Hit, kétely, bizonytalanság és mindenségrendi létpolgárság

A szerző megjegyzése: Ez a tanulmány annak bemutatására vállalkozik, hogy az Urantia könyv milyen képet mutat a hit kalandjáról, mégpedig Paul Tillich klasszikus művében, a „Hit dinamikájában” a hittel kapcsolatban tett megállapításokkal összefüggésben – közelebbről is a hitbeli útkeresésnek elkerülhetetlenül részét képező kétellyel és bizonytalansággal kapcsolatban a Tillich által vallott nézetekkel összefüggésben.

Bevezetés

Mindegyikünk elindult a hit útján. Noha a kreatív szellemi képzelőerőink segítségével megismerhetjük a hit útján elérendő célunk természetét, néha mégis elbizonytalanodunk és összezavarodunk azzal kapcsolatban, hogy melyik is a célhoz vezető helyes út.

Az Urantia könyv azt mondja, hogy ha elindultok ezen az úton, akkor „(…) biztosan elérkeztek az erkölcsi választás és a szellemi fejlődés zord hegygerinceihez, melyeken kellő bátorsággal át is kelhettek.” (113:4.3)

Ha tudunk valamit „az erkölcsi választás zord hegygerincei” között kanyargó útról, mely előttünk áll, akkor talán jobban fel tudunk készülni arra, hogy megküzdjünk azokkal a bizonytalanságokkal és nehézségekkel, melyekkel az Urantia könyv szerint bizonyosan szembetaláljuk magunkat.

Az Urantia könyv úgy utal erre a folyamatra, mint a lelki körökön keresztüli felemelkedésre – arra az útra, mely a gyermekkori öntudat első pillanatától indul és a világegyetemi létpolgárságon alapuló erkölcsiséghez vezethet el bennünket az életünk későbbi részében – a közösségi és a személyes önazonosságunk fokozatos kiteljesedésére.

A lelki körökön keresztül történő felemelkedés kapcsolatban van a Legfelsőbb Lénnyel való integrációval (szerves egységbe rendeződéssel). Ennélfogva a lelki körökön keresztüli növekedéssel együtt jár az, hogy egyre nagyobb jelentőséggel bíró szinteket érünk el azzal a társadalmi és szellemi környezettel való funkcionális személyiség-integrációban, melyben az életünket éljük. Egyre valóságosabbakká válunk, ahogy egyre tökéletesebb egységre hangolódunk a többi személyiség életével és céljaival, kombinálva az Atya akaratának keresésével.

A mindenségrendi létpolgárság nem pusztán önazonossági fogalom, nem egy kitűző a kabátunk hajtókáján, rajta a három egyközepű kör képével; a mindenségrendi létpolgársághoz hozzátartozik, hogy eljutottunk az érettségnek egy olyan szakaszába, ahol a döntéseinket, a választásainkat és a tetteinket egyre inkább arra alapozzuk, hogy mi a mindenségrend egészének valódi jólétére vonatkozó legjobb felfogásunk. A mindenségrendi létpolgárság egyfajta élő cselekvési orientáció, nem pusztán valamilyen nemes eszménykép elfogadásának megvallása.

A „személyiség integrációjának” (szerves egységbe rendezésének) az Urantia könyvből vett fogalma nem azt jelenti, hogy az ember kísérletet tesz a pszichológiai asszociációinak szubjektív útvesztőjében való eligazodásra, hanem inkább arra utal, hogy az ember szerves egységbe rendezi a személyiségét a többi személyiséggel, akik a Legfelsőbb élő, fejlődő szervezetében jelen vannak.

„A világegyetem egy teljes egész; elszigetelten létező dolog, élő lény nincs. Az önmegvalósítás magvában rossz, ha közösségellenes. Szó szerint igaz: »Senki sem él önmagában.« A mindenségrendi közösségbe tagozódás alkotja a személyiség-egyesítés legmagasabb fokát. Jézus mondta: »Aki a legnagyobb akar lenni közöttetek, annak engedjétek meg, hogy mindenkit szolgálhasson.«” (56:10.14)

Mindannyiunkat számos olyan aggasztó kérdés foglalkoztat, melyekkel a mindennapi életünk során találkozunk. Nyugtalanít bennünket, hogy a családunknak otthonra, ételre, ruházatra, anyagi biztonságra, a gyermekeinknek pedig iskoláztatásra és egészségügyi ellátásra van szükségük – bizony hosszú a lista az egyre összetettebbé váló világunkban. Aggódunk társadalmi és politikai problémák miatt is. De nyugtalankodunk a szellemi életünk, az Istennel való személyes kapcsolatunk miatt és az ő céljainak szolgálata miatt is – olyan aggodalmak ezek, melyeket néha hátrébb sorolunk a fontossági sorrendbe állított listaelemek között.

Hogyan rendezzük fontossági sorrendbe a kérdéseinket? Mi a fontos? Mi a különbség aközött, hogy miként válaszolnánk meg ezeket a kérdéseket egy bölcseleti vitában, és aközött, hogy a mindennapi életünk miként tükrözi a valódi prioritásainkat?

A következő kérdések őszinte megvizsgálása segíthet abban, hogy jobban átlásd az életed értékeinek (a szellemi életünknek) az elsődleges felépítését.

A mindennapi életedben milyen feladatokra szánod a leginkább minőségi időt, energiát és átgondolást?
Melyek azok az okok, álmok, célok és intézmények, melyekre időt, pénzt vagy kreatív erőfeszítést fordítasz?
Az életed megélése során miből vagy mikből merítesz erőt és miben bízol?
Ki vagy mi felé vagy elkötelezett az életben – ki vagy mi érdekében vagy hajlandó alárendelni, illetve feláldozni azt, amire emberileg a legjobban vágysz, vagy ami a legjobban érdekel?
Kivel vagy milyen csoporttal osztod meg az életeddel és a szeretteid életével kapcsolatos legszentebb és leginkább bizalmas reményeidet?
Melyek a legszentebb reményeid, a legsürgetőbb közvetlen céljaid és az elsődleges távlati célkitűzéseid az életedben?

Mindezeket összesűríthetjük egyetlen kérdésbe: Mi az a központi érték, melyhez viszonyítva hozol meg minden egyéb választást és döntést az életed során?

A ránk jellemző odaadás és viselkedési formák közül az alkotja az igazi vallási életünket, amelyet a legfontosabbnak tartunk. Lehet a vallási életünk teljesen világias, miközben még mindig vallási áhítatot keresünk. A mindenségrendi létpolgárság tekintetében a vallási növekedés feladata ama központi jellegű értékek továbbélésének biztosítása, melyekhez a végső létérdekünk fűződik; hogy azok tükrözzék az egyetemes valóság iránti elköteleződésünket, valóban szellemi természetűek és mindenségrendi vetületűek legyenek.

„A vallás nem sajátos életműködés; hanem inkább életmód. Az igaz vallás nem más, mint őszinte áhítat valamiféle olyan valóság iránt, melyet a hívő önmaga és az egész emberiség szempontjából a legfelsőbb értéknek tart. Minden vallás kiváló ismérvei a következők: megkérdőjelezhetetlen elkötelezettség és őszinte odaadás a legfelsőbb értékek iránt. A legfelsőbb értékek iránti vallási odaadás megmutatkozik a vallástalannak tartott anyának a gyermekéhez fűződő viszonyában és a nem hívőnek valamely felkarolt ügy melletti kitartó hűségében is.” (100:6.1)

Ha komolyan elgondolkodunk a fenti kérdéseken, akkor felmerülhet bennünk az a gondolat, hogy milyennek tűnik az ember személyes vallási élete, ha azt az Urantia könyvben bemutatott eszményképek alapján értékeljük. Az Urantia könyvben foglaltak szerint a személyes vallási tapasztalás, vagyis azok a viselkedési formák, melyeket az általunk legmagasabb rendűnek tartott bárminemű valósághoz igazodva követünk – ezek az igazi vallási életünk alkotói.

Pszichológiai nézőpontból az, ami iránt a legmagasabb rendű odaadást tanúsítjuk, nem más, mint a személyes vallásunk Istene, függetlenül attól, hogy bölcseletileg miként fogalmazunk meg egy elvont Istenséggel kapcsolatos hiedelmet. Mindenkinek van személyes vallása és mindenkinek van istene. A kihívást az jelenti, hogy ezeket a tudatos élettől elidegeníthetetlen dolgokat olyan működőképes mindenségrendi tájékozódó képességgé alakítsuk, mely áthatja a választásainkat, a döntéseinket és a tényleges cselekedeteinket.

Az istenünk lehet a karrierünk, az anyagi biztonságunk, a családunk, a társadalmi megbecsültségünk, illetve egy olyan szerep is, melyet valamely emberi intézményben vagy szervezetben betöltünk.

Bár ezek mindegyike fontos lehet, de ha úgy kezeljük őket, mint az életünk középpontját, akkor bálványszerepet nyerhetnek, mert elfoglalnak egy olyan szerepet a benső életünkben, amelyet inkább az Atyával való személyes kapcsolatunknak és az ő akarata megcselekedése iránti vágynak kellene betöltenie.

Nem azt javasolom, hogy áldozzuk fel a személyes életünk eme fontos és szükséges elemeit. Inkább arra van szükség, hogy alárendeljük őket az Atya akarata keresésének. Vagyis amikor döntéseket hozunk a családi életünkkel, a karrierünkkel, az anyagi szükségleteinkkel, a társadalmi szerepeinkkel kapcsolatban, akkor tanuljuk meg összevetni ezeket az Atya akaratának őszinte keresésével. A bennünket leginkább foglalkoztató kérdésnek (a végső létérdekünknek) arra kellene irányulnia, hogy miként vegyünk részt a Felsőségben alkotó módon és hogy megvan-e bennünk a vágy arra, hogy az Atya céljait szolgáljuk. Ha ez a helyzet, akkor a szellemi életünk elkezdi összehangolni, szerves egységbe rendezni és erővel megtölteni a hétköznapi életünkből fakadó igényekkel kapcsolatos minden reakciónkat.

Ha innen nézzük a vallási életet, akkor mi a hit? Milyen a természete és milyen szerepet tölt be ebben a nagy kalandban?

Hit, kétely, kockázat és bátorság

Paul Tillich úgy jellemezte a hitet, mint „egy olyan véges lény alapvető attitűdje, aki a végtelenhez igazodva igyekszik tájékozódni”. A hit annyiban bizonyos, hogy az Atya jelenlétének megtapasztalásából alakul ki. A hit azonban bizonytalan akkor, amikor kielégítő magyarázatot keres ezen élmény természetére és következményeire. Ezt a hitéletbeli bizonytalanságot nem lehet kiküszöbölni, azt el kell fogadni. És a hitnek ezt a bizonytalanságot elfogadó alkotóeleme nem más, mint a bátorság.

„A bizonytalanság a bizonyossággal együtt a paradicsomi kaland lényegét alkotja – bizonytalanság az időben és az elmében, bizonytalanság a Paradicsomra való felemelkedés folyamatának eseményeit illetően; bizonyosság a szellemben és az örökkévalóságban, bizonyosság a teremtmény-fiú töretlen bizodalmában, melyet az Egyetemes Atya isteni könyörületébe és végtelen szeretetébe vetett; bizonytalanság tapasztalatlan világegyetemi létpolgárként; bizonyosság egy mindenható, mindent-tudó és végtelenül szeretetteljes Atya világegyetemi házaiban felemelkedő fiúként.” (111:7.1)

A hit a bizonytalanság bátor elfogadásában mutatja meg leginkább a maga dinamikus jellegét. Ahol merészség és bátorság van, ott mindig megvan a hibázás lehetősége is. És minden hitbeli cselekedetben jelen van ez a lehetőség. De vállalnunk kell a kockázatot.

Kockázatot hordoz magában, ha az, amit addig a végső létérdek kérdésének tekintettünk, az időleges vagy átmeneti valóság kérdésévé válik. Valójában ez jelenti az életben vállalható legnagyobb kockázatot. Mert ha tévedésnek bizonyul, vagyis ha arról, aminek magunkat addig szenteltük, kiderül, hogy a képzeletünk múlandó terméke volt vagy valami olyasmi, amit inkább pszichológiai és szellemi szükségletek kielégítése céljából építettünk fel, akkor az életünk értelme semmisül meg; úgy találjuk majd, hogy olyasminek adtuk át magunkat, amely nem méltó ilyen odaadásra.

A kétely legpusztítóbb formája nem a ténybeli vagy megállapításbeli kétség. Az egzisztenciális-szkeptikus kétely olyan magatartásforma, amikor ténylegesen elvetjük annak lehetőségét, hogy bármiben is bizonyosságot szerezhetünk. E kétely arra irányul, hogy vajon lehetséges-e bármit is igazként felfogni. Ezért aztán logikailag sem cáfolható. Az ilyen attitűd szükségképpen kétségbeeséshez vagy cinizmushoz vezet. A szkeptikusok kétkedése betölthet felrázó és felszabadító funkciót, de önző személyiség esetében gátja is lehet a fejlődésnek.

„A hit a vallás számára az, ami a vitorlázat a hajó számára; kiegészítő hajtóerőt jelent, nem pedig az élet további terhét. Csak egyetlen küzdelem áll az országba belépők előtt, és az nem más, mint a hit jó harcának megvívása. A hívő előtt csak egyetlen csata áll, és azt a kétely – a hitetlenség – ellen kell megvívnia.” (159:3.8)

A hitben eredendően meglévő kétely azonban nem azonos a szkeptikusok kétkedésével. Hanem olyan normális, egészséges bizonytalanság, mely minden kockázat velejárója. Nem kérdőjelezi meg, hogy egy bizonyos felvetés igaz-e vagy hamis; viszont miden olyan fogalom esetében tudatosítja a bizonytalanság valamilyen mértékű fennállását, melyet a valóság leírására igénybe veszünk.

Ezzel egyidejűleg a hit részét képező kétely elfogadja ezt a bizonytalanságot a bátor cselekvésben. A hit magában foglal bátorságot is. A kockázatot bátran elfogadó cselekedet a hit létezésének biztos jele.

Jézus tanításaiban megfigyelhetjük, hogy sok ilyen nehézség legyőzhető azáltal, hogy a gyermeknek a szülőjéhez való viszonyának összefüggésébe helyezzük a valósággal kapcsolatos viszonyunkat. Egy egészséges családban a gyermek hite és bizodalma eredendően létező dolog. Semmilyen kétség sincs a kapcsolat valóságával és ép voltával kapcsolatban. A gyermek nem bölcseleti feltevésekre vagy intellektuális értékítéletekre alapozza a szüleihez fűződő viszonyát. Az ilyen viszony a kapcsolatban elmerülő személyiség létállapota.

E vonatkozásban értelmezhető az Urantia könyv mindenségtanának legalapvetőbb aspektusa is: A valóság alapjai nem atomok, molekulák vagy „energiák”, hanem személyiségek közötti kapcsolatok. A személyek közötti kapcsolatok azok, melyek tovább élnek és tovább fejlődnek az örökkévalóságban. A létezésben mindent a személyek közötti interakció alakít. Valóban, még magát a rendeltetési célunkat is úgy írhatjuk le, mint a személyiségek együtt-teremtésben rejlő lehetőségeinek soha véget nem érő felfedezése. Milyen valóságokat alakíthatunk ténylegessé akkor, amikor más személyekkel alkotó társulásra lépünk? Ez a kérdés mutatja az irányt az örökkévalóság felé.

Hit és közösség

A szent történetek vallási nyelvezetét a hívek közösségében alakították ki, és az adott közösségen kívüliek nem is érthetik meg tökéletesen. A közösségen belül a vallási nyelvezet azért teszi képessé a hitből cselekvő számára a teljesebb tartalom megértését, mert számos igazságkereső egyesített tapasztalatait és a megosztott kinyilatkoztatással kapcsolatos emberfeletti felismeréseket testesíti meg. A hitnek szüksége van a fogalmakat leíró nyelvezetre; nyelv és történetek nélkül nem tudatosulhatnak a jelentéstartalmak és a hitbeli értékek, nincs meg az alapja a fejlődésbeli előrelépésnek, nincs meg az alap ahhoz, hogy a hit a mindennapokban megélt élethez viszonyuljon a világban. Innen ered a hitközösségek értéke.

Amikor olvasókörben veszünk részt vagy amikor más olvasókkal megosztjuk a felismeréseinket, akkor nem csak hogy elmélyítjük az Urantia könyvben foglaltak megértését, hanem jobban odafigyelünk mások tapasztalataira és felismeréseire is; a kalandok során szerzett saját tapasztalataink megosztása révén gazdagodunk és hozzájárulunk a hit megerősödéséhez a közösségen belül.

„A szellemi növekedést kölcsönösen ösztönzi a többi vallási hívővel való bensőséges közösség. A szeretet adja a vallási gyarapodás táptalaját – tárgyias vonzóerőt az alanyi megelégedés helyett – és mégis legfelsőbb szintű személyes megelégedést eredményez. A vallás megnemesíti a mindennapok megszokott, egyhangú munkáját.” (100:0.2)

Itt az a probléma merül fel, hogy előáll annak a veszélye, hogy maga a közösség – a saját szükségleteivel és vonzerejével – lép a hittel megélt élet helyébe. A hívek közösségének úgy kell fejlődnie, hogy lehetővé tegye az Isten és az egyes résztvevők közötti kapcsolatépítést. A közösség számára a kihívást az jelenti, hogy meg tudják-e tanulni annak módját, hogy a hívek szívében a szerves egységbe rendeződés felé terelődjön a hit, anélkül, hogy az ideológiai egyformaság vagy a belső politikai szerveződés megszállottjává váljanak – nehogy bálványra cseréljék azt a szellemi hitet és igazságkeresést, mely az embereket eredetileg a közösséghez vezette.

„A mennyország az emberek szívében vallásos egységet (de nem szükségszerűen egyformaságot) teremt, mert az ilyen vallásos hívőkből álló minden vallási csoport megszabadul az összes egyházi hatalomra vonatkozó képzettől – a vallási főhatalomtól.” (134:4.6)

A hívek közössége előtt álló másik kihívást a magán a hitközösségen belül felmerülő hit és kétség alkotja. A veszélyt az jelenti, ha a közösen kialakított felfogással, illetve valamely hitelelv elfogadásával kapcsolatban megengedik, hogy az a közösségi összetartásért felelős mechanizmussá váljon. Az ilyen helyzet fogalmi megrekedéshez vezet, ha nem foglal magában valamilyen fokú bizonytalanságot ama közösen elfogadott jelentéstartalmak igazságával kapcsolatban, amelyek a csoport közösségi korlátait kijelölik. A közösségi összetartást azokon a szellemi szinteken kell keresni, amelyek az Atyával közösen megosztott kapcsolatot és az igazság melletti elköteleződés kiteljesítésére való közös törekvést jellemzik.

Valamely szöveg „tévedhetetlenségének” felfogása azért vezethet bálványozáshoz, mert a világegyetemi valóság szimbolikus ábrázolásához való ragaszkodás felválthatja a világegyetemi valósághoz – az élő Legfelsőbbhöz – való hűséget. A „tévedhetetlenség” valami olyan előzetes és feltételes dolgot eredményez, amelyre úgy kezdenek el tekinteni, mint a bizonytalanságot kísérő kockázat feletti végleges és nemes dologra. Ez pedig azért bálványhit, mert annak tárgya egy olyan valóság, amely csupán jelképezi a valóságot, de nem maga a valóság.

A hit tartalma

A hit sohasem tapasztalható meg elszigeteltségben bármiféle fogalmi tartalomhoz kapcsolható formában. A hit megtapasztalása ebben a tartalomban, ezzel a tartalommal és ezen a tartalmon keresztül történik – az eszmék, a nyelv, a történetek és a szertartások, melyek egy hitközösséget alkotnak. A hit tárgyát a mindenségrendi valósághoz fűződő személyes kapcsolatunknak kell képeznie; a „hit tartalma” azokból a történetekből áll, melyeket magunknak és egymásnak elmondunk e valóság természetéről és a hozzá fűződő viszonyunkról.

Az Urantia könyv olyan történeteket tartalmaz a valóságról, melyek segítenek megértenünk a hitbeli élményeinket egy fejlődő személyes univerzum viszonylatában – egy olyan univerzumról van szó, mely a személyek és személyiség-rendszerek közötti kapcsolat köré szerveződik. A legtöbbünk számára ezek a történetek a hitünk tartalmának valamely jelentőségteljes részét alkotják – rávilágítanak olyan értékekre, melyek révén képesek vagyunk fejlődni az erkölcsi és a szellemi életünk terén.

A hitbeli tapasztalásunk célja végtelen, mert azok a történetek, melyekkel kísérletet teszünk e hitbeli tapasztalás megértésére és közösségi kifejezésére, nagyon is végesek és olyan jelentéstartalmakon alapulnak, melyek az emberi kultúrában való részvételünkből fakadnak. Ennélfogva már a legelejétől kezdve tudatában kell lennünk annak, hogy a történeteink, a magyarázataink, a szent szövegeink, a kinyilatkoztatással kapcsolatos felismeréseink sohasem lesznek képesek teljesen kifejezni azt, amit jelölnek. Tény, hogy mivel emberi lényekként határozottan végesek vagyunk, bármilyen módon igyekszünk is szimbólumokkal leírni a világegyetemi valóságot, az mindig viszonylag korlátozott eredményre fog vezetni.

Az Urantia könyv úgy utal azokra a paradigmákra, melyeken belül gondolkodunk és választunk, mint „egyetemes keretekre”, és e tárgykörről a 115. írásban találunk egy rövid áttekintést:

„A részleges, tökéletlen és fejlődő értelmes elmék elveszettek lennének a világmindenségben, képtelenek lennének az első okszerű gondolati váz kialakítására, ha sem a magasabb rendű, sem az alacsonyabb rendű elmék nem rendelkeznének azzal a saját képességgel, hogy létrehozzanak egy egyetemes keretrendszert, amelyben gondolkodhatnak. Ha az elme nem képes következtetéseket levonni, ha nem képes az igazi eredetek mélyére hatolni, akkor szükségképpen olyan következtetésekre jut és olyan eredeteket tár fel, amelyek az általa meghatározott kitételek keretein belül hordozhatják a következetes gondolkodás jegyeit. Miközben a teremtményi gondolatok megfogalmazásához szükséges egyetemes keretek nélkülözhetetlenek az értelem józan működéséhez, azok egyúttal, kivétel nélkül, kisebb-nagyobb mértékben tévesek.

A világegyetemről alkotott fogalmi keretek csak függő értelemben igazak; olyan használható segédeszközök ezek, amelyeknek végül teret kell engedniük az egyre növekvő mindenségrendi ismeretszerzés kiteljesedésének. Az igazság, a szépség és a jóság, az erkölcsiség, az etika, a kötelesség, a szeretet, az isteniség, az eredet, a létezés, a cél, a beteljesülés, az idő, a tér, sőt még az Istenség értelmezései is csak viszonylagosan tekinthetők igaznak. (…) Az embernek halandói világegyetemi keretek között kell gondolkodnia, de ez nem jelenti azt, hogy nem alkothat meg más, magasabb rendű keretrendszert, amelyen belül gondolatok születhetnek.” (115:1.1-1.2)

A lelki körökön keresztül való felemelkedés azt is jelenti, hogy áthaladunk egy sor mindenségrendi kereten is. Egy ideig ott élünk, tanulunk és gyarapodunk mindegyiken belül. Ezek jelentéstartalmakból és értékekből felépülő paradigmák, vonatkoztatási rendszerek. De előbb-utóbb bekövetkezik valamilyen törés a fogalmi állványzatunkban, a mindenségrendi kereteinkben, és tovább kell haladnunk egy olyan tágabb keretrendszer felé, melyben további növekedést tapasztalhatunk meg.

A vallási élet egyik nagy veszélye az, hogy könnyen összetéveszthetjük az adott „világegyetemi keretrendszert” magával a valósággal, és emiatt a fejlődésünk megreked. Az Isten jelenlétének megtapasztalása azért válhat lehetővé, mert valamilyen kapcsolatban állunk egy könyvvel, egy személlyel, egy csoporttal, egy hellyel, egy tárggyal, egy zeneművel – szinten bármi képes közvetíteni nekünk az Isten jelenlétét. Az Isten végeredményben megtesz minden lehetőt a figyelmünk elnyerése érdekében. A gondok akkor kezdődnek, amikor összetévesztjük a közvetítőt – vagyis azt, amelyen keresztül az Isten jelenlétét megtapasztaljuk – magával az élménnyel. Ez különösen igaz azok esetében, akik az Isten jelenlétét valamilyen vallási közösséggel vagy szöveggel kapcsolatban szerzett tapasztaláson keresztüli közvetítésben találják meg.

Így már érthető, hogy az Urantia könyv miért figyelmeztet bennünket „a fogalomrendszer határainak viszonylagosságára” a 115. írás elején. Ebből kiindulva könnyen eljuthatunk annak belátásáig, hogy vezérelvként miért lesz mindig is szükség a tántoríthatatlan igazságkeresésre. Ha valóban gyarapodunk a hitbeli tapasztalásban, akkor számos „világegyetemi keretrendszeren” fogunk áthaladni a halandói létünk során, s ezek mindegyike olyan fogalmi környezetet teremt számunkra, melyben tapasztalás által gyarapodhatunk, de amelyek esetében mindig fennáll annak a veszélye, hogy a hit transzcendens céljának bálványszerű helyettesítőivé válnak – olyan helyettesítő bálvánnyá, mely akadályozza a további növekedést.

„A vallási zavarok elkerülhetetlenek; nem létezhet növekedés lelki összeütközés és szellemi nyugtalanság nélkül. Valamely bölcseleti életminőség kialakítása az elme bölcseleti területein komoly zavart okoz. Küzdelem nélkül senki sem gyakorol hűséget a nagy, a jó, az igaz és a nemes dolgok mellett. Mindig erőfeszítés kíséri a szellemi kép tisztulását és a mindenségrendi látómező kitárulását. Az emberi értelem tiltakozik az ellen, hogy elválasszák a mulandó létezés nem szellemi energiáiból való táplálkozástól. A tunya állati elme lázad azon erőfeszítés ellen, mely a mindenségrendi kihívásokkal való szembenézéshez szükséges.” (100:4.2)

A jelentőségteljes növekedés megköveteli a nehézségek megtapasztalására való hajlandóságot és bátorságot is igényel. A büszkeség és a fanatizmus félreismerhetetlen tünetei az elnyomott kétségeknek. A kétely nem elfojtással küzdhető le, hanem bátorsággal. A bátorság nem tagadja a kétség létezését, hanem elfogadja a kételyt mint a végtelen teljes megértésére való képtelenségünk elkerülhetetlen kifejeződését. Az igazi bátorságnak nincs szüksége semmilyen megkérdőjelezhetetlen meggyőződés vagy hiedelem jelentette biztonságra. Az igazi bátorság képessé tesz minket arra, hogy együtt éljünk azzal a kockázattal, mely nélkül alkotó élet nem lehetséges. Az élő hit nem kétségtelen bizonyosság kérdése, hanem inkább a hibázás lehetőségét elfogadó merész bátorságé.

Hit és hiedelem

A hittel kapcsolatban leggyakrabban előforduló félreértések egyike az, amikor az ember összekeveri a hitet azzal a tudással, amelyet a kevéssé meggyőző bizonyíték jelent. Az ilyesmi inkább „hiedelem”, mint „hit”. Ebben az esetben a hívő kényszerű cselekedete a hiedelem igazolásához hiányzó bizonyítékot hivatott ellentételezni.

Az Urantia könyv egy egész szakaszt szentel ennek a tárgykörnek – ld. a 101. írás nyolcadik szakaszát. Ugyanezen írás harmadik szakaszában további idevágó megállapításokat olvashatunk. Ezek a szövegek a hit és a hiedelem természetével kapcsolatban az Urantia könyvben található leírások legvilágosabban megfogalmazott részletei közé tartoznak. Nézzük például a hit természetével kapcsolatos áttekintést:

„Vallásos hiten keresztül az emberi lélek kinyilatkoztatja magát és megmutatja a megjelenő természetének magvábanvaló isteniségét olyan jellegzetesen, hogy ez arra készteti a halandói személyiséget, hogy válaszoljon bizonyos nehéz, értelmileg kihívó és próbára tevő társadalmi helyzetekre. Igaz szellemi hit (igaz erkölcsi tudatosság) nyilvánul meg annyiban, hogy:

1. Fejlődésre készteti az etikát és az erkölcsöket a veleszületett és káros állati hajlamok ellenében is.

2. Fenséges bizodalmat teremt az Isten jóságában még a keserű csalódás és a megsemmisítő vereség mellett is.

3. Mélyről fakadó bátorságot és magabiztosságot hoz elő a természeti és fizikai csapások ellenére is.

4. Megmagyarázhatatlan higgadtságot és kitartó nyugodtságot mutat függetlenül az rejtélyes betegségektől és még a heves testi szenvedéstől is.

5. Megőrzi a személyiség rejtélyes higgadtságát és nyugalmát a rossz bánásmód és az égbekiáltó igazságtalanság mellett is.

6. Isteni bizodalmat tart meg a végső győzelmet illetően a látszólag vak sors kegyetlenségei és a természeti erőknek az emberi jóléttel szembeni nyilvánvalóan teljes közömbössége ellenére is.

7. Megingathatatlan hitet tart meg Istenben minden ezzel ellentétes oktani bizonyítás ellenére és sikeresen ellenáll minden egyéb értelmi álokoskodásnak is.

8. Továbbra is eltántoríthatatlan hitet mutat a lélek továbbélése iránt, függetlenül a hamis tudomány félrevezető tanításaitól és a téves bölcselet meggyőző ámításaitól.

9. Él és győzedelmeskedik függetlenül a legújabb idők összetett és részlegesen polgárosodott társadalmainak hatalmas túlterhelésétől.

10. Hozzájárul a felebaráti szeretet folyamatos továbbéléséhez az emberi önzőség, a társadalmi ellentétek, az ipar sóvár vágyai és a helytelen politikai alkalmazkodások ellenére is.

11. Rendületlenül kitart a világegyetemi egységben és az isteni útmutatásban való magasztos hit mellett, függetlenül a rossz és a bűn zavarba ejtő jelenlététől.

12. Továbbra is kitart az Isten imádása mellett bármi és minden ellenében is. Ki meri jelenteni, hogy »még ha lesújt is engem, akkor is szolgálom őt«.” (101:3.4-3.16)

Hit, szeretet és cselekvés

A hitet foglalkoztató kérdés megegyezik a szeretet vágyával; szorosabb szövetség azzal, amihez az ember tartozik. Ha a hit elfogadott és megvédett tantételek halmaza, akkor nem eredményez szeretetbeli cselekedeteket. Ha viszont a hit azt az állapotot jelenti, amikor az ember növelni igyekszik a világegyetemi valósággal való integráció (szerves egységbe rendeződés) fokát, akkor abból szeretet és szolgálat fakad – ez az eszköze annak, hogy az ember más személyiségekkel szellemi integrációra léphessen. A szeretet jelenléte annak mértékét jelzi, hogy a hit mennyire tudott győzelmet aratni a rajongási jellegű lehetőségei fölött.

A Legfelsőbbel való gyarapodó kapcsolatunk szerepében a hit egyesítő hatásként árad ki a világba.

„Az Atya Isten esetében a hozzá fűződő fiúi viszony a legmagasabb rendű kapcsolat. A Legfelsőbb Istennel kapcsolatban bármely besorolás elnyerésének előfeltétele a fejlődés – tenni kell valamit és lenni kell valamivé.” (115:0.1)

„Ha szeretsz engem, Péter, akkor tápláld a bárányaimat. Ne feledkezz meg arról, hogy segédkezz a gyengéknek, a szegényeknek és az ifjaknak. Félelem vagy kedvezmény nélkül hirdesd az örömhírt; mindig emlékezz, hogy az Isten nem tesz különbséget személyek között. Úgy szolgáld az embertársaidat, ahogy én szolgáltalak téged; bocsáss meg a halandótársaidnak, ahogy én is megbocsátottam neked. A tapasztalás tanítsa meg neked a csendes elmélkedés értékét és az értelmes gondolkodás erejét.” (192:2.2)

„Ha valami a tapasztalásotokban vallássá vált, akkor magától értetődő, hogy már ama vallás tevékeny örömhírhozójává lettetek, lévén, hogy a vallásotok legfelsőbb fogalmát méltónak tartjátok az egész emberiség, minden világegyetemi értelem imádatára. Ha a vallásotoknak nem előrevivő és hitterjesztő örömhírhozói vagytok, akkor áltatjátok magatokat annyiban, hogy amit vallásnak hívtok, az csak hagyományos hiedelem vagy pusztán értelmi bölcseleti rendszer.” (160:5.3)

Zárógondolatok

Végezetül fontos felismernünk, hogy nem egyedül vágunk bele a hit kalandjába. Az Isten igyekszik megtalálni bennünket és minden lehetséges módon törekszik bensőséges közösséget alkotni velünk.

„A mennyei Atya nem tűri, hogy egyetlen földi gyermek is elvesszen, ha az a gyermek vágyik arra, hogy megtalálja az Atyát és igazán szeretne olyan lenni, mint ő. Atyánk még a gonoszakat is szereti és mindig kedves a hálátlanokkal. Bárcsak több emberi lény ismerhetné meg az Isten jóságát, akkor bizonyosan eljutnának a rossztetteik megbánásához és felhagynának minden ismert bűnnel. Minden jó dolog a fény Atyjától jön le, akiben nincs változás, sem a változásnak árnyéka. Az igaz Isten szelleme az ember szívében van. Azt akarja, hogy minden ember testvére legyen egymásnak. Amikor az emberek Isten után kezdenek tapogatózni, akkor ott a bizonyság, hogy az Isten megtalálta őket, és hogy a rá vonatkozó tudást kutatják. Istenben élünk és az Isten bennünk lakozik.” (131:10.4)

„(…) [S]zámotokra a vallás nem válhat olyan istentani menedékké, ahová félelmetekben elmenekülhettek, mikor szembetaláljátok magatokat a szellemi fejlődés és az eszményalapú kaland küzdelmes valóságaival; (…) esetetekben a vallásnak inkább ama valós tapasztalás tényévé kell válnia, mely igazolja, hogy az Isten megtalált titeket, eszményivé, nemessé és szellemlényegűvé tett benneteket, és hogy vállaltátok azt az örökkévaló kalandot, hogy megtaláljátok Istent, aki már megtalált és fiúi elismertségbe helyezett titeket.” (155:6.18)

Bárcsak kapna mindegyikünk olyan kihívásokat és nehézségeket a szellemi jótevőinktől, melyek ösztönzőleg hatnak a nemes szellemi hitre és elvezetnek minket a felelős és alkotó mindenségrendi létpolgárság teljesebb megnyilvánulásáig!

Forrás:

Kantor, David: Faith, Doubt, Uncertainty, and Cosmic Citizenship. http://www.urantia-book-films.org/education/faith-doubt-cosmic-citizenship.htm

Szerző

Kantor, D.

Év

2018

Címkék

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni