A hatalom és a személyiség magasabb egységbe foglalása

A hatalom és a személyiség magasabb egységbe foglalása

Az egyéni érdekeknek és a személyes törekvéseknek túlzott értéket tulajdonítani éppoly romboló hatású, mint az átlagember középszerűségének túlhangsúlyozása, mert mindez a nemesebb és magasabb szintet képviselő értékek pusztulásához vezet.

A nyugati típusú demokráciák hajlamosak mindennél többre értékelni az egyéni ambíciókat és kezdeményezéseket, gyakran a társadalom más részeinek rovására. A szocialista-kommunista ideológiákkal élő „demokráciákban” pedig éppen ezzel ellentétes folyamatok eredményeként kerül sor a nyafogó tömegek felmagasztalására. E tömegek alkotják a proletariátust. A „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszavuk a gyakorlatban nem jelent mást, mint azt, hogy „Szerezzétek meg a világ javait!” Ez olyasmi, mintha munka vagy erőfeszítés nélkül szeretnénk boldogulni.

Ez a két ellentétes eszmeiség a valóságban nem választható szét annyira egyértelműen, mint ahogy azt a fenti szélsőséges példák sugallják. Az analógia kimondása elvi kérdés, s persze azért is szükséges, hogy megfelelő különbséget tudjunk tenni a két szélsőséges társadalompolitikai nézőpont között. Nyilvánvalóan mindkét ideológia tetten érhető minden társadalmi rétegben nyugaton és keleten egyaránt.

Tágabb társadalompolitikai nézőpontból vizsgálódva megállapíthatjuk, hogy most már valamilyen működőképes egyensúly megteremtésére volna szükség, amely valamiképpen az egyéni kezdeményezések és a közösségi érdekek közötti kölcsönös hasznokra épülő viszonyrendszer képét mutatná. A különböző érdekek ilyesfajta kiegyensúlyozott társadalmi rendszere a legjobbat hozhatná ki az egyénből is, a társadalomból is.

Nyilvánvaló persze, hogy már a „legjobb” is viszonylagos értékszinteket jelöl, mely a bizonytalantól a legmagasabb szintű értékekig terjedő fokozatokat takar s amelyet befolyásolnak a hagyományok és a társadalmi erkölcsök éppúgy, mint a személyes tapasztalatok.

Nem kell nagyon megerőltetnünk a szürke agysejtjeinket, hogy belássuk, egy szerves egész megfelelő működéséhez nélkülözhetetlenek az egyéni erőfeszítések és kezdeményezések. Minél tökéletesebben tölti be saját szerepét az egyén és minél jobban érzékeli a rész és az egész közötti összefüggések rendszerét, sőt magának az egésznek egy még nagyobb egységbe – a Végtelen Valóságba – történő fokozatos, folyamatos és fejlődéssel járó átalakulásának menetét, annál tökéletesebben képes értelmezni a saját egyéni törekvéseit és a maga hozzájárulását is mindehhez. Csakis az ilyen széles látókörű emberben bontakozhat ki az az egyéni tudat, mely értelmet és jelentőséget ad a dolgoknak és ösztönző erőt jelent az illető személy számára ahhoz, hogy eredményesen tölthesse be a szerepét. A nagyobb távlatokat szemlélő és a magasabb értékszinteket magáévá tevő személy jobban fel tudja mérni az egyéni képességeit és adottságait, amelyekkel aztán saját, egyéni módján tud hozzájárulni ahhoz, hogy az egész ténylegesen is elérhesse a célját és a kifejlődő Istenség a Legfelsőbb értékszinteken megnyilvánulhasson.

Olyasmi ez, mint a készülő szövet, melyben a láncfonalak és a vetülékfonalak mint a személyi öntudat egyedi fonalai kiadják az elképzelt mintát. E hasonlat mutatja a legtisztább képet a kifejlődő és tapasztaló Istenség térbe kivetülő, időben megvalósuló kifejeződési módjáról. A közösség szövete a végest meghaladó síkokon működő Istenség által kidolgozott tervek szerint készül. Azért teremtettek mindannyiunkat és azért ébresztettek személyiséggel felruházott egyedi öntudatra, hogy együtt szőjük a Legfelsőbb szövetét. Egyéni szerepünket ebben a hatalmas vállalkozásban az Isten bennünk élő szellemrésze tárja fel és helyezi minden más elé életünkben.

Magától értetődően nem kötelező részt venni ebben a munkában. A személyiség egyéni szálainak átmeneti téridő léte lehetőséget ad arra, hogy mindenki maga dönthessen, részt kíván-e venni ebben a magasztos vállalkozásban vagy nem. A munkából az egyén úgy veheti ki a részét, ahogy azt a benne lakozó „Isten-szilánk” sugallja, de sokan elutasítják az útmutatást és inkább a saját elképzelésük szerinti mintán dolgoznak. A Minta Készítője azonban nem fog olyan munkásokat alkalmazni a végtelenségig, akik csak a saját mintájukat akarják a szőttesbe belevinni. Csak azok a munkások részesülnek a paradicsomi minta egyre ékesebb motívumainak kidolgozásához szükséges folyamatos továbbképzésben, akik a földi életük során hűek maradtak az Isten szelleme által mutatott szellemi tervekhez. Azt viszont mindenki maga meg tudja ítélni, hogy mennyire maradt hű a saját lelkében fellelt isteni mintaértékekhez. Félreértés ne essék. Nem az a fontos, hogy ki mennyi munkát végez, hanem az, hogy milyen is az elvégzett munka. Nem a mennyiség számít, hanem a hűség. A minta motívumaihoz hűeket szinte észrevétlenül átvezetik az élet és halál küszöbén, egy korszerűbb szövőműhelybe, ahol a halandói léttel járó akadályoktól és nehézségtől mentesen folytathatják a munkát. A szövőmunkás nem kényszerből, hanem az egymás után elkészülő mennyei szövetrészek összképének szépsége hatására dolgozik itt egyre lelkesültebben.

A továbbélő személyiség egyre erősebb és erősebb késztetést érez a munkára és egyre teljesebb képet alkot a számtalan rész alkotta egész összefüggéseiről. Szinte már előre képes érzékelni a téridőben szőtt paradicsomi minta isteni jellegét és fenséges összhangját. A Legfelsőbb szövetének készítője egyénileg is képessé válik érzékelni a Minta Készítőjét az anyagban, valamint elméjében és szellemében is, ugyanis az illető személy az élete során megtapasztal igazságot, szépséget és jóságot. Az általa szőtt minta az igazság, az elkészült szövet a szépség, a belefektetett munka pedig a jóság.

Vannak, akik ügyesen szőnek, de kevéssé ügyelnek a minta követésére. Vannak, akik jól ismerik a mintát, de nemigen fűlik a foguk a munkához. Vannak azonban olyanok is, akik arra születtek, hogy mások számára felismerhetővé tegyék a minta valódi értékeit s így az isteni munkaterv elragadó szépsége több és ügyesebb dolgozót képes munkába hívni.

Amint az a fentiekből kiderülhetett, itt valójában nem is a szövőmintáról van szó, hanem az isteni mintaértékekről. Ezeket a mintaértékeket az egyén kétféleképpen ismerheti fel. Egyfelől a bennünk lakozó Isten-szilánk sugallatára, a gyakorlatban pedig a szeretet-szolgálatban. Az isteni szeretetet nem sajátíthatjuk ki, nem zárhatjuk el mások elől; tovább kell adnunk. Az isteni szeretet továbbadása bőséges gyümölcsöt terem.

Az Isten szeretete úgy viszonyul az egyénhez, mint ahogy a szülői szeretet viszonyul a gyermekhez. Az Urantia könyv így ír erről:

„Az Atya szeretete abszolút értelemben egyénivé tesz minden egyes személyiséget, mint az Egyetemes Atya különleges gyermekét, akiből csupán egy van a végtelenségben, olyan sajátakarattal rendelkező teremtményt, aki helyettesíthetetlen a teljes örökkévalóságban. Az Atya szeretete dicsőít meg minden Isten-gyermeket, világítja meg a mennyei család minden egyes tagját, a mindenek Atyjának testvéri körén kívül eső személytelen szintekkel szemben élesen kirajzolja minden egyes személyes lény különleges természetét. Az Isten szeretete szembetűnően mutatja meg minden egyes sajátakarattal bíró teremtmény páratlan értékét, hibátlanul tárja fel azt a magasrendű értéket, melyet az Egyetemes Atya adományozott minden egyes gyermekének a paradicsomi besorolású legmagasabb teremtő személyiségektől azokig az akarati méltósággal bíró legalacsonyabb rendű személyiségekig (...).” (12:7.9)

Éppen ez az eredete a testvériesség-felfogásnak, mely kiterjed a szabad akarattal rendelkező értelmes teremtmények egész isteni családjára. Ez pedig elvezet a názáreti Jézus evangéliumához, „az Isten atyaságához” és az ebből következő „mennyországhoz”, ami nem más, mint a hittel rendelkező istenfiak közössége. Ez a testvériesség-felfogás alkotja azt az új társadalmi világrendet, amely a rendeltetése szerint egykor majd az egész világon érvényesülni fog és összhangot teremt az egyének és az egyének alkotta egyre gyarapodó közösség között. Az emberek közötti testvériség nem képzelhető el az Isten atyasága nélkül. Az Isten atyasága nélkül a testvériség nem más, mint proletariátus.

Meg van írva, hogy bár az egyén szempontjából az Isten országa már itt van, azonban az emberiség mint egy nagy család számára majd csak akkor fog ténylegesen is eljönni, amikor az Isten atyaságát a világon mindenütt elfogadják. A bolygó egészére kiterjedő testvériség majd csak akkor fog megvalósulni. De hogy meg fog valósulni, abban biztosak lehetünk, hiszen a Mester kijelentette, hogy: „(...) egy eljövendő korban az általam nektek mondott örömhír fogja uralni [e]zt a világot.” (143:1.4)

 

Felhasznált irodalom:

  • Hargitai, Steve: Power Personality Synthesis. In: USUA Messenger. Winter/spring 1997. p.4,7.
  • Az Urantia könyv. UF-HUN-001World-2010. Urantia Alapítvány, 2010.
Szerző
Év

Hozzászólások