Vajon idelent akarunk újraszületni?

Vajon idelent akarunk újraszületni?

A [finn nyelvű] Heijaste újság előző számában a következő bölcseleti kérdés merült fel: van-e bármilyen alapja a reinkarnációnak?

Egyelőre helyezkedjünk annak az olvasónak az álláspontjára, aki igenlő választ ad a kérdésre. Kétségbeesetten igyekszik találni valamit az Urantia könyvben, amivel igazolhatja az újratestesülés tanát, arról a tantételről van tehát szó, miszerint az ember többször is újraszületik ezen a világon. Sokan furcsának és különösnek találjuk, hogy közülünk némelyekről úgy tűnik, mintha ilyesfajta tan igézete alatt állnának. Azt is kérdezhetjük: már miért kellene bármilyen alapjának lennie? Mi teszi ezt a tant oly vonzóvá, amikor a valóság még inkább megkapó? Lehet-e magyarázat erre az a tény, hogy parapszichológiai és okkult irodalmak leírnak néhány, a reinkarnáció tanát látszólag alátámasztó, megdöbbentő esetet; olyan eseteket, melyekre magyarázatok közvetlenül és nyilvánvalóan nem lelhetők fel a könyvünkben? Mi, akik elutasítjuk az újratestesülés tételét, meggyőződésünk alapjának az Urantia könyv tanításait tekintjük, és továbbra is hisszük, hogy a ma megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségekre egy nap lesz majd magyarázat. A reinkarnációs tantételeket, a karma törvényét és a lélekvándorlást hamis eszméknek tekintjük, de azt elismerjük, hogy van bennük egy szemernyi igazság.

A továbbélési rangot elért ember „újra fog születni”, ez kétségtelen: először is azért, mert még akár a földi léte alatt újraszülethet szellemben, másodszor pedig azért, mert a halált követően valamikor fel fog támadni a lakóvilágokon. Még a karma-törvényben is van annyi igazság, hogy az okozatiság törvénye érvényesül a világegyetemben. A lélekvándorlás tana, mely szerint az emberi lélek a halál után egy másik élőlénybe kerül át, ebben az értelemben teljesen hamis, ugyanakkor a lelkünket a halált követően egy új testbe, a morontia testbe helyezik át, és a világegyetemi fejlődési létpályánkon haladva számos ilyen testet fogunk elfoglalni, s e testek egyre inkább szellemi lényegűek lesznek.

Tehát most annak a helyébe képzelem magam, aki erősen hisz a reinkarnáció tanában és e tan védelmezőjeként lép fel.

Még ha tartok is egy kissé attól, hogy az Urantia könyvnek az újratestesülésre és a lélekvándorlás tanára utaló részei esetleg rossz színben tüntetik fel e tanokat, abban az értelemben, hogy alaptalannak bizonyulnak, mégis megvizsgálom a kérdést, és az első megállapításom az, hogy ilyen szövegből igen kevés található a könyvben:

A narancsszín emberfajtáról megtudjuk, hogy felettébb hajlamos volt hinni a lélekvándorlásban és az újratestesülésben. Némely későbbi emberfajta hitte, hogy az ember három-hét alkalommal hal meg, mely hiedelmük a lakóvilágokról szóló ádámi tanításokból maradtak meg. [86:4.6]

A sem lélekkel, sem személyiséggel nem rendelkező spornagiáról azt olvashatjuk, hogy ők az egyetlen teremtmények az egész Nebadon világegyetemben, akik ilyen vagy ilyesféle újratestesülést tapasztalnak meg [46:7.4-5]

Vajon nyit-e ez a szövegrész akkora rést, melyen a reinkarnáció becsusszanhat? A teremtmény szót használják ebben a szövegösszefüggésben, ahol is arról van szó, hogy a spornagiába tartozók az egyetlen „teremtmények”, de hát az ember nem „teremtmény”, mely megjelölés ráadásul csaknem olyan, mintha azt mondanánk: „állat”. Az ember márpedig az ember, s a „teremtmény” nem lehet helyes megjelölése az embernek. De Szent Ég! A könyv további részeibe beleolvasva azt látom, hogy az a kifejezés, hogy teremtmény [az angolban: „creature”] 560 alkalommal fordul elő [az angol szövegben], és ebből 557 esetben személyes lényekre utal, és szinte mindig emberi lényekre. Hát ez nem sokat segített!

A bűvtárgyi hit átcsaphat újratestesülésbe, ha a bűvtárgy egy állat, és a kísértet állandóan benne lakozik. [88:1.4]

A hinduizmussal kapcsolatban megtudjuk, hogy az emberi sajátlényegre való indokolatlan összpontosítás vezetett a sajátlényeg továbbélésétől való félelemhez, mely továbbélés az egymást követő emberi, állati vagy növényi megtestesülések végtelen körét jelentette. A lélekvándorlásban való hitről azt olvashatjuk, hogy ez az eszme egy olyan komolytalan tantétel volt, mely megfosztotta a halandókat a reményüktől, hogy megtalálják a megszabadulást és a szellemi előrelépést. [94:2.3]

A brahman papsággal kapcsolatos állítás szerint ők elutasították az egy Isten személyes hiten keresztüli megtapasztalásán alapuló személyes vallás tanításait, és nézeteiket megfertőzte a lealacsonyító tiszteletfajták áradata, azok emberszerű jellege és újratestesülései. [94:2.6]

Gautama Buddháról azt olvassuk többek között, hogy hősies küzdelmet vívott a lélekvándorlással kapcsolatos hagyományos hiedelmekkel. [94:7.3]

Ganidról, az indiairól pedig azt tudhatjuk meg, hogy Jézus tanításai eredményeként soha többé nem hitt az emberek lelkének állati testbe költözésében. [130:2.8]

Platónról, Filóról és sok esszénusról is szerepel egy idevágó kijelentés abban az értelemben, hogy nem vetették el azon elméletet, hogy az emberek az adott megtestesülésben aratják le azt, amit a korábbi létezésben felmutattak. [Í]gy azt hitték, hogy az egyik életben levezekelhetők a megelőző életekben elkövetett bűnök. (...) A Mester nehezen tudta elhitetni az emberekkel, hogy a lelküknek nem volt korábbi léte. [164:3.4]

Ezek az idézetek nem támasztják alá az újratestesülések tantételét. Be kell vallanom, hogy éppen ennek ellenkezőjét mutatják: e hiedelem ellen szólnak.

A 112. írás (A személyiség továbbélése) és a 47. írás (A hét lakóvilág) a halál utáni továbbélésünk kérdéskörét tárgyalja, már amilyen mélységben e problémakör általunk megismerhető. E két írás olyan kifejezéseket használ, mint „személyiség”, „önazonosság”, „sajátlényeg” („önnön való”), „egyéniség”, „elme”, „emlékezet”, a „személyiség tényezői”, „elme-alapok” (elme-mátrix) és „lélek”. A 47. írásban mintha azt állítanák, hogy a test és az elme szétbomlik a halálban, ugyanakkor azt is közlik, hogy a halandói elméről másolat készül, s ez az átirat, vagyis az elme, az emlékezet és a személyiség együttes szellemtényező-halmaza mindörökre az Igazító részévé válik. Az elme-alapok és az önazonosság tétlen potenciáljai a lélekben lakoznak, mely a halál után az őrangyal-szeráf birtokába kerül. Aztán itt ez a velős kijelentés: És éppen a szeráf által őrzött morontia-lélek letétnek és az Igazító szellem-elme letétének újraegyesítése az, ami újra összeállítja a teremtményi személyiséget és képezi az alvó továbbélő feltámadását. [47:3.3] [A] tényleges és teljes személyiség valódi és tudatos újbóli összeállítása az első lakóvilág feltámadási csarnokaiban megy végbe. [47:3.5] E kijelentéseket olvasva az a benyomásom, hogy legalább az önnön valónk, az egyéniségünk, a lelkünk és az önazonosságunk nem születik újra ezen a szférán.

De ne adjuk fel. Még mindig itt van a személyiség entitása, az az entitás, mely annyira ügyesen tér ki mindenféle meghatározási kísérletünk elől. Mi van akkor, ha az az igazság, hogy a személyiség születik itt újra? Hm, mintha itt lenne a rés ahhoz, hogy a reinkarnáció tana becsusszanhasson. Nem kell mást tennem, mint figyelmen kívül hagyni mindazt, amit eddig olvastam a személyiségnek az első lakóvilágon történő újbóli összeállításáról; végül is volt értelmezési korlátja az ott közölteknek: a szerzők a lakóvilágokon történő tudatos újbóli összeállításról beszélnek, az én kedvenc tantételem pedig öntudatlan újratestesülést tételez fel!

A személyiségről azt mondják, hogy nehéz lenne definiálni; a személyiség a világegyetemek egyik megoldatlan rejtélye. [5:6.2] A 112. írás azonban azt mondja: [ö]nteltség lenne a személyiség meghatározásával próbálkozni, azonban hasznos lehet összefoglalni néhány, a személyiségről tudott dolgot [112:0.2], majd 14 pontban sorolják fel a személyiség sajátságait és jegyeit. E 14 pontból álló felsorolásban sehol sem említik a személyiség reinkarnációját. Ha a személyiség reinkarnációja igaz volna, akkor arról kétségkívül tudomása lenne ezen írás szerzőjének, a Független Hírvivőnek, és a felsorolásban meg is említette volna. Hacsak nem fondorlatosan hagyta ki, mert az ilyesmit el kell titkolni az emberiség elől. De vajon az efféle mesterkedés eredményeként nem tűnne fel meglehetősen tisztességtelen színben ez a Független Hírvivő? Na mindegy, menjünk tovább.

Nem tudnám-e megvédeni az újratestesülés tanát úgy, hogy azt állítom, a reinkarnációra azért van szükség a személyiségnek, hogy megfelelően felkészülhessen a következő létfázisba való átmenetre? Előttem teljesen világos, hogy az Urantia könyvben közölt legalapvetőbb dolgok közé tartozik az is, hogy milyen nagy jelentősége van a gyarapodásunk és tanulásunk iránti igénynek.

De sajnos a 112. írásban a szerzők háromszor megismétlik, hogy a személyiség változatlan. Először is, a személyiség nem evolúción vagy fejlődésen keresztül jön létre, és nem is fejlődik tovább vagy változik meg; a személyiség olyan változhatatlan sajátságunk, mely alapján még a Paradicsomon is azonosítani tudnak bennünket:

És az evolúciós növekedés mindezen egymást követő korszakain és szakaszain keresztül egy részetek teljesen változatlan marad, és ez a személyiségetek – az állandóság a változások közepette. [112:0.1]

A személyiség sosem változik a változások közepette. [112:0.9]

Az Igazító és a személyiség egyaránt változatlan. [112:0.15]

A személyiség alapvetően változhatatlan; ami változik – gyarapszik – az az erkölcsi jellem. [140:4.7]

Ha egyszer a személyiség változatlan marad, akkor nem lehet igaz az, hogy – a változás iránti igényünk folytán – újra és újra meg kell születnünk itt. Ezért láthatólag ez az ötlet sem segít a reinkarnáció eszméjének megvédésében.

Ilyen könnyen azért nem adom fel. A 112. írásban a véges személyiség kiterjedéseiről számolnak be, melyek a hossz, a függőleges mélység és a szélesség. A földön uralkodó hátrányos helyzet miatt ezek a kiterjedések biztosan nem fejlődhetnek ki egyetlen élettartam alatt. Más szóval ahhoz, hogy kifejlődhessenek, egynél több élethossznyi időre van szükség. Az 5. írás azonban azt állítja, hogy a személyiség nem fokozatos fejlődés; vagy van személyiség vagy nincs személyiség. [5:6.3] Ha jobban megnézzük a 112. írást, végül is mondanak-e a szerzők bármit a személyiség továbbfejlődéséről? A személyiség kiterjedései eredendő sajátosságai a személyiségnek; nem fejlődnek ki és nem lényegülnek meg; nincs szükség ehhez újraszületésre. A személyiség a mindenségrendi-kiterjedésbeli tevékenységek tökéletesített körében mozoghat. A véges személyiségnek három kiterjedése van (...) [112:1.5] Azt mondják, hogy „a személyiség (...) mozoghat” és „három kiterjedése van”; nem mondják, hogy a kiterjedések (ki)fejlődnek. Ismét csak a 47. írásban kijelentik, hogy a halál és a feltámadás között nem kerül sor növekedésre: Az első lakóvilágon (vagy egy másikon, a fejlettségi szintetektől függően) pontosan azon a szinten folytatjátok az értelmi felkészülést és a szellemi fejlődést, ahol a halál azokat félbeszakította. (...) Ott fenn ugyanott kezditek, ahol idelent abbahagytátok. [47:3.7] Más szóval további gyarapodásra amott kerül sor, nem idelent. A morontia síkon mindeme kiterjedések nagymértékben kitárulnak [112:1.11], s amíg a morontia szinten tartózkodunk, más tekintetben is anyagfeletti sajátságokkal ruháznak fel minket: a személyiség azonosságának (egyéniségének) székhelye a múló anyagi-értelmi rendszerből a magasabb rendű morontia-lélek rendszerbe tevődik át, mely a Gondolatigazítóval együttműködve a személyiség-megnyilatkozás új hordozójául teremtetik meg. [112:5.4]

Szóval az érvelésem nem vezetett eredményre.

De hadd menjek tovább az érvelésben odáig, hogy véglegesen rendezzem a kérdést. Mi van akkor, ha mégis a személyiség születik itt újra? A személyiség megoldatlan rejtély, ahogy fentebb megállapítottuk. A személyiségről egyebek között elmondják azt is, hogy az Atya Istentől való ajándék. A személyiség eleve feltételez elmét (vagy szellemet), és társítható az öntudattal, viszont az elmével való felruházottság nem jelent személyiséget. Az Előszóban elmondják a személyiségről azt, hogy nem test, nem elme és nem is szellem. [0:5.11] A személyiség nem más, mint sajátosság és érték a mindenségrendi valóságban. [5:6.3] A személyiség azonosság (független létezés, egyedi lényeg) nélkül való [112:0.7], azonban minden tevékenységet egyesít és azonosság- és alkotóképesség-jegyeket kölcsönöz [112:1.19]. Megjegyzik, hogy a személyiség „egyedi, teljesen egyedi”. [112:0.12] Az ember önnön valójáról, egyedi lényegéről kijelentik, hogy az emberi szervezetben a részek összegződése alkotja az ember sajátlényegét – egyedi lényegét – de ennek egyáltalán semmi köze a személyiséghez, amely ugyanis a mindenségrendi valóságokhoz fűződő kapcsolat mindezen összes tényezőjének egyesítője. [112:1.18] Az ember személyisége örök, azonossági szempontból viszont a személyiség feltételes örök valóság; az embernek el kell döntenie, hogy örök valóság és önazonosság akar-e lenni vagy sem; ha az ember úgy dönt, hogy nem akar örök önazonosság lenni, a személyiség még ebben az esetben is eléri az Istenséget azáltal, hogy részévé válik a Legfelsőbb Lénynek. [112:5.2]

Ha a halálban elválasztják tőlünk az elménket és az önazonosságunkat, melyek a személyiségünk előfeltételei, akkor kénytelen vagyok elismerni, hogy a személyiség reinkarnálódását itt sem támasztja alá semmi! Ez egyre nyilvánvalóbbá válik, ha felidézzük, hogy az Igazító és a személyiség nem változik, azonban a kapcsolatuk, a lélekben, nem más, mint változás, soha véget nem érő evolúció és fejlődés. Még azt is állítják, hogy amennyiben ez a változás (növekedés) megszakad, a lélek megszűnik létezni. [112:5.12] A lélekről azt is állítják, hogy az a mi morontia valónk. [112:5.12] A lélek pedig a továbbélésünk előfeltétele: A személyazonosság a lélek továbbélésében és azáltal marad fenn. [16:9.3] Ebből arra következtetek, hogy a személyiségem nem marad meg a lelkem továbbélése nélkül. A halálban tehát az emberi személyiség működése megszűnik. [112:5.14] A lélek az emberi személyiség és az isteni Igazító gyermeke. [112:5.12] A lélek teljesen öntudatlan állapotban tölti a halál és az újbóli megszemélyesülés közötti időtartamot és e várakozási idő alatt a szeráfi végzet-őrangyal vigyáz rá; e várokozási időszakban nincs személyes tudatos állapot [112:5.13]; a személyiség nem nyilvánul meg és nem tart kapcsolatot a földi élőlényekkel. [112:3.7] A bolygón bekövetkezett halál, illetőleg az átvitel, valamint a lakóvilágon való feltámadás között eltelt időben a halandó ember egyáltalán semmire sem tesz szert, kivéve a túlélés tényének megtapasztalását. [47:3.7]

A továbbélő lélek, vagyis a személyiség-önazonosság folyamatos meglétének előfeltétele az őrangyal szeráfra van bízva. A Gondolatigazító ismét visszatér egy időre a Diviningtonra, a rendjük paradicsomi szférájára, s az eltávozott Gondolatigazító sohasem tér vissza a földre mint az előző alászállás tárgyát alkotó lény. [112:3.7] De a Diviningtonra vezető néhány másodperces út alatt

a Világegyetemi Ítélők képesek az emberi élet kivonatára szert tenni, mégpedig olyan formában, amely az Igazító által az adott elme szellemi értékeiről és morontia jelentéstartalmairól készített másolat-átiratot tartalmazza. Az Ítélők képesek megítélni az elhunyt halandó továbbélő jellemét és szellemi képességeit az Igazító által közreadottak szerint, és mindezek az adatok, továbbá a szeráfi feljegyzések mind rendelkezésre állnak az adott egyén megítélésekor. [112:4.2]

Ezen adatok alapján születik döntés arról, hogy az adott személyiséget azonnal feltámasztják-e a morontiai lakóvilágokon, avagy csak később, egy bolygói megítéltetéskor kerüljön rá sor, illetőleg, egyáltalán feltámasszák-e. [112:4.2] De az irgalom és a kegyelem a meghatározó a világegyetemek mindenségében:

ha önhibádon kívül az idő véletlenjei és az anyagi létezés buktatói megakadályoznak téged e szintek szülőbolygódon való elsajátításában, ha szándékaid és vágyaid továbbélési értékkel bírnak, akkor próbaidő-meghosszabbítás szabatik ki. További időt kapsz arra, hogy kipróbáld magad. Ha valaha is kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy valóban tanácsos-e valamely emberi azonosságot a lakóvilágokba emelni, akkor a világegyetemi kormányzatok mindig az adott egyén személyiségének javára döntenek; habozás nélkül minősítik fel e lelket átmeneti besorolású lénnyé és továbbra is figyelemmel kísérik a megjelenő morontia szándékot és szellemi célt. (...) Ez távolról sem jelenti azt, hogy az emberi lények egy második lehetőséget kapnak azt követően, hogy elutasították az elsőt. (...) [112:5.6-9]

E szövegrészlet nem ad okot félreértésre: ez a kegyes intézkedés, hogy az emberi lény jogot kap a döntés későbbi meghozatalára, azt jelenti, hogy feltámad a morontia világokon, de nem jelenti azt, hogy újraszületik a földön.

Kénytelen vagyok elismerni, hogy a reinkarnálódások szükségességét nem igazolja még az a gondolat sem, hogy a földi körülmények veszélyeztetik a továbbélést és ezért volna szükség egy második, egy harmadik és esetlegesen további életekre.

A 112. írás azt mondja, hogy a halandói személyiségnek a halál és a továbbélés bekövetkezése közötti pontos tartózkodási helye nem ismert. [112:5.15] Ha tehát valamilyen felfoghatatlan módon lehetséges volna az önazonossággal nem rendelkező személyiség számára az újraszületés, akkor erről az újraszemélyesülésről a Független Hírvivő, vagyis a fenti leírás közreadója bizonyosan tudna, s ezt azt jelenti, hogy tudomása lenne a személyiség hollétéről, hacsak nem feltételezzük, hogy a Független Hírvivő eltitkol előlünk valamit. Sajnos el kell ismernem, hogy a reinkarnáció eszméjének igazolása megint nem járt sikerrel.

Nem tudjunk figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a feltámadás vagy újraszemélyesülés a lakóvilágokon megy végbe, nem a szülőbolygón. [É]s az Igazító és a lélek újraegyesülése az, amely a továbbélő személyiségeteket helyreállítja, amely a morontia ébredés idején a tudatotokat visszaadja. [112:3.5] E folyamat részleteiről a 112. írás számol be, ld. a 112:5.16-19 bekezdéseket.

E folyamat során láthatóan sem esély, sem igény nincs semmiféle reinkarnációra. Ha az újraszületés lehetséges volna, valaki megkérdezhetné: büntetés ez vagy jutalom?

Megállapíthattam már, hogy a Gondolatigazító a halandói társának halála után visszatér a Diviningtonra, és azt is egyértelműen leszögezik, hogy az Igazító sohasem tér vissza ugyanarra a bolygóra [112:3.4] Vagyis sohasem tér vissza azért, hogy ugyanazon személyiség elméjébe költözzön. Ebből arra kell következtetnem, hogy egy újraszületett személyiség – már ha léteznének ilyen személyiségek – minden egyes alkalommal, minden új reinkarnálódással új Igazítót is kapna, és ez az Igazító aztán megint egy új lelket fejlesztene ki a személyiséggel. Végül ehhez a személyiséghez annyi Igazító és annyi lélek tartozna, amennyi újraszületésre sor került. Végül, mindeme számos újraszületés után, amikor e személyiséget újra összeállítják a lakóvilágok feltámadásai csarnokaiban, vajon melyik lélek és melyik Igazító lenne jelen a sok közül? Végül melyik Igazítóval kerülne sor az eggyé kapcsolódásra? Melyik Igazító nyerne személyiséget ezen az emberi lényen keresztül? Be kell látnom, ezek a kérdések összezavarnak. Még a mennyei angyalok sem volnának képesek rendet tenni ebben a felfordulásban.

De kitartó vagyok, ilyen könnyen nem vetem el a reinkarnáció tanát; utalok arra, hogy az Urantia könyv beszél a hét lelki körről is [110:6.1-22]. Csak nyilvánvaló, hogy e körök teljesítése nem lehetséges egyetlen földi élettartam alatt, ekkora teljesítményhez számos élet kell, nem? E körök az emberi személyiségben lévő egyedi lehetőségek kibontakozásának különböző szakaszait írják le (a hetediktől az elsőig); vagyis a kozmikus (mindenségrendi) szinteket mutatják be. Ezeket el lehet érni, akár egészében, akár részlegesen még a földön is. E mindenségrendi körök elérése a lakóvilágokon válik a felemelkedő lények tapasztalásainak részévé, ha a természetes halál előtt nem tudták azokat teljesíteni. [110:6.16] Egy újabb megrendítő erejű ütés! Az embernek nincs szüksége újraszületésre e körök teljesítéséhez; elérhetők a morontia létsíkon, ha idelent nem sikerült volna.

Most azonban emlékeztetek arra, hogy a könyv szót ejt olyan emberekről is, akiknek végzete nem az Igazítóval való eggyé kapcsolódás – az Igazítók csak rövid ideig lakoznak bennük. Nyilván kegyelmi okok tennék szükségessé, hogy ezek az emberek egy további életre kapjanak esélyt a földön. A felemelkedő Istenfiakról szóló 40. írásban azonban azt közlik ezekről a halandókról, akikbe csak átmenetileg költözött Igazító, hogy ők a Szellemmel kapcsolódnak eggyé, s persze az is elvárható, hogy túlélik a húsvér testben eltöltött rövid életet: Amikor az ilyen alvó továbbélők újból megszemélyesülnek a lakóvilágokon, akkor az eltávozott Igazító helyét az Isteni Segédkező szellemének egyede tölti be, aki az adott helyi világegyetem Végtelen Szellemének képviselője. E szellem-átadás teszi e túlélő teremtményeket a Szellemmel eggyé kapcsolódott halandókká. [40:9.3] Megint csak olyan állítással találkozunk, hogy az újbóli megszemélyesülésre a lakóvilágokon kerül sor; hát bizony ez sem támaszt alá semmiféle előtörténetet a „sok, sok életről”.

Megálljunk csak! Végre van itt valami a 112. írás 5. szakasz 11. bekezdésében, ami a fizikai és a morontia terület határán zajló történéssel kapcsolatos, mégpedig olyasmi, amit nem is tudunk felfogni teljesen. Ez a „folyamat” lesz az újraszületés! Másrészről viszont el kell ismernem, hogy az Urantia könyv kinyilatkoztatás teljesen egyértelműen rögzíti azt a nézetet, hogy nincs és nem is lehet semmiféle újraszületés vagy újratestesülés. Ez a felfoghatatlan folyamat tehát szükségképpen különbözik az újraszületéstől; mi okozhatja a nehézséget az újraszületés értelmezésében?

De ha mindezen érvek ellenére én mégis igaznak szeretném minősíteni az újraszületés lebilincselő tanát és azt állítanám, hogy az Urantia könyv szerzői nem akarják felfedni ezt az igazságot és tényt attól való félelmükben, hogy az emberek emiatt esetleg okkultnak vagy sátáninak tekintenék a könyvet; akkor egy ilyen címke és rágalom miatt a keresztények nem fogadnák el. Másrészről viszont az ember úgy is tekintheti a dolgot, hogy az Urantia könyv egy sokkal izgalmasabb és kegyesebb újraszületésről, újratestesülésről számol be: a szellemi feltámadásról és halál utáni életről, először a morontiában, majd az abszonitban, végül pedig a társ-abszolútságban és tökéletességben. Mindeme kinyilatkoztatás tükrében a reinkarnáció patinás tana, a lélekvándorlás és a karma-törvény bizony halovány képet mutat. És egy kissé nevetségesnek is kell tartanom azt az álláspontomat, hogy az Urantia könyv kinyilatkoztatói és szerzői éppen e jelentéktelen tantétellel való szembenézésnél lettek volna szégyenlősek, holott nemigen fogták vissza magukat még az elképesztő tények és megdöbbentő igazságok kinyilatkoztatásában sem. Ez valótlanul hangzik.

Az is hamisan cseng, hogy a könyv szerzői és kinyilatkoztatói ne bíznának teljesen az igazság erejében és vonzó voltában, s emiatt el akarják titkolni az igazságot csak azért, mert a tévedésben élők nem fogadnák el. Ami Sátánt illeti, megkockáztatom azt a kijelentést, hogy neki aligha lennének ellenvetései az igazság efféle felaprózásával szemben, és nem tiltakozna az ellen sem, ha valaki reinkarnációs és lélekvándorlási tantételekkel ferdítené el az igazságot.

Nincs más választásom, mint kijelenteni, hogy a reinkarnáció tana teljesen alaptalan. Egyedüli vigaszom az, hogy sehol sem mondják, hogy ne kételkedjek az Urantia könyvben olvasható tanításokban és közlésekben. Jézus még az őszinte kétkedőket is szerette. [139:8.6]

 

Forrás:

Szerző
Kanerva, S.
Év
2011

Címkék

Hozzászólások