Az istenimádat és a szolgálat értelme
Az istenimádat értelme
Az istenimádat vágya természetes módon megjelenik a hatodik elmeszellem-segéd működésbe lépésével. Az istenimádat vágya és képessége az ember veleszületett sajátossága. Bár mindannyian egyénileg és a magunk módján éljük meg ezt a késztetést, az istenimádat a legalapvetőbb formájában nem más, mint minden dolog rejtélyes és érthetetlen okának és mozgatójának a felismerése és tiszteletben tartása.
Az istenimádatnak sok fejlődési szakasza volt – az állatimádat, a természetimádat, a többistenhit, a panteizmus és így tovább –, míg az egyistenhitben az Istent ismerjük el mindennek okaként és forrásaként, és ahogyan Jézus legutóbb feltárta előttünk: úgy, mint a minket szerető és mindannyiunkat elfogadó, jóindulatú személyiséget.
Az istenimádatban atyaként ismerjük el és tiszteltjük az Istent, de vajon ideértendő-e az istenség nem személyes vonásának elismerése is? Úgy hiszem, igen. Jézus ekképpen határozza meg az istenimádatot:
„(…) a rész azonosulása az Egésszel; a véges azonosulása a Végtelennel; a fiú azonosulása az Atyával; az idő azon próbálkozása, hogy lépést tartson az örökkévalósággal. Az istenimádat a fiú személyes közössége az isteni Atyával, a megélénkítő, alkotó, testvéri és vágyakozó hozzáállások felemelkedése az emberi lélek-szellem révén.” (143:7.8)
Jézus számára az istenimádat mind az Atyával való személyes közösségből, mind pedig a Végtelen mint a minden dolog forrásának elismeréséből áll. Érdemes szem előtt tartani, hogy az istenimádatnak ezt a második aspektusát javasolja Jézus, másrészt azt is, hogy az Atyával való személyes közösség megteremtésére irányuló próbálkozásaink a valóság forrásának és a fejlődés isteni tervének felismerésével is összefüggenek. Bizonyos értelemben azért imádjuk az Istent, mert tudunk róla valamit – arról, hogy ki ő és mit csinál.
Az istenimádat tehát az Atyával való közösség megélésére tett kísérletünk, amikor megpróbáljuk kifejezni magunkat az Atya előtt, vagyis valami nagyon személyes dolog. Az Atya mindannyiunkat külön személyiségként kezel ebben a kapcsolatban, és a közösség megélésének formája attól függ, hogy ki a résztvevője és az illető milyen kapcsolatban van az Atyával.
Ima és istenimádat
Az istenimádatot gyakran szembeállítják az imával. Az ima is a fiú kísérlete az Atyával való kommunikációra, de abban különbözik az istenimádattól, hogy ez segítségkérés. Az ima az Atyától kér valamit, kérést fogalmaz meg az isteni hatalom gyakorlása érdekében azért, hogy a fiú segítséget kapjon valamilyen probléma megoldásában. Önös érdek van benne. Az istenimádat viszont semmit sem kér. Ez pusztán az Atyával való kommunikáció, és a fiúnak az Atya iránti odaadását és céljaihoz való hűségét fejezi ki. Ebben jelen lehetnek a hála, az odaadás, az imádat, a csodálat, az együttműködés felhangjai – az imádó személyes attitűdjétől függően számos hozzáállás lehetséges –, de a fiú és az Atya közötti interakciót áthatja a szeretetteljes közösség.
Az istenimádat személyes jellege
A kinyilatkoztatók hangsúlyozzák az istenimádat személyes jellegét. Az Isteni Tanácsos rámutat arra, hogy:
„Az Egyetemes Atya sohasem kényszerít a világegyetemek értelmes, saját akarattal bíró teremtményeire semmiféle önkényes tiszteletet, előírásos imádatot vagy szolgai alázatot.” (1:1.2)
Az istenimádat személyes kérdés. Rajtunk múlik, hogy miként kezeljük.
Folytonosság
Nézetem szerint a kinyilatkoztatók utalnak arra is, hogy az istenimádatnak van egyfajta folytonossága, az erősen strukturált, alakias istentisztelettől a kötetlenebb és önkéntelen imádatig. Egyfelől az Isteni Tanácsos közli velünk, hogy:
„Az őszinte istenimádat az emberi személyiség mindazon erőinek mozgósítását jelenti, melyek a kifejlődő lélek befolyása alatt állnak és amelyek feletti rendelkezéshez a halandóval társult Gondolatigazító isteni iránymutatást ad.” (5:3.7)
Másfelől pedig ezt mondja:
„Az ember legszebb ajándéka az Isten számára az, hogy akaratát ragaszkodóan az Atya akarata teljesítésének szenteli; valójában a teremtményi akarat eme felajánlása a paradicsomi Atya számára az egyetlen lehetséges, igaz értékkel bíró ajándék. Az ember az Istenben él, mozog és létezik; semmi sincs, mit az ember az Istennek adni tudna, kivéve, hogy tiszteletben tartja az Atya akaratát, és e döntések, melyeket a világegyetem értelmes, saját akarattal bíró teremtményei meghoznak, alkotják annak az imádatnak a valóságát, mely olyannyira jól esik a Teremtő Atya szeretetteljes természetének.” (1:1.2)
Ebben van az istenimádat folytonosságának két vetülete. Egyrészt a személyiség minden erejének mozgósítása, másrészt az Atya akaratának megcselekedése, amely az igazi imádat valóságát alkotja.
| A személyiség minden erejének mozgósítása |
|
Törekvés az Atya akaratának megcselekedésére |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A személyiség minden erejének mozgósítása hatalmas erőfeszítések koncentrálására utal, olyasmire, ami valószínűleg nem önkéntelenül vagy komoly megfontolás nélkül megy végbe. És valóban, a kinyilatkoztatók rámutatnak, hogy a jövőbeli létpályánk során el kell sajátítanunk az istenimádat technikáját – meg kell tanulnunk, hogy miként kell ezt alkalmazni. A személyiség minden erejének mozgósítása nem magától értetődő dolog.
A másik oldalon az istenimádat a mindennapi élet része, amikor az Atya akaratát igyekszünk megcselekedni.
Azt javaslom, hogy istenimádati erőfeszítésünk a folytonosságnak nagyobbrészt e területére essen. Van, amikor a hála vagy az imádat erős érzelmei feltörnek, és az egész személyiségünk intenzíven koncentrálódik az imádatélményben. Máskor pedig azt tapasztaljuk, hogy elgondolkodunk az Atya akaratának teljesítésére tett igyekezetünkön, és az imádatélményünk az Atyával való filozofikusabb természetű kapcsolatteremtésbe hajlik a folytonosság másik oldalán.
Mi ebből az előny számunkra?
Bár nem úgy vállaljuk az imádatot, mintha bármilyen hasznot vagy jutalmat remélnénk cserébe, a kinyilatkoztatók nyilvánvalóvá teszik számunkra, hogy az istenimádatnak óriási hasznát látjuk. Az istenimádatból fakadó szellemi növekedés felmérhetetlen. A bennünk lakozó Igazító folyamatosan arra ösztönöz minket, hogy segítsük javítani az elménkkel és a személyiségünkkel folytatott kommunikációját azáltal, hogy megosztjuk a benső életünket Istennel, és ehhez az istenimádat adja a legjobb lehetőségeket Igazítónknak.
Bármi legyen is a helyzet, az imádat módját mi magunk alakítjuk ki. Azt is tudhatjuk, hogy az igaz istenimádat jelentősége sohasem tudatosulhat bennünk magas fokon [5: 3.7, 66.3]. Az anyagi elménk ezt nemigen képes tudatosítani számunkra. Jézus azonban rámutat, hogy:
„Az Atya szelleme akkor szól a legjobban az emberhez, amikor az emberi elme hozzáállása az igaz istenimádat.” (146:2.17)
Továbbá: „Az istenimádat (…) egyre inkább hasonlóvá teszi az egyént ahhoz, akit imád.” (146:2.17)
A szolgálat értelme
A szolgálatra gondolhatunk úgy is, mint alkalmazott szeretetre. Az Urantia könyv a szeretetet úgy határozza meg, mint az a vágy, hogy másokkal jót tegyünk; a szolgálat pedig kísérlet arra, hogy ténylegesen is megtegyük a jót. Amikor Jézus azt mondja Ganidnak, hogy barátok szerzésének jó módja, ha keressünk annak lehetőségét, hogy megtegyünk olyasmit másokért, amiről biztosan tudjuk, hogy ők is szeretnék (130:7.2), akkor valójában a szolgálat gyakorlati megközelítésére mutat rá.
A szeretet köre
A szeretet nagy körét úgy írják le, mint amely az Atyától indul és a fiakon keresztül a testvérekig, végül pedig a Legfelsőbbig ér. A szolgálat nem más, mint e kör működtetése a gyakorlatban. A társaink iránti szeretetünket azzal fejezzük ki, hogy olyan dolgokat teszünk értük, amelyeket ők is akarnak, és ez a testvéri szeretetből fakadó cselekedet visszatükröződik a Legfelsőbben. Ezen a ponton fel is idézhetjük, hogy Jézus az embereknek – nem csak az emberek lelkének – a szeretésére tanította az apostolait (191:5.3). A szolgálatnak nem csupán a társaink vallási téren való fejlesztésére vagy a rájuk váró üdvözülés lehetőségének hirdetésére kell irányulnia, hanem segítséget is kell nyújtania nekik bármilyen szükséges módon.
A szolgálat önkéntes
Az Isteni Tanácsos kiemeli, hogy az Atya nem erőltet a teremtményeire lealacsonyító szolgálatot (1:1.2). A szabad akaratú személyiségek önként szolgálnak, és maguknak kell megválasztaniuk a szolgálatuk útját, módját. Nem vagyunk szolgák, vagyis mi döntünk arról, hogyan miként szolgálunk.
A kinyilatkoztatók rámutatnak, hogy míg a szeráfok és más szellemi személyiségek természetes módon örömüket lelik a szolgálatban, addig az állati eredetű teremtmények esetében nem ez a helyzet. Személyesen kell megtapasztalnunk, hogy jobb adni, mint kapni. Próbálkozások és kudarcok során át kell felfedeznünk, hogy milyen megelégedést ad az, amikor valakinek segítő kezet nyújtunk. Az értelmes szolgálat jellemezte élet, amilyet Jézus is élt, komoly ösztönzést jelent számunkra; segíthet személyesen is megtapasztalnunk, hogy milyen megelégedést nyerhetünk a társaink értelmes szolgálatában.
A szolgálatnak sok formája van
A helyzet néha persze kissé bonyolultabb annál, mint hogy egyszerűen segítünk valakinek. Néha azzal szolgálunk másokat, hogy nem egyes embereknek teszünk meg dolgokat, hanem abban a tudatban cselekszünk, hogy a működésünk a közösségünk javára válik. Ez a szolgálatfajta befolyásolhatja, hogy milyen hivatást választunk vagy milyen ügy mellett állunk ki, vagy éppen minek a felvállalását tekintjük szolgálatnak.
Vannak, akik úgy élik a földi életüket, hogy a késztetéseiket gyengéden befolyásolni tudja a bennük lakozó Igazítóval való együttműködés igénye és a világegyetemünkre, illetve talán magára az Urantiára vonatkozó tervben foglaltakkal való összhang megteremtése iránti vágy; ez ösztönöz minket az emberiség szolgálatára, és nagy szerepe van abban is, hogy miként reagálunk a mindennapi élet eseményeire.
Van valami felemelő abban, amikor felismerjük, hogy Mihály csapatában játszunk, mert megpróbálunk együttműködni egymással és a mennyei vezetőkkel annak érdekében, hogy az embereket és a bolygónkat a fény és élet felé tereljük a fejlődés útján. Még a nem túl felemelő, unalmas feladatok és a robotolás is könnyebben elviselhető, ha emlékeztetjük magunkat, hogy milyen csodálatos terv kivitelezésének vagyunk a részesei mindannyian. Ha a mindennapi életünk során nem veszítjük szem elől ezt a nézőpontot, akkor motiváltak leszünk, hogy megpróbálkozzunk a szolgálattal, amint lehetőség nyílik rá. Úgy tűnik, valóban ösztönzőleg hat ránk már az is, ha szem előtt tartjuk, hogy minek vagyunk a részesei, és kinek az oldalán állunk. Ne feledjük azt sem, hogy mindenkinek megvan a maga szerepe, és minden, amit teszünk, segítheti vagy nehezítheti a bolygónkra és az egész világegyetemre vonatkozó isteni terv teljesülését. Az pedig, hogy mások esetleg nem tudják mindezt, semmilyen hatással nincs arra, hogy tudunk-e a szolgálatukra lenni vagy nem.
Úgy tűnik, hogy a szolgálatnak annyi módja van, ahány személyiség ajánlja az adott szolgálatot. A szolgálat ugyanis teljes mértékben személyes. A szolgálat lehetőségei határtalanok, és minél több lehetőséget ragadunk meg, annál valószínűbb, hogy jót cselekszünk és megtapasztalhatjuk az elvégzett szolgálatból fakadó elégedettséget. Bizonyos szempontból a szolgálatot nem is annyira az jelenti, amit teszünk, hanem inkább az, ahogyan tesszük, vagyis hogy milyen a hozzáállásunk ahhoz, amit teszünk.
Néha elhibázzuk
Természetesen előfordul, hogy ha a késztetésünk szolgálatra irányul is, mégis hibázunk, és inkább csak kárt, mint hasznot okozunk azzal, amit teszünk. Igyekszünk segíteni, ahol tudunk, de esetenként elkerülhetetlenül kudarcot vallunk. A tapasztalatból tanulunk, és csak annyit tehetünk, hogy tanulunk belőle, leporoljuk magunkat és újra próbálkozunk. Ez lehet a „csalódásból erőt merítés” egyik aspektusa, amiről a kinyilatkoztatók azt mondják, hogy a jövőbeni karrierünk nagy része ilyen lesz. Mint gyakran mondjuk, ez aztán a karakterépítés! És talán érdemes emlékezni arra is, hogy a bölcs szolgálat néha megkövetelheti, hogy ellenálljunk az ostoba segítségkéréseknek. Ez néha több elszántságot igényel, mint engedni.
Jézus és a fogadós
Végül is a szolgálat a jó cselekedetre tett kísérlet. Nagyon tetszik, amit Jézus mondott a görög fogadósnőnek:
„Úgy segédkezz a vendéglátásban, mint aki a Fenséges gyermekeit vendégeli meg. A napi munkád fáradságos küzdelmének értékét annak egyre teljesebb felismerése adja meg, hogy az Istennek segédkezel, amikor a vendégeidet szolgálod, akikben ő a szelleme révén lakozik, amely azért szállt alá, hogy az emberek szívében élve törekedjen az elméjük átalakítására és a lelküket annak a paradicsomi Atyának a megismerésére vezesse, aki ezen isteni szellemet ajándékozta.” (133:4.8)
Végezetül, hogy az istenimádatot és a szolgálatot kapcsolatba hozzuk egymással, emlékeztetek Rodan kijelentésére arról, hogy Jézus miként vette igénybe a meditatív istenimádatot és a szellemi közösséget ahhoz, hogy lelkierőt merítsen a nagy szolgálatcselekedetek végrehajtására (160:1.10). Így élhetjük az életünket mindannyian – a bennünk lakozó Igazítón keresztül kommunikálhatunk az Atyával, és e közösség gyümölcseit felhasználhatjuk az embertársaink szolgálatára.
Az eredeti mű:
- Wentworth, William: The Meaning of Worship and Service. In: UAI Journal, May 2019.
Hozzászólások