Tanítók és vezetők felkészítése
1. rész: Tanítók felkészítése
E kétrészes előadás célja a tanítók és a vezetők fogalmának meghatározása az ötödik korszakos kinyilatkoztatás tükrében. A tanítók és vezetők fogalma a láthatatlan barátainktól kapott nyilvánosságra hozási felhatalmazásból („készítsetek fel tanítókat és vezetőket”) származik. Az első előadásban megkísérlem meghatározni a tanítói működés lényegét. A következőben pedig folytatom a levezetést és megpróbálom bemutatni az én fogalmaim szerinti vezetői szerepet.
Mit is jelent tanítónak lenni? A tanító nyilvánvalóan olyasvalaki, különösen az értelmiségi fogalmak szerint, aki szakértelemmel rendelkezik. De vajon ez a tanító helyes meghatározása? Helyes-e a tanítót szakértőként meghatározni? Szerintem némelyeknek, s velük együtt nekem magamnak is, fenntartásai vannak azzal a nézettel szemben, hogy az Urantia könyv tanulmányozásának területén szakértőket találhatunk. Az egyes tanítók szakértővé minősítésével az intézményesített alá-fölérendeltség megteremtése felé tett első lépések aggálya merül fel. A kinyilatkoztatás terjesztését végző tanítók felkészítésére kidolgozandó hivatalos programmal vajon nem valamiféle intézményesített vallásforma létrehozásába kezdünk? Az aggodalom jogos, azonban itt álljunk meg és vizsgáljuk meg a tanító szerepét.
Az elmondottak szerint a tanítók nagyon gyakran a működési területük szakértőjének tűnnek számunkra, és ez számos értelmiségi területén így is van. De lehet-e valaki az Urantia könyv szakértője, mely könyv témái közé tartozik az Isten, az ő Világegyeteme és a mi tapasztalásaink abban a Világegyetemben? Először is tegyük fel a kérdést: Mit jelent szakértőnek lenni? A felkutatott meghatározások többsége szerint a szakértő olyasvalaki, aki gyakorlott, illetőleg felkészítésen keresztül tapasztalatokra tett szert. Tehát szakértő tanítónak lenni azt jelenti, hogy az illetőt felkészítették és ő maga számos tanítási lehetőséggel élt. De hogyan jutunk el idáig? Hogyan tanítsunk, hogyha még nem szereztünk komoly tapasztalatokat a tanításban? Ha tanítók akarunk lenni, akkor persze űznünk kell a tanítás mesterségét. Az elején kell kezdenünk. Vagyis mint tanítók tapasztalatlan szakértőkként kezdjük. Úgy értem azzal kezdjük a tanítást, amit tudunk, még ha csak néhány dolgot tudunk is. A tanítás megkezdése tehát nem a kiemelkedő tudásunknak valamilyen önző kifejeződése, hanem őszinte vágy a tudásunk másokkal való megosztására, avégett, hogy e tudás megosztásával ne csak a tanítási, hanem a tanulási tapasztalataink is gyarapodjanak.
Ennek tükrében tehát fogalmazzuk újra a tanító meghatározását:
Tanító az, aki a tudást mással megosztja.
A tanító nem beosztást vagy rangot jelent, és nem is jelenti az illető tudásának végleges szintjét. A tanító inkább egyszerűen olyasvalaki, aki hajlandó a tudását mással megosztani. Ez okból tehát valamilyen szinten mindenkiből lehet tanító, ugyanis mindannyian rendelkezünk olyasmivel, amit a társainkkal megoszthatunk – a tudásunkat és a tapasztalatainkat. Én azért részesítem előnyben ezt a meghatározást, mert mentes a néha a tanításhoz kötődő elitista szemlélettől. Ki lehet tanító? Bárki, akinek a társaival megosztandó tudása, illetőleg tapasztalatai vannak. Biztosan vannak a többieknél sokkal több megosztandó ismerettel rendelkezők, és ezért az ilyen emberek a tanítás szempontjából jobb helyzetben vannak. De még a nem sok mindent tudók is igen jól tudnak tanítani.
A tudás nem teljes voltának tükrében idézzük fel a nagy tanítót szükségképpen jellemző alázatot, hiszen az ilyen tanító felismeri, hogy mindig van elsajátítandó tudás és megszerzendő tapasztalat. A tanító folyvást megosztja tudását a többiekkel. Ez az egyszerűség és egyensúly teszi a tanítót mindenki számára elérhetővé. A nagy vallási tanítók nem elefántcsonttoronyban élnek, hanem a társadalmat alkotó férfiak és nők között. Minden tanulni vágyó számára elérhetőknek kell lenniük.
Amikor egy tanító ráeszmél a tudása hiányosságaira, felismeri az örök tanítvány voltát is. Ráeszmél, hogy a jobb tanítóvá váláshoz mindig is az Urantia könyv tanulmányozójának kell lennie, és ami még ennél is fontosabb, mindig az Isten és az ő Világegyeteme tanítványának kell lennie. A nagy tanító a felhalmozott tudása és tapasztalatai ellenére mindig tanulni és még többet megismerni hajlandó örök tanítvány. A tanítóról alkotott fogalmunk nem az alá-fölérendeltségi rendben működő intézményhez kötődik, hanem az igazság felfedezéséhez vezetők örök ösvényen járó, az általa megtanult dolgokat a társaival mindvégig megosztó személyt jelent. Ezeket szem előtt tartva fogalmazzuk át újból a tanító meghatározását. Cseréljük le a tanító szót a tanítvány-tanító kifejezésre és ezzel adjuk meg pontosabban a tanító jellemzését:
A tanító az a tanítvány-tanító, aki a tudást mással megosztja.
Most tehát már ez a kérdés: Miként váljunk jobb tanítványokká és e tanítási tapasztalatot hogyan szerezhetjük meg? Hadd tegyek fel előbb egy másik kérdést! Mi a tudás és a tapasztalat forrása? Az Istenre és a Világegyetemre vonatkozó intellektuális tudásunk nagy része az Isten kinyilatkoztatásaiból, az emberi gondolatokból és a kultúránk által birtokolt tudásból származik. Ám e tudás keveset érne nekünk, ha nem léteznének az elménket és a lelkünket megnemesítő szellemi hatások. Az Isten bennünk lakozó szelleme táplálja, segíti és finomítja a szellemi gyarapodásunkat és tudásunkat. Ez az intellektuális és szellemi fejlődésünk hajtóereje. Talán az igazítónk a legnagyobb tapasztalva-tanulási forrásunk. Az Isten szelleme a bennünk lakozó tanító, és ez a nagyszerű tanító nem egyedül munkálkodik, hanem türelmesen együttműködik a Fiú Szellemével és a Végtelen Szellemmel. Mindezen szellemi erők a tanításunkra és a tapasztalati tudásszintünk emelésére szövetkeznek, s ezzel e tudás feldolgozására képessé tevő elmebeli összeszedettség lehetőségét teremtik meg számunkra. A vallási tanítványhoz társul szegődnek a tanítvány elméjének utat mutató és azt vezető saját, személyes tanítók, amennyiben az illető hajlandó átengedni a vezetést a világegyetem legnagyszerűbb tanítóerőinek. Az emberben lakozó Isteni Nevelő számára adott a lehetőség a halandó tanítványával való társulásra, amennyiben a tanítvány is úgy akarja.
A tanító meghatározásának pontosításából immár látható a tanítvány-tanító fogalmának ténylegesen is kettős jelentéstartalma. A tanítót nem csak úgy határozhatjuk meg mint az ismeretek és a tapasztalatok egyre nagyobb mélységeibe eljutó, állandóan tanítványként működő személyt, hanem elképzelhetjük a tanítvány-tanítót az Isten és az ember közötti társulásként is, ahol a mennyei Atya örökké az ő gyermeke oktatásának továbbvitelén munkálkodik. Atyánk a bennünk lakozó tanító.
A tanító és a tanítvány szempontjából az Istennel való társulás a lényeges. És az Isten és az ember közötti társulásban szeretném felhozni az Atya akarata megcselekedésének fogalmát. Miért törekszünk az Isten akaratának megismerésére? Talán mert felismerjük az életünk megélésének isteni módját? Talán mert megértjük, hogy döntési helyzetbe kerülve követhetjük a választás halandói ösvényét vagy követhetjük az isteni utat? Elménk a választások elme-színterén jár, és illő volna felismernünk, hogy a legnemesebb választásunk az Atya akaratát leghívebben tükröző döntések meghozatala lenne. Mondanivalóm szerint az Atya akarata melletti döntés mindig az igazságot, a szépséget és a jóságot az elménkben legmagasabb fokon képviselő gondolatok vállalása jelenti.
A Gondolatigazítót a legjobban az Atya akaratának megértése viszonylatában értelmezhetjük. Mi is a Gondolatigazító? Tudjuk, Istennek a bennünket a tökéletesség felé vezető fragmentuma (szilánkja). Hogyan vezet? A gondolataink igazításával. A halandói léthez tartozó területeken a szellemi területekre kiható döntésekkel szembesülünk. Ezért olyan értékesek nekünk az Isten ezen ajándékai, ugyanis a nagy döntések meghozatalakor az Atya akarata mindig adott számunkra. Elménkben és a gondolatainkban megbújik az Igazítónk által elültetett gondolat is, és az a gondolat az Atya akarata. A saját választásunktól és tisztánlátásunktól függően találjuk meg Isten gondolatait a sajátjaink között. De ha felidézzük az Isten természetére és személyiségére vonatkozó ismereteinket, akkor tudatosítjuk az Ő szeretetteljes, igaz, szép és jó voltát. Ebből tehát következik, hogyha az elménkbe tekintünk és megszűrjük a gondolatainkat, hogyha meg akarjuk találni az igazságot, a szépséget és a jóságot az elménkben legmagasabb fokon képviselő gondolatot, akkor annak bizony az Atya akaratának kell lennie.
„Az emberi Jézus Istent szentnek, pártatlannak és nagynak, valamint igaznak, szépnek és jónak látta. Mindezen isteniségi sajátosságokat az elméjében úgy összpontosította, mint a »mennyei Atya akaratát.«” (196:0.2)
Mi céllal keressük az Atya akaratát tanításkor? Az Isten akaratának ismerete kiteljesíti a halandó tanítvány és az Isteni Tanító társulását. Miután a halandó meghozta az Isten akarata keresésére vonatkozó legfelsőbb szintű döntését, az ilyen lélek egyúttal az Isten-szerűvé válást is választotta. Az ilyen teremtmény az élettapasztalásában felismerte a legfőbb értéket az Isteni Igazítója útmutatásában és vezetésében, és az istenimód-tanítottnak lenni létet választotta. Ha e viszonyt felismerte, akkor felismerte a tanítás és a szolgálat szükségszerű kapcsolatát is. Ha egy halandó az Isten-szerűvé válás mellett döntött, akkor egyúttal a többiek szolgálatát is választotta, miként az Isten az Ő gyermekeit szolgálja. Ilyen az Isten természete. Ahogy az Isten szolgál és segédkezik nekünk, úgy választja az Istent ismerő halandó – az Isten-szerűvé válásra törekvésében – az Atya szolgálatát és az Ő gyermekeinek való segédkezést. Eszerint a szolgálat és segédkezés egyik legnagyobb cselekedete a tanítás. Ha az Istent és az Ő gyermekeit akarjuk szolgálni, milyen nagyobb szolgálatot tudnánk felajánlani, mint a fivéreink és nővéreink segítését az Isten megtalálásában? És az Isten szolgálatának és az Ő akarata keresésének épp e módszere segít a társaink tanításában.
Nehezem tudom elképzelni a fivéreim és nővéreim szolgálatát és tanítását az Atyám segítsége, útmutatása és közreműködése nélkül, ugyanis Ő vezet el a szükséget szenvedő társaimhoz, és Ő tanítja meg nekem a mondanivalómat. Ő segít tanulnom, és Ő segíti a társaimat a tanulásban. Ha nem Isten állna a szolgálati, segédkezési és tanítási erőfeszítéseim középpontjában, akkor nem lennének itt a tanítványok, és én sem rendelkeznék az Istenről és az Ő világegyeteméről alkotott felfogásom megosztására való képességgel. A tanítás valóban az Istennel való társulás folyamata, és az Atya akarata keresésének folyamata segíti elő eme társulás létrejöttét.
Ha az ilyen tanítvány-tanító már elindult a tanulás-tanítás ezen ösvényén, akkor valójában a tanító elkezdett egy olyan felkészítő programot, melyben személyes tapasztaláson keresztül tanultok, ahol Istenről tanítotok és Istenről még többet tapasztaltok meg. E programot a mennyei Atyánk dolgozta ki számunkra a tapasztalás révén való tanulás érdekében. Félreértés ne essék – ez valódi program! Az Isten képes felkészíteni bennünket – és fel is készít – a tanítvánnyá és tanítóvá válásra, ha mi is úgy akarjuk. Nem áll rendelkezésünkre egyéb program, mely oly tökéletesen segédkezne az erősségeinkben és a gyengeségeinkben, oly költői kihívást jelentene nekünk és felkészítene bennünket a világegyetemi kalandjainkra.
E program mindenki számára rendelkezésre áll, aki az Isten és az ő gyermekeinek szolgálatára és az Ő Akaratának megcselekedésére kíván törekedni. Jóváhagyásunkkal Isten és az Ő Fia tapasztalati úton készít fel minket. És amint az ilyen halandó az Istenre vonatkozó ismeretek és a vele kapcsolatban szerzett tapasztalások gyarapítására törekszik, ezzel egyformán igyekszik a tudását és a tapasztalatait másokkal megosztani. Mert úgy igaz, hogy ha már az Atya tökéletességének és az ő tökéletes elméje döntéseinek felkutatása mellett döntöttünk, akkor a szolgálat és a tanulás útját megkezdettnek fogjuk találni. És ez a tanulási és szolgálati program örökkévaló létpályát jelent a felkészülés, a tanulás, a szolgálat és a tanítás terén. E program nem csak a tanuló fegyelmét és tisztánlátását igényli tőlünk, hanem a tanító bölcsességét és emberszeretetét is. Ez olyan csodálatos kapcsolat, ahol az egyes halandó elméjét az Isten szolgálatába állítva és a társait tanítva az Isten társává lesz, és így a tapasztalati úton való növekedés pozitív erejét hozza létre.
E társult viszony tükrében pontosítom a tanítói szerepről alkotott nézetemet:
A tanító az a tanítvány-tanító, aki Istennel társulva a tudását és tapasztalatait másokkal megosztja.
Bár ez a definíció most már majdnem megfelel a tanítóról alkotott felfogásunknak, azért van még egy megvizsgálandó kérdés. Vajon a tanítvány-tanító kizárólag az Urantia könyvről tanít? Jóllehet az Urantia könyvvel foglalkozó szervezetek céljaival összhangban a fő célkitűzésünk nyilvánvalóan a könyv tanításainak terjesztése lenne, én azért kénytelen vagyok hinni a tanítókként eljátszandó, még ennél is nagyobb szerepünkben. Bár e nagyszerű kinyilatkoztatás társainknak való tanítása és a velük való megosztása áll majd a munkánk középpontjában, emlékeznem kell arra, hogy a könyvnek a társainkkal való megosztásánál is fontosabb az Istenről szerzett ismereteink és a vele kapcsolatosan megélt tapasztalásaink megosztásának és tanításának kötelessége. Ez most talán szőrszálhasogatásnak tűnik, azonban rávilágít arra a tényre, hogy a célunk végső soron mások közelebb vitele Istenhez. Az Urantia könyv sok szempontból felbecsülhetetlen értékű tőke e vállalkozáshoz. Gyakorta azonban az Urantia könyvet nem említve kell a társainkat oktatnunk. A kinyilatkoztatás egésze néha nem elfogadható az Istent keresők számára, és ezért inkább a könyvből vett igazság-magvakat osztjuk meg velük. Véleményem szerint a tanítási és megosztási erőfeszítéseinket nem szabad állandóan a könyvre összpontosítanunk, hanem inkább az egyén mennyei Atyához fűződő kapcsolatának bensőségesebbé tételére kell módot keresnünk.
Utoljára pontosítsuk tehát a tanító meghatározását:
A tanító az Isten azon tanítvány-tanítója, aki Istennel társulva a tudását és tapasztalatait másokkal megosztja.
Az Urantia könyv tanítója kifejezés helyett azért választottam az Isten tanítója kifejezést, mert a társaink szolgálatára való képességünk nem korlátozódik a könyvre. Mindenekelőtt Isten tanítói vagyunk először, és utána az Urantia könyv tanítói. Ha mást állítanánk, akkor elfogadnánk a könyv iránt nem érdeklődőknek szánt szellemi segítségnyújtásra való képtelenségünket. Csakhogy ez az Urantia könyvet ismerve nem igaz, ugyanis nagy szolgálatára lehetünk még az Isten iránt érdeklődő, ám e kinyilatkoztatás iránt közömbös embereknek is. Végső soron a célunk mindig az legyen, hogy a társainkat a mennyei Atyával való személyes kapcsolat kialakításáig vezessük. Ha képesek vagyunk az ilyen igazságkereső egyéneket elvezetni az emberben lakozó Isteni Nevelőhöz, akkor minden kívánalomnak eleget tettünk.
A tanítás eme lehetősége a képességeinktől és a tapasztalatainktól függetlenül mindannyiunk számára adott. A tanítás lehetőség a tapasztalatszerzésre és az empirikus növekedés megtapasztalására. Az Urantia könyvből származó ismereteink szerint szerte a világegyetemben végzett szolgálatunk során mindig tanítani fogjuk a nem sokkal az általunk elért szint alatt állókat, és az effajta tapasztalás már ebben az életben elkezdődik. A morontia motából ismerjük a tudás kizárólag megosztás révén birtokolható sajátságát. A társaink tanításával magunkat is fogjuk tanítani, ez bizony így van. Mindig ámulatba ejt, hogy akkor tanulok a legtöbbet, amikor Atyámtól segítséget kérek a társaim megvilágosításához. A tanítás vitathatatlan jellemzője az előnyök kölcsönös volta – ahogy tanítok, úgy tanulok.
Forrás:
- Taylor, Phil: Preparing Teachers and Leaders. Part 1 of 2. In: UAI Journal. 2005. december. 12. évf. 3. szám. p.1,3-4. Urantia Association International, Chicago.
Hozzászólások