világai a felépítésük és a lakóik tekintében követhetnek. Azonban az idő és a tér világainak fejlődésen kell átesniük, miként azok lakóinak is. Ez az evolúció fizikai és személyes is. Az időben értelmezett alkotókészséget nevezzük „evolúciónak”. A teljesség hiánya eredendő jellemzője a végesnek, ezért van mindig jelen a növekedés igénye. Ez a fajta alkotókészség a végesben csakis a tapasztalásból eredeztethető, amely cserébe a saját fejlődéséhez szükségessé teszi az idő és a tér létezését.
Képtelenség bármiféle rövid összefoglalást adni arról, hogy az Urantia könyv miként ábrázolja a valóság gondosan körülírt és teljes belső összhangot mutató rendszerét. Több mint harminc évnyi tanulmányozás után sem vagyok biztos abban, hogy eljutottam a teljes megértésre ebben a tárgykörben. Minden egyes újabb olvasás alkalmával új értelmezést találok, részben a témához kapcsolódó egyéb ismereteim miatt, de legfőképpen ama tényből kifolyólag, hogy minden egyes olvasás láthatólag a megértésnek egy olyan új síkjára repít, ahonnan szétnézve ugyanazok a már oly sokszor látott kifejezések hirtelen valamilyen új, megvilágosító hatású jelentéstartalommal telítődnek.
Meggyőződésem, hogy a folyamat-teológusok érdeklődését nagyon is fel fogják kelteni az az Istenségi Abszolúttal és a Korlátlan Abszolúttal kapcsolatban e műben olvasható kijelentések, már ha összevetik azokat A. N. Whiteheadnek az Istenre vonatkozó elsődleges felfogásával. Az Isten konzekvens természetére vonatkozó Whitehead-féle nézet a maga teljességében bontakozik ki az Urantia könyvnek a Legfelsőbb Lényről szóló leírásában, mellyel idő hiányában nem foglalkoztunk ezen összeállítás keretei között. Mindkét mű nagyban hozzájárul a véges jelentőségének teljesebb megértéséhez mind a transzcendens istenség, vagyis az Egyetemes Atya, mind pedig a kiemelkedő véges istenség, vagyis a Legfelsőbb Lény tekintetében. Mindkét mű segíti a másik megértését, mely feladat nem is mindig olyan egyszerű egyik írásmű esetében sem.
Whitehead egy rendszerből indul ki és annak valóságait kibontva elemzi az idő és a tér problémáit. Az Urantia könyv az örökkévalóságban értelmezett célokból indul ki és a mi téridőbeli helyünk irányában visszafelé halad a kifejtéssel. Mindkét tárgyalásmód nemlineáris, bár az Urantia könyv szerzői kísérletet tesznek lineáris magyarázat közzétételére ott, ahol olyan folyamat bemutatására van szükség, mint amely a jelen összeállítás tárgyát is képezi. A közreadott ismeretek mennyisége minden síkon bámulatos; de azért a gondos tanulmányozás során egy-egy pillanatra ráérezhetünk, hogy még mennyi mindent nem mondanak el a szerzők. Az embernek még sokat kell munkálkodnia a saját beteljesülési céljának elérése érdekében. A bölcselet és az istentan mindig is meg fogja találni azt a kibontakozó jövőt, mely tele van az előremutató vizsgálódás lehetőségeivel. Az Urantia könyv is egy további ilyen lehetőséget tár elénk.
A folyamat-bölcselők és -teológusok az Urantia könyvet a Whitehead-féle rendszer lényeges kiegészítésének is tarthatják. Valamikor a jövőben az Urantia könyv bölcseletének és istentanának elemzői talán úgy fognak tekinteni Whitehead munkásságára, mint az ő „Keresztelő Jánosukéra”.
Az eredeti mű:
- Mills, J.C.: The Origin and Proliferation of Reality: Process Theology in the Urantia Book. http://urantia-book.org/archive/readers/urantia_process_theology.htm
Hozzászólások