Vérünkben van a harc?

Finn kutatók szerint nincs alapja annak az állításnak, hogy az embereknek a vérükben van a háborúskodás. A kutatók szerint a törzsi villongások zöme esetében nem háborúkról, inkább egyedi leszámolásokról van [volt] szó.

A finnországi Åbo Akademi Egyetem két kutatója vitába szállt az antropológusok és evolúcióbiológusok széles körének azon álláspontjával, hogy a háború bizony mélyen gyökerezik az emberi múltban. A finnek olyan csoportokat választottak a vita eldöntéséhez, amelyek ott telepszenek meg, ahol a legkedvezőbbek a körülmények, nincsenek állataik, és nincs társadalmi rangsor. Szerintük ezek hasonlítanak a legjobban az ősi embercsoportokra. Számos történelmi feljegyzést áttanulmányozva feljegyezték a törzseknél előforduló erőszakos haláleseteket. Ezeket aztán aszerint osztályozták, hogy hány ember vett részt bennük, és kik voltak azok. A feljegyzések között szerepeltek olyan események, mint hogy egy férfi megölte riválisát egy nőért, bosszú egy korábbi halálesetért, illetve kívülálló személyek, például hajótörött tengerészek lemészárlása. A kutatók úgy találták, hogy szinte minden társadalomban csak ritkán fordultak elő erőszakos halálesetek, és ezek inkább gyilkosságok voltak, semmint háborúk. Az egyetlen kivételt az Észak-Ausztráliában élő tiwi népcsoport képviselte, ahol gyakoriak voltak a csoportok közötti villongások és emberölések.

A vizsgálatokból a kutatók arra következtettek, hogy a háborúskodás ritka ezekben a primitív társadalmakban, és csak az összetettebb, néhány ezer éve kialakult társadalmak kialakulása után vált gyakorivá. Ebből következően a háborúskodás csak csekély szerepet játszhatott az emberi evolúcióban.

A finn kutatók vizsgálati módszere és annak eredménye szakmai alapon erősen vitatható, és a számos tudós vitatja is [ld. az origo.hu cikkét].

Az Urantia könyv szerzőinek álláspontját világosan mutatják a háború eredével és társadalmi értékével kapcsolatos, alább idézett szövegrészek:

A háború a kifejlődő ember természetes állapota és öröksége; a béke pedig a polgárosodás kibontakozásának társadalmi mérőrúdja. A fejlődő fajták részleges közösségiesülését megelőzően az ember szélsőségesen egyéniségközpontú, rendkívül gyanakvó és hihetetlenül harcias volt. Az erőszak a természet törvénye, az ellenségesség a természet gyermekének önkéntelen válasza, míg a háború nem más, mint ugyanezek a tevékenységek, de csoportosan gyakorolva. És bárhol és bármikor nehezedjen is a társadalmi haladás okozta bonyodalmak terhe a polgárosodott társadalom építményére, mindig azonnali és pusztító visszafordulás megy végbe e korai, az emberi kapcsolatokat terhelő ellentétek erőszakos rendezéséhez használatos módszerek alkalmazásának irányába. (70:1.1)

A háború a félreértésekre és a viszolygásokra adott állati válasz; minden ilyen probléma és nehézség polgárosult megoldása békével jár. A szangik fajták a később leépült ádámfiakkal és nodfiakkal együtt mind hadviselők voltak. Az andonfiaknak hamar megtanították az aranyszabályt, és az ő eszkimó leszármazottaik még ma is nagymértékben e törvény szerint élnek; a szokások erősek közöttük, és az eszkimók jobbára mentesek az erőszakos és kibékíthetetlen ellentétektől. (70:1.2)

Andon [kb. egymillió évvel ezelőtt] azt tanította a gyermekeinek, hogy a vitáikat úgy rendezzék, hogy egy fát csapkodnak bottal, s közben a fát illetik szitkokkal; az győz, akinek a botja előbb eltörik. A későbbi andonfiak úgy rendezték a vitás kérdéseket, hogy nyilvánosan kiálltak, amikor is a vitában álló felek megpróbálták egymást nevetségessé tenni és kigúnyolni, s a nézőközönség tetszésnyilvánítása döntötte el, hogy ki a nyertes. (70:1.3)

Az idő múlásával az andoni nemzetségek taglétszáma megnőtt, és a gyarapodó családok közötti kapcsolatok súrlódásokkal és félreértésekkel terhelődtek meg. E népeknek csupán két dolog járt az eszükben: vadászni élelemért és harcolni a szomszédos törzseknek tulajdonított valamilyen valós vagy vélt igazságtalanság vagy sérelem megtorlásáért. (63:4.7)

Egyre gyakoribbak voltak a családi viszályok, törzsi háborúk törtek ki, és a rátermettebb és fejlettebb csoportok legeslegjobbjai körében súlyos veszteségek jelentkeztek. E veszteségek némelyike visszafordíthatatlan volt; a rátermettség és az értelem terén a legértékesebb fajták némelyike örökre eltűnt a világról. A nemzetségek szüntelen háborúskodása kipusztulással fenyegette e korai emberfajtát és annak kezdetlegesen polgárosult társadalmát. (63:4.8)

Lehetetlen dolog e fejletlen lényeket rávenni arra, hogy sokáig békében éljenek egymással. Az ember a harcoló állat leszármazottja, és amikor egymáshoz közel kerülnek, akkor a műveletlen emberek ingerlik és dühítik egymást. (...) (63:4.9)

500.000 évvel ezelőtt India északnyugati hegyeinek Badonan-törzsei egy újabb nagy faji küzdelembe bonyolódtak. E könyörtelen háborúskodás több mint száz évig tartott, és a hosszú harc végén csak mintegy száz család maradt. De e túlélők Andon és Fonta akkoriban élő leszármazottai közül a legértelmesebbek és evolúciós szempontból a legkívánatosabbak voltak. (64:5.1)

A sárga emberfajta folytatta Kelet-Ázsia központi területeinek megszállását. A hat színes emberfajta közül ők maradtak fenn a legnagyobb számban. Míg a sárga emberek időnként vívtak ugyan faji háborút, de nem folytattak olyan állandó és könyörtelen irtóhadjáratokat, mint a vörös, a zöld és a narancsszín emberek. E három emberfajta gyakorlatilag kiirtotta önmagát, mielőtt a más fajú ellenségeik megsemmisítették volna őket. (64:7.7)

De mindaddig nem fordulhatott elő olyan jelenség, mint a háború, amíg a társadalom elég messzire nem jutott a fejlődésben ahhoz, hogy ténylegesen is megtapasztalja a béke időszakait és szentesítse a háborús szokásokat. Magának a háborúnak az eszméje magában foglal valamiféle szervezettséget is. (70:1.4)

(...) Az első háborúk közül sokat vívtak a természetes nyersanyaglelőhelyekért, úgymint a kvarckavicsért, a sóért és a fémekért. Az első hivatalos törzsszövetség arra irányult, hogy a törzsek maguk között felosszák a sólelőhelyeket. E szerződésileg elosztott lelőhelyek lehetővé tették az eszmék baráti és békés cseréjét és a különböző törzsek keveredését is. (69:4.6)

A társadalmi csoportosulások megjelenésével az egyéni viszolygások elkezdtek eltűnni a csoportérzésekben, és ez segítette a törzsön belüli békességet, ez azonban a törzsek közötti béke rovására ment. A békét tehát először a csoporton belüliek vagy a törzs élvezte, akik sohasem kedvelték és mindig is gyűlölték a csoporton kívülieket, az idegeneket. Az ősember érdemnek tekintette az idegen vér kiontását. (70:1.5)

De kezdetben még ez sem működött. Amikor a régmúlt idők főnökei megpróbálták elsimítani a félreértéseket, gyakorta, legalább évente egyszer, szükségesnek tartották, hogy engedélyezzék a törzsi kőcsatákat. A nemzetség két csoportra oszlott és egy egész napos csatába kezdett. És tették mindezt pusztán szórakozásból; tényleg élvezték a harcot. (70:1.6)

A háborúskodás azért létezik még mindig, mert az ember állatból kifejlődött emberi lény, és minden állat harcias. A háború korai okai közé tartoztak a következők: (...) éhség, (...) nőhiány, (...) hiúság, (...) rabszolgák, (...) bosszú, (...) kikapcsolódás, (...) vallás (...). (70:1.7-1.14)

A letűnt korokban az ádáz háború olyan társadalmi változásokat hozott és olyan új eszmék elfogadását könnyítette meg, melyre a dolgok természetes menete szerint még tízezer év alatt sem került volna sor. E háború segítette haladás szörnyű nagy ára az volt, hogy a társadalom egyidejűleg visszasüllyedt a vad állapotok közé; a polgárosodott értelemről le kellett mondani. A háború erős orvosság, nagyon költséges és rendkívül veszélyes is; bár gyakran gyógyírt jelent bizonyos társadalmi rendellenességekre, néha azonban megöli a beteget, elpusztítja a társadalmat. (70:2.1)

Felhasznált irodalom: