Igazság, szépség, jóság és istenimádat
Az az igazság, hogy az Isten abszolút jósága és határtalan szépsége készteti az embereket istenimádatra, nem pedig olyasféle zsarnoki elvárás, melynek meg kellene felelni ahhoz, hogy az ember a kedvére tegyen egy mindenható, önkényes, hiú és szeretetre szomjazó teremtőnek. Az Isten azért tárgya az imádatunknak, mert egyre tisztábban felismerjük a lelkünkbe szüntelenül áramló tökéletes fenségességű és korlátlan isteni szeretetet. És a lelkek mindig érzékelik és kutatják a szeretet forrását.
„Függetlenül attól, hogy milyen fordulatok kísérik a polgárosodott viszonyok társadalmi és gazdasági színesedését, a vallás igaz és érdemes, amennyiben elősegíti, hogy az egyén olyan tapasztalást szerezzen, amelyben az igazság, a szépség és a jóság felsőbbsége érvényesül, mert ez a legfelsőbb valóság igaz szellemi felfogása. És a szereteten és az istenimádáson keresztül nyer értelmet, mint az emberrel való közösség és az Istennel való fiúi viszony.” (99:4.4)
Az istenimádat megelégedést hoz az Atya isteni szíve számára, de emellett bennünk is kielégíti azt a leírhatatlan szellemi vágyódást, mely csak egy olyan Isten imádásán keresztül fejeződhet ki, aki abszolút összegződése a szépségnek, a jóságnak és az igazságnak. És az istenimádat nem pusztán feloldása a szellemfeszültségnek, hanem az jelenti a teremtmény által megtapasztalható legtisztább szellemi szeretetet.
„(…) az istenimádati cselekedet egyre inkább mindent magába foglalóvá válik, míg végül eléri a teremtett lények által megismerhető legfelsőbb tapasztalásbeli gyönyörűséget és legnagyszerűbb örömöt.” (27:7.1)
Mihelyt az isteni barátság – a legmagasabb rendű minden szeretetforma közül – helyet kap a lelkünkben, rögtön kibontakozásnak indul az istenimádat virága. És az istenimádat jelenti a legtisztább örömöt és a legfelsőbb rendű kiváltságot az egész Világegyetemben. A vallás feladata az, hogy megőrizze és megtanítsa az istenimádatot, mert az igaz istenimádat a legnemesebb minden vallási tapasztalás közül.
„Az igaz vallásos istenimádat nem az önámítás hasztalan magánbeszéde. Az istenimádás személyes közösség azzal, amely istenmód valós, azzal, amely maga a valóság forrása. Az ember az istenimádás révén a jobbá válásra törekszik, s ezáltal végül eléri a legjobbat” (196:3.22)
Az istenimádat számos vetületének és előnyének mélyebb jelentéstartalma és nemesebb értékei nem igazán ismertek a világunkon. Például a kreativitás gyakran az istenimádatból ered; az isteni alkotókészség igazi forrása a szeretet. És a még húsvér testben élő emberek számára a legmagasabb rendű istenimádat nem más, mint az egységélmény a Világegyetem Atyjával, minden alkotókészség és szeretet forrásával. A tökéletes istenimádatot majd csak akkor fogjuk megismerni, amikor túllépünk az időn és a téren, és üdvözöljük a paradicsomi lények seregét, sőt magát a legnagyobb Atyánkat is. Vajon milyen is lehet az?
„(…) A játék a kimerült elmének a földön ugyanaz, mint az istenimádat a tökéletessé lett lelkeknek a Paradicsomon. A Paradicsomon az istenimádat módszere teljesen meghaladja a halandói értelmet, viszont annak szellemét már elkezdhetitek imádni még itt lenn az Urantián is (…)” (27:7.5)
Az Isten tudja, hogy az embernek szüksége van az istenimádatra és annak gyakorlásához meg is adják a lehetőséget az Urantiától egészen az Atya személyes jelenlétének paradicsomi ragyogásáig minden szinten. De az emberben lakozó Isten-szilánknak megvan a hatalma és a képessége ahhoz, hogy összekössön bennünket az Atyával bárhol és bármikor. Az isteni szeretet elegendő hatalommal bír az idő és a tér meghaladásához. Bármikor magunkhoz ölelhetjük az Atyát – mindig, bárhol és bármikor.
Az ember vágyakozhat a valóság tényeinek és céljainak megismerésére és végül teljesülnek is e vágyai, csakhogy ez a tudás nem fog megelégedést hozni a számára, ha hiányzik a legmagasabb rendű személyes valósággal való személyes, élő kapcsolat, az isteni személyiséggel kapcsolatban szerzett istenimádati tapasztalás.
Az istenimádat alapvető fontosságú része az egyetemes létnek, mivel bensőséges közösséget jelent az Atya Isten személyével, s az Atyát jobban megérthetjük, ha felfogjuk és szerves egységbe rendezzük azokat az isteni jelentéstartalmakat és nemes eszményképeket, melyekre az igazság, a jóság és a szépség fogalmai utalnak, s amelyeket gyakran az istenimádatban fedezhetünk fel és foghatunk fel teljesebben.
Az istenimádat megelégedést hoz a Teremtőnek és a teremtménynek egyaránt. Az Isten bensőséges kapcsolatot szeretne létesíteni velünk, mi pedig az Istennel. Ha valaha is érezted már az Isten jelenlétét, akkor az istenimádat elkerülhetetlen ennek a finomításában. Az igazi istenimádat mindig jó és hasznos a szépség szempontjából, mert megerősíti a barátságunkat az egyetemes szeretet és igazság forrásával és középpontjával. Barátságban lennie az Atyával – ez az elsődleges jelentőségű mindenségrendi kapcsolat, és ezt a kapcsolatot a bensőséges istenimádat folyamatos gyakorlásán keresztül tudjuk kibontatkoztatni.
Jézus mondta a Gerizim hegyen:
„(…) De el kell hinned nekem, amikor azt mondom, hogy az idő hamarosan eljön – már most is itt van – amikor minden őszinte istenimádó ember az Atyát fogja imádni szellemben és igazságban, mert az Atya éppen ilyen imádókat keres. Az Isten szellem, és azoknak, akik imádják őt, szellemben és igazságban kell imádniuk. Az üdvözülésed nem abból ered, hogy tudod, hogy másoknak miként vagy hol kell imádniuk az Istent, hanem abból, hogy befogadod a saját szívedbe ezt az élő vizet, melyet én már most ajánlok neked.” (143:5.6)
Az Atya ellátott bennünket ELMÉVEL. És ezen az isteni adományból származó elmén keresztül észlelhetjük az Igazság Szellemét, érthetjük meg az okokat, ismerhetjük fel a kötelességet és bontakoztathatjuk ki az istenimádatbeli kapcsolatot a mindenek Atyjával. Az istenimádatban valódi cél és isteni érték van:
„Az istenimádat célja a jobb élet előrevetítése, majd ezen új szellemi értékek visszavetítése a jelenbeli életre. Az imádság szellemi megtartó erőt képvisel, az istenimádat viszont istenmód teremtő.” (143:7.5)
Az Isten imádása azért hat jótékonyan az alkotókészségre, mert az istenimádat nem más, mint a mi nagyszerű és soha véget nem érő táncunk a Teljes Alkotókészség Forrásával. Ahogy az Atya az általa adományozott szeretetet a felsőség, a véglegesség és az abszolútság területén kibontakoztatja, úgy az ő világegyetemi gyermekei határtalanul és örömmel viszonozzák ezt a szeretetet páratlan örömmel és készségességgel, örökké gyümölcsét teremve annak. Az ilyen szeretet addig terjed, amíg egész világok nem imádják az Istent, a mi egyetlen, Első Igaz Szeretetünk alapját.
Amikor imádjuk az Istent, akkor egyszerre lép működésbe az alkotásra való késztetés és a szolgálatra való ösztönzés. Ugyanakkor az istenimádat megerősíti a szellemi valóságokkal kapcsolatos felfogóképességünket. Az istenimádatnak a legmagasabb rendű gondolatainkhoz van köze, és ezen a ponton tud a bennünk lakozó Isten-szilánk segíteni a gondolkodásunk „igazításában”, illetve szellemivé alakításában. Az istenimádat mindig megújító hatású, mert a forrása és a célja a legmagasabb szinteken van.
„Az imádság önemlékeztető – fennkölt gondolkodás; az istenimádat önfeledés – felsőbb szintű gondolkodás. Az istenimádat erőfeszítés-mentes figyelem, igaz és eszményi lelki nyugalom, egyfajta nyugodt szellemi tevékenység.” (143:7.7)
Az ima megelőzheti és követheti is az istenimádatot, de a két dolog semmiképpen nem ugyanaz. Az igazi ima egyfajta kérelem aziránt, hogy az általunk élt életre is alkalmazható értékeket és eszményképeket ismerhessünk fel – az ima beszélgetés az Istennel. Az istenimádat viszont az Atya megölelése. Az a fajta egységélmény, melyet minden igazságszerető átérez egy ponton, mert enélkül nem keresnénk, nem fedeznénk fel és nem is értékelnénk az istenimádatbeli kapcsolatot.
„Az ima valóban része a vallásos tapasztalásnak, de a mai vallások helytelenül hangsúlyozzák, miközben túlságosan elhanyagolják az istenimádás alapvetőbb közösségét. Az istenimádat erősíti és kiterjeszti az elmélyült gondolkodást segítő felfogóképességet. Az ima gazdagíthatja az életet, az istenimádás viszont rávilágít a beteljesülésre.” (102:4.5)
Amikor imádkozunk, akkor az Igazságot keressük – az Isten akaratát. Amikor viszont elmerülünk az istenimádatban, akkor a szeretetünkkel odafordulunk az Igazság, a Jóság és a Szépség Alkotójának és Adójának kitárt karjai felé. Az Isten azért imádható ilyen mértékben, mert ő jó, igaz és rokonszenves. Az Atya az első, a legszebb és a legsugárzóbb minden személy közül, ezért az Isten sohasem kényszerít ki imádatot. A megfelelően képzett és helyesen vezetett teremtmény a maga jószántából imádja az ilyen jó és ragyogó Istent. Valóban, az eszmélő és továbbélő lélek kénytelen istenimádatot gyakorolni, ilyennek tervezték.
„(…) Nektek azért kell imádnotok őt, mert az ő szeretete nemes, irgalma bőséges és igazsága dicső. (…)” (149:6.5)
Az istenimádat és az imádkozás által elérhető közösség fokát kizárólag a saját szellemi képességeink határozzák meg, mégpedig annak mértéke, hogy mennyire vagyunk képesek megismerni, megtapasztalni és ténylegesen is tudatosítani az Atya állandó jelenlétét. Az istenimádatot gyakorolni kell, és annak arányában mélyíthető el, hogy mennyire tudunk folyamatos kapcsolatot tartani az Isteni Személlyel.
Az istenimádat és az ima révén lehetővé válik, hogy eltávolodhassunk a hétköznapi élet küzdelmeitől és a figyelmünket elterelő dolgoktól. Olyan útra vezetnek minket, melyen eljuthatunk az Isten akaratának felismeréséig az éppen aktuális léthelyzetünkben, de lehetőséget teremtenek arra is, hogy a végső rendeltetésünkről teljesebb képet alkothassunk. Végül találkozni fogunk az imádatunk tárgyával.
Az ima felfrissíti a lelket, az istenimádat viszont lehetővé teszi, hogy közvetítők nélkül hangolódjunk rá az Isten Szellemére. Mindkettő jellemépítésre, értékteremtésre, szolgálatra ösztönöz. Ez igazi vallásos élet.
„A vallás rendeltetése meglelni a hitet, bizodalmat és bizonyosságot előhívó értékeket a világegyetemben; a vallás az istenimádatban teljesedik be. A vallás fedezi fel a lélek számára az elme által feltárt viszonylagos értékektől elütő, legfelsőbb értékeket. Ilyen emberfeletti látásmódra csakis igazi vallásos tapasztaláson keresztül lehet szert tenni.” (195:5.8)
A vallás, az igaz vallás, a csoportos istenimádatot is segíti. Ha másokkal együtt gyakoroljuk az istenimádatot, akkor az olyan testvéri érzéseket kelt bennünk, melyek a társadalmat erősebbé teszik és az Isten előtt igazi családdá kovácsolja a közösséget. A csoportos istenimádat csökkenti a feszültségeket és új utat mutat az összetett problémák és az emberi léttel járó nehézségek leküzdéséhez. Az istenimádat azért tud ilyen hatást kifejteni, mert nem egyszerűen csak a szellemi szeretet kölcsönös megosztását jelenti, hanem egyúttal annak a bensőséges családi szeretetnek a forrását is, melynek megismerésére és megosztására a mindenségrendi testvérek képesek.
„(…) Az igaz, a szép és a szentség mind erős és hatékony segítője az igaz imádatnak. (…) A szépség akkor a leginkább vallási, ha az a legegyszerűbb és a természethez hasonló. (…)” (167:6.6)
A felállított sátor, a szép kert, a természet temploma, mindezek megnyitják az elmét és a szívet a bennük foglalt isteni szépség iránt. Az Atya nem azonos a természettel, viszont a természeti környezet nagyon is élénk emlékeztetője a végtelen Isten alkotókészségének és elképesztő sokszínűségének. Innen pedig már csak egy kis lépésre vagyunk a Világegyetem Istenével való igaz szellemi közösségtől.
A szellemtől született szeretetünk legmagasabb rendű kifejeződése az Atya imádatában lelhető fel, aki megszámlálhatatlan és felbecsülhetetlen értékű ajándékkal halmozott el minket, életet adott, felruházott a szabad akarattal és azzal a képességgel, hogy részt vegyünk a világegyetemi valóság lélegzetelállító kibontakoztatásában. Ez a szeretet elkerülhetetlenül kivetül a társadalomra is, megteremtvén az Isten előtti egyetemes család alapját.
Az észbontóan nagy kiterjedésű időben és térben sokfelé élő billiószor billiónyi istengyermek mellett is úgy hallgatja az Isten az te imádat a Paradicsomon, mintha te volnál az egyetlen ilyen gyermek. Az Atya önszántából hangolódik rá a gondolataidra, az érzéseidre és a döntéseidre és tudatosítja magában azokat. Ha ez nem ösztönözné a teremtményt alázatra és imádatra, akkor az Isten abszolút szeretete, töretlen hűsége és barátságos személyisége bizonnyal ilyen hatással lesz rá.
A legnemesebb istenimádat nem más, mint pusztán az Atya szeretetének viszonzása, mert „a szeretet (…) [emberi vagy isteni] ragaszkodást ad és kíván” (2:6.5). A hústestben való életnek részét képezi az is, hogy hozzáférünk a megismerésnek és a létnek a szellemi, nem testi szintjeihez, vagyis a szeretet és az istenimádat szintjeihez. Az Atya szerető szellemi kapcsolaton keresztül létezik, teremt és fogja át ölelő karjával az egész mindenségrendet. Az isteni szeretet úgy száll alá miránk, ahogy az imádatunk az Atyához felemelkedik. És nincs ennél nagyszerűbb vagy nagyobb megelégedést hozó tapasztalás.
Minden személy és minden világ, mely előtt ismert az Atya, örömmel imádja ezt a Teremtőt, Megtartót és Életadót. Ezeket az istenimádati kifejezésformákat nem lehet visszatartani az örök és végtelen Isten igazságának, a minden világegyetemi jelenség alkotójának és fenntartójának, a mind közül a leginkább szerető szülőnek a jelenlétében. Márpedig nekünk éppen ilyen Atyánk van! Aki nem csak a Rejtelmek Nagy Rejtélyét alkotja, hanem aki személyes barátja is minden kis és nagy teremtménynek.
Az istenimádat jelenti a földi létben elérhető legmagasabb szintet – a bölcsesség szintjét leszámítva. Bölcsességet azonban értelmes istenimádaton és adakozó szolgálaton keresztül találhatunk. Az őszinte és értelmes istenimádat szépségben bontakozik ki, jóságban árad szét és mindig igazság által vezettetik, mert bölcsesség fedezi fel és hatja át.
Az Isten akaratának megcselekedése jelenti az istenimádatnak ama legtisztább formáját, amikor az illető személy folyamatosan egységben cselekszik az Atyával a világegyetemi kibontakozási lehetőségek és célok megvalósításában, legyen szó akár valamely isteni jellemvonáson való elgondolkodásról, vagy egy pohár innivaló felkínálásáról a gyermek számára.
Az emberi elmében alkalmaként felmerül az igény a köszönetnyilvánításra és az isteni személlyel való bensőséges közösség megélésére, mint ahogy a gyermek is gyakran igényli a szülői ölelést. A személyeknek szükségük van a szeretetre, és az Atya imádása jelenti a legmagasabb rendű szeretetmegnyilvánulást. Ilyennek teremtettek bennünket.
Mai tapasztalásunk szintje korlátokat emel elénk. Nem láthatjuk magát az Istent úgy, mint ahogy egykor majd a Paradicsomon látni fogjuk. Viszont hiten keresztül megismerhetjük az Atyát és imádat révén közösségben lehetünk vele. Mert az Isten egy része ott lakozik bennünk. És mivel az Isten a legistenibb szeretettel viseltető személy az egész világegyetemben, ezért azok, akikben az ő egy része lakozik, természetes módon igénylik a minden jó dolog Teremtője részéről az isteni ölelést, a vele való istenség-kapcsolatot és az ő egyesítő érintését.
Az emberekben mindig is megvolt az imádatkésztetés, de az emberiség csak a közelmúltban kezdte felfedezni az imádat tárgyára méltó Istent. Az ember a történelem során indokolatlanul imádott mindenfélét, a kövektől az emberi alakokig.
A régi idők embereit bizonyosan lenyűgözte minden nyers erejű és különleges szépségű természeti elem, különösen a tűz. A tudatlan elmét ellenállhatatlanul hódolatra kényszerítette a hatalmas fába csapó villámnak vagy a tűzhányó-kitörésnek a látványa. A természet több lényeges szempontból is alkalmatlan arra, hogy imádat tárgya legyen. A természet mindig tökéletlen és személytelen, de az Isten nem ilyen. Egy evolúciós világon a természetimádás elkerülhetetlenül megjelenik, viszont az istenimádat is kialakul, mind az egyén, mind a csoport szintjén.
„A szellemi növekedés először az igényekre való ráébredés, azután a jelentéstartalmak megkülönböztetése, majd pedig az értékek felfedezése. Az igaz szellemi fejlődés bizonyítékát a szeretet által hajtott, az önzetlen segédkezés által mozgatott és az isteniség tökéletességére vonatkozó eszményképeknek őszinte imádása által uralt emberi személyiség megmutatkozása jelenti. Ez a teljes élmény alkotja a vallás valóságát, szemben a puszta istentani hiedelmekkel.” (100:2.2)
Valamely tárgy vagy kép használata segítheti az istenimádathoz szükséges lelkiállapot elérését, de ezt nem várja el az Atya. Az alkalmazott képtől, jelképtől vagy tárgytól függetlenül az igaz istenimádat tárgya a Mindenek Istene.
„(…) A jelképek nélkül is Isten-tudatosaknak nem szabad megtagadniuk a jelkép kegyes segédkezését azoktól, akik a forma és a szertartás nélkül nehéznek találják az Istenség imádását és az igazság, a szépség és a jóság mély tiszteletét. (…)” (91:5.7)
A vallás akkor védi és segíti az istenimádatot a legjobban, ha azt tanítja, hogy az Isten jó, igaz és szép. Mert ez a három fogalom az Isten természetét és az Isteni Valóságot ábrázolja. Ahogy az igazság, jóság és szépség fogalmához köthető jelentéstartalmak és értékek megértésére irányuló kísérleteinken keresztül egyre jobban megértjük az Isten jellemét, úgy jutunk el mind mélyebb istenimádati szintekre. És ahogy egyre feljebb emelkedünk, az istenimádatbeli megvilágosodás fokozódásával egyre tisztábban látunk a valóság nagy útvesztőjében, míg végül megtaláljuk és személyesen is megölelhetjük Atyánkat, a legnagyszerűbb valóságot, a Legnagyszerűbb Személyt. Az Isten azért nagy, mert szeretetből segédkezik mindenkinek. Az Atyát szerető emberi lények számára a segédkezés és az istenimádat jelenti a tennivalót.
Az istenimádat nyers formája már korán, a kezdetleges vallások megjelenésekor kialakult. Ám ezt a korai istenimádatszerűséget a félelem és azok a kísérletek motiválták, hogy az emberek jobb belátásra bírják azokat a szeszélyes, kitalált isteneket, akiknek a szélvihar erejét, a villámcsapást és a mennydörgést tulajdonították. Az istenimádatot övező szertartások és rituálék a tudományos és szellemi téren szerzett tapasztalatokkal egyidejűleg maguk is fejlődtek. A mai kor népei már tudják, hogy nem az Isten dühétől reng a föld és tarolja le a vidéket a forgószél. Azonban a ma élő embereknek éppen úgy szükségük van az Atyával való kommunikációra és arra, hogy megöleljék őt.
Az Isten egy része bennünk lakozik, és e Nagyszerű Lény imádatának szintjét magasabbra emelhetjük azáltal, ha az igazságra, a szépségre és a jóságra alapozott életfelfogást sajátítunk el. Ha jobban tudatosítjuk magunkban az Atya jellemét, jelenlétét és értékeit, akkor azáltal erősödünk hitben, növekedünk szeretetben és gyarapodunk bölcsességben. És minél inkább imádjuk az Istent, annál inkább válunk istenszerűvé – még az emberi létállapotunkban.
Jézus mondta:
„(…) Eljött az idő, amikor nem a Gerizimen és nem is Jeruzsálemben imádjátok az Istent, hanem ott, ahol vagytok, ahogy vagytok, szellemben és igazságban. (…) ” (193:1.2)
„(…) Az istenimádat a halandók gyönyörkereső nemzedékei számára az üdvözülés.” (144:4.7)
***
A szemlélődő-elmélkedő tanulmányozáshoz ajánlott idézetek:
„(…) Az Atya szelleme akkor szól a legjobban az emberhez, amikor az emberi elme hozzáállása az igaz istenimádat. Az Atya bennünk lakozó szelleme révén és az igazság segédkezésén keresztül megvilágosodó emberi elme révén imádjuk az Istent. (…)” (146:2.17)
„(…) Az ember a legfelsőbb tárgyias valósággal, Istennel, csakis az ő megismerésének, imádásának és a hozzá fűződő fiúi viszony felismerésének tisztán személyes megtapasztalásán keresztül teremt kapcsolatot.” (196:3.21)
„(…) A mennyei Atya sohasem utasítja el a földi gyermekeinek őszinte imádatát, legyen az istenségképük bármily nyers, illessék az ő isteni természetét bármilyen névvel is.” (142:3.3)
„(…) Az istenimádat a tudatos és örömteli felismerése és elismerése a Teremtők és teremtményeik közötti bensőséges és személyes kapcsolat igazságának és tényének. (…) ” (27:7.1)
„Istenimádat – a vallásos tapasztalás valóságának szellemi területe, az isteni közösség személyes megismerése, a szellemértékek felismerése, az örök továbbélés bizonyossága, a felemelkedés az Isten szolgálóinak besorolásából az Isten fiainak örömére és szabadságára. (…)” (16:6.8)
„(…) Az ő páratlan vallásos életének titka az Isten jelenlétének tudata volt; melyet értelmes imádkozás és őszinte istenimádat – az Istennel való töretlen közösség – által ért el, nem pedig vezetettség, hangok, látomások vagy rendkívüli vallási szokások révén.” (196:0.10)
„(…) Az Isten szellem, és azoknak, akik imádják őt, szellemben és igazságban kell imádniuk. (…)” (143:5.6)
Az eredeti mű:
- Warren, R.E.: Truth, Beauty, Goodness and Worship. No. 6 TB&G Series. In: UAI Journal. Vol 20, No. 1. February 2013. p.16-19. https://urantia-association.org/documents/journal/2013/UAI-Journal_2013_vol-1_en.pdf
Hozzászólások