Lélektárs

Lélektárs

Mottó: „(…) mert akiket az Isten szelleme vezérel, mindazok Isten fiai” (8:6.4)

Több facebook bejegyzés is foglalkozik a lélektárs fogalmával, sőt, jó néhány ezoterikus tárgyú mű is próbálkozik tájékoztatást adni róla. A felismerhető koncepció lényege ezekben az, hogy minden embernek van egy lélektársa, azaz egy kiegészítő társa, voltaképpen csupa ábrándozás és vágyálom (az angolban: „wishful thinking”) szüleménye, főleg azok részéről akiknek sikertelen párkapcsolataik vannak vagy voltak.

Ez a teória nem csak feltételezi a lélek létezését a húsvér test megszületése előtt, de felruházza személyiségi adottsággal és kategorizálja is. A lélektárs keresők meg vannak győződve arról, hogy létezik valahol egy kozmikus levesben úszkáló vagy a földön bolyongó lélek, aki részükre egy testre-szabott – mármint a lelkükre szabott – előre megtervezett entitás. Kevesen adnak elfogadható magyarázatot arra, hogy ezek a kiforrott egyéniségek honnan erednek, mikor jöttek létre. Persze sok vallás is azt tanítja, hogy az Isten a születésünk alkalmával teremti az egyedi lelkeket, de hallgatnak ezeknek az entitásoknak a felruházottságáról, sajátos affinitásáról, stb. Van egy másik tábor, a reinkarnáció hívei, akik a folytonos újratestesülésben hisznek, melynek a célja az volna, hogy valamit okuljunk a földi létsíkon. Kérdés, hogy a ciklikus módon újraszületett illető miként lehet képes a földön szerzett élettapasztalatokat a saját személyiségébe integrálni úgy, mint egy egészet alkotó mindenségrendi képet, ha az előző életeiről és annak leckéjéből semmire nem emlékszik.

Nyilvánvaló, hogy nem is emlékezhet az elme arra, aminek soha nem volt részese. Sokkal logikusabb az a feltételezés, hogy az emberi elme csak az egyik alkotóeleme annak a transzcendentális entitásnak, amit léleknek nevezünk. Tehát mi vagyunk a saját lelkünk létrehozója a földi életünk folyamán, azaz mi szőjük a lélek szövetét. Az emberi elme nem az egyedüli hozzájárulója ehhez az elkészülő szövethez. Minden normális elmeműködéssel jellemezhető ember szellemi felruházottsággal is el van látva. A lélek tehát két szülőtől származik, az egyik az elme, míg a másik az elmében lakozó szellemi entitás, amit az ember az első erkölcsi döntésekor kap ajándékul. Ebben a megközelítésben a lélek az elme objektív működése és a szellem szubjektív sugallata által meghozott döntések alapján alakul, azaz fejlődik ki. Az elektrokémiai szerkezetre helyezett értelem tehát egy ideiglenes közvetítő, ami úgy az anyagi és a személyes, mint a szellemi valóságokat nem csak észlelni, értelmezni és tanulmányozni képes, hanem az igazságot, a szépséget és a jóságot kellőképpen össze is tudja hangolni. „Az igazság a tudomány és a bölcselet alapja, s ez képezi a vallás értelmi alapját. A szépség élteti a művészetet, a zenét és a teljes emberi tapasztalásban jelentőséggel bíró szabályos ismétlődéseket. A jóság felöleli az etikai érzéket, az erkölcsiséget és a vallást – a tökéletesség iránti tapasztalásbeli vágyat.” (56:10.10)

Az ember számára az elme a kulcs a szellemi világhoz és az egyetlen portál az örökkévalósághoz. A fizikai halál beálltakor az ideiglenes elme-konstrukció megszűnik létezni, és a túlélő lélekben a továbbiakban a szellem fogja azt a vezérlő szerepet betölteni, ami a földi életben az elme, az értelem funkciója volt. Folytatva a hasonlatot, a halál bekövetkeztével az elme mint a lélek egyik szülője megszűnik, míg a fentről származó másik szülő, a halhatatlan szellem, az Isten szellemének szilánkja tovább vezérli a személyiséget tartalmazó lelket az örökké tartó világegyetemi létpályáján.

Szerző
Év

Hozzászólások