Jegyzetek az idő- és térdinamikáról

Az örökkévalóság magába foglalja az idő végtelenségét, és az örökkévalóságnak nincs sem kezdete, sem vége. Az örök létezés és az időbeli okozatiság összekapcsolódása. Az örökkévalóság alkotja az idő eredetét és beteljesülését.

Az idő sodorvonala: a kezdet és a beteljesülés közötti pillanatok sorozata. Minél jobban elemezzük az idő sodorvonalát, annál inkább széttöredezetté válik a jelenbeli pillanat valósága. A jelenbeli pillanat tartalma fokozatosan rövidülhet egészen addig, amíg végül már csak egy abszolút pillanat választja el a (többé nem létező) múltat és a (még nem létező) jövőt.

Az idő sodorvonalának bármely szakasza, függetlenül annak hosszától, végtelen számú abszolút pillanatot tartalmaz, melyek egyikének sincs tartama: egymást követő pillanatok végtelen számban alkotják és e pillanatok között sincs időtartam, így az időnek magának sincs tartama, ezért az idő-tartam szükségképpen illúzió.

Az idő érzékelése: a forma és a tartalom külső fizikai észlelésére ráültetjük az egymásutániságnak valamiféle belső felismerését (megbízható ciklikus mozgásokhoz viszonyított időtartam mérés).

A kvantumelméleti nemlokalitás: az egymástól jól elkülönülő jelenségek közötti pillanatszerűen végbemenő fizikai kölcsönhatások.

Az okozatiság értelmezési tartománya a létezés vége szintjétől a transzcendens (tapasztalást meghaladó) szintre tevődik át. A végleges valóságszinten túl ott van a lételvi örökkévalóság és ott vannak a valóság abszolút alapjai.

Logikai alapállásból kimondható, hogy csak az egyetlen egy olyan örökkévaló most létezik, amelyben minden dolog változás nélkül létezik. Tapasztalati oldalról: az időtartam tagadhatatalan és idővel minden dolog változik.

Az észlelés mélysége a látómezőben mindig sztereoszkópi illúzió, melyet az archetípusos (ősi, eredeti alak) formának a fizikai észlelés nyers adatához történő hozzáadódása vált ki. Az a képességünk, hogy akaratunk szerint képesek vagyunk változtatni a mélységérzékelésünkön, bizonyítja, hogy a tér az elménkben létező háromdimenziós ős-alak formáknak és a fizikai érzékeink működésrendje által a tudomásunkra hozott, nyers kétdimenziós adatoknak a szintézise (egészbe foglalása).

A térbeli mélységérzékelés mindig a háromdimenziós elmebeli formáknak és a kétdimenziós fizikai észlelésnek az egységbe foglalása. Fizikailag mi csak a kétdimenziós területet, egy észlelési mezőt láthatunk. A mélység valóságát mindig a tudati képzelőerő adja hozzá a fizikai érzékelés területéhez. (Az objektív tér megnyilvánuló alakja a szubjektív elmében jön létre.) Az emberi értelem eme szubjektív korlátja megmutatja, hogy létezik egy olyan terület, ahol az egyén szabad akaratú választási lehetősége mindenekfelett áll.

A fizikai események sorrendje és az események közötti időtartam két különböző valóság. A természeti folyamatok tartama attól függően változik, hogy ki figyeli meg a folyamatot, azonban a folyamatot alkotó események sorozata minden vonatkoztatási rendszerben ugyanaz marad. A kvantummechanika előrejelzései egyértelműen utalnak az egyidejű kölcsönhatások létezésére és az egyidejű létezés lehetséges voltára. Bell-egyenlőtlenség (kísérlet): pillanatszerű kölcsönhatások zajlanak a kvantumszinten, ahogy azt a kvantummechanika megjósolta. Ezt a pillanatszerű kölcsönhatást nemlokalitásnak vagy nem lokális kölcsönhatásnak nevezték el. (Einstein szerint a nemlokalitás lehetetlen; ezt sikerült megcáfolni.)

A kvantumfizika a valóság transzcendens (tapasztalást meghaladó) szintjén vizsgálja a nem megfigyelhető összefüggéseket, azon a síkon, mely az abszolút és a véges sík között van.

A világmindenség bármely részében, bármikor, ha egy abszonit jelenség meghaladja az időt ér a teret, az maga a Végleges Istenség cselekedete. A nemlokalitás: abszonit ÉS véges szintű jelenség.

Energia sohasem teremtődik, csak átalakul az egyik állapotából egy másikba.

Az eseményeknek van egy kezdeti kvantumállapota és van egy végső kvantumállapota; és a kvantummechanika egyszerűen csak megadja az adott kimenetelek statisztikai valószínűségét. Semelyik adott kvantum-kimenetnek nem tulajdonít semmiféle klasszikus okot. A kvantummechanika klasszikus értelemben akauzális (okságot nélkülöző).

A gravitációs erő az a levezetett ok, mely összetartja az anyagi szférákat. A lineáris gravitáció esetén is a gravitációs erő hatása pillanatszerű és folyamatos, nagy távolságokra is hat. (A műholdak stabil pályán keringenek: a gravitációs erőnek pillanatszerűen kell terjednie.) A pillanatszerű kölcsönhatás miatt nem lehetséges, hogy a gravitációs erő valamilyen időtartam alatt adódjon át a bolygó és a műholdak között. Ha pedig nincs időtartam, akkor nincs semmi, ami közvetíthetné ennek az erőnek az átadódását, vagy átvihetné azt a bolygóról a műholdra. (…) Nehezen hihető, hogy egy test mechanikusan erőt vigyen át egy másik testre fizikai kapcsolat nélkül. Ezért képtelenség elhinni, hogy a gravitációs erőt mechanikusan vinné át bármilyen közeg, tehát a gravitációnak szükségképpen olyan nem-mechanikus erőnek kell lennie, melynek átadódása pillanatszerű ezért metafizikai erő.

Abszolút gravitáció: a Paradicsom Szigetének abszolút gravitációja, abszolút jelenléti köre, mely független az időtől és a tértől. Az abszolút gravitáció pillanatszerűen fejti ki hatását.

A lineáris gravitáció (anyagi tömeggel eredendően együtt járó): kölcsönhatás jellegű jelenség, mely csak a tényleges paradicsomi gravitáció ismerete alapján számítható ki.

A lineáris gravitáció az abszolút gravitáció származéka, láthatólag ugyanúgy pillanatszerűen hat, ugyanis a hatása nem késleltethető. A tér ténylegesen semlegesíteni tudja az effajta gravitációs hatást (Lagrange pontok és felsőbbrendű térerő hatások), még ha késleltetni nem is képes azt. Az abszolút és a lineáris gravitáció pillanatszerűen ható erői hatására térítődnek el az energiarészecskék.

Valamilyen felsőbb pillanatszerűen ható erő(k) lehet(nek) az egyes kvantumrészecskék (látszólag véletlen) mozgásának transzcendens okozói. A legnagyobb hatású pillanatszerű erő a mindenségrendi erő. A tér nem üres; az egész tér szférái egy, a mindent átható erő-energia hatalmas tengerében örvénylenek és fürdenek; még az atomok belseje sem üres. Az erő-energia hatalmas óceánja az a mindenségrendi erő, melyet elsőfajú (tér)erőnek is neveznek. Ezen a pillanatszerűen reagáló mindenségrendi erőn keresztül egyenes irányú mozgásmennyiséggel haladó kvantumrészecskék vannak, melynek eredményeképpen hullámok keltődnek.

A mindenségrendi erő hullámai pillanatszerű okozati (kauzális) kapcsolatot teremtenek a kvantumrészecskék között. A kvantumrészecske mozgása által keltett mindenségrendierő-hullámok valóságosak és kölcsönhatásba lépnek a más részecskék által keltett hullámokkal.

Forrás: