Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás rendeltetési célja
Igazi apostolok kiképzéséről lenne szó?
Vajon pontosan mi a célja az ötödik korszakos kinyilatkoztatásnak ezen a bolygón? Az Urantia könyv olvasói közül sokak számára talán nyilvánvaló a válasz, ám akik alaposan ismerik a kereszténység legjobb nézeteit és tanításait vagy a világ más vallásai és bölcselete által képviselt értékeket, azok számára már nem ilyen nyilvánvaló a válasz. Leszámítva a mennyei seregek alá-fölérendeltségének részletes ismertetését, melynek valóságát ellenőrizni nem áll módunkban, a könyv tartalmának nagy részével másutt már találkozhattunk. A könyv tudományos megállapításai sem képviselnek sok új tudást ahhoz az ismeretszinthez képest, melyet az emberiség röviddel a könyv megjelenését követően elért.
A legegyszerűbb következtetés talán az lehet, hogy azért kaptuk, hogy felismerjük az Atyánál való fiúságunkat és az összes ember közötti testvériséget. De hát ez az üzenet sem új, vagyis akkor találhatunk valamilyen rendeltetési célt ehhez a kinyilatkoztatáshoz? A céljának kétségkívül részét képezi annak a tévedésnek a kiküszöbölése, mely mindeddig bizonyos mértékben korlátozta a negyedik korszakos kinyilatkoztatás eredményességét. További célja lehet azon felismeréseink erősítése, melyek az Isten teremtésösszességében való helyünkkel, szerepünkkel kapcsolatosak. De mégis miért éppen ebben a korban érkezett hozzánk ez az új kinyilatkoztatás, és miért nem mondjuk ezer évvel korábban?
A kérdés megválaszolásához tekintsünk bele a vallás társadalmi nehézségeiről szóló 99. írásba, melynek szerzője, egy nebadoni Melkizedek a bolygónk előtt álló jelenlegi nehézségekkel foglalkozik. A múltban a vallásnak nem kellett ennyire mélyreható gazdasági és politikai rendszerbeli változásokhoz igazodnia; manapság olyan gyorsan változnak az életkörülményeink, hogy az intézményrendszer átalakítását erőteljesen fel kell gyorsítani, a vallásnak pedig a folyton változó társadalmi rendhez kell minél hamarabb igazodnia. Megtudhatjuk azt is, hogy ezek a nagy instabilitás jellemezte korszakok ezer évig is el fognak tartani; és hogy az emberi fajnak bele kell törődnie a folytonos változások, igazodások és újraigazodások sorozatába, és hogy az emberiség egy új, ismeretlen beteljesülési cél fel halad.
Ha elfogadjuk az ötödik korszakos kinyilatkoztatás hitelességét, akkor nem marad más lehetőségünk, minthogy figyelembe vegyük ezeket a látnoki kijelentéseket. Sokunk talán késztetést érez, hogy mielőbb vágjunk bele a világ megváltoztatásába és megmentésébe. Ám ez a prófécia azt mondja, hogy amilyen gyorsan megoldunk egy világméretű problémát, nyomban olyan új változások fognak végbe menni, melyek már másféle igazodást igényelnek, és legalább ezer éven át ez is marad a helyzet. Tehát mi volna a vallás szerepe? Az 1. szakasz 2. bekezdése szerint:
„A vallásnak erőteljes ösztönzőként kell hatnia az erkölcsi állhatatosság és a szellemi fejlődés érdekében (…)” (99:1.2)
és a 3. bekezdés alapján:
„(…) A vallásnak, mint társadalmi befolyásolónak a legnagyobb küldetése az, hogy állandósítja az emberiség eszményképeit az átmenet veszélyes időszakaiban, amikor az egyik polgárosultsági szakaszból a másikba, az egyik kulturális szintről a másikra kell átjutnia.” (99:1.3)
A negyedik bekezdésből megtudhatjuk, hogy nincsenek új vallási kötelezettségeink, és hogy a vallás szerepe az, hogy bölcs útikalauzunk és tapasztalt tanácsadónk legyen az úton. De a legjobb vallási intézményeink vezetői tudják is mindezt, és természetesen tengernyi bölcsesség és hasznos tapasztalat halmozódott föl az egyházaknál, a papi szemináriumokon, a teológiai iskolákban, az egyetemek vallási tanszékein, stb. Tehát akkor miért is volt szükség az ötödik korszakos kinyilatkoztatásra?
Talán ennek az írásnak a 2. szakasza szolgál adalékkal a kérdésünk megválaszolásához. A szerző közli velünk, hogy az intézményes vallás nem képes biztosítani a szükséges vezetést és ösztönzést a társadalom számára, mert a 22-es csapdájában van. Nem tudja átalakítani saját magát mindaddig, amíg a társadalom gyökeresen át nem alakult. Azt is megtudjuk, hogy a vallási híveknek egyénként kell működniük a társadalomban, az iparban és a politikában, nem pedig csoportként vagy intézményként.
Közülünk némelyek hajlanak elfogadni azt az álláspontot, hogy az írások szerzői az Urantia könyv 1955-ös megjelenése óta ránk hagyják, hogy magunk munkálkodjunk a saját beteljesülési célunk elérésén. Ez azonban csak részben igaz; ha lelkiismeretesen és kellő szerénységgel forgatjuk a könyvet, akkor észrevehetjük, hogy sok kifejezett intelmet találunk még az olyan kérdéskörökben is, melyek mindezidáig sok tanácstalanságot és megosztottságot okoztak. Például a fent hivatkozott idézetekből kiderül, hogy az eljövendő időkben sokáig a civilizációnk továbbfejlődése során a vallás által betöltendő szerep meghatározó tényezői nem az intézmények lesznek, hanem az egyének. Ezt támasztja alá a 3. szakasz 4. bekezdése is:
„A magas szintű művelt és polgárosodott társadalom felépítése megköveteli először is az állampolgár eszményi fajtáját, azután pedig azokat az eszményi és helyénvaló társadalmi rendszereket, melyekkel az ilyen állampolgárság felügyelheti a fejlett emberi társadalom gazdasági és politikai intézményeit.” (99:3.4)
E gondolatok összegzéseként megtudhatjuk, hogy egy évezrednyi időtartamú munka vár ránk, melyet kezdetben szinte teljes mértékben azoknak az eszményi polgároknak a létrehozására kell összpontosítani, akiknek mint egyéneknek a szolgálata arra fog irányulni, hogy a társadalom erkölcsi és szellemi fejlődésmenete a megfelelő keretek között bontakozzon ki a gyors változások időszakaiban. Persze az eszményi polgárok létrehozásának igénye sokmillió keresztény előtt is ismert volt az elmúlt mintegy 2000 év alatt. Akkor hol hibázott a kereszténység és mit mond az Urantia könyv, miként lehet pótolni ezt a hiányosságot? E kérdésre talán az lehet a válasz, hogy a keresztények döntő többsége ismeri, de nem éli a jézusi üzenetet. A gyakorló keresztények igen nagy hányada kétségtelenül igaz hittel rendelkezik és méltán tekinthetők Jézus tanítványainak. Csakhogy az Urantia könyv szerint éles különbség van a tanítványi és az apostoli követelmények között. Talán arról van szó, hogy az ötödik korszakos kinyilatkoztatás által velünk szemben támasztott igények lényege az, hogy kövessük az eredeti tizenkét apostolt az apostoli életúton.
Az apostollá válás feltételeit az Urantia könyv 140. írásában találhatjuk, melynek címe: a tizenkettek felavatása. Igencsak lehetséges, hogy ezen írást olvasva arra következtet az olvasó, hogy csak az eredeti tizenkettőre vonatkozik. De nem ez a helyzet. Az 1. szakasz 4. bekezdésében az apostolságot mindenkinek felajánlják, aki a tizenkettek útjára kíván lépni. Ez a felajánlás megismétlődik a 3. szakasz 20. bekezdésében, ahol is Jézus ezt mondja:
„De mindenki, aki hallja e feladatot és őszintén eleget is tesz annak a megbízatásnak, hogy képviseljen engem az emberek előtt, éppen úgy, ahogy én képviseltem Atyámat előttetek, bőségesen felvételt nyer a szolgálatomba és a mennyei Atya országába.” (140:3.20)
Vagyis azt kell megvizsgálnunk, hogy az ötödik korszakos kinyilatkoztatás valódi igényei először százakra, aztán ezrekre vonatkoztathatók-e, akiket pedig az Urantia könyv olvasóinak milliói és milliói követnek majd, mind az apostolság útjára akarván lépni.
Abból kiindulva, hogy a gondolatmenetünk közel járhat az igazsághoz, föltehetjük a kérdést, hogy mindez mit jelent az Urantia könyvet olvasók mai sokasága számára? Közreadatott már, hogy végsősoron az általunk ismert legmagasabb rendű mérce szerint leszünk megítélve, vagyis ha ismerjük az Urantia könyvben felállított mércét, akkor bizony azon mérce alapján leszünk megítélve. Bár az Urantia könyv olvasói esetében eleinte megengedhető a tanítványi megjelölés, s így mellőzhető az apostolsággal szemben támasztandó szigorú követelmények alkalmazása, de ez nem jelenthet tartós állapotot. Ha már megkaptuk a könyvet, végigolvastuk és megértettük az üzenetét, akkor bizony el kell fogadnunk az apostolság kihívását, vagy pedig vállalnunk kell az elutasítás következményeinek kockázatát.
A tanítványság és az apostolság közötti különbségek egyike Jézus szerint az, amikor az apostoli utat vállalva úgy döntünk, hogy képviseljük őt a világban ugyanazon módon, mint ahogy ő az emberi életében az Urantián képviselte az Atyát. Ez kétségkívül nehéz vállalás, mert nem csak szavakkal, hanem az életünkkel is képviselnünk kell majd Jézust a világ számára.
Az apostolság komoly igényeket támasztó, de nagy szellemi jutalommal járó vállalkozás. Számos követelményéről olvashatunk a 140. írásban, és teljesen meg kell értenünk azok jelentőségét, mivel az apostolság vállalásával folyamatosan ott fogunk állni az emberi ítélkezés vádpadján. A keresztény tapasztalat szerint keresztényhez nem illő viselkedésre van szükség a keresztények egy viszonylag kisebb részéről ahhoz, hogy valamilyen súlyos, elítélő reakció megjelenjen. Talán éppen e tény elismerése okán találunk egy rendkívül éles, bíráló kijelentést az Urantia könyvben, ami talán csak az apostoli utat vállalókra vonatkoztatható. Ezt a kijelentést Jézus egy feltámadás utáni megjelenés alkalmával tette Tíruszban, a hívők egy csoportja előtt, akik talán mindannyian az apostolság útját keresték. A könyv utolsó előtti oldalán olvashatjuk az alábbiakat:
„Az isteni szellemnek a szellemtől született és Istent ismerő halandók életében termett gyümölcsei ezek: szeretetteljes szolgálat, önzetlen odaadás, bátor hűség, őszinte tisztesség, felvilágosult őszinteség, halhatatlan remény, gyanakvásmentes bizalom, irgalmas segédkezés, kimeríthetetlen jóság, megbocsátó türelem és tartós béke. Ha a magukat hívőknek vallók nem hozzák az isteni szellem gyümölcseit az életükben, akkor halottak; az Igazság Szelleme nincs bennük; ők az élő szőlőtő haszontalan ágai, és rövidesen lemetszik őket.” (193:2.2)
Összefoglalásképpen egyetlen zárógondolatot fogalmazunk meg. Nagyon megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy miként is kellene az Urantia könyv tanításait széles körben terjeszteni. Ahogy megtalálható a könyvben a válasz arra a problémára, hogy mi lehet a szerepünk a mindennapi életben, éppen úgy megtalálható a könyvben a válasz arra a kérdésre is, hogy miként terjesszük a tanításokat. Az uverszai Nappalok Elődeinek felhatalmazása alapján működő Isteni Tanácsostól származik ez a megállapítás, melyet a 2. írás 7. szakaszának 10. bekezdésében találunk. Csak egyetlen egy olyan mű van ezen a bolygón, melyre illik a hivatkozott bekezdésben szereplő leírás, vagyis
„(…) a mindenségrendi igazság, a világegyetemi szépség és az isteni jóság kibővített és megfelelően összerendezett korszerű fogalmai(…)” (2:7.10)
és pedig ez maga az Urantia könyv.
Ahogy a 99. írás a mai kor jelenlegi problémáival foglalkozik, úgy ez az irányvonal a távlatokat felismerő, szellemi rálátással rendelkező azon férfiak és nők számára mutatja utat már most, akik rendelkeznek a megfelelő készségekkel és adottságokkal ahhoz, hogy az Urantia könyvet forrásműként felhasználva összeállítsák azokat a másodlagos műveket, amelyek lehetővé teszik majd, hogy a könyvbeli tanítások eljussanak minden társadalmi réteghez és így
„(…) kihívást jelent[senek] majd mindannak, ami az emberi lélekben a legjobb.” (2:7.10)
Ugyan ki merné támadni ennek vitathatatlanságát?
Az eredeti mű:
- Sunshine Coast Study Group: The Purpose of the Fifth Epochal Revelation. In: UAI Journal, November, 2018.
Hozzászólások