Sötét anyag és sötét energia

A tudósaink szerint a „sötét anyag” biztosítja azt, hogy a világegyetemek ne essenek szét a gyors forgómozgás következtében. A tudósok azt állapították meg, hogy tízszer, húszszor több anyagnak kell lennie annál, mint amennyi a látható, fényes égitestekben bennfoglaltatik, mert különben a centrifugális erőtől darabjaikra esnének szét. A sötét anyag nem lép reakcióba a szokványos anyaggal, vagy önmagával, egyszerűen áthalad mindenen.

A NASA Chandra X-ray Observatory által megfigyelt 1E0657-556 csillaghalmaz képén a gravitációs lencse hatás figyelembevételével határozták meg a gravitációs mezőt keltő sötét anyag elhelyezkedését (ld. kék színnel ábrázolva).

NASA / CXC / CfA / STScI / Magellan / Univ. of Ariz. / ESO

Az Urantia könyv egynél többféle sötét anyagról tesz említést. Említi a tér sötét szigeteit, és említi a Paradicsom ismeretlen gravitációs jelenlétét is, mely az uverszai csillagászok számításai szerint húszszor akkora gravitációs vonzóhatást fejt ki, mint amennyi a teljes nagy világegyetem fenntartásához szükséges; a felesleg a külső világegyetemeket tartja pályán. A sötét anyag új és nagy érdeklődésre számot tartó kutatási terület manapság, de a különféle sötét anyagok létét és szerepét már 1955-ben említette az Urantia könyv.

Röviden tekintsük át a központi világegyetemhez tartozó sötét gravitációs testekre vonatkozó legfontosabb ismereteket:

A központi világegyetemhez tartozó sötét gravitációs testek hihetetlenül nagy számban léteznek, de egyedi teremtésrészek, vagyis másutt nem találhatók meg és nem is lesz belőlük több. Sok szempontból eltérnek a többi égitesttől, a formájuk is egészen más. Nem vernek vissza és nem nyelnek el fényt, nem érzékenyek a fizikai-energiai fényre, és úgy körülveszik a központi világegyetemet, hogy az még a közeli világegyetemekből sem figyelhető meg. (14:1.14, 14:1.18)

A sötét gravitációs testek hatalmas tömegei miatt a központi világegyetem tömegmennyisége messze meghaladja a nagy világegyetem egyéb részét képező hét övezetnek (a hét felsőbb-világegyetemnek) a teljes tömegét. (12:1.10)

A sötét gravitációs testek a központi világegyetemben egy belső és egy külső körön (elliptikus görbén) mozognak és a körmozgások iránya ellentétes. E mozgási elrendezés és a sötét testek rendkívül nagy tömege együttesen egyensúlyozza a központi világegyetem gravitációs vonzását és ezzel biztosított a központi világegyetem egyensúlyi, állandósult állapotának fenntartása. (14:1.15) A központi világegyetem körül keringő sötét gravitációs testek az egyenes irányú (anyagi) gravitáció és az abszolút (paradicsomi) gravitáció sajátosságait egyaránt mutatják (11:8.7), ez utóbbi esetében tehát kiegészítik a Paradicsom központi gravitációs vonzását.

A központi világegyetem kívüli sötét anyagra az Urantia könyv szerzői rendszerint úgy utalnak, mint a tér sötét szigetei, óriásai, s tudhatók róluk egyebek mellett a következők:

A csillagrendszerek sötét óriásai jellemzően szilárdak, nagy töltésűek, és hatalmas gravitációs vonzással bírnak (57:5.4). Képesek az elektron- és ultimaton-működést egészen addig lassítani, hogy ezek az energiák átalakulnak a teremtésrészek anyagává. (47:4.9) A tér sötét óriásai a napokkal együtt állomásokként szolgálnak az erőtér-központok és a fizikai szabályozók számára ahhoz, hogy az anyagi teremtésrészek energiaköreit hatékonyan szabályozhassák. (41:3.1) A tér sötét szigetei befoghatnak napokat is, mely fényes égitest aztán a sötét tömeg körüli keringésbe kezd. (15:5.5) A sűrű sötét szigetek létrejöhetnek a tér átalakuló energiái begyűjtésének révén, vagy hatalmas mennyiségű hideg anyag (a térben keringő anyagi tömegek és meteorok) felhalmozásával (15:5.10); némelyikük pedig kiégett, magányos nap (15:5.11).

2006-ban egyes kutatók úgy gondolták, hogy a világegyetemet mindössze 5 %-ban alkotja „normális” anyag, mellette 25 % a sötét anyag aránya és 70 %-ot tesz ki a sötét energia.

A sötét energia olyasmi, amiről a tudósok azt feltételezik, hogy szerepe van a világegyetem tágulásának megfigyelhető gyorsulásában. Ahelyett, hogy a feltételezett világegyetemi tágulás üteme csökkenne, a kutatók éppen hogy növekvő mértékű gyorsulást észlelnek. Még senki sem vizsgálta annak lehetőségét, hogy a világegyetem ciklikus tágulásokon és összehúzódásokon mehet keresztül, melyben periodikus gyorsulások történhetnek. A megfigyelhető gyorsulást eddig még nem tekintették az efféle periodikus mozgás lehetősége bizonyítékának. Az Urantia könyv azonban azt állítja, hogy ilyen kétmilliárd éves gyorsulási és lassulási ciklusok mennek végbe, és magának a térnek a mozgási iránya is ciklusonként változik:

„A tér-lélegzés köreinek mindegyik szakasza egy kicsit több mint egymilliárd urantiai évig tart. Az egyik szakaszban a világegyetemek tágulnak; a következőben pedig összehúzódnak. A kitöltött tér jelenleg a kiterjedési szakasz középpontjához közelít, míg a ki nem töltött tér az összezsugorodási szakasz közepe felé halad, és ismereteink szerint mindkét tér-kiterjedés felső határa jelenleg és elvileg körülbelül egyenlő távolságra esik a Paradicsomtól.” (11:6.4)

Tekintettel arra, hogy a jelenlegi tágulás a kiterjedési szakasz felezőpontjához közelít, ezért még a közelmúltban is a gyorsulás érvényesült és rövidesen elkezdődik a lassulás, amint a ciklus eléri a felezőpontot. Az Urantia könyv e szakaszában tehát egyfajta magyarázatot találunk a tér tágulásának megfigyelt gyorsulására.

Ahogy a tudósaink feltérképezik a tér megfigyelhető tágulásának sebességét a nagyobb távolságokon, fel kell majd fedezniük egy hatalmas lassulási zónát is, hiszen a legtávolabbi objektumok által kibocsátott fény több mint 500 millió évvel ezelőtt indult útjára, akkor, amikor az Urantia könyv szerint a tér még összehúzódóban volt. Minél kijjebb vizsgálódunk, annál nagyobb mértékű lassulással kell számolnunk egy további 500 millió fényévnyi távolságban.

Felhasznált irodalom: