Egy újabb tanulmány igazolhatja a neandervölgyiekről szóló kinyilatkoztatási igazságot

A tudósok DNS-elemzési és szénizotópos kormeghatározási módszerek alkalmazásának eredményei alapján évtizedekig úgy gondolták, hogy a neandervölgyiek egy viszonylag kései időszakban, talán 250-500 ezer évvel ezelőtt jelentek meg.

Ezzel szemben a Science Advances szakmai fórumon 2019. májusában publikált tanulmány absztraktja a következőképpen foglalja össze a legújabb felfedezés lényegét:

„A neandervölgyiek és a modern ember leszármazásai ágainak eredete élénk viták tárgyát képezi. Az eddigi DNS-elemzések általában azt mutatták, hogy a két leszármazási ág a középső pleisztocén [781.000 és 126.000 év között: en.wikipedia] középső időszakában vált szét, és ez olyan vélelmezett időpont, melyet erősen befolyásoltak a hominina [rendszertani kategória, mely csak ez embert és elődeit magában foglaló öregnemet jelöli: hu.wikipedia] kövületekkel kapcsolatos magyarázatok. Csakhogy ez a szétválási időpont nem egyeztethető össze azokkal a neandervölgyi anatómiai és genetikai hasonlóságokkal, melyek a spanyolországi Sima de los Huesos területén talált, a középső pleisztocénből származó hominina kövületeken megfigyelhetők; e leletek korát 430 ezer évben határozták meg. A fogazat evolúciós fejlődési rátáinak mennyiségi analízise, valamint a hominina filogenetikai kapcsolatok Bayes-elemzése alapján a tanulmány szerzője kimutatja, hogy a neandervölgyiek és a modern ember szétválásának ideje csak akkor lenne 800 ezer évnél közelebbi időpontra tehető, ha a Sima de los Huesos területétéről származó korai neandervölgyiek esetében feltételeznénk valamilyen váratlanul gyors fogazatevolúciót. Ezek az eredmények azt támasztják alá, hogy a 800 ezer évnél is korábbi időszakban kellett élnie a neandervölgyiek és a modern ember utolsó közös ősének, mert különben ma még megmagyarázhatatlan mechanizmusoknak kellett volna felgyorsítaniuk a korai neandervölgyiek fogazatának evolúcióját.”

Ez a kutatási eredmény csak megerősíti azt, amit az 1934-ben összeállt 64. írás az emberi törzsfejlődés kapcsán állít az Urantia könyv III. részében, ahol leírják, hogy mi vezetett el a neandervölgyi fajta megjelenését jelentő „következő lépéshez” az evolúció terén. Egyebek mellett ezt olvashatjuk a 64. írásban:

„A Badonan-népektől [a korai emberi ős] keletre, az észak-indiai Siwalik-hegységben találhatók olyan kövületek, melyek az ember és a különféle előemberi csoportok közötti átmenethez minden másnál közelebb állnak.

850.000 évvel ezelőtt a fejlett Badonan-törzsek irtóhadjáratot kezdtek a visszamaradott, állati szomszédaik ellen. Kevesebb mint ezer év alatt az e vidékek határterületein élő állati csoportokat megsemmisítették vagy visszaszorították a déli erdőkbe. A visszamaradottak kiirtására indított hadjárat kismértékű fejlődést hozott az akkori korszak hegyi törzsei körében. E fejlettebbé vált badonita emberfajta kevert leszármazottai egy újnak tekintett népként jelentek meg a színtéren – a neandervölgyi emberfajtaként.” (64:3.4-3.5)

„A neandervölgyiek kiváló harcosok voltak, és sok vidéket bejártak. India északnyugati hegyi központjaiból nyugaton Franciaországig, keleten Kínáig, és dél felé egészen Észak-Afrikáig is eljutottak. Csaknem félmillió évig uralták a világot, amikor is megkezdődött az evolúciós színes emberfajták vándorlása.” (64:4.1)

Az említett új felfedezés és az Urantia könyvben szereplő leírás közötti párhuzamnak egy további érdekessége maga az a módszer, ahogyan a kutató, Aida Gómez-Robles eljutott ehhez a felfedezéshez a fogazat evolúciójának tanulmányozásán keresztül.

Az Urantia könyv 65. írásában pontos útmutatásokat kapunk azzal kapcsolatban, hogy miként határozható meg az emberré válás folyamata a fogazat vizsgálatával:

„Az ilyen jellegű élőlénytani igazodás folytatódását példázza a fejlettebb urantiai emlősök fogazatának átalakulása; az ember távoli őseinek harminchat foguk volt, az alkalmazkodási átalakulások során az előembernél és közeli rokonainál fejlődött ki a harminckét fogból álló fogazat. Ma az emberi faj fogszáma lassan huszonnyolcra csökken. A törzsfejlődés folyamata e bolygón még mindig tevékeny és alkalmazkodó mozgásban van.” (65:6.5)

Vagyis 75 évvel később a kutatók egy csoportja éppen így, a fogazat tanulmányozásával oldotta meg a rejtélyt.

Az eredeti mű: