Jézus tanításai, és a Jézusról szóló tanítások

Jézus tanításai, és a Jézusról szóló tanítások

A kereszténység története, az egyházszakadások és hitviták, valamint az eltávolodás Jézus egyszerű tanításaitól – ezek mind hasznos útmutatóként szolgálhatnak az Urantia mozgalom jövője szempontjából. Nagyon fontos és tanulságos áttekinteni, hogy miként alakultak át Jézus tanításai a róla szóló tanításokká. Az eltérés lényege tükröződik az „Úr” és a „Mester” eltérő fogalomhasználatában is, melyek közül az előbbit az evolúciós kereszténység, az utóbbit a kinyilatkoztatás használja utalásul Jézusra. Ez az írás a kereszténységnek mint a negyedik korszakos kinyilatkoztatásra épített, terjeszkedő evolúciós hitnek a történetét tekinti át, és rámutat annak az ötödik korszakos kinyilatkoztatásban, az Urantia írásokban található tanításokkal való viszonyára.

Mi, az Urantia könyv olvasói, akik olyan közeli betekintést kaphattunk Jézus életébe és tanításaiba, hogy késztetést érzünk arra, hogy olyanok legyünk mint ő, Jézus követőinek többségéhez képest elvileg jobb helyzetben vagyunk ahhoz, hogy különbséget tehessünk a Mesterünk tanításai és ama tanítások között, melyek később az ő neve alatt bontakoztak ki. Ebben az írásban a korai kereszténység történetét szeretném áttekinteni és igyekszem összevetni azt az Urantia mozgalom korai történetével. Persze e mozgalom még mindig a korai időszakának napjait éli. Vajon képesek leszünk-e mi, az ötödik korszakos kinyilatkoztatás kezdeti hordozói bármiféle tanulságot levonni a keresztény egyház kialakulásából, melynek segítségével el tudjuk kerülni a romboló hatású szakadást és széttagozódást? Nyerhetünk-e bármilyen ösztönzést azoknak az első, bátor tanítványoknak a tapasztalataiból, akik közül többen is a tevékenységük folytán az egyház szentjeivé váltak?

Az általunk követett Mester nem hagyott maga után írásos dokumentumokat a bolygón. Vajon ez miért képezte a részét az ő alászállási felhatalmazásának? „(…) Ne hagyj magad után írásokat a bolygón. Tartózkodj az időtálló anyagokra való mindenféle írástól; utasítsd a társaidat, hogy ne készítsenek a húsvér testbeli valódról képeket vagy más képmásokat. Gondoskodj arról, hogy semmiféle bálványozásra lehetőséget adó dolgot ne hagyj a bolygón az elindulásod idején.” (120:3.7) Lévén, hogy nem hagyott hátra írásos örökséget, a követőire hárult a feladat, hogy leírják és szükségképpen értelmezzék is az ő tanításait. Az újszövetségi bibliarészt alkotó négy evangélium alapvetően ugyanazt a történetet beszéli el, viszont eltérő nézőpontból szemléli a Mester életét és tanításait. A negyedik és az ötödik korszakos kinyilatkoztatás közötti elsődleges eltérés az, hogy az ötödik írott formában áll rendelkezésre. Bár le van írva, nekünk, halandóknak gyakran mégis nehezünkre esik a leírtak értelmezése. Természetesen a negyedik is leírásra került végső soron, de csak az események megtörténte után, s a szöveget halandók írták halandóknak olyan nyelven, amelyet a halandók meg is értenek. Emiatt aztán felvethető, hogy a Biblia semmiképpen nem lehet az Isten Igéje, és az ötörök korszakos kinyilatkoztatás tükrében mi is erre a következtetésre jutunk, de azért azt se felejtsük el, hogy Jézus maga is olyan fogalmakat használt, amelyeket a halandók képesek voltak könnyen megérteni – legalábbis többnyire ez volt a helyzet, még ha a hallgatósága láthatólag szándékosan félreértelmezte is egyes kijelentéseit.

Ezért nem maga az írott szó az egyetlen oka a jézusi tanítások félreértelmezésének. Amikor Jézus példabeszédeket mondott, akkor lehetővé tette a szavainak szabad értelmezését. És mennyivel több teret kapott a neki tulajdonított s a halála után leírt szavak szabad értelmezése?

A „keresztény” kifejezést először Antiókhiában használták a Kr.u. 40. év előtt:

„Amikor rátalált, magával vitte Antióchiába. Egy egész évig ott maradtak az egyházban, és rengeteg embert tanítottak. Először Antióchiában nevezték el a tanítványokat keresztényeknek.” (ApCsel 11:26)

E kifejezés a „Chrisztosz” ógörög szóból ered, mely az óhéber Messiás („megmentő”) fordítása. Az egész Újszövetség az 1. századból származik; az abban található könyvek mindegyike közvetlenül vagy közvetve az apostolok munkája. Az „apostoli” tanítások esetében van egy sajátos minősítő szempont is: ezek kanonizáltak, s ehhez az intézményes egyháznak kell igazolást adnia. A keresztények életkörülményei, az általuk megélt erkölcsi helyzetek gyökeresen (legalábbis a felületes szemlélő számára) megváltoztak az apostolok kora óta, és a fejlődő egyházak is eltérő módon viszonyultak ehhez. A pünkösdi csoportok például közvetlenül a spontán „ihletettségű” megnyilatkozásokban keresnek útmutatást a mai élethelyzetek kezeléséhez, míg a tradicionális fejlődési utat bejárt egyház a Szentíráshoz fordul és azt igyekszik a mai valóságra értelmezni. Az egyházhierarchiát a korai kereszténység tantételének változatlan formában való megőrzése céljából építették ki. Az egyes korakeresztény helyi közösségek legfőbb vezetője a püspök volt (ez a görög episzkoposz szóból ered, melynek jelentése „felügyelő” vagy „őrködő”). Ezek a korai zsidó csoportok egymástól többé-kevésbé függetlenül működtek. Az Apostolok Cselekedetei 11:19 részében az antiókhiai nem-zsidó görögök megtérésével kapcsolatos történet alanyai…

„Akik az István miatt kitört üldözés elől szétszéledtek, eljutottak egészen Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, az evangéliumot azonban csak a zsidóknak hirdették. 20De akadt köztük ciprusi és cirenei férfi is, s ezek Antióchiába eljutva a görögökkel is szóba álltak: hirdették nekik az Úr Jézust. 21Velük volt az Úr segítsége: sokan hívők lettek, és megtértek az Úrhoz.” (ApCsel 11:19-21)

…egy felekezetet alkottak a judaizmuson belül. Csakhogy volt egy lényeges különbség: náluk már nem volt szükség a körülmetélésre; elégséges volt a hit. Ennek az lett a következménye, hogy a zsidók és a nem-zsidók szabadon keveredhettek, mert immár vallásos hit kötötte őket össze. Egy Jézussal kapcsolatos parancsolatot követtek, nem pedig a róla szóló tanítást.

Jézus tanításának nem képezte részét a római iga levetésére buzdítás, de amennyire tudjuk, erős nyomás volt Jézuson, hogy a római uralom elleni lázadás élére álljon. Egy nemzedéknyi idővel a halála után a nem-zsidó megtértek már többen voltak a zsidó követőknél. A zsidók Kr.u. 70-ben fellázadtak, s a rómaiak megtorlásul lerombolták a templomot és megsemmisítették a zsidó államot, s az újdonsült keresztények elmenekültek Jeruzsálemből, az akkori állam központjából. Ezzel kezdődött el a kereszténység elszakadása a judaizmustól. Ekkor megvolt a lehetőség arra, hogy Jézus tanításai és ne az ő etnikai hovatartozása kerüljenek előtérbe.

Csakhogy Antiókhiában egy Saul nevű rabbi az ottani zsidó diaszpórából egy új egyházmodell kialakításához fogott. Saul ugyan személyesen nem ismerte Jézust, de mert azt hirdette magáról, hogy találkozott vele a feltámadását követően, a közösségében úgy tekintettek rá, mint apostolra. Saul hitt abban, hogy a Szentlélek minden húsvér testre kiáradt, és felvette a nem-zsidó Pál (Paulus) nevet annak megerősítése céljából, hogy a görög hívek függetlenek a zsidó hagyománytól – és mi már ezen a néven ismerjük őt. Pál sokfelé utazgatott Kis-Ázsiában és Európai egyes részein.

„A kereszténység elgörögösítése igazából azon a mozgalmas napon kezdődött, amikor Pál apostol ott állt az athéni areopág tanácsa előtt és beszámolt az athéniaknak »az Ismeretlen Istenről«. Ez a római polgár ott, az Akropolisz árnyékában hirdette ezeknek a görögöknek az új vallásról általa kialakított változatot, mely Galilea zsidó vidékéről eredt. Volt valami furcsa hasonlóság a görög bölcseletben és Jézus sok tanításában. Volt egy közös céljuk – mindkettő az egyén kiemelését tűzte célul. (…)” (195:1.1)

A Pál-féle gondolkodásban az egyik eltérő, új elem az „Úr” fogalmának bevezetése volt. Igaz, az ötödik korszakos kinyilatkoztatásból mi is tudjuk, hogy az egyszerű, istenfélő nép így utalt Jézusra, bár ő soha nem kérte tőlük ezt. Az „O Kyrios”, az Úr rövidesen a keresztény tantételek központi elemévé vált. E felfogásnak azonban több köze volt a görög bölcselethez és a rejtelemvallásokhoz: a hódolat tárgyát képviselte. A „Mester” viszont már más fogalom, mert inkább a tanításra utal, nem a parancsolásra. A zsidó hitet átalakító jézusi tanítás azonban az áldozás, a körülmetélkedés és a szombatünnepi merev szertartásrendszer eltörlése volt.

Az áldozás és a vezeklés egymással rokon fogalmak. A kereszténység az egyház kialakulása és szakadása során azért nem tisztult meg az áldozás eszméjétől, mert a Megváltó Jézusra mindig úgy tekintettek, mint aki egy haragvó Isten előtt vezekel az eredendően bűnös emberiségért. Ezen eszmére vezethető vissza a krisztusi feltámadás értelmezése is, mely a halandó ember esetében is magában foglalja a húsvér testtől való megszabadulást. A feltámadás olyan eszme, mely világosan elkülöníti a keresztény felfogást a judaizmustól; a vezeklés a judaizmusból származó ereklye.

Az „ortodoxia” görög szó az igazhitűségre, a helyes vallási felfogásra utal, és azzal párhuzamosan nyert teret, ahogy Jézus tanításai átadták a helyüket a róla szóló tanításoknak.

Az alá-fölérendeltség és a vezetők szerepe az igazhitűségen alapulva kezdett kiépülni az említett első században. A püspök lett a helyi egyházközösség vezetője. Az igazhitűség folyamatosan erősödött, őrizte a szerepét, ennek ellenére az egyház ekkor még nem volt központosított működésű. Ezzel párhuzamosan a hívek hitét próbának vetették alá: a hívek üldöztetéstől szenvedtek és sokukat meg is ölték. Az üldöztetés a Kr.u. 4. században volt a legerősebb.

De miért üldözte az állam a Jézusban hívőket? Milyen veszélyt hordozott a kereszténység?

„A keresztények római üldözésének nagy része kezdetben kizárólag abból eredt, hogy a keresztények szerencsétlenül használták az »ország« fogalmát a tanításaikban. A rómaiak türelmesek voltak mindenféle vallással szemben, de nagyon rossz néven vettek bármit is, amin érződött a politikai vetélkedés. Így aztán amikor ezek a főként félreértésből elindult korai üldöztetések abbamaradtak, megnyílt az út a vallási hitterjesztés előtt. (…)” (195:2.2)

Ennek megértéséhez fel kell idéznünk, hogy a Római Birodalomban a császárimádat kultusza virágzott. A Jézus iránti hűség azt jelentette, hogy az illetőnek a kultusz iránti hűsége legalábbis gyanús volt.

Nagy Konstantin római császár a trónra lépve Kr.u. 313-ban véget vetett ennek az üldöztetésnek, ennek a hűségvitának. Elismerte a keresztény híveket, és attól fogva a Birodalom utolsó évei alatt a kereszténység csaknem az államvallás szintjére emelkedett. Ez pedig valódi intézménnyé tette az Egyházat, mégpedig az állam által támogatott igen erős intézménnyé. És akkor mi maradt meg Jézus tanításaiból?

„A kereszténység azonban elegendő mértékben közösségbe tagozódott és elpogányosodott ahhoz, hogy miközben képtelen volt ellenállni a beköszöntő sötét korszakoknak, annál jobban fel volt készülve arra, hogy túlélje az erkölcsi sötétség és a szellemi megrekedés hosszú időszakát. A nyugati polgárosultság hosszú éjszakája alatt meg is maradt és tovább működött erkölcsi hatásként a világban addig, amíg a megújhodás kora el nem érkezett. A kereszténységnek a sötét korszakok elmúltával való megújítási igénye azt eredményezte, hogy számos olyan szakadár felekezet jött létre, melyek az emberi személyiség különleges értelmi, érzelmi és szellemi fajtáinak megfelelő keresztény tanításokat, meggyőződéseket vállaltak fel. A sajátos keresztény csoportok és vallásos családok közül sok még e beszámoló elkészítésének idején is létezik.” (195:4.3)

A keresztény egyház ekkor két fő ágra szakadt: a keleti (konstantinápolyi központú) és a nyugati (római központú) ágra. Arábia déli részén, Indiában és a Kaukázusban tovább éltek egyes keresztény közösségek – Örményország lett az első keresztény állam még azelőtt, hogy Róma elfogadta a kereszténységet.

Az igazhitűség ellentéte az eretnekség volt. Az egyházmegye tanácsa döntött a tantételeket érintő kérdésekben és kiátkozta azokat az eretnekeket, akiknek a felfogása nem teljesen egyezett az övékkel. A legkomolyabb viták az egyházon belül pattantak ki az alapvető tantéltelekkel kapcsolatban. Az alexandriai Áriusz (Kr.u. 250-336) fellépése jelentős egyházszakadást okozott annak hirdetése révén, miszerint a Háromság három személye nem egyformán örökkévaló – vagyis hogy a Fiú nem mindig létezett együtt az Atyával, mert őt teremtették; mi, akik ismerjük a Teremtő Fiú történetét és tudjuk, hogy az ő személye nem azonos a Fiú Isten személyével, jól tesszük, ha felidézzük, hogy ugyanez az ellentmondás az Istenségek jóval egyszerűbb hierarchiája esetében is hatalmas károkat okozott a keresztény egyház egységében.

A Római Birodalom összeomlott, viszont a kereszténység egyre terjedt a rámenős hittérők munkájának eredményeként, és a pogányoknál vívott hódító háborúk mártírokat és szenteket teremtettek. Az írásbeliség megjelenése tovább növelte a nyugati egyház hatalmát, s akkoriban az írásbeliséget a latin nyelv képviselte. Róma püspöke lett az Egyház központi alakja, és attól fogva nevezte magát ez az egyház „katolikusnak” (a görög katholikos szó jelentése „egyetemes”, illetve „általános”). A kelet felé terjeszkedő egyház a 7. században összeütközésbe került az újonnan megjelent iszlám hittel; az észak felé nyomuló görög ortodoxia pedig átalakult a szlávok ortodox vallásává. 988-ra Kijev lett az ortodoxia központja. A kelet és nyugat közötti hivatalos egyházszakadásra 1054-ben került sor.

A kereszténység új ágai, a nesztoriánusok (asszír keleti egyház) és a monofiziták (miafiziták) hitvallásai keleten terjeszkedtek Közép-Ázsia szerte, sőt egészen Indiáig és Kínáig eljutottak. A nesztoriánus és monofizita egyházszakadás az 5. században jelent meg, és a vitájuk középpontjában az állt, hogy vajon Jézusnak külön emberi és külön isteni természete volt-e (e nézetet képviselte Nestoriosz konstantinápolyi pátriárka, s innen ered a nesztoriánus elnevezés), vagy pedig egyetlen emberi-isteni természet jellemezte őt (monofizitimus). A kinyilatkoztatásból való ismereteink alapján tudjuk, hogy Jézus emberi és isteni természete különbözőképpen, de párhuzamosan jelent volt a személyében.

A karddal terjesztett vallás nemigen illeszkedett a jézusi tanításhoz, és voltak olyanok, akik el szerettek volna határolódni az erőszakos hitterjesztési modelltől. Ők voltak azok a tanítványok és írástudók, akik kolostorokba vonultak és a szemlélődő-elmélkedő életmódot választották. Krisztus követése lett az ő bevallott életcéljuk: az emberek e csoportjának a felfogása a De imitation Christi (Krisztus követése) című munkában fogalmazódik meg.

Az átlagos keresztény hívő azonban nem volt sem harcos, sem szerzetes, hanem földműves volt. Mit tudhattak a földművelő népek Jézus életéről és tanításairól? Az írástudás nem volt előfeltétele a templomba járásnak, és a papok a jó és a rossz közötti küzdelem bemutatásakor úgy beszéltek a pogány ördögökről, mint amelyek a bűnös parasztok lelkének megszerzésére pályáznak. Az üdvözülés elérhetőségének háromféle módját tanították: kizárólag kegy által (közvetlenül Istentől – „csak a hit”); vagy a Jézusba vetett erős hiten keresztül, saját erőből; vagy a Szentírás által az írott (latin) igén keresztül.

Ekkorra már egyetlen vallási és politikai birodalomról, a Szent Római Birodalomról beszélhetünk, s emellett, tőle keletre a keresztény ortodoxia néhány területéről – Bulgáriáról, Szerbiáról, később pedig Oroszországról. Bulgáriából egy új írásbeliség indult hódító útjára – az ortodox írásbeliség Szent Cirill és Metód abécéje formájában.

A keleti kereszténység konstantinápolyi székhelyét (a mai Isztambul területét) 1204-ben megtámadták a nyugati seregek. A kereszteshadjárat első szakaszában a kereszténység saját magával háborúzott – a nyugat harcolt a kelet ellen. A keleti egyház gyengébb volt a nyugatinál, mivel a keletiek két fontos hátországa – nevezetesen Egyiptom és Szíria – nagyobbrészt már elesett az iszlám korai terjeszkedési hullámától 642 után (habár mind a mai napig fennmaradtak keresztény közösségek mindkét országban). A keresztesháborúk korában élte a kereszténység azt a korszakát, amelyet az iszlám él jelenleg. Az iszlámot erővel terjesztették a Konstantinápoly felügyelete alá tartozó területeken, amikor a keleti egyház meggyengült a nyugati támadás következtében, viszont ugyanez nem következett be Oroszországban és az ortodox Európában, amikor a mongol birodalom lerohanta. Az orosz egyház zavartalanul folytathatta a működését.

Az 1540-től kezdődő reformációs viták lényegét az egyházi fennhatóság és az egyéni lelkiismeret közötti küzdelem alkotta. A protestantizmus a személyes hit, a nép nyelvén közreadott szentírás és a lelkiismereti felelősség fontosságát hangsúlyozta: a kegyet ki kellett érdemelni. A katolicizmus tartotta magát a szent (latin) szöveg elsődlegességéhez és az egyházi hierarchia szentségéhez. Az anabaptisták mozgalma a kolostori szellem protestáns megfelelője lett, melyben a hívek közössége a jézusi tanítások tisztaságát részesítette előnyben.

Mielőtt áttekintjük a kereszténység későbbi történetét, álljunk meg egy pillanatra és vizsgáljuk meg közelebből, hogy ez a kinyilatkoztatásitól az evolúciós jellegű felé vezető intézményesülési folyamat milyen hatással volt Jézus tanításaira.

„A vallásnak új vezetőkre van szüksége, olyan szellemi beállítottságú férfiakra és nőkre, akik mernek kizárólag Jézusra és az ő egyedülálló tanításaira támaszkodni. Ha a kereszténység kitart amellett, hogy figyelmen kívül hagyja a szellemi küldetését, miközben továbbra is a társadalmi és anyagi gondokkal lesz elfoglalva, a szellemi újjászületésnek meg kell várnia a jézusi vallás ezen új tanítóinak eljövetelét, akik kizárólag az emberek szellemi megújításának szentelik magukat. Ekkor majd ezek a szellemtől született lelkek gyorsan pótolni fogják a világ társadalmi, erkölcsi, gazdasági és politikai újjászervezéséhez szükséges vezetést és ösztönzést.” (195:9.4)

A keleti ikonok és a nyugati Jézus-képek jól mutatják, hogy az Egyház által képviselt Úr-felfogás mennyiben tért el a Mesterről alkotott „jézusi” képtől. Ahol az egyház megszerezte az állam irányítását és beleavatkozott a világi életbe, az egyházi tanítások egy olyan tantételt véstek kőbe, amely nem magától Jézustól eredt: a házasság, a temetés és a konfirmáció szertartásai az egyén életében, a háború és a hadseregek támogatása az állam társadalmi életében, valamint a János által tanított keresztelési szertartás újabb keletű formái.

Melyek azok a csatornák, melyek még ma is elvezetik Jézus valódi evangéliumát az egyéni hívekhez? Nincs semmi – azóta, hogy a Jézusba vetett hit legelőször megjelent azokban a napokban, amikor a tanítványai és a követői titokban, kis csoportokban találkoztak, tartván a római hatóságoktól való üldöztetéstől – mely felkészítené a híveket az ötödik korszakos kinyilatkoztatás tekintetében a hitünk jövőbeni kibontakozására. Az ötödik korszakos kinyilatkoztatásban hívők közül sokan jól megvannak abban a rendben, amely a negyedik után kialakult – és miért is ne lennének meg? Jézus vallása és a Jézusról szóló vallás még mindig egybefonódik.

„A vallásban Jézus a tapasztalás módszerét támogatta és követte, éppen úgy, ahogy a mai tudomány a kísérletezés módszerét alkalmazza. Istent a szellemi látásmód iránymutatásán keresztül találjuk meg, de a lélek e látásmódjához a szép szeretetén, az igazság keresésén, a kötelesség iránti hűségen és az isteni jóság imádásán keresztül közelítünk. Mindezen értékek közül azonban a szeretet az igazi kísérő a valódi éleslátáshoz.” (195:5.14)

A kereszténység utolsó nagy fejezete egy óriási, félig világi intézményrendszernek az erejét és a hatalmát mutatja. Erről nagyjából 1520-tól kezdődően beszélhetünk – Európában a reformáció megosztotta a családokat, s ezalatt beköszöntött a gyarmati terjeszkedés nagy korszaka. A tengeri tájékozódás eszköztára fejlődött, nemzetközi kereskedelmi útvonalak nyíltak, és megkezdődött a többi földrész meghódítása. A hódítókat kísérő hittérítők – kelet kivételével a szélrózsa minden irányában – a szavak erejével terjesztették a kereszténységet. A kereszténység kimondottan rátelepedett ama pogányokra és nem keresztényekre, akiknek a saját vallási hiedelmei egyébként semmit nem adtak a kereszténységnek. Ha meg akarjuk figyelni az őshonos kultúrák tényleges hozzájárulását, akkor érdemes egy pillantást vetni a latin-amerikai népművészetre.

Az erőteljes keresztény terjeszkedésnek keleten a törökök állták útját 1453-ban, amikor kifosztották a várost. Más irányokban azonban folytatódott az erős európai hatalmak terjeszkedése. A spanyol konkvisztádorokat hittérítők is kísérték; a katolikus Portugália is terjeszkedett, nem csak Brazíliában, hanem Afrika egyes részein is. Ezek a hódítók nem rendelkeztek korábbról semmilyen tapasztalattal vagy ismerettel az általuk meghódítani tervezett területek életéről. Szörnyű dolgokat műveltek Jézus nevében, és utólag azt mondhatjuk, hogy alig-alig találhatunk náluk bármit is Jézus saját tanításaiból. De ha a hódítók a hittérítők nélkül haladtak volna előre, akkor annak milyen hatása lett volna? Egy állandó hitre való áttérés többet jelent, mint az alávetettségbe kerülés pillanatnyi rémülete. Vajon nem a kereszténység volt az egyetlen tükör, melyben a hódítók a lelkiismeretüket megvizsgálhatták?

Észak-Amerikában a hódítást felváltotta a békés telepesélet, és ebből nem csak a protestáns Európa, hanem a katolikus területek is kivették a részüket. Az egyházszakadások Európában azzal jártak, hogy sokan elmenekültek az otthoni üldöztetés elől. A misszionáriusok persze Észak-Amerikában ugyanúgy folytatták a „pogányok” térítését, mint ahogy Afrikában és a csendes-óceáni szigetvilágon tették. Ebben az egész terjeszkedésben az egyetlen erkölcsi töltet a rabszolgasággal szembeni keresztény ellenérzés volt, azonban a rabszolgaság még évszázadokig fennmaradt. Az egyik embernek a másik által való tulajdonlása sohasem képezte részét a Jézus által hirdetett programnak – Jézus tanításainak tükrében lehetetlen volt igazolni, viszont a terjeszkedéshez gazdasági okok miatt szükség volt rá.

„(…) A kereszténység túl sokat mert magával hozni, semhogy azt bármely nép egy-két nemzedék alatt befogadja. Ez nem egyszerű szellemi vonzás volt, olyan, amilyet Jézus mutatott az emberek lelkének; hanem olyasmi, ami már korán határozott magatartást vett fel a vallási szertartásokkal, az oktatással, a varázslással, az orvoslással, a művészettel, az irodalommal, a törvénykezéssel, a kormányzással, az erkölcsökkel, a nemi viselkedés szabályozásával, a többnejűséggel és korlátozott mértékben még a rabszolgasággal kapcsolatban is. A kereszténység nem pusztán mint új vallás érkezett – valami olyasmiként, melyre az egész római birodalom és az egész keleti világ várt – hanem úgy, mint az emberi társadalom egy új rendje. (…)” (195:0.3)

Jézus tanításai segítik az ő evangéliumában hívőket abban, hogy úgy bánjanak az embertársaikkal mint olyan egyénekkel, akik ugyanúgy az Isten fiai és leányai. A Jézusról szóló tanítások abban segítik az intézményes egyházat, hogy együtt kezelje a tagságot alkotókat úgy, mint társaságokat. Meggyőződésem szerint ez az alapvető oka annak, hogy miért szabták „számunkra” feladatul a kinyilatkoztatók azt, hogy egyénileg, szóval és személyes szolgálattal terjesszük az Urantia tanításokat. Az Urantia könyvből megtudhatunk valamennyit a hitterjesztői tevékenységet végzett, letűnt civilizációk tapasztalatairól: a Melkizedek-féle tanításokról keleten és nyugaton, a dalamatiai hitterjesztői tanodákról, és így tovább – de keveset tudhatunk meg kifejezetten a keresztény hittérítői munkáról. Az elkövetkező évszázadok során – ahogy az ötödik korszakos kinyilatkoztatás teret nyer – a történészek talán majd kénytelenek lesznek folyamatosan arra emlékeztetni a hívek nemzedékeit, hogy az erőszakos hódítás milyen vegyes eredményeket – sikereket, kudarcokat, tragédiákat és nevetséges színjátékot – szül. Ez leginkább a negyedik korszakos kinyilatkoztatás városias, iparosodott hátországaiban lesz érvényes: azokban a nagy embertömegeket magában foglaló közösségekben, ahol az emberi szót nehezebb meghallani.

A Kereszt Világán élünk. A célunk, hogy a három egyközepű kör világán éljünk.

 

Az eredeti mű:

Szerző
Év

Hozzászólások