Az ima közreműködése a hitünk erősítésében

A témánk elemzését azzal kezdjük, hogy megvizsgáljuk, mi is a hit valójában; ezzel világosabbá válik a tapasztaláson alapuló, élő és gyarapodó ima szerepe a hitünk erősítésében.

„A hiedelem akkor érte el a hit szintjét, amint serkentőleg hat az életre és alakítja az életmódot. Valamely tanítás igazként való elfogadása nem hit; az puszta hiedelem. A bizonyság és a meggyőződés sem hit. A tudatállapot csak akkor ér el hitszinteket, amikor ténylegesen is uralja az életmódot. A hit az igaz személyes vallásos tapasztalás élő sajátossága. Az ember hiszi az igazságot, becsüli a szépséget és tiszteli a jóságot, de nem imádja azokat; az ilyen üdvös hit egyedül Istenre összpontosulhat, aki mindezek megszemélyesülése és még annál is végtelenül több.” (101:8.1)

A fenti idézet szerint az isteni tanításba vetett hit – még az Urantia könyv esetét is ideértve – nem lehet valódi hit, hacsaknem válik belőle fokozatosan élő valóság bennünk. „A hit az igaz személyes vallásos tapasztalás élő sajátossága (…)” (101:8.1), és ennek a tapasztalásnak a forrását a minket vezető szellemi jelenlétek képezik.

Vizsgáljuk meg, hogy miként tudunk a fejlődésben eljutni az Istennel és az ő Fiaitól származó isteni tanítással kapcsolatos, pusztán értelmi szintű hittől oda, hogy ezeket a tanításokat alkalmazzuk is az életünkben. Véleményem szerint egy ilyen mértékű fejlődéshez alapvető fontosságú, hogy őszinte odaadással keressük az isteni valóságokat és a szellemi, örökkévaló célokat. Ha ennek szenteljük magunkat, akkor képessé válunk meghozni azokat a döntéseket és végrehajtani azokat a cselekedeteket, melyek révén elérjük az örök rendeltetési célunkat. Az Urantia könyvben azt mondja a kinyilatkoztató:

„Istennel kapcsolatos meggyőződéseket le lehet vezetni bölcs érvelésen keresztül, de az egyén csak hit révén, személyes tapasztaláson keresztül válik Istent ismerővé. Sok olyasmiben, ami az élet részét képezi, számolni kell a valószínűséggel, viszont amikor a mindenségrendi valósággal teremt kapcsolatot az ember, bizonyosságot tapasztalhat meg, amint az ilyen jelentéstartalmakhoz és értékekhez élő hit révén közelít. (…)” (102:6.5)

Milyen személyes tapasztalás teszi lehetővé számunkra az Isten megismerését? Az Istent olyan élő hiten keresztül ismerjük meg, mely a vele való személyes kapcsolatunkon keresztül gyarapodik. Az Isten megismerése táplálja és erősíti a hitünket, s ez részét képezi annak az isteni, átalakító ajándéknak, mely az Isten-tudatunk valóságát alkotja. Itt persze felmerül a kérdés: miként kivitelezhető ez a tapasztalás a mi életünkben? Nézzük, mint mond az Urantia könyv a személyes tapasztalásról:

„(…) Amint az ember döntést hoz, és amint döntésének megfelelően cselekszik is, akkor az ember tapasztal, és e tapasztalás jelentéstartalmai és értékei minden szinten, a végestől a végtelenig, mindörökre az ő örök jellemének részévé válnak. A mindenségrendi értelemben vett erkölcsi és az isteni értelemben vett szellemi jellem jeleníti meg a teremtmény személyes döntéseinek felhalmozott tőkéjét, mely döntéseket az őszinte istenimádat megvilágosított, az értelmes szeretet megdicsőített és a testvéri szolgálat kiteljesített.” (117:5.13)

Azért igen értékesek erkölcsi szempontból azok a döntések, melyeket az őszinte istenimádat megvilágosított, az értelmes szeretet megdicsőített és a testvéri szolgálat kiteljesített, mert rendíthetetlenek, állhatatosak és őszinték. Céljuk az Isten akaratának megcselekedése – megtenni a lehető legjobbat, és alapjukat az igazsággal kapcsolatos értelmes tudás, a bölcsesség általi belátás és a vallásos hitünk általi szentesítés képezi. Ezeknek a döntéseknek és cselekedeteknek a jelentés- és értéktartalma a továbbélés lehetőségét hordozza magában, s az örökké tartó létpályánknak is a részét fogják képezni, mert azoknak a megmentő hite által ösztönzött, akik szeretik és imádják az Istent, akik szeretik és önzetlenül szolgálják a testvéreiket. Jézus azt mondta:

„(…) Még e megmentő hit sem magatoktól van; az is az Isten ajándéka. Ha ti ezen élő hit gyermekei vagytok, akkor többé már nem vagytok saját magatok rabszolgája, hanem magatok győzelmes urai vagytok, az Isten felszabadult fiai.” (143:2.7)

„(…) A továbbéléshez vezető hit élő hit, és egyre inkább megmutatja azon isteni szellem gyümölcseit, mely szellem elsőként ösztönözte e hitet az ember szívében. Az, hogy egyszer már elfogadtátok a mennyországban való fiúi elismerést, még nem ment meg titeket, ha tudatosan és konokul elutasítjátok azokat az igazságokat, melyek az Isten húsvér testben élő fiainak fokozatos szellemi gyümölcstermésével vannak kapcsolatban.” (176:3.3)

Ez az élő és gyarapodó hit olyan ajándék az Istentől, mely hathatósan érvényesülni tud az életmódunkban, ha követjük az isteni útmutatást és tanítást. Ennélfogva az erkölcsi és szellemi értékkel bíró választásaink és cselekedeteink lényeges részét képezik a hiterősödés dinamikus folyamatának. E folyamatban fontos a tevékeny részvételünk. Jézus és a kinyilatkoztatók tanításai azt mutatják nekünk, hogy ez az élet és e tapasztalás útja lényegében abban áll, hogy őszintén az Isten akarata megcselekedésének szenteljük magunkat. Az egyik Melkizedek a 102. írásban kijelenti:

„(…) Az ember szívében lennie kell vágynak a tökéletességre ahhoz, hogy biztosított legyen a legfelsőbb eléréséhez vezető hitbeli út megértésére való képessége. Ha bárki az isteni akarat megcselekedése mellett dönt, meg fogja ismerni az igazság útját. (…)” (102:1.1)

Ha őszintén úgy döntünk, hogy az isteni akarat megcselekedésében akarunk élni – vagyis meghozzuk a legmagasabb rendű döntést –, akkor a Szent Szellem belép az elménkbe és a lelkünkbe, majd pedig az élő szőlőtő éltető nedve – mely nem más, mint Jézus – átáramlik rajunk. Ekkor szellemben újjászületünk és istenimód Isten-tudatossá válunk, amint megkapjuk tőle a szellemi erőnek ezt az új tudatosságát, melyhez új és kifinomult szellemi öröm-, biztonság- és bizonyosságérzet társul. Az Igazság Szelleme fogadásának örömteli megtapasztalása a lélekben „(…) erősíti az egészséget, ösztönzőleg hat az elmére és kifogyhatatlan energiát biztosít a léleknek.” (194:3.19)

A vallásos tapasztalás isteni értékein keresztül elért szellemi gyarapodás az isteni szeretet gyümölcse, melyet élő hit által fogadunk, mégpedig bizodalmas és őszinte odaadással a mennyei Atyánk iránt. Ezek az isteni gyümölcsök és értékek jelentik a kulcsot a növekedésünkhöz és az örök továbbéléshez. E szellemi tapasztalásnak a megélése révén emberfeletti válunk; a lelkünk az örökké tartó fejlődés útján halad tovább. Jézus mondta:

„(…) Ahhoz, hogy a szellem gyümölcseit teremjétek, szellemtől kell születnetek. (…)” (156:5.2)

A szőlővessző valójában csak azért létezik – egyebet nem is tehet –, hogy gyümölcsöt hozzon, szőlőt teremjen. Az igaz hívő is csak a célból létezik, hogy megteremje a szellem gyümölcseit: hogy úgy szeresse az embert, ahogy őt magát szereti az Isten – vagyis éppen úgy kell szeretnünk egymást, ahogy Jézus szeret minket. Az igaz hívő megéli az isteni tanításokat. A szellem gyümölcsei isteni szeretetként mutatkoznak meg bennünk; ezek a gyümölcsök az Isten ajándékai.

Makiventa Melkizedek azt tanította, hogy az Isten kegyét hit által lehet elnyerni; hogy az Isten beleegyezik abba, hogy mindent megtesz; az ember csak abba egyezik bele, hogy hinni fog az Isten ígéreteinek és követi az útmutatásait. Szükségünk van az élő tapasztalásra ahhoz, hogy megismerjük magunkban az Istent és felélesszük a hitünket, és kegyelemben felnőve jussunk el a szellemi felnőttkor teljes kibontakozásáig. Jézus mondta:

„Gyermekeim, ha tehát szellemtől születtek meg, akkor mindörökre megszabadultok az önmegtagadó élet és a húsvér test vágyai feletti őrködés tudatosan vállalt rabságából, és átkerültök a szellem örömteli országába, ahonnan önkéntelenül mutatjátok fel a szellem gyümölcseit a mindennapi életetekben; és a szellem gyümölcsei alkotják az élvezhető és megnemesítő önuralom legmagasabb rendű fajtájának lényegét, sőt a földi halandói teljesítmény csúcsát – az igaz önuralmat.” (143:2.8)

Ha megvizsgáljuk azt a tényt, hogy a hit Isten ajándéka, a tisztán személyes vallási tapasztalás élő sajátsága és hogy ez a hit abban áll, hogy hatékonyan megéljük az Isten akaratát azáltal, hogy megosztjuk vele a benső életünket, akkor felfedezhetjük, hogy ebben a folyamatban visszacsatolás van. Más szóval a gyarapodó és élő hit az Isten ajándéka – válaszul arra, hogy őszintén keressük az Istent és az ő igazságát. A hitünk eleinte apró, mint a gyertyaláng, de amint egyre inkább követjük az isteni útmutatást, megéljük a tanításokat és megcselekedjük az Isten akaratát, az Atya ott munkálkodik bennünk, még több útmutatást, ajándékot és szeretetet ad, erősíti és táplálja a hitünket és növekedésre készteti. S ez az élő hit cserébe „(…) szabaddá [teszi] az utat az (…) isteni szikra (…) emberfeletti tevékenysége előtt.” (132:3.6)

„(…) De az élő vallásos hit több, mint nemes hiedelmek társítása; több az, mint fennkölt bölcseleti rendszer; a hit a szellemi jelentéstartalmakkal, az isteni eszményképekkel és a legfelsőbb értékekkel kapcsolatos élő tapasztalás; a hit Istent ismerő és embert szolgáló. (…)” (101:8.2) [kiemelés a szerzőtől]

A kinyilatkoztatásból megtudhatjuk, hogy azok, akik ismerik az Istent, már megtapasztalták az ő jelenlétének tényét egy olyan személyes élményen keresztül, melyben az elménk és a lelkünk szellemi kapcsolatba lép az Isten bennünk lakozó jelenlétével.

„(…) De nem lehettek bizonyosak Isten felől, hacsak nem ismeritek meg őt; a fiúi elismertség az egyetlen tapasztalás, mely az atyaságot bizonyossá teszi. (…)” (102:7.1)

A nagy kérdés: hogyan tapasztalhatjuk meg az Isten isteni jelenlétét és miként ismerhetjük meg őt?

Ha „[a]z Istent, aki szellem, csakis szellemi tapasztalásként lehet megismerni (…)” (169:4.13), akkor mit tehetünk annak érdekében, hogy a lehető legnemesebb és leginkább eszményi módon éljük meg ezt a szellemi tapasztalást? Az alábbi tanítások segíthetnek e kérdés megválaszolásában:

„Azonban a valódi imádkozás célja valóra válik. A madarak sem képesek felszálló légáramlatban emelkedni, hacsak nem terjesztik ki a szárnyaikat. Az ima azért emeli fel az embert, mert ez olyan eljárás, mely a világegyetem felszálló szellemi áramlatainak igénybevételével hozza el a fejlődést.” (91:8.9)

„Az igazi ima hozzájárul a szellemi gyarapodáshoz, változtat a hozzáállásokon, és megadja azt a megelégedést, mely az isteniséggel való bensőséges kapcsolatból fakad. Ez az Isten-tudatosság önkéntelen kitörése.” (91:8.10)

„(…) De van az imának egy olyan területe is, ahol az értelmileg élénk és szellemileg fejlődő egyén többé-kevésbé kapcsolatot teremt az emberi elme tudatfeletti szintjeivel, az emberben lakozó Gondolatigazító működési területével. (…)” (91:2.6)

Tehát az ima szükséges tevékenység ahhoz, hogy az ember megtapasztalja az Isten jelenlétét és megismerje őt. Ez az élő tapasztalás táplálja a hitünket a felsőtudatunkban vele alkotott bensőséges közösségünkön keresztül. Az imának – ahogy azt az Urantia könyv tanítja – akkor van egyre jobb szellemivé lényegítő és nemesítő hatása ránk, ha istenimádattal jár együtt, mely utóbbi azt a befogadó lelkiállapotot jelent, amikor a lélek eszményi módon részesül az isteni ajándékokból.

„A szavak lényegtelenek az imában; ezek pusztán azt az értelmi csatornát alkotják, melyben a szellemi kérelem folyama éppen áramlik. (…) Isten a lélek hozzáállására válaszol, nem a szavakra.” (91:8.12)

Az Urantia könyvben szereplő tanítás szerint a felvilágosult és hatékony ima jellemzői:

Hitet mutató – el kell ismernünk az Isten jelenlétét a Paradicsomban és saját magunkban.

Etikus, önzetlen – nem szabad az embertársainkkal szemben önző előnyöket keresnünk.

Bizodalmas – az Atya végtelenül bölcs akaratának elfogadása.

Őszinte – az imánk őszintesége jelenti annak bizonyosságát, hogy az imát meghallgatják; bármely kérelem szellemi bölcsessége és egyetemes következetessége határozza meg azt, hogy mikor, milyen módon és mértékben adatik válasz.

Hitből táplálkozó – az imáinkban kérjünk erőt és útmutatást a cselekvéshez, az életvitelünk magasabb szintre emeléséhez.

Értelmes – tükrözze a tudományos tényeket, mutasson higgadt bölcsességet, értelmi őszinteséget és szellemi hitet.

Állhatatos – Jézus mondta:

„Az ima a lélek lélegzete, és ennek kell állhatatossá tennie benneteket az Atya akaratának megismerésére irányuló próbálkozásotokban. (…)” (144:2.3)

Imádkozzunk, amikor zaklatottak vagyunk, de szóljunk az Atyánkhoz akkor is, amikor rend van a lelkünkben.

Mondjunk köszönetet az Atyának az ő minden áldásáért. Ez a fajta ima az igaz istenimádattal elérhető bensőséges közösség kialakulásához vezet.

Jézus azt tanította, hogy a földi életünk útján az isteni útmutatásért való imádkozás fontosságban közvetlenül az Atya akaratának megismerésére irányuló kérelem mögött áll. Valójában ez az isteni bölcsességért való imádkozást jelenti.

Jézus tanítása szerint az ima ez egyik hatótényező ahhoz, hogy gyarapítsuk az isteni szellem jelenlétének fogadására való képességünket.

Amikor Jézus a szellemben és az igazságban való imádkozásra tanított minket, akkor kifejtette, hogy ő itt arra gondol, hogy őszintén és a megvilágosodottságunk mértéknek megfelelően imádkozzunk, teljes odaadással és értelmesen, őszintén és állhatatosan.

Az imánk végén (legyen szó akár személyes, akár közösségi imáról) egy darabig maradjunk a csöndes befogadás állapotában annak érdekében, hogy több lehetőséget adjunk a bennünk lakozó szellemnek arra, hogy szólhasson a figyelő lelkünkhöz. Az Atya szelleme akkor szól a legjobban hozzánk, amikor az elménk igaz istenimádati beállítottságot vesz fel.

„(…) Az ima a földi halandókat az igaz istenimádat bensőséges közösségéig vezeti. A lélek szellemi befogadóképessége határozza meg a mennyei áldások azon mértékét, mely az ima válaszaként személyesen befogadható és tudatosan megérthető.” (144:4.4)

„(…) Az istenimádat, tanította Jézus, egyre inkább hasonlóvá teszi az egyént ahhoz, akit imád. Az istenimádat olyan átalakító élmény, miáltal a véges fokozatosan megközelíti és végül el is éri a Végtelen jelenlétét.” (146:2.17)

Ha így imádkozunk, akkor újratöltjük a lelkünk szellemi tartalékait, és az istenimádatban ráhangoljuk a lelkünket az Egyetemes Atya végtelen szelleme világegyetemi híradásainak vételére. Az istenimádat a megmentő hit azon hozzáállása, mely lehetővé teszi számunkra a szellemi gyarapodást és a személyiségünk nagyobb fokú kiteljesítését.

„Az igaz vallásos istenimádat nem az önámítás hasztalan magánbeszéde. Az istenimádás személyes közösség azzal, amely istenmód valós, azzal, amely maga a valóság forrása. Az ember az istenimádás révén a jobbá válásra törekszik, s ezáltal végül eléri a legjobbat.” (196:3.22)

Az istenimádati tapasztalás valóságának megismerése a szellemtől született, halhatatlan lelkünk fejlettségi szintjétől függ. A léleknek ez a szellemi teljesítőképessége annak függvényében növekszik, hogy milyen bensőséges közösséget alakítunk ki az Atyával az imádkozásban és az istenimádatban – ez egy folyamatos visszacsatolás.

„(…) [Az] Isten megtapasztalásának a teremtményi felfogóképesség korlátaiból eredőket kivéve nincsenek határai, és ez a tapasztalás önmagában is képesség-fejlesztő hatású.” (117:6.9)

„(…) [A] Gondolatigazítóval való lehetséges kapcsolatfelvétel morontia sávjaihoz való közeledésnek jobb módja az élő hiten és az őszinte istenimádáson, az őszinte és önzetlen imán keresztüli közelítés.” (100:5.7)

Az igaz istenimádatban nem kérünk semmit és nem várunk semmit, de ez nem jelenti azt, hogy nem is kapunk semmit, ugyanis ha figyelembe vesszük, hogy az igaz istenimádat egyre inkább olyanná tesz bennünket, mint az Isten, akkor világos, hogy ennek során mennyei áldásokat kapunk – szellemi gyümölcsöket, isteni értékeket, szeretetet, szellemi írélőképességet, hozzájárulást a lélekgyarapodáshoz. Azért imádjuk az Istent, mert megértjük, hogy ő az, aki, és ez a megértés eredendően benne foglaltatik az igazi imádatunkban. Az imádatunk elmélyültségét az Istenről alkotott fogalmunk határozza meg, és ez dönti el, hogy milyen mértékben vagyunk képesek fogadni az isteni ajándékokat.

Miért is olyan fontos az ima és az istenimádat?

„(…) [A]z ima a szellemtől született hívek működése a szellem uralta országban.” (180:2.7)

„Az igaz ember kiáltása az Isten gyermekének olyan hites cselekedete, mely megnyitja az Atya jóság, igazság és irgalom tárházának ajtaját, és e jó ajándékok már régóta vártak arra, hogy a fiú eljöjjön értük és elvegye azokat. Az ima nem változtatja meg az Isten viszonyulását az emberhez, viszont átalakítja az embernek a változhatatlan Atyával kapcsolatos beállítottságát. Az ima hajtóereje találja meg a helyes utat az isteni meghallgatás felé, nem pedig az imádkozó személy társadalmi, gazdasági vagy külsődleges vallási helyzete.” (146:2.8)

A hitből fakadó, őszinte ima tág teret ad ahhoz, hogy az Isten munkálkodhasson bennünk. Ez nem más, mint az Atyánkkal folytatott őszinte beszélgetés, mely táplálja és fenntartja a vele való személyes kapcsolatunkat. Jézus urunk értelmes ima és őszinte imádat által jutott el az Isten jelenlétének igen magas fokú tudatosságáig – az Istennel való töretlen, bensőséges közösségig. Jézus élete mindannyiunk számára példa lehet – ha megéljük a tanításait, akkor mi is elérhetjük az Isten tudatosításának magas szintjét.

„(…) Az ilyen, Istent ismerő személy a bensőjében az istenimádat révén világosodik meg, kifelé pedig az összes személyiség egyetemes testvérisége teljes odaadással végzett szolgálatának, irgalom kitöltötte és szeretet hajtotta szolgáló segédkezésnek szenteli magát, s eközben mindezek az életelemek az örökké fejlődő személyiségben egyesülnek a mindenségrendi bölcsesség, az önmegvalósítás, az Isten-keresés és az Atya-imádat egyre magasabb szintjein.” (106:9.12)

Az Atya legfőbb parancsa, az Isten akaratának tökéletes kifejeződése a következőképpen foglalja össze a felemelkedők útjának lényegét: „Légy tökéletes, miként magam is az vagyok.” Ahhoz, hogy olyan tökéletesek legyünk, mint az Atya, először is meg kell találnunk őt saját magunkban és el kell kezdenünk dolgozni azon, hogy olyanná váljunk mint ő, mégpedig oly módon, hogy átalakítjuk és megélénkítjük a lelkünket – elfogadjuk az élet kenyerét, az élő igazságot, az Isten örök szavát, valamint az Igazság Szelleméből fakadó élet vizét, mely táplálja a lelkünket és oltja a szellemi szomjunkat.

„Isten példájának követése a kulcs a tökéletességhez; az ő akaratának megcselekedése jelenti a továbbélés titkát és a továbbélésben a tökéletességet.” (111:5.2)

A felemelkedői utunk itt kezdődik, ebben az életben, amikor elkezdjük követni az Isten útmutatását, felismervén, hogy ő a mi Atyánk – s amint folyamatosan erősödünk hitben és az Isten szeretetében, eljutunk oda, hogy az élő hitünk révén szellemtől újjászületünk, és mindezt a földi szülei szeretetében bízó kisgyermek tökéletes bizodalmával tesszük. Ily módon fokozatosan teszünk szert tökéletességre, és minden egyes lépés, melyet az Isten akaratának megcselekedése útján megteszünk, a legfőbb parancs részleges teljesítését jelenti. Az ima és az istenimádat alapvető jelentőséggel bír az Istennel való kapcsolatunk fenntartásában és a lelkünk táplálásában, a szellem gyümölcseinek bőséges termésében.

„Az ima valóban része a vallásos tapasztalásnak, de a mai vallások helytelenül hangsúlyozzák, miközben túlságosan elhanyagolják az istenimádás alapvetőbb közösségét. Az istenimádat erősíti és kiterjeszti az elmélyült gondolkodást segítő felfogóképességet. Az ima gazdagíthatja az életet, az istenimádás viszont rávilágít a beteljesülésre.” (102:4.5)

Az Urantia könyv azt tanítja nekünk, hogy az igaz istenimádathoz a következő eljárásokra van szükség:

Csöndes befogadás, mely jobb lehetőségeket teremt a bennünk lakozó szellem számára ahhoz, hogy szólhasson a figyelő lélekhez. Ennélfogva az istenimádatban nem dicsőítjük az Istent, nem mentális síkon beszélünk hozzá, és nem is valamilyen mondatot ismételgetünk vagy valamilyen gondolatra, képre összpontosítunk. A dicsőítés, vagyis az ösztönző szófordulatok ismételgetése és az Istenre vonatkozó gondolatok kifejezése mind csak előzetes lehet az istenimádathoz, de annak nem képezhetik részét.

Önfeledés – felsőbb szintű gondolkodás: Ha kihagyjuk magunkat a dologból, amikor az Atyára összpontosítunk csöndben, nyitottsággal figyelve, akkor meghaladjuk a gondolkodás szintjét, elérjük az imádati kapcsolatfelvételt a felsőtudatunkban. Azt mondja a kinyilatkoztató:

„(…) A vallásnak folyamatosan egy látszólagosan képtelen kényszer mellett kell munkálkodnia: szüksége van a gondolat hatékony kihasználására, s ugyanakkor engednie kell minden gondolat szellemi hasznavehetőségéből.” (102:3.1)

A gondolkodási folyamatokat akkor vesszük hatékonyan igénybe, amikor keressük, tanulmányozzuk, elemezzük, felfogjuk, megosztjuk és megéljük az igazságot, és amikor őszintén imádkozunk. Meg tudjuk haladni az összes gondolkodási folyamatot, ha felemelkedünk a felsőtudatos szintre a bensőséges, imádati elcsendesülésben, az Atya iránti szeretet és odaadás körül forgó transzcendens gondolkodásban. Emlékezzünk, hogy a lélek az, aki imádja az Istent az elme beleegyezésével. Az istenimádat felsőtudatos tevékenység.

„Az imádság önemlékeztető – fennkölt gondolkodás; az istenimádat önfeledés – felsőbb szintű gondolkodás. Az istenimádat erőfeszítés-mentes figyelem, igaz és eszményi lelki nyugalom, egyfajta nyugodt szellemi tevékenység.” (143:7.7)

Kilépés az élet sodrából – kitérés az anyagi léttel járó zaklatottság elől – de úgy, hogy közben a hívek felfrissítik a lelküket, ösztönzést nyernek az elme számára és megújítják a szellemüket az imádati, bensőséges közösség révén. Mindezt az Isten teszi meg; ezt jelenti a csöndes szellemi befogadás működése.

„[Nyugalom, feloldódás (testi és mentális ellazulás)] (…) Az élet nehézségeit – a személyiségen érvényesülő idő-feszültséget – az istenimádat nyugalmának kell oldania.(…) ” (143:7.3)

„(…) az ellazulás határozza meg a szellemi fogékonyságra való képességet. (…)” (160:3.1)

Nem kérünk semmit és nem várunk semmit. Egyáltalán semmilyen önös igénynek vagy egyéb személyes érdeknek nincs helye az igaz istenimádatban – egyszerűen azért imádjuk az Isten, mert olyan, amilyennek felfogjuk őt.

Atyánk meg fogja adni nekünk azokat a mennyi áldásokat, melyekről tudja, hogy szükségesek nekünk. Az istenimádat minőségét az határozza meg, hogy milyen mértékben érzékeljük és milyen mértékben értjük meg az Isten végtelen jellemét.

Az önnön valónknak át kell adnia magát az Istennek: „Aki telve van hittel, akkor imádja az Istent igazán, amikor a benső valója átadja magát az Istennek.” (131:4.5)

Mikor imádkozzunk az Atyánkhoz és mikor imádjuk őt? Az apostolokkal folytatott beszélgetései egyikének alkalmával Jézus azt mondta:

„De hogy mikor imádkozzatok, azt nem mondom meg. Csakis a bennetek lakozó szellem vezethet titeket ama kérelmek kimondására, melyek kifejezik a szellemek Atyjával való belső kapcsolatotokat.” (146:2.11)

Bár Jézus nem alakított ki kötelező napi imaformát, de azt tanította, hogy nyíltan, őszintén és állhatatosan imádkozzunk.

„Arra intette őket [Péter], hogy ne feledkezzenek meg naponta imádni az Istent.” (163:4.10)

Simon Péter akkor mondta ezt, amikor a hetven vándor hitszónoknak előadta a felavatási beszédet a Mester azon megbízásának részletezéseként, melyben akkor részesítette őket, amikor a kezét a fejükre tette és kijelölte őket az ország hírnökeivé. Más alkalommal Jézus azt mondta:

„Az ima és az ezzel kapcsolatos istenimádat a mindennapoktól, az anyagi létezés egyhangú munkájától való elszakadás egyik módszere. Ez a szellemlényegű önmegvalósításhoz és az értelemre építő vallásos egyéniség eléréséhez vezető út.” (144:4.5)

Amikor teljes szívünkből szeretjük az Istent, akkor ezt minden más dologhoz képest előbbre valónak szeretnénk tekinteni. Bensőséges közösségben lenni vele – ez valami olyasmi, amit az életünk minden napján áhítunk. Jézusban és a kinyilatkoztatók tanításaiban hinni azt jelenti, hogy a gyakorlatban alkalmazzuk a tanultakat, és így majd élő valósággá válnak bennünk. Ezért szükséges úgy döntenünk, hogy válaszolunk az isteni vezetésre, mégpedig azáltal, hogy őszintén az igazság, a szépség és a jóság legmagasabb szintű tudatosítására alapozzuk az emberi létünket, és ezeknek az isteni jegyeknek az összehangolására törekszünk bölcsességen, istenimádaton, hiten és szereteten keresztül. Ekkor a hitünk az Istennel kapcsolatban szerzett benső tapasztaláson keresztül gyarapodni fog és fel fog éledni – annak révén, hogy követjük az isteni útmutatást és elfogadjuk az isteni ajándékokat az elménkben és a lelkünkben.

„Megvan a jogunk ahhoz, hogy minden világegyetemi tapasztalás közül a legbizonyosabbnak Istent tartsuk, aki minden jelenlét közül a legelkerülhetetlenebb, minden tény közül a legvalóságosabb, az összes igazság közül a legélőbb, az összes barát közül a legszeretetreméltóbb és az összes értéket tekintve a legistenibb.” (102:7.10)

Mindez akkor válik lehetővé, ha hajlandók vagyunk követni a kinyilatkoztatásban tanított helyes utat, ha megnyitjuk a szívünket az isteni szeretet előtt. Szükségünk lesz bátorságra a bölcs döntések, a továbbéléshez szükséges döntések meghozatalához. Néha pedig szükségünk lesz arra is, hogy megszabaduljunk azoktól a nekünk kedves rossz dolgoktól, melyek a lelki gyarapodásunk útjában állnak.

Amikor keressük az Istent, akkor mindent keresünk. Amikor pedig megtaláljuk az Istent, akkor mindent megtalálunk. A szellemi gyarapodásunk az Atyával való azonosulás mértékével áll arányban; a Végtelen keresésének sikere egyenes arányos az Atya-szerűség megvalósításával. Ezekre az isteni jegyekre személyesen azon keresztül teszünk szert, hogy megtapasztaljuk az istenszerű életet, és istenszerű életet élni azt jelenti, hogy ténylegesen is megéljük az Isten akaratát. Ennek az életnek az alapja az Atya akaratának megélése, ezt az életet befelé az istenimádat világosítja meg, s ezt az életet kegyelemmel és szeretettel minden emberi lény számára való őszinte segédkezésnek kell szentelni. Az elménk és a lelkünk szellemivé lényegítése az Istennel való benső, személyes szellemi élményünkből indul ki, annak kibontakozása pedig az emberiség iránti szeretetben és megértésben való szolgálat céljából az Istennel fenntartott imádatközösségen keresztül lehetséges, s így teljesíthetjük minden emberi lény legfőbb kötelességét azáltal, hogy a szellemnek mind több és több gyümölcsét teremjük az életünkben.

Az Urantia könyv olyan isteni igazságokat tartalmaz, melyeknek a legnemesebb módon kell életre kelniük mibennünk az Igazság Szellemének és az isteni Igazítónak a közreműködése révén, mert így fog javulni a szellemi vitalitásunk és így fog gyarapodni a szellemi erőnk. Szellemi természetű feladatokat csak olyan szellemi erővel lehet elvégezni, mely az élő, gyakorlatias hit birtoklásának személyes megéléséből ered. Az isteni valóságok bizonyosságának közvetítésére bennünket képessé tevő benső tartásunk forrását az e valóságokkal kapcsolatban szerzett személyes, szellemi tapasztalatok alkotják.

Az eredeti mű: